DALAIMRÓL.

Az ifjúság legszebb korát
Mély honfibúban éltem át;
Megtört vágy, széttépett remény
Uszott a kétség tengerén,
S kitört a rejtett fájdalom:
Azért oly bús, komor dalom.

A honra hogy szebb nap derûlt,
Hajh örömem búval vegyült;
Új bú, új gyász szakadt reám,
Ott sírtam nõm ravatalán,
Elnyelt mindent egy sirhalom:
Azért oly bús, komor dalom.

Év gyorsan telt el év után,
Enyhûltem lyányom mosolyán;
Az anyjáé volt az nekem,
S most árny vagy, kedves gyermekem!
Enyészõ árny, én puszta rom:
Azért oly bús, komor dalom.

Az élet õsze int felém;
Derûl-e még rám enyhe fény,
Vagy új vihar tarolja szét
Reményien hulló levelét
Uj honfibú, új fájdalom?
Azért oly bús, komor dalom.

1887