EMLÉKSZEL-E...

Emlékszel-e a pillanatra,
Jut-e eszedbe néha még?
A földön virágok tavassza,
Fölötte fényes, tiszta ég.
Az elhunyó nap végsugára
Reszket a csöndes tóvizen;
Körûlünk ingó lombok árnya,
Szivünkben elsõ szerelem.

Nyíló kelyhen pillangó alszik,
Elnyúgodt fészkén a madár,
Csak vízesés morajja hallszik
S a szellõ, mely suttogva jár.
Bólingat már az álmos erdõ,
A bércen estcsillag ragyog,
A völgy oly illatot lehellõ,
Szívünk oly hõ vágyban dobog.

Azóta több tavasz virága
Virúlt a völgyben s hervadott,
De hosszu õsz a szív világa,
Felhõk takarják a napot;
S ha olykor az est csillagában
Fölreszket az emlékezet,
Csak azt jelenti, hogy már éj van
A félig meghalt föld felett.

El-eljárok a tó partjához
Az õszi csöndes alkonyon,
S melyet már semmi vissza nem hoz,
Szûm ifjuságát siratom;
S irígylem a pillangó sorsát,
Mely ha átéli a tavaszt,
Hulló virág takarja sírját,
S fölötte szerelem viraszt.

Bolygó felhõk a hamvas égen,
Bágyadt fény, dérütött virány,
Száraz lombok sohajtó szélben,
Borongó köd a bérc fokán:
Úgy illenek hozzám e képek,
Mintegy lelkem darabjai;
Nézek reájok, hosszan nézek
S úgy el tudok borongani.

1850