GYÜMÖLCSÖSBEN.

Reggeli köd oszlik, a hegy tetején
Álmosan ébredez bágyadt tüzü fény,
Csörteti a lombot, csörteti a szél,
S a mulandóságról sohajtva beszél.

Nem is figyelek rá, fát ültetgetek,
Virágos, gyümölcsös lombot képzelek,
Jövõ tavaszoknak gazdag lombjait,
Mikor csemetéim felvirulnak itt.

De élek-e addig? Ha élek, ha nem,
Nõjetek fel, kis fák, terebélyesen,
Harmatozó éjek, sugaras napok,
Áldása nyugodjék mindíg rajtatok

Nélkülem is lesz majd, ki nektek örül:
Virágkoszorútok’ méh zsongja körül,
Az én dalom helyett szebb dalt hallotok
Megzengi madárka minden ágatok’.

A vándor is eljõ hév nyár idején,
Pihen is, szunnyad is az árnyba’ szegény;
Este fele olykor, kit szívsebe hajt,
Szeretõjét ifju ide várja majd.

Ide jõ a gyermek, gyümölcs ha pirul,
Tilos gyönyört szaggat ág lombjairul,
S gondviselõ Isten jó termést ha ád,
Ide gyûl ki õszszel az egész család.

Csak én nem leszek ott, de ott lesz nyomom,
El is emlegtenek egy embernyomon,
Mert mikor megáldnak, jó fák, titeket,
Meg-megáldják azt is, aki ültetett.

1883