AZ ÉV VÉGÉN.

Oh ez a dûh, ez a pártdûh
Tart-e még sokáig?
Avagy immár eljutottunk
A végsõ határig?
Nem jutottunk, sõt félnünk kell,
Vége csak akkor lesz,
Amikor a honfiszívnek
Minden kincse elvesz.

Jó magyar nép, õsi kincsed’
Ily könnyen fecsérled?
Szíved, elméd megromlását
Nem érted, nem érzed?
Pártok felett leng egy zászló,
A haza zászlója:
Pártoké csak addig jogos,
Míg ezt védi, ójja.

Régen két nagy párt elég volt,
Kevés az most, több kell,
Íme négy-öt küzd nevedben,
Szilaj gyûlölettel.
És mily küzdés! Veszni indúl
Régi híred éke,
S léssz magadnak folyton kisebb,
Csúfos töredéke.

Kinn, benn annyi ellenséged,
Magad mért légy azzá?
Sorsod elég bajt hozott rád,
Ne tégy te is hozzá!
Ne idézz fel ádáz harcot
Szenvedély hevében,
De mit nyújthat jó szerencse,
Ragadd meg serényen.

Vége felé jár e század,
Mely újjá szült téged’.
Van-e lelked, megtagadni
Annyi szent emléked’?
Van-e lelked, mit kivívott
Erõ, szent akarat,
Elgázolni, tönkre tenni
Egy rövid év alatt?

Nem azért küzdött a honvéd
Sok véres csatában,
És szakadt meg annyi hû sziv
Honfi-bánatában,
Hogy az utód, vak dühében,
Ahelyett, hogy védje,
Megújúlt õsalkotmányát
Darabokra tépje.

Sokszor tiprá alkotmányunk’
Zsarnokkény, de mindég
Visszavívta, új erõvel,
Honfikar és hûség;
De ha egyszer, oh magyar nép,
Magad tiprod azt el,
Hasztalan a késõ bánat,
Nem éled többé fel!

1898