A FELHŐK.

El-elnézem a felhőket,
Úgy szeretem nézni őket,
Amint szállnak fenn az égen;
Új alakot
Váltanak ott
S eltűnnek a messzeségben.

Sötéten a hegyre gyűlnek,
De napfénytől fehérűlnek,
S vidám kedvvel oszolva szét,
Mint báránykák
Be-bejárják
Az ég tágas kék mezejét.

Néha hajtja őket a szél;
Vándorfelhő, megpihennél!
Hajh szállnod kell, most mint gálya,
Majd mint sárkány,
Bércek ormán:
Száz alak a szél dagálya.

De hova oly seregestül?
Háborúba, villám dördül.
Zúg a harc, majd ki-kifárad
S fénnyel, könnyel
Szivárvány kel:
Összefoly az öröm s bánat.

Szép, ha derűlt az ég boltja,
Egy-két felhő minden gondja,
Rózsaszínt vált az is lassan,
S emlékképen
Enyhe-szépen
Visszamosolyg a magasban.

Hajnal, alkony egymást váltja,
Mindenik felhő barátja.
Biborfényben felhők szállnak:
Itt a hajnal,
Arany hajjal,
Ők hirdetik a világnak.

Alkonyra is híven várnak,
Tornyaivá tündérvárnak
Változva át, ott lebegnek,
És ragyogva,
Lánglobogva
Őrzik kapuját a mennynek.

El-elnézem a felhőket,
Úgy szeretem nézni őket.
Órahosszat nézem gyakran,
S mint a gyermek,
Elmerengek
Rajtok félig öntudatlan.

És úgy érzem, mintha lelkem
Velök, bennök szállna fennen,
S emlék, remény, ábránd, eszme
Új alakot
Váltana ott
S a távol ködébe veszne.

1890