KÉSŐ BÁNAT.

«Hol jártál ma, kedves fecském?»
««Kinn az erdõn, szép hölgyecském.»»
«Mit láttál ott?» ««Ifju legényt,
Búbánatba esve, szegényt.
Nevedet sóhajtá,
Mindegyre azt hajtá:
Boldog nem lehettem,
Csalfa lyányt szerettem.»»

«Csalfa, csalfa... oh hogy is ne!
Egy szó igaz sincsen benne.
Féltését már ki nem álltam,
Minap kissé megtréfáltam
Hozzá alig szóltam,
Mind mással táncoltam;
Hogy boldog lehessen,
Ne féltsen, szeressen!»

A fára most egy holló száll.
«Hát te holló, mi hírt hoztál?»
««Hû szeretõd, te kacér szív,
Táncosoddal most párbajt vív.
Minap a tánc után,
Egy sértõ szó mián,
Emésztve haragtul,
Összevesztek rútul.»»

«Nem hiszek én, holló, neked,
Rossz hirt költesz, azt szereted,
Neked hiszek, te kis patak,
Igaz-e, mondd, hogy vívtanak?»
««Vívtak és elesett
Partomon kedvesed,
Vizemben a vére,
Nincsen ír sebére.»»

«Jaj Istenem, jaj mit tettem!
Megöltem, kit hûn szerettem;
Szivemben mily szent tûz ége,
Egy kis szeszély s mindnek vége:
Nincsen ír sebére,
Lelkemen a vére;
Mardosva rám támad.
A kései bánat.»

1894