HÁROM ÉJ.

I.

«Nem hallod-e, hogy’ sohajt
A szél a falevelem?»
««Csak hangodat hallom én,
Oh kedvesem, édesem!»»

«Nem látsz-e egy csillagot
Hullani ott a habon?»
««Csak szemedet látom én,
Oh ragyogó csillagom!»»

«Nem érzesz-e valamit,
Mi fáj, nem tudni miért?»
««Csak szerelmet érzek én,
Szerelmet szerelmedért!»»

II.

Hajnalban elvált az ifju,
Másnap este ujra jött.
Mi lehetne gát a földön
Két szerelmes szív között?

Hajh de most a szél sohajja
Szélvész lõn a habokon,
És a csillag villám fénye,
És a sejtés fájdalom.

Hullámzajban, villámfénynél
Küzd az ifju csónakán;
Mécsvilágnál, vidám dallal
Vár reá a hû leány.

Halld csak kinn a haldoklónak
Végsõ hangját: kedvesem!
Halld csak, benn még suttog a dal
Édes ríme: szerelem.

III.

Parton mereng a leány,
Várja, bár tudja halott,
Kedvesét várja hiven,
Oh szegény tébolyodott!

Oly nyugtalan, úgy sohajt
A szél a falevelen...
A lyány remeg és susog
«Oh kedvesem, édesem!»

Fenn úgy ragyog egy csillag,
Majd hull s elvész a habon
Fut, sir, felsí a leány
«Oh ragyogó csillagom!»

Hullám s hold csalogatja.
«Hû szive hív, szava kér.»
Mi hallik, mi úszik ott?
«Szerelmed szerelmedért.»

1850

SÓHAJ.

Szállj dalom, oh siralom sohajja,
És sírd el legszentebb könnyedet!
Emberi kény embert eltiporhat,
De ki az, ki szívet láncra vet?

Szállj kunyhóba és szállj palotába
És ápold a honfi bánatát
Légy sugár, légy harmat, mely virágnak
Késõ õszig éltet, enyhet ád.

A bánatnak is vagyon virága
S néha öröm-magvakat terem
Hogy magadhoz méltókép örûlhess,
Érezd búdat, érezd, nemzetem!

1850