Szöveg

Árva Szuli1! sasfészke a szabadságnak! hová lettek hőseid? Mély csend váltotta fel bérceid közt a riadozott hadi kürtöt, s ormaidról búsan pillognak le a völgyekbe az egykor oly hősiesen védett erődök romjai, melyeknek repedezett falai közt éji baglyok vijjognak; néma gyász nehezült pusztán hagyott vidékedre, gyász sírja felett egy hős nemzet-törzsnek, mely jobb sorsra lett volna érdemes! Lesz-e még, árva Szuli, valaha lakód, hős karú, nemes lelkű bajnoka a szent szabadságnak, mint elődei valának, vagy örökre bús tanúi maradnak romjaid a földi mulandóságnak.

Albánia egyik szögletében, elzárva a többi világtól, fekszik egy körülbelől tíz négyszög-mértföldnyi földfalat, a teremtési kaósznak még eredeti maradványa. Száznál több hegycsúcs tornyosodik itt egymás fölébe, miket szédítő mélységű szakadékok és keskeny sötét völgyek választnak el egymástól, a hegyekről lerohanó hózuhatagok szirteket, százados tölgyeket szaggatnak fel az oldalakban és rombolva ragadnak le a mélységbe; tavaszok olvadásaikor zúgó víz-árak töltik meg a szűk völgyeket, s tátongó szakadékokat képeznek rajtok. Szűk tenyészetű fű itt-ott a szakadékok partjain és kopáras oldalakon, vagy erdőségek aljaiban; vad s különösen a szirthágó zerge, a vidék majd minden gazdagsága, saskesely és sólyom, bérceinek uralgó lakója. Már a régi görögöknél is rémületes volt e vidék, melyet az alvilág földünkre felnyúló előpitvarának tartottak. Mert a hegyek gyomraiban folytonosan zúgó vizek moraja, amazok aljaiból kábító zúgással kitörő Acheron2 folyója s ezen az egy szirt-boltozat által képzett Orcus3 hídja - mely nevezetek máig is fenntartják magokat - s a vidéknek természettől összezilált vadsága - borzadállyal töltöttek el minden közeledőt. Újabb időben is, századokon át lakatlan maradt e rémes vidék, s az utas messzire kerülte azt.

De a szabadság szelleme nem riad vissza semmitől, csak a rablánc csörgetésétől. A tizenhetedik század elején, néhány albániai görög család, kétségbeesésig zaklattatva a török zsarnokság által, és független szabadság után esengve - vándorolt ki áldottabb zónáiból e zord vidékre, lángoló gyűlöletét hozván ki magával mindennek, mi török. Eleinte Szuli városkával csak négy falut, később más görög bevándorlottakkal szaporodván, hetvenet telepítettek; magok védelmére Szuli felett egy pár hegycsúcson erődöket állítottak; a szorosokat sáncokkal, szakadékaikat felvonható hidakkal látták el; szükség esetében minden fegyverfoghatóikat harcra szólították fel, s magok közt patriarchális viszonyt és tanácskozásban egyenlő szavazatot állapítottak meg. Legvitézebb és erényesebb férfiakat főnöküknek és vezérüknek, mint nevezték patriárchájoknak választák meg, kinek, inkább tiszteletben állott tekintélyénél int önkényes parancsainál fogva, engedelmeskedtek. Élelmöket sovány marha-legeltetés, vadászat, szűk földfalatok termelései, de különösebben kicsapások török birtokokra s azoknak kizsákmányolása szolgáltatták nekik, eléggé mostohán ugyan, de a független szabadság ölében, elégedést árasztván el a kebelekben. A sanyarú élet, vadászat és örökös csatázások foglalkozásai, rettenthetetlen vitézekké, erős izmúakká, kitartókká, ügyesekké, de ezek mellett nagyobb erő ellenében ármányos ravaszokká is, a hegyek megszokott mászásai pedig bámulatos gyaloglókká edzették a szuliótákat4, mely tulajdonaik egyesülvén a szabadsági szellem, vallásosság és török-gyűlölet lángolásaival, olykor túlbuzgóságaival, is rettegett elleneikké tevék őket nemcsak a szomszéd, hanem a távolabb eső muzulmánoknak is.

Majdnem két századon keresztül bírta e maroknyi nép, az őt környező ellenséges roppant erők közt, éppen tartani fenn függetlenségét, mely idő alatt ellenség nem volt képes a szulióták határain betörni. De a múlt század vége felé, a csaknem határtalan parancsú janinai pasa, Tebelin5 Ali, szintoly vitéz mint hatalmas, szintoly hitetlen mint ármányos, szintoly hajthatlan akaratú mint vérengző, hatalom- és kincsvágyó török dinaszta, sokképpen váltogatott alakjaiban és céljai eszközeiben az emberiség ördöge, érezve, hogy határtalan hatalmának Epirusban6, egyedül csak a szulióták vetnek gátat, elhatározta ezeknek végkiirtását. Roppant erővel ment a maroknyi nép ellen, tizenhárom éven keresztüli csatázás, sok szenvedett vereség és jó negyvenezer harcosának feláldozása után is, csak éhséggel bírhatta a szuliótákat 1803-ban tisztességes feladásra, melynek egyességénél fogva a védsereg nőstül, gyermekestül Kephalóniába költözött át, a makacsabb fiatalság pedig a hegyekbe vetette magát, azokból csapkodván olykor ki a török kirablására.

Ali 1820-ban utolsó felvonását játszotta életdrámájának. Elárultatván a portánál, pártütőnek kiáltatott ki, s az ellene küldött török sereg által, Ismail pasa vezénylete alatt, Janinában és ennek erdőiben, összerabolt halmaz kincseivel együtt, bekeríttetett.

Az élet viszonságai és vészei által megedzett nyolcvan éves Alit nem csüggesztette el a feje fölött lebegő veszély, az ellene küldött roppant erő és megmaradt híveinek csekély száma. Annyiszor tanúsított vitézségén, makacs kitartásán és mintegy zsoldban bírt szerencséjén felül, biztatták őt jól ellátott és megerősített erődei, melyek huzamos ostromot valának kiállani képesek, megvesztegetésekre töméntelen kincsei, s ravasz ármányokra leleményes esze, mik veszélyekben annyiszor tevének neki óhajtott szolgálatokat. Kincseivel török és albániai hűségeket vesztegetett meg, ármányaival pedig, fényes ígéretek és muszka segély iránti remények villogtatása mellett, az elégületlenség fő fokáig csigázott görögöket lázítgatta fel a porta ellen mindenfelé, s forradalmat idézett nálok elé, melynek a moldvai újabb események is kedvezni látszának. Nem feledkezett meg szorultságában régi elleneiről, a szuliótákról is, kiknek vitézségét, kötött frigyekben való hűségét és lángoló török-gyűlöletét sajnos tapasztalásból ismerte. Kephalóniába hozzájok küldött követe őket segélyre szólította fel, megajánlván nekik kedves Szulijoknak, melyet kezei közt tartott, azonnali visszaadását.

Egyszerre lángba csapott a lelkes kis nemzettörzsnél a honvágy és szabadság szelleme, a nyugtalan remény sebes szárnyakon robogott menhelyéből és hegyeiből elő, és miután Ismail már előbb kevélyen és durván utasította őt kérelmével vissza, örömmel kötötte meg Ali az egyességet, melynél fogva Ali átadta Szulit, a szulióták pedig hálából mellette harcolni ajánlkoztak. A kötés kölcsönös biztosítására - minthogy egyik fél sem sokat bízott a másikában - elhatároztatott, hogy Ali unokaöccsét, Husszeint7, a szulióták pedig főnökük családjából ötöt adnak kezesekül által. - "Ali mellett vagy ellen, mindegy! - gondolták a török-gyűlölő szulióták - így is, úgy is török vért fogunk ontani!"

Elérkezett a várva várt nap, mely tizenhét évi epedő sóvárgás után újra megnyitotta a szuliótáknak a szeretett hazát. Tiszta, szelíd légű téli nap volt ez. Fenndobogó kebellel és öröm-riadozással pillantá meg már távolról a szulióta-nép a hazai bérceket, mohóbb léptekkel haladt előre, s amint ki hazája határát átlépte, zokogva borult arcra annak földén, csókjaival halmozva azt; majd feledve minden előbbi súrlódásokat, egymást ölelgeté, zajgott, ujjongott, zászlókat, kendőket lobogtatott s az öröm édes mámorában gyermekké lettek még ördögei is. Oda érve, hol Veneranda erőd alatt a hajdani Sámuel köztiszteletű szerzetesök által emelt kereszt állott, de mely időközben pogány kéz által kidöntve földön hevert, ezt hevenyében újra felállította a visszavándorolt sereg, s nem lévén templom, szabad ég alatt e keresztnél mondott a vele jött pap hálaimát, és a népnek kicsinyje, nagyja mély buzgósággal rebegte azt utána.

Az átadási parancs már előbb megérkezvén az erődök parancsnokaihoz, takarodott ki azokból a török őrsereg, s be a szuliótáké. Élet szállt ismét a holt vidékbe. Az érkezteket nem idvezelte ebben rokon honfi-kebel, egyedül Hilarius atya, a hegyek több mint negyedszázados remetéje, kinek kietlen laka, a rideg vidéknek is legvadonabb részén, cserjés, szirtes hegyoldalon állott. A szulióták hajdani közszeretetű szerzetesöket és polemárchjokat, Sámuelt - kit serkentő jóslataiért közönségesen "utolsó ítéletnek" neveztek, tisztelték az öreg Hilarius atyában: a török pedig eltűrték őt, mert egykor az előttük is tiszteletben tartott szent Athosz hegynek szerzetese volt, s hírében állott az orvoslás tudományának. Gyakran használták őt a török parancsnokok az erődök betegei és sebesültjei körül, sőt távolabbról is kerestek olykor nála orvosi segélyt.

Száműzetett a nap kéjeitől minden gond és aggály, s vidor lakoma zárta azt be. Török zsákmányú ürük, kecskék vágattak le, és a szomszéd, s rokonos pargaiak szívességéből néhány tömlő bor fokozta még felebb a kedélyek derűjét. Cervas Tódor, a lelkes deli ifjú, levette a társzekerek egyikéről tamburáját, megegyengette annak húrjait, s lelkesülve és lelkesítve, szép csengő hanggal dalolt előbb Chaidóról, a szép szulióta-hölgyről, majd Rhigas8 ismeretes harci dalát kezdte rá, melyet százszoros torok kísért:

Fel, fel vitéz palikárok!
A szabadság harca hív!
Rabigában egy nap is sok,
Ha hős honért ver a szív.
S szabad honért él a görög,
Míg melle végsőt nem hörög!

Hős bajnokok utódai,
Fel, fel a szent csatára!
Folyjanak vér patakjai!
Nincs szabadságnak ára;
S szabad honért él a görög,
Míg melle végsőt nem hörög!

Széles jó kedvében volt mindenki; csak a főnökök szívei körül borongott némi homályos sejtelem a vidám lakománál; mert alatta megérkezett Ali kezese Husszein, s más napra követelte átküldetését a szulióták főnöki öt kezesének. Kikre fog esni a kínteljes választás? Kiket fog juttatni az ádáz sors a hitetlen Ali körmei közé? ezen tűnődtek az előkelőbbek s minden lelkesebbek; mert a maroknyi népből, melyet rokonság, bensőség, közsors és közösen kiállott veszélyek egy testté szőttek össze, miként testből kivont horgas nyílvessző, mély és káros sebet vala szakítandó minden egyesnek föláldozása.

Másnap a kezesek kiválasztása végett tanácsot tartottak. Kínteljes volt ez, de dicső, s régi görög hősökhöz méltó. A nép, tán ismerve egy pár gyávábbját, tán némi ellenszenves elfogódását is követve, egy akarattal kiáltott fel egy pár nevet. - Varnakiotis menjen! hangzott Bozzaris Noti9 polemarch10 és elnök felé. Mindenki váró tekintetet vetett a kikiáltotta. - Engedelmetökkel, honfitársak! szólt ez halálsápadtan és hosszú rőt bajusza alatt rángásos ajakkal, tudjátok, hogy én nem vagyok született szulióta, kinek kezességét tehát a gyanúteljes Ali nem igen fogná elfogadhatónak találni. - Igaz, te csak sógor vagy, nem szulióta! mondá megvetőleg Noti, s a nép gúnykacajra fakadt szavaira. Varnakiotis, egy mélyen besüllyedt s csalfán hunyorgó szemű, középkorú férfiú - ki mint előkelő albániai behízelegte volt magát a szuliótáknak, s Bozzaris Marko11 testvérét bírta nőül - fojtott méreggel harapott ajakába, s dühösen fúrta át magát a népen, s elrohant, Neje aléltan borult Marko testvérének mellére, s föld alá kívánta magát égető szégyenébe. - Kutzonidas! kiáltott ismét a nép, és rája fordította szemét. - Felejtitek, jó honfitársak, szólt az őgyelgő tekintetű kis férfiú, hogy Ali kötése főnökök családaiból követel kezeseket, és én nem vagyok szerencsés ezekhez tartozni. - Köszönöm a vér-tagadást! szólt gúnyos mosollyal Tzavellas Photos12, egyike a főnököknek, kivel közel-rokonságban állott a kikiáltott; köszönöm! Tehát már második sógor! Zajos gúny-kacaj ismét a nép közt, és Kutzonidas lesütött szemekkel osont ki a tanács-teremből.

Most Chryze, Bozzaris Markónak lelkes neje állott elő, és határozott hangon ekképp szólt a nép és főnökei előtt: - Vitéz férfiak! nehéz időket élünk, a szulióta ágyát nem vetették puhára, csatázás várja és keríti őt mindenfelől, a férfi-karokra szüksége van népünknek és a hon szent ügyének, míg a nők nagy részben csak jó akaratjokkal szolgálhatnak a hazának. Engedjétek nekünk nőknek a kezesség hazafiúi áldozatát. Én megyek kezesül Alihoz! Barátnéim, nő-vérségeim! ki áll még közületek mellém? És ím azonnal melléje állt Moscho, Tzavellas neje, Drakos Anasztázia, s többen.

Felállt e lelkes jelenetre ültéből Noti, s ellágyulva szorította meg a nők kezeit: - Nemes elhatározástok mutatja - így szólt -, hogy valódi szulióta véreink és nem sógorok vagytok; de ajánlkozástokat legföllebb is csak részben fogadhatjuk el. Ali nem elégszik meg női kezesekkel, s a vad oroszlán gyanúját és haragját nem tanácsos szítanunk. Ki állhat jót: nem békül-e ki minden órán a portával, és újólag ellenünk fordul majd egész erejével? Ám menjen közületek is egy, de a többi kezes legyen férfi. Noti javaslata elfogadtatott, és hosszas nemes tusa után Chryze választatott meg női kezesül. Nem csekélyebb és nem kevésbé nemes volt a vetély és készség önfeláldozásra a férfiak között. Csoportosan álltak ajánlkozásaikkal elő, noha köz volt köztük a hit, hogy Ali kezesei nehezen látandják meg valaha Szuli határát. Nehéz volt a választás, rokonok, barátok, érdekek, viszonyok csatáztak a sokaság nyilatkozataiban és nem bírtak ezek határozatra vergődni. - Bízzuk meg három vezérünket, Bozzaris Notit, Tzavellast és Drakost; határozzanak ők! - kiáltá végre Bozzaris Marko, Notinak unokaöccse, s az egész nép megnyugodott az indítványban. Félre húzódott a sokaság, s a három vezér magára hagyatott a tizenhét évi pusztán állt tanácsteremben, mely alig nyílhatott volna meg újra szívnyomasztóbb munkálatra. Nehéznek és kínosnak kelle lenni a választás vitájának és eldöntésének, mert csaknem délre járt már az idő, midőn a terem ajtaja megnyílt és a vezérek élén az öreg Noti a nyugtalanul váró nép közé kilépett, s a határozatot kikiáltotta: - A nemesen ajánlkozók közül Chryzével, Marko öcsém nejével, sógora Constantin öcsém, továbbá Tzavella Miklós, Drakos György és Cervas Tódor fognak Alihoz menni kezesekül! Minden szem egyszerre Cervas Irénre, a szulióta-hölgyek legbájosabbikára esett. A gyermek is tudta a népben, hogy őt szép szerelem köti Bozzaris Constantinhoz13, Cervas Tódorhoz pedig szelíd testvéri szeretet, ezért, a kettős vesztésre, részvevő szánalommal nyíltak feléje minden szívek. De önszemélyeikért is különösen kedvelték a szulióták a két ifjat. Tódornak ritka műveltségét és szellemi felsőbbségét mintegy büszkeségüknek tartották. Constantin pedig nem bírt ugyan kitűnő szellemi tehetségekkel, sem társalgási simább tulajdonokkal, tudományos ismeretei jóformán korlátoltak valának, s társaságokban szótlan volt és tartózkodó; de tiszta fogalmú józan ész, szelíd kedély, mindenkit megbecsülő és előzékeny jó szív, jellem-szilárdság, s hon, nemzet, rokonok és kedves iránti mély érzelem, mindenkinél, ki őt közelebbről ismerte, becsülést és szeretetet vívtak ki számára. A lányka, a kikiáltásra halványan, mint síri rém, üveglő, meredt szemekkel és reszkető ajakkal állt kiskorig eszméletlenül, majd nem bírván kínja nyomasztó súlyával, aléltan dőlt atyja ölébe. - Egy napon jegyest és testvért veszteni! - suttogták szánakozva a körülállók. - Egy fészekből hármat áldozni fel! - morogtak mások. - Családomat sújtja, honfitársak, leginkább a történt választás - mond Noti a panaszos zajgásra -, csak fájó szívvel egyeztem belé; de meg kell nyugodnom, mert a kedves hazáért esik az áldozat. Mi is rokon kezest bírunk Alitól, és ha mieinken hitszegés és méltátlanság követtetnék el Ali táborában, és a vitéz szulióta faj, hogy megbosszulja azt!

Constantin és Tódor vigasztaló szavakkal élesztgették az elalélt Irént. - Menjetek! szólt ez - csakhamar megemberelve magát -, én ugyan bánat kenyerét fogom enni míg megjöttök; de szulióta hölgy vagyok, kit csak gyalázat és hitszegés bír végképp lesújtani. Vezéreljen titeket Isten és védasszonyunk a Boldogságos Szűz, hogy méltó fiai maradjatok, kísértetek közt is, nemzetünknek és kis honunknak! - Nem gördült ki többé könny a lányka szép szemeiből, és erőt véve mély bánatán, hősies nyugalommal vegyült a köztársalgásba.

Másnap csaknem egész népe Szulinak kísérte ki a határig a kezeseket. Forró ölelések közt, áldás-kívánásokkal eresztették őket további útjokra. Nem lévén még a tengeri oldalról bekerítve Janina14, nem volt nehéz eljutniok Ali őrseregéhez, a várba.

Most, miként méhraj az új kasban, a tavasz enyhületében, munkásan zsong, tisztogat, tatarozgat benn, vidékkel és ennek virágaival ismerkedik künn: akként rendezgetett visszanyert új honában Szuli népe mindenfelé, forogva, nyüzsgve, járva-kelve a félpusztulásnak eredt falak, lakok között. Kik még életben valának a régi lakosokból, felkeresték egykori lakaikat s kegyeletesen javítgatták ki azokat; majd az újabb ivadékkal ismertették meg a kis haza nevezetesebb helyeit, történelmi adomákat, eseményeket regélvén azokról neki; kijelölgették számára az alkalmasabb hajlék-helyeket, segítvén kézzel és tanáccsal munkájokat. Egyszerre munkás fogalom szállt a sokáig parlagon és sír-csendű elhagyottságban hevert vidékbe, de a belrendezés gondjait csakhamar a nőknek és sühederségnek kelle átvenniök; mert a férfiak fegyvereiket tisztogatták, köszörülgették, törléseket készítgettek, a gyermekek pedig rongyokat szaggattak tépéseket sebkötözésre; minthogy az Alival között szerződés - melynek hálás lelkiismeretességgel kívántak megfelelni - harcra szólította a fegyverfoghatókat.

Az alatt a gyáva Ismail helyett, a tevékeny Kursid15 szerszkier vette át Janina ostromát. Kiütött már többfelé a görög forradalom, a görögök csoportosan hagyták oda Kursid táborát, miáltal tetemesen megcsökkent az ostromsereg száma. A szeraszkier Janinát kerítette be, őt pedig a Janina alá érkezett szulióták. Ali, janina oroszlánja, felhasznált minden rést, minden kedvező alkalmat, ki-kicsapott az ostromlókra, a szulióták híven támogatták kicsapásait, és Kursid nem kis veszteséget szenvedve, hónapok múltával sem boldogulhatott Janina ostromával. A sztambuli vérengzések, miket a török vakbuzgóság idézett elő, s melyeknek a sztambuli legelőkelőbb görög fanarióták és papok s ezek közt a köztiszteletben állt Gregor16 patriárcha estek áldozataiul, később a chiosai17 és macedóniai öldöklések, mikre gyászt öltött az emberiség - dühös lángokra lobbantották a hellének bosszúját. Csaknem irtó háborúvá fajult el a forradalom. A görög kapitányok bosszú- és dísz-jelül tűzték fel köntöseikre Gregor patriárcha köntöseinek foltjait, s ahol tehették, mint Tripolisza bevételénél, nem kímélték megtorlásul a török vért. Elkeseredéssel folytak a csatározások, váltogatott szerencsével, mely azonban az első években túlnyomólag inkább a keresztnek, mint a félholdnak kedvezett. Szárazon a vitéz Kolokotroni18, a tüzes Odysseus19, a törökfaló Nikitás, a rettenthetlen szulióta vezérek Bozzaris Noti, Marko és Tzavellas, fényes győzelmeket vívtak ki a törökön; tengeren pedig a bátor szívű Miaulis20 s a gyújtó sajkák vakmerő mestere, Kanaris21, nem egyszer riasztották a török roppant flottát a Dardanellák közé vissza.

Azonban Ali janinai pasa csillagának elhomályosodása, s majdan kialvása, új fordulatot adott a dolgoknak. A lemenő napra már nem igen szoktunk számolni, inkább csak jóslatul használjuk azt a majdan feljövendő másnapra, és erre számítunk. Ali napja hanyatlóban állt, kegyelmi fermánhoz, vagy kedvező kiegyenlítéshez kilátás nem mutatkozott, Janina erődei közül kettőt már bevettek a törökök, s így Ali frigye semmi előnnyel sem kecsegtetvén többé pártját, egymás után pártoltak el tőle hívei, s különösen az albániai számos zsoldosok hagyták cserben seregét, s a hű szuliótákon kívül alig maradt embere.

Alit ily kétségbeesett helyzetében sem hagyta el edzett bátorsága; kincseivel és megmaradt kevés híveivel még birtokában levő legerősebb várába, Karystróba vonult, mely egy kősziklás hegy tetejében, sáncokkal, bástyákkal és szilárd kerítésekkel ellátva, huzamosan dacolható állapotban állott. A vár alatt Ali egy mély barlangot völgyeltetett ki, s abba rakatta be halmozott kincseit, azok elébe, kádakban, néhány száz mázsa lőport helyezett el, leghűbb emberét, Szelimet, égő kanóccal sétáltatta fel s alá a barlang szája előtt, s végsőre szánva el magát, nyitott alkudozást a szeraszkiérral. Megérkeztek ennek követei: Ali hideg komoly udvariassággal fogadván őket, bevezette őket a kincses és lőporos barlangba. - Ha végsőre szoríttok - szólt vérfagylaló hideg elszántsággal hozzájok - magamat, kincseimet, önmagatokkal együtt légbe röpítem! Mondjátok ezt meg uratoknak. Kegyelmi fermán, biztos szabad lakhatás a birodalomban, harmadrésze kincsemnek, vagy - légbe röpítés! Az alku-követek riadva törték magukat Kursid táborába vissza, nehogy Alinak eszébe jusson még válasz előtt teljesedésbe venni fenyegetését.

Kursid, mindent féltve, cselhez folyamodott; megizente pár nap múlva Alinak, hogy a szultán kegyelmi fermánja megérkezett; de annak átadására és elfogadására, Karystro erőd, a lőporos barlang remegtető közelsége miatt, méltatlan és illetlen hely, minthogy bizalmatlanságot árul el a hatalmas és kegyelmes nagyúr irányában; s végre tehát Alinak egy közel fekvő szigetecskén álló mulatóját hozta javaslatba, mely ha Ali által elfogadtatnák, kívánta egyszersmind Szelim égő kanócának kioltatására is, úgymint amely szintén gyalázó bizalmatlanság jelének fogna tekintetni Sztambulban.

- Ne állj rá, inkább azonnal vettesd fel magadat! - tanácslák Constantin és Tódor, s a többi szulióta kezesek Alinak, kik hozzá fogytig hívek maradtak; hitetlen volt és maradt ez a faj mindig. De Ali, szorultságában nem vélvén tanácsosnak szítani a szultáni gyanút és bosszút, oly kikötéssel, hogy egy-egy részről ne több mint tíz ember jelenjen meg a nyári mulatóban, elfogadta Kursid javaslatát, s ekként az ujoncróka kelepcébe ejtette tanult mesterét. Csupán hű szuliótáktól kísérve ment ki Ali a sziget mulatójába, megparancsolván előbb Szelimnek égő kanóca kioltását. A hitetlen Kursid jó eleve megtette rendeléseit. Szelimet azonnal kanóca kioltása után torkon ragadták és kivégezték harcosai; Alit pedig a szigeten túlnyomó török csapat rohanta meg, s noha a vén oroszlán, még végperceiben is rettenthetlenül védvén magát, néhányat kardjával és pisztolyaival leterített közülök s a szulióták is vitézül harcoltak mellette, a sokaság megnyomta őt végre, s Tebelen Ali, az oly sokáig rettegett janinai pasa, Mehemed tőrétől átszúrva, halva rogyott össze. A szulióta kezesek, nem könnyű védelem után, foglyul hurcoltattak Kursid táborába.

Az alatt Szuli különös eseménynek volt színhelye. Élénk munkásság és hangyaszorgalom nyüzsögvén itt minden felé, annak közepette egyedül Husszein, Ali unokaöccse és kezese volt a henyélő here. Neki, a hárem neveltjének, feltűnő és idegenszerű volt a szulióták sanyarúnak tetsző élete, s nem győzte csodálni azon közelégültséget, melyet ily sanyarú és viszályteljes élet mellett a szabadság ezen fiainál tapasztalt. Husszein a szebb ifjak egyikének mondható, ha szemeinek kis kancsalítása, és szája körül az olykori csalfa mosoly keblében ármányos kétszínt nem gyaníttatnak. Ő kicsinyben valódi hasonmása volt nevelőjének, Alinak: bátor harcos, tele ármánnyal, s nem válogató az eszközökben, ha célt tűzött ki maga elébe; vallási kegyeletre nem sokat adó, miként nagybátyja sem adott sokat se félholdra, se keresztre, s nem egyszer állott hírében annak, hogy kereszténnyé lett. Azonban ennek fukarságát Husszein nem sajátította el, sőt inkább pazarlásra hajlott, mire gazdag öröksége módot is nyújtott neki.

Husszein jól érezte és fogta fel helyzete veszélyességét a szulióták között. Ismert ő nagybátyjának könnyen változó hitetlenségét, gyűlöletét a szulióta faj irányában, mely minden órán méltatlan bánásra ingerlenti őt ezek kezesei iránt, s ez esetben őt fogná érni a megtorlási bosszú. Ezen gondolat és aggály nyájassá, kedveskedővé és beszínlelővé tette őt Sztambulban; mi által pár hónap alatt sikerült teljesen eloszlatni minden maga iránti gyanút; kíséret nélkül járt-kelt a vidékben, lovagolt és vadászott a hegyekben. Még inkább megnyitotta előtte a szulióta szíveket az, hogy a remetével, az öreg Hilárius atyával is, biztosabb lábon állott. Tudniillik: keleten a természet búvárai könnyen juthatnak azon tekintélyes hírnévhez, hogy bölcs megfejtői a természet titkos rejtelmeinek. Husszein babonás volt, és Szuliban még inkább, mint otthon, minélfogva sokat tartott az álom-fejtegetésre és annak tudományára. Ily célból egy párszor elfordult Hilárius atyához; kivagy maga is hívén beavatottságát, vagy elhitetvén azt, saját tekintélyének biztosítása végett, a török főúrral, híven fejtegette ennek álmait; s annál több bizalmat támasztott az ifjúban, hogy fejtegetéseiért semmi jutalmat sem fogadott el.

Végre úgy látszott, Husszein egészen be kívánta magát találni a szulióta életbe, segített apró munkákban az öregnek és nőknek, együtt étkezett velük, sőt, hogy teljes legyen az ámítása, felölté a szulióta világos színű kacagányt, s turbán helyett föltevé a kék bojtos vérszín posztó-sipkát. - Még megérjük - mondogaták elégült mosollyal az öregek -, hogy Husszeinben derék szulióta újoncot nyerünk. "Csinos szulióta levente lett belőle" sugdosták a nők, amint először mezben jelent meg köztök.

Azonban Husszein ezen szuliótáskodásának más rugója is volt, mint pusztán aggály. Már az első napokon feltűnt neki Cervas Irén, a bájteljes szulióta hölgy. A lányka sugártermete, melyet a testhez simuló szulióta öltöny igézőleg emelt ki, őzi könnyűségű járása, ellentétben a török nők nehézkességével, természet-nevelte és edzette friss telisége tagjainak, deli arca, melyre folytonos foglalkozás és a hegyi balzsamos lég rózsákat és liliomokat raktak fel, s melyet most gyöngéd epedés Constantin után még érdekesebbé varázsolt, könnyű, fesztelen, olykor élces társalgása, s különösen nőiséggel párosult férfias szilárdsága, jelleme és külseje - Husszeinnak, ki a háremi üvegházak virágaihoz volt szokva, meglepőleg szokatlan és csodálatra ragadó tünemények valának, melyek ingereinek egy huszonöt éves, gazdag, élet örömeihez és élvezeteihez igényt tartható ifjúnak alig lehete képes ellenállani. Husszein lángoló szerelemre gyulladt a lányka iránt; de nem ismerve a szulióta hölgyeket a szerelmi hűség oldaláról, ravaszul zárkózott szenvedélyével, s csak halkan lépett fel azzal Irénnél. Ez nem tartotta illendőnek kikerülni a fő ifjat, ki oly kedvtelőleg simul fajához, s kit az öregek is becsülni látszanak; nyájasan felelt szavaira, s illemes enyelgéseit nem utasította vissza; de egyszerre komoly és hidegen eltartóztató lett, mihelyt legkisebb szerelmi célzással állt a török úr elő; s egykor Husszein zsarolóbb szerelmi nyilatkozatára, határozott szilárdsággal tudatta ezzel, hogy jegyes, és hogy gyalázat bélyegét süti egész életére a szulióta-hölgy, ha adott frigy-szavát megszegi. - Ezt én szulióta ifjú irányában nem lennék képes tenni - mondá Irén - annál kevésbé, pedig irányodban, uram, ki fajom sem vagy, sőt annak halálos ellenei közül való! - Ez nem gát, szép Irén! - felelé lángolva Husszein - mibe kerül nekem, ki az albániaival rokonos nyelvetöket is meglehetősen értem, mint már meg is kezdém: szuliótává lennem? - Köntösben, szokásban, tán kevésbé - szólt mosolyogva a lelkes hölgy -, de jellemben, vallásban, hon és szabadság lángoló szeretetében, ez oly sok és nehéz áldozat, mit tőled, török főúrtól várni, kívánni nem lehet.

Husszein a szerelem minden tüzével, minden ármányával folytatta ostromait. - Ne fáraszd magadat hasztalan szavakkal uram - szólt végre határozottan Irén; - köszönöm szegény szulióta hölgy létemre főúri becsülésedet; de én szívem teljességéből, mint te is tudod, Constantinom jegyese vagyok, s másé nem lehetek soha!

Husszein megkísérté a lányka hiúságát is ostromlani. Nagy birtokú atyjától és Alitól tetemes tartási összegeket kapván, Janinából értékes ékszert és perzsiai drága nyakkendőt hozatott Irén számára. Felkacagott kedveskedéseire a lányka. - Mit kezdenék ezekkel, uram, én szegén szulióta hölgy, kinek mezei virág és jó híre minden ékszere? ha felraknám piperéid, ujjal mutatnának rám Szuliban, mint valami jós cigánynéra. Mi szulióta nők, hajadonok magunk szőjük, fonjuk vagy zsákmánykelmékből varrogatjuk ruházatunkat. Köszönöm, uram, szívességeidet, de el nem fogadhatván azokat, szívesen kérlek: kíméld jó nevemet.

Husszein csodásan érezte magát a lányka közelében, amint annak szilárd jelleme s tiszta erénye mindinkább kitárult előtte. Mint török főúrnak, nőknél ilyesmit tapasztalnia nem volt módja, alkalma. Akaratlanul is a becsülésnek némi szikráját érzette kelni keblében a szulióta lányka iránt; mert a legmíveltebb s durvább kebelben is ritkán hiányzik, bár burokba rejtve, némi sejtelme a jónak, mely akaratlanul is hódol az erénynek és lélek erélyének. De Husszein ezen becsülése csak abban határozódott, hogy ezentúl megkímélte Irént egyenes és sikertelen ostromaival; továbbá, hogy Constantint magában a legboldogabb halandónak vallotta, kinek ha helyét a lányka szívében elfoglalhatná, nem adná a nagyúr egész háremjéért, nem a paradicsom legszebb hurijainak22 egész seregéért; végre azon lángoló óhajtásban s majd szilárd elhatározásban, hogy a lánykát, a tengerek legbecsesebb gyöngyét, a föld legdrágább kövét, kincsét, bármi áron is bírnia kell.

Azonban most már őt látni is alig volt alkalma, magánosan találkozhatni vele pedig éppen nem; mert a lányka gondosan kikerülte őt, s az öt kútnál is, melyből egész Szuli nyerte vizét, s hová ezelőtt Irén is eljött vízért, most már vagy éppen nem, vagy csak társaságban jelent meg.

Husszein látván, hogy egyenes úton nem boldogul Irén szilárd jellemével, görbéken jártatá elméjét. Bátorság nem hiányzott keblében a legveszélyesebb merényhez is, sem lelkében aljas hajlam hozzá, ezeket megszerezte volt Ali iskolájában; de korlátolt esze nem bírt azzal az ügyességgel, mely tervet, annak részleteit és eszközeit siker-biztosítás végett, kellőleg összeállítni, rendezni képes; sem habozó jelleme azzal az eréllyel, melyet a merészebb vállalat kivitele igényel. Ő ingadozott, habozott, kétkedett, s a határozatlanság állapota rendesen gyötrőbb aggályú, a legveszélyesebb merényteljes és szilárd elhatározásnál. Búsongás, komor merengés kezdte megszállni keblét, kerülte a vidorabb társalgást, nem lelte sehol helyét, egyedül vadászat a helyek legvadonabb vidékeiben, nyújtott bajának némi szórakozást.

Egy estve alkonyán, ily vadászi bolyongásból tért haza felé. Amint a Szuli felett emelkedett hegy derekáról az alj erdejébe ereszkedett, a szűk ösvényen, legkedveltebb barátjával Szuliban, Varnakiotissal akadt szembe. Ezen előkelő s nem éppen vagyontalan, de nagyra vágyó s kitűnő szerepjátszhatás után sóvárgó albániai, ez előtt négy évvel, a szomszédos Pargában történt egy nászlakoma alkalmával, meglátta Bozzaris Marko és Constantin bájos nővérét, s részint, mint vélé, szerelemből, részint azon reményből, hogy a tisztelt Bozzaris családba rokonulása által, az egész Görögországban becsült és tekintélyben állott szulióta nép feje, úgynevezett polemarchja lehet, miután Albániában számos ellenei miatt, kitüntetésre nem mutatkozott kilátás - megkérte a lányka kezét, s annak hajlamánál fogva, dacára a testvérek ellenkezésének is - kik azt tarták, hogy albániaiak frigyével nem nyer se török, se görög, mert eladó szolgálatúak és hitszegők - megnyerte azt, s pénzzé téve vagyonát Szuliba költözött át, hol legnagyobb házat épített és vitt. Azóta a mézes hetek, hónapok és évek mámorai elpárologván, s a remélt főnökséghez sem mutatkozván kilátás, unottá lőn Varnakiotis előtt mind nősülése, mind kötött rokonsága, sőt tartózkodása is a természet azon durva fiai között, kiknek bizalmát nem bírta megnyerni soha, s kiknek sanyarú életét folytonos viharok fenyegeték.

Varnakiotis mindjárt Husszein megérkezésével Szuliba, különös figyelmet fordított rája, egészen alkalmasnak találván őt céljaira, miket titok fátylával fedni még jónak látott. Ismerte ő Husszein fényes összeköttetéseit a törököknél, közeli rokonságát a hatalmas és nagyúri kegyben álló szaloniki basával s egy pár főúrral a dívánban, atyjának szoros barátságát Omer Brionéval, Kursid alvezérével, fényes pályát ígért ő a nagy birtokú és tekintélyes családú ifjúnak, melyet nagybátyjának, Alinak eleste sem veszélyeztethetett, nem levén Varnakiotis előtt titok, hogy Husszeint atyja, Alinak, egyedül tőle lehető öröklés reményében engedte át, mely remény sok valószínűséget nyert az által, hogy Alitól mindkét fia elpártolt s ellenséges lábon állt vele, végre biztos tudomása volt Varnakiotisnak arról is, hogy Husszein nem volt valódi híve Alinak soha, és sejtve a rosszul fúdogáló szelet, álnokul jó eleve érintkezésbe tette magát Omer Brionéval, minélfogva Ali buktával is nincs oka veszélytől tartania. Mindezen nézetek egykori becses eszközt és hévért23 reméltetének Husszeinban Varnakiotissal, macska-ravaszsággal simult hozzá, s előzgető kedvkeresésénél, illedékesb társalgásánál s kissé míveltebb modoránál fogva, mint milyennel a többi szulióta bírt, csakhamar magnyerte bizalmát, barátságát a török ifjúnak, kinek idegenek közt kétszeresen óhajtott volt oly férfiúnak társalgása s mintegy bevezetése, ki nyelvében és szokásában szintoly jártas, mint a szuliótákéban.

- Üres a vadász-táska! - szólt, nyájasan nyújtván kezét Husszeinnak, Varnakiotis - szerencsétlen vagy uram a vadászatban!

- Ebben és mindenben! - felelt elfogadva a nyújtott kezet, Husszein.

- He nem csalatkozom, tán a szerelemben is?

Búsan vonított vállat az ifjú: nem csalatkoztál barátom!

- Egy régi költő azt tanácsolta egykor, szólt vontatva az albániai róka: ha az isteneket nem bírod irgalomra hajlítani, viharozd fel az alvilág folyóját az Acheront is! És, uram! - veté mosolyogva utána -, ezen Acheron Szuli hegyeiből omlik ki.

- Nem értelek, barátom! - szólt szemmeresztve Husszein.

- Mindjárt megértesz; előtted nincs okom rejtőzni. Én nem vagyok szulióta, szerencsétlen szenvedély sodort közéjök, de kiábrándulás után látom, hogy életem köztük kilátás nélküli, szabadság mézével szűk-véknyan bekent viszályos nyomor. Idegen vagyok köztük folyvást, rokoni szívélyesség helyett sógor a nevezetem, s emlékezhetel: mindjárt megérkezésed után, mily gúnyosan verték fejemhez a sógor címet. Ilyesmit nem egy könnyen felejt az ember. Én rövid időn elhagyom e gyűlölt fajt, és mint voltam, híve leszek a fényes portának ismét, és neked, uram; de nyíltan lépnem fel, nem látom idejét addig, míg hűségem több tanúságaival bizalmat nem vívtam kik magamnak nálatok, és neked is, uram, lényegesebb szolgálatokat tennem nem nyílik alkalom, mi, sejtem, nincs immár messze. Így teljesen bízhatol bennem és szavaimban. Régen sejtettem én forró szerelmedet Cervas Irén iránt, s megvallom, már égő bosszúmból is örvendtem annak. De uram, ha azt hiszed, hogy a szulióta hölgyet bármi epedezésekkel, csábokkal, ingerekkel és fényes ígéretekkel elvonhatod jegyesétől, vagy füleit részedre hajthatod, nagyon csalatkozol, kőszirt amaz fogadott hűségében, sziklák ezek a nélkülözés megszokásában. Előtted, uram, csak egy út áll nyitva.

- És ez? - kérdé mohósággal Husszein.

- Az elrablás! - felelt Varnakiotis röviden, de megnyomva a szót.

Husszeint nem lepte meg se az eszme újdonsága, mert megfordult már az elméjében, se annak undoksága, mert keble nem irtózott ettől; sőt egész szívéből örvendett azon, hogy óhajtása s még burokban feküdt gondolatja Varnakiotiséval találkozott; egyszerre leszállt szívéről a bűntudatnak minden súlya, mely különben sem nagyon nyomta azt, midőn látta, hogy nála tapasztaltabb férfiú sem tud ajánlani más kisegítőt, mint mely óhajtásával annyira egyezik, és azt javallni is látszik. Azonban, részint némi neszéből a gyanuskodásnak - minthogy Varnakiotis rokonságát Constantinhoz ismerte - részint bővebb értesülést óhajtván nyerni a merény terve és kivitele részleteiről, jónak látta még a kétkedőt játszani barátja előtt. Legelébb is némi irtózását színlelé a nőrablás undokságától.

- Csodálom, uram - szólt mosolyogva a ravasz albániai -, hogy a mindenfelé dühöngő forradalom nagyszerű undokságai közt oly visszariasztónak találsz egy kisszerű hölgyrablást, melyet tisztességes szenvedély ment, s mely - jól fogván fel a dolgot - egy szeretett tárgyat bizonyos nyomorból emel ki, kényelmes, sőt fényes jövendőre. A hölgy előbb jajveszékelni és átkozódni, majd siránkozni fog, végre, mint szokott: feled és megadja jobb sorsának magát. Egyéb iránt, ám te lásd uram! de ne feledd, hogy hosszas habozásra nincs idő. Janina török kézre került, Ali elesett, s a szulióta-kezesek néhány nap óta a törökök táborában tartatnak foglyul, s ezek csere útján, vagy más módon, minden áron visszaérkezhetnek; amidőn neked is menned kellvén, szándékolt merényünknek egyszerre nyaka szakad.

Ezen utóbbi emlékeztetés elhatározó fogott volna Husszeinra nézve lenni még akkor is, ha már előbb nem határozott volna.

- Megadom magam! - szólt kezet szorítva Varnakiotissal; s már csak a kivitel módja felett tanácskoztak.

- Veszélytől nem riadok vissza barátom! - mond Husszein -, de merényünk, úgy látszik, több mint veszélyes. A szulióta őrök mindenfelé elállva tartják az utakat, és szoros vizsgálatra bocsátnak minden be- és kimenőt.

- Csalódol, uram! a török tábor felé, igaz, el vannak állva minden bejárások és védelmi pontok; de az ellenkező oldal, a remete lak vad tája felé, szabad; mert a szakadékok, vízmosások, folyók és magas szirtek közt kígyózó szűk ösvényeken csak egyes, járást ismerő lovas, vagy gyalog hatolhat nagy óvatosság mellett keresztül, szekér és ágyú éppen nem; nappal a rónáról érkező ellenséget korán sejtenék a magaslatok erődei, e szerint e tájra csak veszélyes körülményekben, éjjelre szoktak a szulióták rendelni kém-őröket. A remete, mint tudjuk, időnként el-elfordul Janinába; én álhírt viszek Irénnek, hogy a remete visszaérkezvén onnan, hírt hozott Constantinról és testvéréről, s csalatkoznám ha mindjárt holnap délután útnak nem indulna vagy egyedül, vagy anyjával, a remete-lak felé. Én egy lovas és három gyalog albániait, kiket, eshetőségekre, egy idő óta a hegyekben tartok készen, adok melléd, öten csak el fogtok bánhatni két nőcseléddel; te lovadra emeled Irént, s elszáguldasz vele a török tábor felé.

Husszein kész elfogadója volt a tervezés minden részletének, és miután Varnakiotis tőle ígéretet biztosított magának a felől, hogy barátjáról, alkalomkor, rokoninál és nemzeténél megfeledkezni nem fog, elégülten váltak el egymástól.

A merény aggályai és kedélyi nyugtalanság nem bocsátottak egész éjjel álmot Husszein szemeire; korán szökött fel ágyáról, hogy a tavaszi derült hajnal szellőinél felfrissítse magát. Szokása szerint az öt kútnak vette sétáját, melyeknél meglepetésére Irént, tele korsókkal kezeiben, már visszatérőben találta. Soha sem tetszett neki a lányka oly igézőnek, mint reggeli könnyű öltönyében ma, mikor a vízmerítés és járás hevülete, a hegyek megől feselő hajnal bíborával vetélkedő kedves pírt leheltek arcája havára, s könnyű léptei alatt a fű is alig látszott hajladozni. - Ily korán az álom karjaiból, szép Irén? - e szavakkal szólítá meg őt.

- Igen, uram, felelt könnyű bólintással a hölgy; délelőtt kell megvinnem az esti vizet is, mert délutánra utam van. Ezt menés közben, futólag ejtette Irén, átallván most is bővebb beszélgetésbe bocsátkozni a török úrral. Ez jól sejtette a délutáni utat, azonnal ráismert Varnakiotis ármányára, és némileg forrongó, de egyszersmind gyönyörrel tölt kebellel tekintette már a bájos lánykát néhány óra múlva leendő sajátjának.

Délután Husszein korán felkészült, megnyergeltette lovát, és sietett a kitűzött nagy szakadék felé. Senkinek sem ötlött fel megszokott kilovaglása, és a zavaros időkben, biztalan, hegyes, erdős vidékben fölfegyverkezése. Paripája csak lassan s több helyütt horkolva a szakadékok mélységeinél, haladt előre, időt és szabad bolyongást engedve ülője gondolatainak.

A nagy szakadékhoz érve, Varnakiotis embereit, görögösen öltözve és kellőleg fölfegyverkezve, s már rája várva találta.

Egy pár óra telt el a szorongó várásban, míg Irén, édesanyja kíséretében, megérkezett.

- Állj meg, szép Irén! - kiáltott, útjokba állva a nőknek Husszein - én nálad nélkül nem élhetek! ez mentse ki előttem tettemet, mely erőszakhoz nyúlni kényszerít.

E szavakra a nők éles segély-kiáltással igyekeztek menekülni, s a lányka gondolatnál sebesebben repült egy a szakadékra fektetett faderekon keresztül, fel a hegy szirtjeire, melyekről, megszokott könnyű hegyi járásával, nagy valószínűséggel menekülhet vala. De édesanyját már megragadva tarták Husszein emberei, s míg egyike a gyalogoknak kezeit kötözte hátra és száját tömte be, másika - ki Varnakiotisnak urához méltó szolgája volt - kardja élét szegezve a nő mellének: - Irén - kiáltott fel a hegyre illanő hölgy után - anyádat kardom döfi át, ha vissza nem térsz, váltságára! Irén visszafordult e szavakra, s elborzadván a szívrázó látványra, rémült sikoltással tért vissza, s térdre omolván Husszein lába előtt, magasra emelt kezekkel esdekelt anyja életéért. - Úgy áldjon meg téged Allah, Husszein - szólt könyörögve - amint irgalommal bánsz velünk védtelen nőkkel, kik neked nem vétettünk soha.

Husszeint akaratlanul is megrázta lelkében a hű gyermek és angyal-tisztaságú lányka esdeklése, de csak egy percre, s mint rossz szellemeknél szokott, csak múlólag érzette, hogy mélyebben hágott már be a bűn ösvényén, mintsem visszaléphessen; elfordult arccal felelé: - Anyádnak, Irén, bántása nem leend; de téged bírnom kell, ha ég és pokol szakadnak is rám!

Azalatt az előbbi gaz szolga, hirtelen hátra kerülve, átfogá a lányka karjait, s a többiek segélyével, miután neki is megkötözték kezeit és betömték száját, Husszein mellé lóra emelé fel a kétségbe esett hölgyet, Husszein átkarolta az édes terhet, s az anyát sorsának hagyva, tova száguldott a másik lovassal, utána kullogván a rónáig gyalogjai.

Még nem értek ki a hegyalj sűrűjéből, amint egy nyílásnál két lovast pillantott meg velök szemközt jőni. Megfordulni mind gyanús, mind veszélyes fogott volna lenni, kitéréshez pedig szűk volt a nyílás, tehát csak az idegenek mellett kívánt és remélt elsuhanni Husszein. De Irén segélyt sejtve, egyszerre összeszedé minden elaléltságban zsibbadozott erejét, s oly éles sikoltással, mint csak betömött szája engedé, adta jelét veszélyben forgásának; mire a két idegen fegyvert rántva: "megálljatok! egy tapodtat se tovább, bár ki cinkosai vagytok!" kiáltának a hölgyrablókra, s egyenesen nekik hajtottak. Husszein felelet helyett rájok sütötte pisztolyát, de nem talált. Azonnal dühös csata fejlődött ki a találkozók között. Az idegenek, látván öt ellen hátrányukat, egy sziklafalnak vetették hátjokat, hogy be ne keríttessenek, s gyakorlott ügyességgel és bátorsággal csapkodtak jobbra-balra. Csakhamar fűbe harapott kettő Husszein gyalogjai közül, s maga is balkezén kapott sebéből vérezni kezdett; mire Irén, tágulni érezvén az őt szorítva tartott kezet, mohó tökélettel vetette le magát Husszein mellől a lóról, s egy oldalbokor mellé vánszorogva, szorongó kebellel várta a csata kimenetelét. Nem volt az többé kétes; a harmadik gyalog albániai az erdő sűrűjének és hegyek szirtjeinek vette futását, Husszein lovas társa alól pedig több csapással sebesülten rogyott a ló össze, mire ez is hegyeknek futott. Husszein veszve látván ügyét, nehogy gyalázat halálának essék martalékául, sarkantyúba vette megfordított paripáját, s átkozódások közt vágtatott el lóhalálában a török tábor felé. A két idegen nem űzte őt, mert jeles arab paripájával nem értek fáradt lovaik, s a megmentett hölgy is még további segélyöket látszott igényelni.

Ki írhatja le azon végtelen kéjt, mely a mentettnek és megmentőknek kebleiket elárasztotta, midőn amaz az idegenben, jegyesére Constantinra és testvérére Tódorra, ezek pedig a megmentett lánykában Irénre ismertek! Váltogatva borultak egymás nyakába, s kéjöket az édes ömledezések és értesítések a legfelsőbb fokig emelték. Útnak indultak hazafelé; de Irén nem volt egy lépést is tenni képes; mert amint a lóról levetette kötött kezekkel magát, egy kiállott hegyes kőben sérülést kapott lábán. Tódor, lovára emelte őt, s óvatosan haladt vele Constantin után. Az anyát útjokban lelék, azon helyen, hogy a rablók hagyták volt. Teljes volt minden részről az öröm, az anyáé annál kitörőbb, hogy végképp elvesztettnek hitt leányán felül, szeretett fiát s leendő vejét is visszanyeré.

A hölgyrablás eseménye, már újdonságánál fogva is, nagy zajt ütött Szuliban. Nagy és indokolt volt a gyanú, hogy abban keze játszott Varnakiotisnak is, mert az egyik elesett harcosban, az ő albániai származású szolgájára ismertek, s a megölt lovat is az ő tulajdonának ismerték fel. De Varnakiotis, noha a meghiúsult merény után fojtott méreggel harapott ajkába, makacsul és szörnyülködve állította, hogy hűtelen szolgáját a török főúr vesztegette meg s bírta arra, hogy kedvelt lován segítse elő a megbocsáthatatlan undokságú hölgyrablást. Így egyelőre csak sugdosás maradt a gyanú.

A Bozzarisok és Cervasok óhajtották volna azonnal egybekeletni szerelmeseiket, s mint gondolhatni, Constantin és Irén vágyaik sem voltak ellenére a szülék és rokonok óhajtásának. De Irén sebe, dacára Hilárius minden gyógyászati tudományának és szorgalmának, s szülék, testvér és jegyes gondos és gyöngéd ápolásainak, csak lassan gyógyult, s ezenkívül Szuli népét és határait nehéz, viharral terhes méhű fellegek fenyegették, melyek közt a szulióta levente árulási bűnnek tekinté egyébről gondolkodni, mint a hon és szabadság megmentéséről, s egyébben keresni örömet, mint nyert csatákban.

Irén lábfájdalmait és fekvési türelmetlenségét, mik egy különben eleven vérű, mozgó foglalkozáshoz szokott lánykánál megbocsátható, sokban enyhítette a két ifjú társalgása, kik, noha különböző érzelmek közt, rövidítgették unalmát. Constantin, a jegybenjárás azon rózsás élet-szakaszában, melyben még bírálás által ki nem elégített vágyak csak sejtenek, remélnek, előérzenek s a kölcsönös szerelem által biztosítottnak hitt jövendőt igézőleg színezgeti a kellemes mámorú képzelet, a földi menny ezen előcsarnokában - lánykája iránt csupa kéj és boldogság volt, melyet még azon gondolat sem zavart meg, hogy a közelgő harc-viharok őt újra elszólítandják; Tódor osztozott ugyan szeretett testvére és barátja kéjeiben, de nem titkolható búsongás olykori jelenségeivel szemlélte a szerelmesek édelgését, s titkos sóhajok keltek szíve mélyéből fel.

Tódor, mióta kezesül ment Ali táborába, nagy változáson ment keresztül. Ali eleste után a szulióták foglyul vitetvén Kursid táborába, ennek, kinek különös célja volt velök, eléggé kíméletes bánásban részesültek, s köztök Tódor különösebben lőn általa kitüntetve és naponként több-több foglalást tett bizalmában. Tódor, míg Szuli Ali kezén volt, Kephaloniában növekedvén, Korfu24 iskoláiban végezte kiképeztetését, szorgalom és szép lelki tehetségei által sok előnnyel tüntette ki azokban magát, minélfogva Korfu előkelőbb köreiben is több társalgási simaságot és ügyességet sajátított el, mint milyennel rendesen nyomasztott nemzetének ifjúsága bírt, s ennélfogva előnyösen tűnt ki közte. Értette a régi görög nyelvet, tisztán beszélte a franciát, és szulióta-zsargon nélkül az újabb görögöt; jártas volt hazája ó- és újabb történelmében, mesterül verte a tamburát, s annak hangjait szép csengő tenor hangon kísérte; emellett ritka ügyességű és bátorságú lovas és harcos volt. Mindezen tulajdonok, melyek békében és csatákban, komoly foglalkozásokban és vidor társalgásokban egyaránt előnyösen tüntették őt ki, nem valának képesek elfojtani benne a szulióta vér és jellem alapjait, a hon és szabadság lángoló szeretetét, és ha nemzetének vagy saját személyének, barátjának, rokonának becsületét sértettnek gondolá; olykori hevenyes kitöréseit harag-fellobbanásainak, mik Korfuban is őt egy pár, később megbánt párbajra rántották. - Kursid érezte magában az ifjúban lelki felsőbbségét, és szívesen társalgott üres estvéin vele, kikerülvén beszélgetés tárgyául venni minden nemzetiségi viszonyokat.

Kursidnak biztos tudósításai valának arról, hogy a görög felkelőket is megszállta már őseiknek átka, az egymás közti viszály és egyenetlenség. Nevezetesen tudta, hogy a görög vezérek és kapitányok legvitézebbje, a tisztelt erélyű, de nyersesége mellett legnagyravágyóbbja is, Kolokotroni mióta Maurocordato25 intézgette a görög ügyeket, Ypsilonti Döme fővezérkedett, ő pedig a kormányzási tanácsból kihagyatott: elégületlen minden kormányi intézkedéssel, s el van határozva, saját kezére és kénye szerint intézni hadi működéseit; tudta, hogy Kolokotronival minden órán nyílt kitörésre kerül a dolog. Ily körülmények közt, miután jól ismerte ezen vezérnek a görög nemzet előtti tekintélyét, melyet számtalan nyert csatáival vívott ki magának, ismerte széles és szintén tekintélyes rokonságát, s pártjának nevezetes súlyát: célszerűnek látta megragadni és lehetőleg felhasználni a fölmerült kedvező alkalmat. E célból követeket küldött Kolokotronihoz, kik őt, a görög kormány és ügy ellenében, részére megnyerni iparkodjanak, biztatván őt mind az Ali-féle kincs egy részével, mind a portától és angoloktól várható jutalmazásokkal és fényes kilátásokkal. Célszerűnek látta továbbá, a török követekhez Tódort is csatlani, kiben, az ismert szulióta szavatartó jellemnél fogva - melynek az Ali irányában tántoríthatlan hűségökkel is oly fényes tanúságát adták a szulióták - teljesen bízott, és kinek nyelvbeli jártasságától és kedveltető nyájas modorától sokat várt.

Kolokotroni, miután Tripolitszát bevette s annak kincseit legnagyobb részben sajátjaiul zsákmányolta el, úgy, hogy maga a hon azokból csak a fegyverneműeket kapta, Patras26 alá ment, melynek ostromát a spezziai27 amazon, Bobelina is férfias eréllyel segítette elő. Bobelina, a már hajlott korú görög matrona, egyike nemzete leggazdagabb asszonyainak, török kezek által vesztette volt el vérpadon férjét, csatában egyik fiát, bosszút lihegve állított ki a török ellen három hadnyi hajót, melynek kettejét fiai, harmadikát maga vezénylette, s azokon harcosokat szállított a csatatérekre. Bosszú, török-gyűlölet és honszeretet lángoltak ugyan a hős nő keblében, de ezek mellett nyugtalan hírszomj és nagyravágyás is. Három kitűnőbb heroina szerepelt ekkor Görögországban: Zacharias Constantia, ki csaknem elsőként kiáltotta ki a hon függetlenségét; Clodena Maurogenita, a bájos szépségű fiatal hajadon, ki fejedelmi vérből eredt származásáért, szilárd jelleméért és Mykénél a törökön vett szép győzelmeért mind nemzete, mind kormánya előtt tiszteletben tartatott; és Bobelina, a gazdag és hon ügyének sokat áldozott úrnő. Ezen utolsónak nagyravágyása, mely folyvást remegtette őt, hogy két vetélytársnője által elhomályosíttatik, örök munkásságban tartotta zaklatott kedélyét. Szövetkezése és barátsága hírneves gazdagságra, nagy tekintélyre jutott fővezérrel, Kolokotronival, szerfölött hízelgett Bobelina nagyravágyásának, melynél fogva nemzete fölszabadítása munkájában, minden áron kitűnő szerepet óhajtott játszani. E nézetből éppen nem volt ellenére, hogy Kolokotroni egyik fia, Panos28, udvarolni látszott Heléna leányának, remélve, hogy a kötendő rokonság még inkább egyesítendi köztök a kölcsönös érdekeket. Panos a legszebb ifjúnak tartatott Görögországban, de noha vitéz bátorságot tőle eltagadni nem lehetett, se ritka erélyével, se magasra törő szellemével, se szilárdságával nem bírt atyja jellemének.

A követek megérkeztek Patras alá. Bobelina éppen azon estére mulatságot rendezett egy mezei lakban, részint, Miaulis és Kanaris egyik nyert tengeri csatájok megünneplésére, részint a hosszas ostrom unalmának enyhítésére. A követek hivatalosok lettek. Itt látta Tódor először Helénát, Bobelina bájos leányát. Nem tartozott ez azon szépségek közé, melyek mindjárt első látásra igéznek; de a nemes arcvonások, a lelkességet feltüntető pár kék szem, nemesebb testhordás, különösen pedig míveltebb és lelkesebb társalgás, mik a sokáig nyomasztott nemzet nőinél már ritkaságokká váltak, percenkint bájolóbbá tevék őt. Heléna, ifjúságának egy részét Sztambulban, a Fanar míveltebb köreiben töltötte, és elsajátította annak előnyeit, erényeit, pulyaságai nélkül. Tódor tisztelő illemmel közelített hozzája, s feladatául tevé, maga részéről telhetően mulattatni az estvén a lelkes leánykát. Rokon lelkek, szellemek hamar találkoznak. Tódor az ős görög történelméből hordott fel érdekes eseményeket, majd a jóniai szigetek fekvését, állapotát, lakosainak, kik közt gyermek-éveit tölté, jellemét, szokásait rajzolgatá; vagy a szulióta élet és forradalom némely eseményeivel ismertette meg az úri hölgyet, s örült, hogy a többi társalgók üres fecsegései közt az szegzett figyelemmel csüggött ajakán. Heléna, kedvesen lepetve meg, hallgatta az ifjúnak szép és érdekes előadásait s az újabb görög nyelven válogatott kifejezéseit. Percenkint mindinkább érdekelték egymás iránt magokat. Tódor csodálva vallotta meg magában, hogy Heléna a legbájosabb hölgy, kit valaha látott; és viszont Heléna érzette, hogy Tódor, nemcsak udvarlója Panos felett, de az eddig ismert görög ifjak egész seregében is, legkitűnőbb helyet foglalt. Lakomázás után, megtudván Heléna, Tódornak zenészi jártasságát, fölkérte tambura-játszásra. Tódor, most még inkább lelkesülvén mint egyébkor, hallóit, különösen Helénát, ki maga is nem ügyetlenül verte azon hangszert és kitűnőleg énekelt, elragadva, énekelt tamburája mellett egy pár honi dalt Rhigastól; majd Heléna játékát és énekét kísérte csengő hangjával. Köz lőn a tetszés, és Tódor minden oldalról kitüntetésben részesült; a fiatal szíveket pedig még közelebb hozta az egymáshoz, hogy azon művészeti szenvedélyben is találkoztak.

Tódor csodálattal szemlélte Kolokotronit, a hírneves hadvezért, a szálas atlétai termetet, naptól barnult arcával, nagy torzonborz bajuszával, horgas sas-orrával, mélyen besüllyedt szemeivel s átható meredt nézésével, kevély testtartással, nyeglett cinikusi egyszerűségével, klephtha süveggel fején, megy azt szobában sem hagyta el soha, szerte osztogatni parancsait, amelyek minden nesze nélkül az ellenszegülésnek teljesíttettek, s vas akaratával határtalan uralmat gyakorolni más minden akaratok és kedélyek felett környezetében. Iránta még Bobelina is, a szintén parancsos, büszke, rangkóros és különben hajthatlan határozatú úr-amazon, ki mát férfi-kort ért és vezérkedő fiait is folyvást kiskorúságban tartotta, szokatlanul engedékeny volt, meghajolt erélye és szellemi fensőbbsége előtt, s megelégedett azon dicsőséggel, hogy az általánosan ünnepelt hadvezérnek szövetségese, barátja lehet. Kolokotroni szintén több simasággal és előzéssel viseltetett a gazdag és szellemdús matrona irányában, mint rendesen a másik nem iránt viseltetni szokott; mit a maga érdekei és kilátásai is javaslottak.

Kolokotroni sejtette a török küldöttség célját, de minden nagyravágyása mellett sem férvén jelleméhez a forró honszeretetéhez a honárulás és ellenséggel való szövetkezés, el volt határozva nem fogadni el Kursid arany ígéreteit és ajánlatait. Mindazáltal az ármányosnak érdekében fekvén Kursid áltatása, nehogy bevételig Patras ostromában általa gátoltassék, s külön célja lévén a szuliótákkal is, minden módon időt kívánt nyerni. Minélfogva különféle ürügyek alatt, csak több nap elteltével hallgatta ki a küldöttséget, s ekkor még néhány napi határidőt tűzött ki a teendő határozatra. Az alatt Tódor csaknem otthonos lett a hadvezér és Bobelina szállásában, és miután Heléna óhaját nyilvánítá oktatást vehetni a zenében Tódortól a tartózkodási napok alatt, s Tódor kész örömmel ajánlkozott erre, nem hiányzott az alkalom a két rokonszív közeledéséhez. Bobelina, a gazdag és rangos delnő, nem látott leányára nézve veszélyt a szegény és tekintélytelen szulióta ifjú közelítésében, annyival is kevésbé, hogy a lányka előtt sem vala titok már a szülék határozata, mely őt Panosnak szánta jegyesül. Sőt mind a hadvezér, mind Bobelina némi elégedéssel látták Tódor szerelemteljes figyelmeit Heléna körül, és szívélyes szórakozásait a lányka körében; mert tudták, hogy Tódor szoros rokonságban álla szulióták főnökeivel, kiknek egyike atyja is; ismerték a szulióták tekintélyét Görögországban, s azok vitézségét és szilárd jellemét magok is becsülték. Őket azon eshetőségre, mely több mint valószínű volt előttök, hogy köztük és a görög kormány közt kitörésre kerülhet az egyenetlenség, magok részére nyerhetni meg, kitűzött törekvéseik közé tartozott.

Azonban a megeresztett fonalon gyakran nem ott kötődik a csomó, hol vártuk, vagy hol azt a rövidlátó szülék megeresztéskor határozták. Tódor és Heléna rokon szíveik csakhamar megértették egymást, s az elválást megelőzött estvén, előbb zavarodott, majd szívélyesebb, végre forróbb nyilatkozatok után, szerelmet és örök hűséget fogadtak egymásnak.

Kolokotroni azzal a határozatlan válasszal eresztette vissza a török küldöttséget, hogy még nem látja idejét a nyílt kijelentésnek; az események menete szülendi mag majd elhatározását. Tódorhoz pedig hat szem közt, így szóltak a hadvezér és Bobelina: "nyerd meg részünkre, fiam, a vitéz szuliótákat, kiket becsülünk és szívesen köszöntünk, s hálánktól fényes jutalom fog reád várni."

Villámcsapás valának ezen szavak Tódor szívének. Tehát nemzetének kormánya ellen szítsa rokonit, barátit, hogy Heléna kezét megnyerje? mert nem kétkedett, hogy csak erre célozhatott a szemébe csillogtatott fényes jutalom. Ő, ki erős meggyőződéssel hitte, hogy csak egyetértés nyújthat idvet az elnyomott nemzetnek, hogy egyenetlenség hajtotta volt egykor Róma rabigájába ős hazáját, hogy csak ez lehet átka utódainak is, lelke megtörésével, jelleme süllyesztésével, honárulással, emberek és önbecsülés odadobásával vívja ki szerelmi boldogságát? Másfelől csábosan állott lelke előtt a nemes keblű hölgy, ki fénynek és bőségnek közepette is, feléje, hegyek szegény nomádja felé hajlott szívvel; s a hon iránti szent kötelesség és lángoló szerelem tusája pokol kínjaival gyötrötte keblét.

Néhány nap múlva, Maurocordato közbenjárására, kicseréltettek a szulióta foglyok Kursidnak elfogott háremjeért, s Constantin és Tódor, Kursidtól nyert lovakon - minthogy Tódor, Ali védelmében kapott könnyű sebére írt akart kérni a remetétől, ennek laka felé tértek hazájokba vissza, hová a többiek szekeren érkeztek meg.

Irén lábsebe gyógyulóban volt, s már elhagyhatá fekhelyét; de szívét újabb seb vérezé. Az ifjakat újabb csatába szólították a hon viszályai. Vitéz elszántsággal csatázott többfelé a görög nemzet, s közte Constantin és Tódor, s mondhatni, hogy a legtöbb csaták derekát a szulióták képezék, sokaknak ők adták meg a győzelemre dőlést.

Kursid, miként hajdan Ali, belátta végre, hogy Epirusban határtalan uralomra nem vergődhetik, míg a szuliótákat vagy ki nem irtja, vagy csaknem hozzáférhetetlen hazájok elhagyására nem bírja.

Követeket küldött a hegyek ezen sasaihoz. - Rakjátok le, szulióták, fegyvereiteket, volt az izenet; és hódoljatok meg a hatalmas padisáhnak, ki szabad kiköltözést és birodalmában szabad lakást enged számotokra nagy kegyesen; különben kardra hányatom még nőiteket és csecsemőiteket is! - "Eleitől fogva halálos ellenei voltunk a töröknek és neked Kursid, " lőn a hősök viszont válasza; " s azok maradunk fogytig; a szulióta még legyőzése után sem adja ki fegyverét kezéből soha, jöjj érte, ha tetszik; és szedd el ha bírod; nőinket és gyermekeinket ha védni tovább nem bírjuk, mielőtt bakói kezetekre jutnának, magunk kezeivel fogjuk kiölni."

Dühös lángokban csapkodtatta e válasz Kursid haragját, melyet már előbb jó fokig ingerelt volt fel a szulióták azon gúnyos elbizakodottsága, hogy török foglyaikat, némely török kegyetlenkedések megtorlásául, ekébe fogatták és szántottak rajtok. Ezen megtorlásra különösen Juszuf29 pasának, Kursid alvezérének, szintén gúnyos parancsa adott alkalmat. Ő tudniillik dölyfösen tiltotta volt el a szuliótáknak a világos színű köntösök viselését, a szakáll-növesztést, felnyergelt lovon való ülést, és másféle mint bivalybőr sipka hordást. A szulióták fölkacagtak e parancs vételére, s azonnal elhatározták annak mindenben ellenkezőjét tenni; sőt bebizonyították, hogy a töröktől nem függnek s rájok semmit sem hajtanak, bántak oly kíméletlenül foglyaikkal, mi különben szokások nem volt.

Kursid azonnal egyik ügyes és vitéz alvezérét, Omer Brionét küldte húszezer harcossal s közte Husszeinnal, ki egy lovas csapatot vezénylett, a szulióták ellen. Ezek alig négyezer embert voltak képesek állítni ki ellenök, de kiknek hős szellemök nem csüggedezett. Fővezérök Bozzaris Noti alatt tartott gyűlésökben: "Szabadság vagy halál!" kiabálással határozták el, hogy kedves hazájokat a végpercekig védendik; az áruló vagy hátráló, vagy állását elhagyó, halállal fog büntettetni; ha pedig a túlerő által a megvédhetés minden reményétől megfosztatnának, kiölendik minden nejeiket és gyermekeiket, mielőtt rabságnak és gyalázatnak esnének martalékaiul.

Alig repült ki e határozat híre a tanácsteremből, azonnal lelkesült elszántsággal rohantak elő és be a szulióta nők és hajadonok Moschóval, Tzavellas nejével és Chryzével, Bozzaris Marko nejével élökön. - Vitéz férfiak! - szólt magasztos lelkesedéssel a tanács ülnökeihez Moscho; mikor adtunk mi szulióta nők nektek okot arra, hogy gyáváknak tekintsetek bennünket, kiket a hon végveszélyében, mint hitvány baromfiakat, vagy kecske-gödölyéket le kellessen gyilkolni. Nincs-e két karunk nekünk is, mint nektek, melyek, ha nem oly izmosak és fegyver-edzettek is mint a tietek, de a hon és szabadság védelmében két-két török karral könnyen felérhetnek. Nem osztott-e meg nagyobb veszélyekben a szulióta nő veletek mindenkor fáradalmat, csatát és halált? S kihalt volna-e most végső időben kebléből végképpen ezen szulióta vér, szulióta becsület? Adjatok fegyvert kezeinkbe, s mi nem fogunk tágítni mellőletek; megszokunk sebeket nemcsak kötözni, de osztani is, s tapasztalásból tudjátok, hogy mi, szulióta nők, a lőfegyver kezelésében sem vagyunk éppen járatlanok, egyenes arccal és szemmel sütjük el azokat, és irányozva küldözgetjük az ellenre golyóinkat, míg a török és albániai harcosok elfordított arccal sütik el puskáikat.

Fegyvert nekünk, vitéz férfiak! hadd bizonyítsuk be, hogy hozzátok, és a szulióta-névhez méltók vagyunk! meghaláshoz csak egy perc kell s mindenkor marad idő! Fegyvert, fegyvert nekünk! - kiáltották egyhangúlag a nők; s az ellágyult Bozzaris Notinak örömkönny szökött szemébe. - Igazatok van nemes keblű hölgyek! egyesüljünk veszélyben és halálban! - szólt, és azonnal fegyvert osztatott ki a nők és hajadonok között.

Most az erődöket látták el őrseregekkel, majd állásokat foglaltak a hegyek közti szorosoknál, Orcus hídjánál, a malomnál stb. Folyt a csatázás, napokon, heteken, hónapokon keresztül, dühhel, melyet sikervesztések is fokoztak, a török részéről, hősies elszántsággal a szuliótákéról. Vad hiéna volt amaz, nemes oroszlán ez. Csodákat tett a maroknyi szulióta sereg. Tzavellas Miklós, Cervas Sándor30 s alatta fia, Tódor, és leányának jegyese, Constantin, minden megtámadott állomásnál, vitézül és nagy veszteséget okozva verték vissza a törököt, s minden napot új győzelem jelölt meg; különösen a rettenthetetlen Drakos György, a hegyek egyik szorosánál, két ízben annyira megverte Omer Brione rohamoknak zúdított seregét, hogy maga is csak alig menekülhetett, s a szulióták drága és kedves paripáját is elfogták. A számos foglyokkal megtelvén hegyeiknek minden barlangja - mert más rekeszeik nem voltak - azokat részint gúnyból, részint szükségből, szamarakért, kecskékért, juhokért cserélték be a törökökkel. A nők nem maradtak hátra sehol: vagy fegyvert, töltést hordtak a férfiaknak a csata tüzében, vagy utánok vizet és frissítő étkeket, nyájasan kötözgették sebeiket, vagy a csata közelében fogván állást, ha szükségét látták, részt vettek magában a csatában is; lőttek, sziklákat hengergettek az ellenségre, vagy egyes törököt zuhantattak le a szakadékok mélységeibe. Rendesen melegén forogván a csatának, közűlök nem egy lelte abban hősies halálát.

Azalatt a szulióta népet mély gyász érte, mely közelebbről jellemzi azt. Vidékének szélén egy kis Regniossa nevű erőd állott, melyet, minthogy megtámadására egyközel kilátás nem volt, csak 53 főnyi szulióta őrsereg tartott megszállva. Azonban azt véletlenül négyezer török rohanta meg. A szulióták hősies elszántsággal védték az erődöt, két ízben verték vissza nem kis veszteséggel az ellenséget, s ennek föladási sürgetéseire is az erőd felvettetésével fenyegetőztek. A török vezér tanácsosnak vélte tetemes pénzösszeg megajánlásával előzni meg az őrsereg kétségbeesett szándékát! Emez, tudván mily szükségök van jelenleg mind pénzsegélyre, mind harcosokra, s átlátván, hogy a roppant erő ellenében úgy sem tarthatja fenn magát és az erődöt, elfogadta az ajánlást. Ezt megtudván a szulióták, s gyalázatos árulásnak, vagy legalább gyáva nyúlszívűségnek vevén az erőd feladását, a nők gyászban és leeresztett hajjal, a férfiak pedig lefordított fegyverrel fogadták a visszatérő őrcsapatot, gúnynevekkel illették és tömlöcbe hányták. Oly nagy volt ellenök az ingerültség, hogy nejeik elválásról gondolkoztak, s csak a mérsékeltebb Bozzaris Noti józanságának és tekintélyének vala köszönhető, hogy mindnyája kardra nem hányatott.

Ő, ki mentségül hozta fel a kis csapat kitüntetett vitézségét, a roppant ellen-erőt s a pénzösszegnek nem megvesztegetésképpen, hanem közhaszonra történt elfogadtatását, végre nagy nehezen kieszközölte a népnél azt, hogy a lesújtó és égető szégyenbe süllyedt harcosoknak feledés ígértessék, oly feltétel alatt, hogy a legközelebbi csatákban előharcosokul álljanak, s kitűnő vitézségökkel törjenek lemosni azon szennyet, mellyel szulióta nevöket bemocskolták; mit csaknem csodás vitézséggel teljesítettek is.

Rettenthetlen és kitartó bátorság, edzett vitézség, forró honszeretet, független szabadságért lángoló szellem, egész Görögország előtt kivívott hírnév és tekintély, s a szabadság végveszélye és kétségbeesése csodákat tétettek a maroknyi szulióta néppel, annyira, hogy siker nélkül lefolyt hónapok múlva, Kursid, elszörnyülködve a szenvedett roppant ember-, ló-, hadiszer- és poggyász-veszteségeken, fogat csikorva kiáltott fel: "már látom, hogy Allah elvette a muzulmánoktól a vitézséget, és a hitetlen gyauroknak31 adta azt!" - A szulióták egy állást sem vesztettek, s a törökök tavasz kezdetétől nyár közepéig egy talpalatnyit sem bírtak a szuli területből elsajátítni.

De házi tolvaj ellenében nincs óvszer, belárulás ellenében nincs menekülés. A gaz Varnakiotis árulási fogásai végett, folyvást tartott a hegyek közt zsoldjában egypár albániai kémet görög öltözetben, kik a szuli hegyek csavargós járásait, barlangjait, szakadékait úgy ismerték, mint magok a szulióták. Varnakiotis ezen kémei által hírt adott Husszeinnak, kit azon kétszáz harcossal, viharos éjjel, a hegyek járatlan ösvényein, a remetelak fedetlen oldala felől, nem éppen emberveszteség nélkül ugyan a szédítő mélységek és keskeny ösvények között, de mégis észrevétlenül csempésztek be Szuli közelébe. Rövid pihenés után, a hajnal kétes szürkületében, megrohanta Husszein az Orcus-híd őrcsapatát, melyet egyszersmind hátulról, előre értesített és megrendelt török harcosok is megtámadtak. Az álomból felriasztott és meglepetett szulióták vitézül védték állásukat; de a túlerő elnyomta őket, s alig néhány menekülhetett közülök a hegyek közé. Most a felszabadított hídon özönlöttek be a török csordák, s noha a csatazajra magokat telhetően összített szulióták kétségbeesett pusztítást tettek bennök, nem voltak képesek feltartóztatni a mindig özönlő új-új csapatokat. A roppant török erő, elbizakodottan nagy számában, megkísérlette a két fő erődöt Kiaphát és Venerandát rohammal venni be; de mindkettőnek vitéz őrserege kudarccal és tetemes veszteséggel verte a rohamokat vissza. Majd Szuli városának rohant egész erejével, melyet meglepetésében, míg férfi-segély érkezhetett, nagy részben csak nők és öregek védték. Folyt benne a csata és vér, házról házra újult meg a harc; több ízben vette be a török a várost s több ízben veretett ki abból ismét; mígnem a mindig olvadó kis védsereg, jobbnak látta felhagyni a sikertelen csatázással, elleneinek engedni át a máris nagyrészben lángemésztett várost, és döntő csapásokra tartani fenn magát. A férfiak, hát mögé fogván nejeiket és gyermekeiket, folyvást csatázva vonultak ki Szuliból, s egyenesen azon, végveszély esetére már előre meghatározott háromszögben foglaltak állást, mely kétfelől Kiapha és Veneranda erődök, harmadik oldalról a rohamos hullámú Acheron által fedeztetett. Omer Brione, Szuli bevétele által feltüzelve, megrohanta ezen háromszöget; de Bozzaris Noti és Tzavellas, jól intézett kicsapásaikkal a két erődből, halotthalmok hátrahagyásával verték rohamát vissza.

A szulióták veszteségében különösen sajnos volt e kettő: hogy gondos előrelátással megtöltött élelmi tárgyaik vagy elfoglaltattak az ellenség által vagy felégettettek, s csak az erődökéi maradtak a nép számára fenn, továbbá, hogy Cervas Irén, a csatázások zajában, nyom nélkül eltűnt s róla bizonyost senki mondani nem tudott, Constantin és Tódor lázas kebellel kutattak ki minden zugot a hegyekben, hű embereik által kémleltették ki a török állomásokat, keresőket küldtek ki mindenfelé a vidékben; de a lánykának nem volt se híre, s pora. Végre nem kétkedett senki, hogy ős Husszein ragadta el, kit az elsőbb csatákban többen láttak, de a későbbiekben nem. A szülék fájdalma s Constantin és Tódor dühe leírhatatlan volt.

Varnakiotist nem vették most a szulióták oly súlyos gyanú alá mint előbb, minthogy ő Maurocordato seregében, Szulihoz közel, Peta alatt állott, ezen sereg pedig, a közben eső török állomások miatt, Szulival nem igen közeledhetett. Varnakiotis azonban már rég török zsoldban állott, érintkezésben Omer Brionéval és Husszeinnal, és fényes jutalom reményében új árulási csínyt követett el a szulióták ellen. Tudniillik Bozzaris Marko, ki egy csapat philhellént32 kísért volt Maurocordato táborához, nyolcszáz főnyi csapatot készült éjnek idején, Szuli kietlen oldalán becsempészni szorongatott hazája segélyére. Varnakiotis sietett erről értesíteni a törököt; ez túlerővel és kedvező állomáson várta s rohanta meg az érkezőket, s veszteséggel ugrasztotta őket széjjel.

Ily érdemek után, Varnakiotis nem látta továbbá szükségét az álarc-viselésnek, s első alkalommal átment a törökhez az albániaiakkal, kik mindenkor azon félhez szoktak volt szegődni, mely több zsoldot ígér; felölté fejére a turbánt, lábszáraira a sárga bugyogót, s átvevé bővebb megjutalmaztatás reményében, egy török csapat vezényletét. Szerencsétlen neje, Markónak testvére, nem tudván szégyen miatt hová rejteni arcát, azonnal elvált tőle a patrasi metropolita előtt. Varnakiotis maga helyett egy albániai születésű gaz cimborát hagyott hátra Maurocordato táborában, a hitetlen Bokolas Gogost, kinek árulása idézte elő a forradalom egyik legdöntőbb csatájának, a petai ütközetnek, szerencsétlenségét, mely a görögök megveretésével s táboriszereik és poggyászaik elvesztésével végződött.

Szuli bevétele után a török roppant sereg friss csapatokkal s újabb meg újabb rohamokkal ostromolta a szulióták háromszögét, melyet férfiak és nők, élet és szabadság végvonaglásai között, kétségbeeséssel, elszántsággal és példátlan vitézséggel védelmeztek. Az erődök őrseregei ilyenkor alkalmas kirohanásokat intéztek az ostromlókra, s halmokba dőlt a török csapásaik és golyóik által; a nők, hol kellett, versenyt csatáztak a férfiakkal, a gyermekek pedig ügyes parittyázást gyakorolván be, nem egy török arcán vagy szemén keltettek veszélyes daganatokat; a merészebb felhágókat megrohanásaikkal buktatták a szulióták az alanti mélységben hullámzó Acheronba. Ősz kezdett már hidegedni a törökökre, s mégsem boldogulhattak a háromszöggel, mely már több ezer harcosukba került.

De a kis sereg hős sorai naponként gyérültek, fogytak a hosszú harc alatt, s minden nap egy-két kedves rokonnak, barátnak, nőnek, gyermeknek elestével borított rája; a még fennmaradottakat a veszélyek legborzadályosabbika - az éhenhalás veszélye fenyegette! Már csak néhány napi eleséggel bírtak az erődök kamrái az egész nép számára, s a legszűkebb adagokban osztották ki, melyek nem erőfrissítésre, csak tengetésre valának elegendők; s ezeknek is már fogyatékán valának. Már fölemésztették kevés lovaikat és vonó szamaraikat, gyökerekkel, füvekkel, kevés liszttel kevert fahéjjal, fűrészporral, erdei vad gyümölccsel és saru-talpak rágásával ámítgatták maró éhségöket, s ennek kínai közt oly undokságok megfalására is vetemedtek, miktől más körülmények közt szem és gyomor irtózik. Az éhség lankasztásai, a nappali csatázások kifárasztása, és a környező ellenhadak lehető megrohanásai ellenében szükséges éjjeli virrasztások, szinte a szánalom-gerjesztésig csigázták el a szuliótákat; a hús leesett tagjaikról, az élet színe arcaikról, szemeik, kialudni készülő mécsesek gyanánt, mélyen besüllyedve üregeikbe bágyadoztak, s félő volt, hogy harcosaik kiejtik csatázás közben fegyvereiket erőt vesztett kezeikből. És ily ínség közepett is, nem volt a kis hős népnek se harcosánál, s öregénél, aprajánál vagy nőinél zúgolódás hallható. - Hazáért, szabadságért halunk el! vigasztalák és edzék magokat, valahányszor egy-egy éhség és kimerülés miatt elhalt honfitársukat temették, várva mindnyájan a nemsokára rája is következendő hason sorsot!

Végre egy reggel, fővezérök, az öreg Bozzais Noti, könnyező szemekkel jártatván meg tekintetét a lankadatlan tántorgó népségen: - Elég, fiaim! - így kiáltott hozzá - megtettünk végpercig mindent, amivel a honnak s ennek szent ügyének tartoztunk; tovább mennünk istenkísértés fogna lenni, ki elláthatlan bölcsességéből ránk ereszté büntető karának súlyát. A petai szerencsétlen ütközettel füstbe mentek minden reményeink, a kapudán pasa33, mint halljuk, új török sereget szállított Patras alá, eleségünk végfogyatékán van, s a roppant túlerő ellenébe csak maroknyi, kiéhezett harcost bírunk állítni ki. Nincs kilátás és remény semmiféle! És atyafiak! bírunk még néhány férfi-karral, melyeket hazánk jobb szolgálatára mint éhenhalásra kell fenntartanunk; vannak még gyermekeink, kiket bosszúra és a szabadság harcaira szükség fölnevelnünk. Fel fogjuk tehát magunkat adni, fiaim! de csak oly föltételek mellett, miket a szulióta elfogadhat; vagy egytől-egyig hegyeink alá temetkezünk!

Fölélesztve hatottak mindnyájára Noti szavai; mert az élet mégis édes, s annak vágya kebleinkből nem könnyen oltható ki. Noti azonnal elküldte járatlan utakon követét Maurocordatóhoz, tudósítván őt népe rémítő nyomoráról. A tántoríthatlan és tevékeny hazafi azonnal értekezett a prevesai34 angol consullal35, s ennek közbenjárására megköttetett Omer Brionéval - ki maga is átallotta az ostrom késedelmét és nagy veszteségeit, de a szulióták szorultságát nem tudta - a feladási egyezség. A szulióták kötelezték ebben magokat átadni minden erődjeiket, helyiségeiket, de oly tisztesség és jog fenntartása mellett, hogy fegyvereikkel, síppal, dobbal s a kék-veres görög zászlókkal mehessenek ki a Szuli vidéke határiból; a fegyverfoghatók továbbra is harcolhassanak a görögök mellett, a nők és gyermekek pedig angol hajókon költözhessenek ki az angol véduralom alatt álló Kephaloniába.

Még egyszer látogatták meg, szegények, őseik és kedveseik sírjait; azután könnyes szemekkel, és búcsút integetve kendőkkel, sipkákkal szeretett hazájoknak, eredtek kiköltözködési útjoknak; vissza-vissza tekintgetve szorult sóhajok közt annak hegyeire, mígnem kékes homályban tűntek el azok szemeik elől!

A férfiak annyira megfogytak a hosszú harc alatt, hogy a kivándoroltak alig voltak többen mint háromszázan, azon nehány tüzesebb ifjakon kívül, kik a hegyekbe vették magokat. A nők, gyermekek kíséretét az ősz Noti vállalta el; a fegyverfoghatók pedig Bozzaris Marko vezénylete alatt maradván, továbbá is a görög ügy mellett harcoltak, a túlnyomó török erők ellenében is nem kis szerencsével. Különösen Marko bámulandó tevékenységet fejtett ki Missolunghiban36, melyet mindenfelől igen megerősített; majd Tzavellassal együtt seregéhez csatlakozván a hegyek közé menekült szulióták is, több ízben verte meg Omer Brionét, ki e csatázásokban tizenhárom ezer embert vesztett; de a vitéz szulióták is igen megfogytak.

Mintegy három hónap múlva Szuli feladása után, egy reggel arról értesíttetett Marko, hogy egy török csapat görög foglyokat kísér a petai úton a török tábor felé. Marko azonnal útnak indítja szulióta harcosait, s a Szuli-határhoz közel, egy cserjés domb oldalában, lest vet a csapatnak. Már felhaladt délen a nap, hogy a törökök a domb alatti szoros útra érkeztek, melyet túlnan folyó szorított össze. Bátor rohammal támadták meg a szulióták a csapatot, melyből alig óranegyed alatt, több felénél hullott el, a többi megfutamodván, a cserje és jegyek közé menekült. Hasonlót kísértett meg a csapat vezére is; de Tódor utolérvén őt, mielőtt a cserjét elérte volna, maga megadására szólította fel. A török vezér megfordult, és felelet helyett, szótlanul és mérgesen vágott Tódor felé. Ez kikerülvén a vágást, szintén viszonozta néma feleletét, s jól intézett csapásával levágta a vezér jobb keze fejét, mely kardostul a földre esett. Már éppen egy második halálos csapását szánta volna Tódor az ellen fejének, amint ez felemelvén Balját: "irgalmazz Tódor!" kiáltott fel esdő hangon és szulióta nyelven! Tódor megütközéssel rántotta le arcáról a köteléket, mellyel, úgy látszik, ismeretlenné kívánta volt a csatában tenni magát, s visszariadva ismert a török vezérben - a gaz Varnakiotisra. - Ha! kézre kerültél valahára gaz róka! - kiáltott fel Tódor - e fogásunk felér a tripoliszai gazdag zsákmánnyal! Elvevén fegyverét a szulióták, a többi néhány török fogollyal és felszabadított görögökkel együtt útnak indították a görög tábor felé.

- Álljatok meg, vitézek! - kiált útközben egyszerre Marko, egy gondolat villanván meg agyában; látogassuk meg még egyszer kedves Szulinkat, ha csak néhány órára is; szomszédjában vagyunk. Tudtommal csak a két erődben van néhány török, kik nem fognak merni háborgatni bennünket.

Köztetszéssel fogadtatott a javaslat, s bekanyarodtak a hegyek közé, Szuli felé. Varnakiotist, nem mint hadifoglyot, hanem mint gonosztevőt, hátrakötött kezekkel, pórázon hajtották magok előtt. Helyre érve, Marko körbe állította embereit. - Szeretett szulióta földünkön vagyunk, vitézek! - Így szólt hozzájok - tán most is bírnók azt, ha egy gaz áruló nem csempészte volna be magát közünkbe. Varnakiotis az! tartsunk ősi szokás szerint, törvényszéket fölötte! - Avarikói szirtre vele! - kiáltott egyhangúlag az egész szulióta sereg, s nem kelt az áruló védelmére senki. Szulióták! - szólt halk hangon s némi vegyületével a gúnynak Varnakiotis - ti magatok sem tartottatok engem szuliótának soha; miként kívántok most engem szulióta törvény és szokás szerint ítélni el? - Igaz! te csak gaz sógor voltál; de álszínnel becsempészted Szuliba magadat, hogy ellenünk annál biztosabban követhesd el árulásaidat.

Avarikói szirtre vele; hangzott ismét a sokaságban, s az határozattá lett. - Ám töltsétek rajtam bosszútokat, ha kedvetek tartja, hitvány rabló-fajzat! - szólt átalkodottsággal a gaz - balvégzetem hatalmatokba ejtett; de ne véljétek, hogy kegyelem- vagy bocsánat-kérésre fogom előttetek lealacsonyítni magamat; mit ellenetek tettem, nem volt egyéb, mint méltányos megtorlása az idegenszerű és gúnyos sógor nevezetnek, mellyel engem úton-útfélen gyaláztatok; de van köztetek egy, ki iránt mégis követtem el némi méltatlanságot, mert hozzám jobb volt a többinél - ez Constantin! Bocsáss meg, rokonaim legjobbika! Irént Husszein ragadta el, noha én is segítettem elő némiképp a rablást; de ne aggódjál, jegyesed a scutari pasa37 és fővezér táborában van, hol tiszta erkölcsét, a fővezér favoritjának, az erényes Szulejkának, ki maga is görög származású, barátsága ás uralma alatt veszély nem fenyegetheti.

Varnakiotis kérő tekintettel nyújtotta Constantinnak kezét, s ez érzelmei felzajlásában, félig eszméletlenül nyújtotta magáét neki.

A szuli területen, egy hegynek oldalában, az avarikói kis, s most elhagyott erdőcske alatt, állt egy roppant nagyságú meredek kőszirt, melyre keskeny ösvényke vezetett föl; a kőszirt mintegy egyenesre vágott meredek oldala alatt pedig, mély mederben, hullámzott az Acheron. Néma csendben, vezették fel a szulióták Varnakiotist a kőszirtre, bekötötték szemeit, s a csúcs szélére állítva, izmos lökéssel zuhantották alá. - Így vesszen minden honáruló! - kiáltották egyhanggal, s visszatértek az aljba, hol borzadva szemlélték: miként ragadták az árulónak hulláját a habok tova!

Az imént nyert török zsákmányból telhető nemzeti lakomát csapatott Marko a maga vitézeinek; még egyszer hangoztatta Tódor a kedves szülőföldön Rhigas harci dalát, még egyszer merengtek vissza hazájok múltjába az öregebbek, még egyszer eresztették meg otthonos jó kedvöket a fiatalabbak; s aztán szedkőzést parancsolt Marko s kiindultak, búcsút mondva keblükhöz nőtt kedves hazájok határainak. Vezér! - így szólítá meg, kiindulás előtt, egy pezsgő vérű, tüzesebb ifjú Markót - mi tilt bennünket, hogy most egyúttal meg ne rohanjuk a két erődöt, melynek csekély számú védjeivel könnyen elbánnánk, s újra elfoglaljuk szeretett hazánkat? - Mi tilt, fiam? - felelt a vezér - a becsület és szerződés szentsége, melyet ezelőtt három hónappal írtunk volt alá, s melyet szulióta meg nem tört soha. Búsan intettek javallást a vitézek.

Bozzaris Markót nyugati Görögország fővezérévé nevezte ki a görög kormány. Ő most különösebben Missolonghira fordította figyelmét, érezvén annak súlyát, a görög ügyre nézve; azonban megragadott más minden alkalmat is, hol az ellenségen előnyöket vélt kivívhatónak.

De most, miként tavaszi hóolvadáskor a lapály folyója, a hegyedről leszakadó patakokból medrén felül áradoz: akként árasztották el Musztai scutari pasa és fővezér táborát a mindenfelől, különösen Ázsiából és Egyiptomból, előözönlött népfajok harcosai. Szorongni kezdett a görög honfi kebele, s balsejtelmekkel tekintett honja jövőjébe. Kevés reményt ápolt, noha nem csüggedezett, Marko is, ki számban alig negyedrésznyi sereggel Karpenitzánál állt Musztai ellenében. Nem várhatván sehonnan erősödést, átlátta, hogy csak kétségbeesett merény foghat, ha sikerülhet, segítni Epirusban, nyomasztott, s ellentől elárasztott hazáján, s nagyszerű elszánt hőstetten jártatta elméjét, s e célból maga körül állította fel seregét.

- Vitézek! - így szólt mély, szilárd hangon hozzá - rendkívüli körülmények és veszélyek, menekülhetésre rendkívüli eszközöket, s ezekhez merész elhatározást és hősies elszántságot követelnek. El vagyunk árasztva törökökkel, ők számban erősek, mi vitézségben és mindent feláldozni kész honszeretetben. Ez utóbbiba vetettem én nálatok vég reményemet. Rendes csatában, körül fogná kerítni számos lovasaival kis seregünket az ellenség, vagy kartácsaival, mikkel bőven van ellátva, tenne pusztításokat bennünk, s elvesztenők a csatát. Mást gondoltam én, mi sikert ígér, de mi férfiakat kíván a gátra, hős halálra kész bátor szíveket a nem mindennapi merényhez. Ki köztetek a honért, szabadságért és szent ügyünkért dicső halálra szánja el magát és bennem bízik, álljon mellém!

S ím a szulióták egytől egyig mind, és többen a harcosabb görög népfajok közül is kivállalkozván, melléje álltak tisztelt és szeretett vezéröknek. Számban alig nyolcszázból állott a kis hős sereg. Ekkor Marko megáldatta a tábori pappal magát és választottait; szulióta szokás szerint fegyvert cseréltek ezek egymással, s a pap Markót, ez egyik vitézét, s a vitézek egymást arcon csókolták, s e szavakkal: "győzelem vagy halál!" kezet szorítottak egymással. Megköttetvén így a szent frigy, Marko Gregor patriarcha ruhadarabját tűzte fel köntösére, s magasztos nyugalommal így szólt öccséhez, Constantinhoz: - Öcsém! tudod, hogy a török táborban jegyesed; alkalmad lesz megmenteni őt; a hon ügye mellett, lelkesítsen saját ügyed is. Ha elesem, te vedd által a vezérséget, és fejezd be merényemet.

Közeledett az éjfél, s a török táborban elcsendesedett minden zaj, minden nesz. A törökök, elbizakodottan roppant számukban, biztosítottaknak hitték magokat minden megtámadás ellen s mély álomnak eredtek. Marko csapatja, kerülve minden csörtetést, minden zajt, merész elszántsággal rohant az ellen táborára, s lekoncolván az előőröket, mielőtt zajt üthettek volna, a tábor derekának rohant. Nagy része ennek ez éji álmát örök álommal cserélte fel; más része félálom, félébredés kábult mámorában kapkodott fegyveréhez, s mielőtt használhatta volna azt, lett halál martaléka; számosan eszméletet vesztve futkostak ide s tova, s tömör csapatokba verve össze magokat, egymástól nem harcolhattak; legtöbben rémülten fordítottak hátat, s miként ölyvtől riasztott baromfiak, szétfutásban kerestek menekülést. Holt testek halmain haladtak Marko szentelt vitézei előre; s Constantin és Tódor egymás oldala mellett, halált osztó csapásokkal nyomultak a pasa sátrai felé. Tábor-közepett álltak ezek, kitüntetve a többi közt nagyságuk és a feltűzött ezüst félholdak csillogásai által. Ezek egyikéig törve, melyből nőveszékelések hatottak füleikbe, Constantin, áthatólag a harci zajon, kiáltá Irén nevét. - Itt vagyok! - kiáltott ez ki a sátorból, és a két ifjú mohón rohant be abba. Szulejka és Irén léptek fáklya-világnál elejökbe. - Irgalom, vitézek! - esdekelt görögül Szulejka. - Semmitől se tarts, asszonyom! Irén kegyasszonyát tisztelni fogjuk! - szóltak az ifjak. Irén csak most ismert vér-, por- és füstlepte jegyesére, s örömsikoltással borult keblére. - Menjünk! - eszmélteté őket Tódor; a csata még tart, sőt élénkül!

Constantin Tódorra bízván a nők biztosítását, maga ismét testvérét, Markót kereste fel, s együtt ellenállhatlan vitézséggel rohanták meg a pasa másik sátorát, melyben Musztai maga szállásolt. E körül sűrűbb és makacsabb volt a harc; a muzulmánok elszánt átalkodottsággal védték vezéröket és sátora félholdját. Övedzve lőn török hullákkal a sátor, s végre betört ebbe is a két Bozzaris; de midőn Marko éppen foglyul készül ragadni a már lefegyverzett pasát, egy pisztolylövés durran be a sátorba, s - Bozzaris Marko, újabb Görögország ezen hős Leonidása, halálosan sebzetten rogy a földre! Elrémülve szökik fölemelésére és ápolására Constantin; de a hős haldokló hangon szól hozzá: "hagyj engem, jó testvér: halhat-e meg szulióta szebb halállal, mint én: te csak arra gondolj, hogy fejezd be a mai győzelmet." Constantin bús szívvel vitette ki a haldoklót a csata-térből és zajból egy dombocska oldalába, hol kívánsága szerint, ellen és csata felé fordított arccal, adta ki hős lelkét.

Constantin, miként fogadá, s miként bátyja megbosszulása is sarkallá, virradtig tartó csatázásban, a török sereg sok ezreinek halálával, fejezte be a görögök győzelmét, mely által a nyomasztott hon egy időre fel lőn szabadítva a török dúlások alól.

Most Constantint új gond aggasztotta, az, hogy mi tévő legyen a nőkkel? Szulejkát, kinek kegyéről és barátságáról Irén nem győzte magasztalásaival kibeszélni magát, minden váltságdíj nélkül szolgáltatta Musztainak vissza. De mit tegyen jegyesével? A török seregek megverve és szétugrasztva, s támadó állásból védőre szorítva valának ugyan, de mégis túlnyomó számban szállongván mindenfelé, bátortalanná tették a környezetet, mi miatt Irént Notihoz, Kephaloniába küldeni, merő veszély fogott volna lenni, annyival inkább, hogy ez útban más török erő is állott; erődbe helyezni el őt, miután erődi őrsereget nem nélkülözhetett a görög kis erő, szintén nem lehetett; valamint a seregnél tartani sem, minthogy ez sátrak nélkül, csak szabadon táborozott, s folytonos csatázásnak nézett elébe. - Bízd rám húgomat! - kiált végre hosszas tanakodás után Tódor; a szuli határ legzordonabb része, a remetelak felé ember is alig jár, s hiszem, most is alig egy-két megugratott és kétségbeesett török menekült arra felé. Adj mellém minden eshetőségre négy jól felfegyverzett szuliótát, s én az öreg Hilárius atyához viendem a leányt, kinél - mert hű kötelezettje családainknak - oly teljes bátorságban leend, mintha édesanyjánál volna. Majd a csatázás első tágultával, Kephalóniába visszük húgomat, ott összekelsz vele, és nődet végre véreinknél bátorságba helyezzük.

Megegyeztek a javaslatban; Tódor közrevette a hölgyet, és lóháton telhető sietséggel haladtak a szuli határ felé, minden jártasabb utat kerülve. Akadtak ugyan a lovasok egy-két török szállongóval össze; de kik inkább előlök elvonulni, mint őket háborgatni valának hajlók.

Hilárius atya szívesen fogadta az érkezőket, átvevé a hozott élelmiszereket és költséget, s megajánlván lelkiismeretes gondviselését, a lovasok visszatértek a táborba.

Bozzaris Marko tetemei nagy pompa és bánat közt tétettek Missolonghiban örök nyugalomra. Huszonegy napi gyásszal tisztelték meg a görögök dicső hadvezért, és fiát, tisztelő angolok fogadták örökbe; miként később, a szintén Missolonghiban elhalt nagy görög-barátnak és költőnek Byron38 lordnak leányát, hálából, Göröghon.

Alig volt a görög seregnek egy napi pihenése. Folytak a csatázások, s görög részről oly szerencsével, hogy az 1823. évben húszezer török vesztette életét a görög földön, és azon év végével a szultán minden törököt, tizenöt korévtől kezdve hatvanig, fegyver alá szólított a győzelmes görögök ellen.

Azalatt a szuli remete-laknál súlyos események adták elő magokat. Az öreg Hilárius atya azonnal szintén remete-gúnyába öltöztette Irént, álszakállal állán és remete-kalappal fején, meghagyva neki, hogy jövők-menők előtt némának tetesse magát, attól tartván, hogy a lányka női hangja könnyen elárulhatná őt. De csakhamar átlátta a jámbor férfiú, hogy ezen óvatoskodás sem elegendő védence biztosítására. A karpenitszai ütközet után megtelt török sebesültekkel nemcsak Szuli két erődje, hanem a petai szomszéd erőd is, mint melyek elvonultságokban nyugalmasabb ápoldát ígértek a többinél; s ezen utóbbiban feküdt, jobb karján kapott igen veszélyes sebével, Husszein is. Ezen körülménynél fogva az orvosló remetének nem volt se éjjele, se nappala, gyakran huzamosabban kelle időznie távol a remete-laktól, mi alatt csak az ég oltalma virrasztott a lányka felett. Nem remegett ugyan a bátor szulióta hölgy, rémes magányában is; de a jó öreget nem nyugtathatták meg annak bizakodásai.

Egy éjjel így szólt Hilárius a lánykához: - Bátor szívű hölgynek ismerlek ugyan leányom, de megbocsáss, hogy előrelátó aggályom kényszerít, még nagyobb mérvben venni igénybe bátor elszántságodat; hiszen az Isten és szent angyalai mindenütt veled lesznek. Jer velem!

Az öreg előlmenve, a remete-laktól alig száz lépésnyire, egy sűrű bokrokkal benőtt szirt aljánál megállapodott, két kezének nem kis megfeszítésével szűk nyílást eszközölt a bokrokon keresztül, s a lányka borzadó szemei előtt egy barlang keskeny nyílása tárult fel. - Itt vagyunk édes leányom! szólt a remete halk hangon; ez lesz menhelyed; borzadályos ugyan, de biztos; e barlangot rajtam kívül halandó nem ismeri. Bízzál Istenben, hogy nemsoká fogod lakni e vad helyet.

Az agg remete hársfából hasított lapot gyújtván meg világító fáklyául, beindult a nyíláson. - Fogódzkodjál leányom e kötélbe, melyet biztosságod végett vontam ki, szólt az utánalépő lánykához; s nagy óvatossággal ejtsd lefelé lépteidet, mert a barlang csepegése síkosakká teszi a hágások nyomait, és csak egy kis félrelépés, vagy megcsúszás, halállal határos! Irén, a kivont kötél és a másik kezébe fogott remete-bot segélyével, borzadállyal telve hágdosott alá, s csaknem eszméletét veszté a mint lábai alatt, nagy meredek mélységben, Acheron folyónak oly rémítő zúgása hallatszott fel hozzájok, hogy attól egymás szavait is csak kiáltozva bírták kivenni. - Rettenetes ez Isten-hagyott zuga a világnak, atyám! - kiáltott fel borzadozva Irén. - Rettenetes, leányom - vígasztalta őt az öreg - de nem Isten-hagyott, ki mindenütt jelen van az árva erény segélyére!

Néhány hágcsó lehágása után, az első barlang oldalában, egy szoba-nagyságú és magasságú üreg nyílt meg előttök, mely szárazabbnak látszott az első barlangnál, és melynek bejárását, nagyobb biztosság végett, keresztül tett deszkával látta el az öreg.

- Ezen üreg lesz menhelyed, leányom, sorsod jobb fordultáig. Elkészítettem benne mindent, mire egyelőre szükséged lehet, s mi nyomasztott körülmények közt tőlem telt. Ím meleg gúnyád, itt almod! itt sajt, gyümölcs, és kétszersült kenyér, melyet a kapudán pasa hajósitól szereztem be: itt egy tiszta cserépedény, italod számára. Vizedhez úgy fogsz juthatni, lányom, hogy két erős zsinórra kötözött szivacsot adok neked által, miket, hogy bemerülhessenek, vas nehezékekkel láttam el; ezen szivacsot fogod leeresztgetni az alant folyó Acheronba, s felvonván azokat, edényedbe facsarni ki. Meleg étellel, mint remetei konyhámról telni fog, s más élelmiszerekkel, ha nem is minden nap, bizonyosan minden másnap el foglak látni. Isten kegyelmes és Constantin szerelme erősítsenek, édes leányom; ne csüggedezzél a tán rövid megpróbáltatás keserű óráiban!

E szavakkal magára hagyta az öreg a lánykát, martalékul magányra borzadályának, munkás képzelete rémítgetéseinek és kibékülni nem akaró sorsa epekedéseinek. Nevelte gyötrődéseit és unalmi kínjait, a magányon kívül, az üreg sötétsége is, mert a szűk és bokrokkal fedett nyílás alig eresztett be a barlangba annyi világot, hogy sejteni engedje: nappal van-e künn vagy éj - és a folyó kábító zuhogása. Irén helyzete és kedélyhangulata az első napokban csaknem elviselhetetlenül kínos volt, s lelkének minden erejét, a remetének minden vigasztalásait elő kelle vennie, hogy el ne aléljon nyomasztó súlyaik alatt. A jó öreg megjelent naponként sovány levesével, olykor egyéb meleg élelmiszerrel is, s unott magányában őt a lányka mindenkor ég angyala gyanánt fogadta; mert a kitűrésre mindenkor új erőt és vigaszt öntött keblébe.

Azonban Hilárius atya egyszerre két nap egymás után maradt ki, s Irént nyugtalan aggály fogta el. Epedve várta őt harmad, negyed, ötöd, hatod napokon keresztül, s az öreg - nem jelent meg! Azalatt Irén csupán hideg eledelével és szivacsai vizével tengette magát, s kétségbeesve már azon jártatta elméjét, hogy a remete tilalma ellenére, s dacára a törököktől hemzsegő vidéknek, kimerje magát rejtekéből - amint a hetedik nap alkonyában fáklyavilágot vesz észre a barlang nyílásánál, s nemsokára láb-kopogást hall le a hágcsókon. Fenndobog ezekre örömtől kebele. - ön az jó atyám? - kiált az érkező elébe. - Ez úttal más, kedves Irén! - szól ez az üreghez érve; s a lányka éles sikoltással riad vissza, az érkezőben Husszeint ismerve fel. - Én vagyok Irén! - szólt ez - ismerd meg abból is szerelmem ellenállhatatlan hatalmát, hogy jobb karom veszélyes sebével is, mely ezen karom elvesztésével fenyeget, nem gondolva, szállok le megmentésedre e borzasztó helyre. De esküszöm Alláhra és nagy prófétájára, hogy most már enyémnek kell lenned, ha a pokol minden elkárhozottjai ellenem esküsznek is! - Husszein! - felelt kétségbeeséssel a lányka - bírni kívánsz szerelem nélkül is? - Szerelemmel, vagy anélkül, szép Irén! az idő és szerelem ostromló hatalma legyőznek mindent!

Irén szótlanul merengett kis ideig, majd elmélethez és határozathoz térve, jobbját nyújtja a török úrnak.

- Igazad van, Husszein! - szólt nyugodt hangon; irántami szerelmed nemzetednél nem mindennapi tünemény, s méltatást érdemel. Nézd: ím ujjamon a záros gyűrű, melyet Szulejka kegyéből vég-eshetőségekre nyertem volt, s mely halálos mérget rejt zárában; ez egy nyeléssel megmenthetne tőled s a szulióta hölgy nem remeg a haláltól; de az ét végzésének, melyet senki sem kerülhet ki, nem akarok tovább ellenállani. Én tied vagyok Husszein; de csak azon egy feltétel alatt, hogy kívülöttem egész háremedet bocsásd el; mert a görög s különösen a szulióta hölgy borzad a több feleség-tartástól! - Ezer örömmel, szép Irén! - kiáltott fel örvendezve Husszein -, ki is bírna melletted, angyal, szívet, szerelmet osztani meg? Menjünk, kedvesem, hagyjuk el e borzadályos helyet, melyet gondom lesz fényes termekkel és fényes jövővel váltani fel számodra!

Irén remete-botját fogván egyik kezébe, mellyel lépteit támogatta, másikkal a kivont kötelet fogva, indult elől kifelé. Követte őt Husszein, égő fáklyát tartva baljában, sebesült jobbjával pedig, mint teheté a kötélbe fogódzva. Már közel volt Irén a barlang nyílásához, amint villámnál sebesebben megfordult, s baljával erősen fogva meg a kötelet, a jobb kezébe szorított remete bottal, teljes erejéből, a hátul kínosan lépdelő Husszein mellének döf. Ez, ki sebesült kezével a kötelet csak gyöngén szoríthatá, a véletlen döfésre megtántorodik, súlyegyent veszt, s elordítva magát, zuhan a síkos hágcsókon le a mélységben zuhogó Acheronba. - Így áldozik hű szerelmének a szulióta hölgy, Husszein! - kiált utána Irén, s kilép a nyíláson a szabadba. Husszein hulláját alant, a malomnál fogta ki a molnár.

Irén egyenesen a remete-laknak tartott. Azt nyitva találta ugyan - mert zsákmányra-valót nem tartalmazott -, de benne egy lelket sem. Leült egy durva faragású karszékre, s bús gondolatokba merülve jártatta elméjét, képzeletét ádáz sorsának eseményein. - Áruló volt volna-e irántam az öreg? - gondolá magában -, hogy hitemet veszítni kényszerítsen az emberiség iránt? Ő oly jónak, szívélyesnek, kegyesnek mutatkozott irányomban mindig! Nem, nem; ő árulóm nem lehetett.

S nem is volt ő az, jó lányka! legalább akarva nem. Egy estve veszélyes sebet kapott, tekintélyes török agát hoztak volt a petai erődbe. Sürgetős segélyt kívánt a seb veszélyessége, s miután az élemedett Hilarius atyát folytonos ide-oda zaklatásban igen kimerültnek tudták, öszvért küldtek alája, oly izenettel, hogy telhetőleg siessen. A remete gyönge és szokatlan lovas vala ugyan, de az öszvér eléggé biztos hordozó a meredek szikla és szirtes oldalakon. Már nem volt kísérőjével messze az erődtől, amint egy domb szirtes és meredekebb leereszkedőjén, közel a keskeny ösvényhez, vad riadt ki fekhelyéből. Az öszvér a robajra félreszökött, s szöktében megbotolván, ülőjével együtt zuhant alá. Eszméletlenül vitték be a keményen megzúzott öreget az erődbe.

Néhány nap múlva, érezvén vége közelítését, súlyosan nyomta szívét Irénnek sorsa, melyen már előbb is nem kevéssé aggódott, s minthogy az erődbe mással ismeretsége nem volt mint Husszeinnal, hogy a lánykát megmentse, sok kínos tusakodás után fölfedezte ennek titkát s a barlang fekvését. Nem volt ugyan előtte egészen titok Husszein szerelme és elkövetett merénye, de azzal nyugtatgatta a jámbor gyötrő aggodalmát, hogy egy kényelmes török háremi élet mindenesetre választhatóbb sors, mint az éhenhalás, vagy fogság és folytonos üldözései a szerencsének. Allah nevére tett ugyan fogadást Husszein, hogy a görög táborba kísérteti Irént; de őt szenvedélyei kielégítéseiben vallási kegyelet nem gátolta soha.

Irén, remete-gúnyában és álszakállal, botjára támaszkodva, tettetett roskadtsággal bolyongott csak találomra, mert hírei nem voltak, éhség, szomjúság, folytonos veszély és fáradság között napokig, míg végre eljutott a görögök táborába. Ki volt merülve testében és lelkében; de Constantin ölelő karjai közt, miként hervadozott virág a harmatra, új erőre, kedvderűre éledezett.

Constantin, megsokallva már szerelme viszályait, nem bízta azt tovább ádáz sorsának kényére: egy kibérelt hydrai hajóra ült arájával, nagybátyjához evezett Kephaloniába, hol azonnal szent frigy egyesíté őt kiszenvedett Irénjével. Néhány boldog hetet töltött családi körében, kibékült szerelme szelíd mámorú kéjében; mígnem szeretett hazájának ügye újabb csatákra szólította őt vissza.

Néhány napra Constantin elutazása után Kephaloniába követ érkezett Tódorhoz, Bobelina, a spezzai amazon levelével. - "Kedves Tódor! - szólt a levél - előttem és Heléna leányom előtt örökre feledhetlenek maradnak azon kellemes és szívélyes órák, miket körünkben töltöttél. Ezek emlékezete bátorít fel bennünket arra, hogy nagy szorultságunkban hozzád, mint barátunkhoz folyamodjunk. A görög bitor kormánynak zsarnoki gázlásait minden jogon, igazságon és általánosan elismert honfi-érdemen, a hős Kolokotroni, fia Panos, én és többen a kapitányok közül tovább nem tűrhetvén, kényteleníttettünk ferde parancsainak felmondani az engedelmességet. A kormány méltányos kiegyenlítés helyett, Gouras vezérét küldi ellenünk, mint pártütők ellen, s minden órán tarthatunk ennek elérkezésétől. Kolokotroni másfelé lévén elfoglalva, helyzetünk Tripoliszában aggasztóvá vált. Seregünk száma, Gouras erejéhez képest csekély, s ennek is egy részét felfogadott zsoldosok teszik. Ily nyomasztó körülményeinkben, igaz ügyünkön kívül, egyedül benned és a vitéz szuliótákban, kiket mindenkor tisztelünk, vetjük reményünket. Ha előtted némely beccsel bír emlékünk és barátságunk, kérünk tégedet, kit hálánk becses jutalommal várand, siess segélyünkre szuliótáiddal együtt, kiknek kétszeres zsoldot ajánlunk. Heléna szívesen köszönt és vár. Bobelina."

Leírhatatlan volt zavara azon érzelmeknek, melyek e levél olvasása után Tódor keblét ostromolták, dúlták. Ő eleitől fogva kárhoztatta azon egyenetlenség-szítást, mellyel Kolokotroni és pártja a hazát megosztani törtek; azt úgy tekintette mindig, mint oly árulási merényt, mely a hon javát magán érdekeknek készül feláldozni; s ím most őt ezen pártos merény védelmére szólították fel! De mily csábító varázsú e felszólítás! Helénájának neve, szíves köszöntésével, nyájas megemlékezésével, kétszer fordul elő a levélben, s anyja becses jutalommal várja őt, mely mi lehetne egyéb imádott leányának keze? És a lekötelező szép bizalom s lovagiasság engedjék-e őt hidegen tagadni meg segélyét a veszélyben forgó hölgyektől, kik a szerelem rokonságánál fogva oly közel állnak szívéhez? Eltaszítsa-e magától azon földi mennyet, mellyel őt a szerelem kínálja, s melyet hála készül biztosítni számára? Ily küzdelmek, aggályok és kétségek árjaiban, melyekben fel-feltünedezett lelke előtt Heléna bájos alakja, szerelmének varázsa és bírhatásának boldog kéje, sokáig nem bírt Tódor határozathoz jutni, mígnem végre egy kibékítő remény-sugárka villant meg agyában, mely hánykódó keblét megnyugtatá. - Gouras barátom nekem - szóla magában -, sőt kötelezettem, mert egy csatában én mentettem ki török kezekből, tán szerencsés lehetek nála kibékülést eszközölni a pártok között.

Felkészült azonnal, s egy csapat önkéntes szuliótát vevén magához, hogy általuk több súlyt adhasson a kiegyezkedésnek, telhető sietséggel indult Tripolisza felé.

Éppen akkor érkezett meg seregével Gouras is, midőn Tódor, Tripolisza alá; mi miatt ennek meg kelle kerülnie a várost, hogy a várba juthasson. Bobelina és Panos előzékeny nyájassággal fogadták őt, s az amazon, miután Panos a védelmi megrendeléseket megtenni távozott, sietett értesíteni őt szorult helyzete részletesb körülményeiről, melyek meggyőzték Tódort arról, hogy a pártosok részére sikerhez kevés a remény. Tódor előadta szándékát és reményét a kiegyezkedés lehetősége felől; s Bobelina arca látszólag derült fel a nyújtott reményre. Őt inkább Kolokotroni szövetsége és tekintélye, mint saját győződése és hajlama sodrotta be a kormány-elleni pártoskodásba, s tartott attól, hogy e félrelépése homályt vet minden eddig kivívott érdemére s tetemes áldozataira, mik által lelkes és hős honleányi nevet szerzett a hazában magának. Szívesen beleegyezett Tódor szándékába, s ez, anélkül, hogy Helénáját láthatta volna, azonnal átment Gouras táborába.

Itt már csata- és ostrom-készületekkel foglalkozva és sürögve találta a sereget. Gouras komoly nyájassággal fogadta Tódort s végig kihallgatta egyezkedési követségét. - Neked Tódor, barátod és megmentésemért adósod vagyok - lőn határozott válasza - érted megteszem azt, mi hatalmamban áll; mert a kormánynak teljes meghatalmazottja nem vagyok. Hódoljanak meg a kormánynak Panos és Bobelina, rakják le a sereggel együtt kezembe fegyvereiket, addig, míg fölöttük a kormány határoz; s én nemcsak ellenség nem leszek többé, hanem arra is ajánlkozom, hogy a kormányt a pártosok részére lehetőleg kedvezőn értesítem, és befolyásommal megnyerni igyekezem. Ez határozatom. Egy órai időt engedek nekik az elhatározásra, melynek elteltével rohamot fuvatok!

Tódor szorongó kebellel tért vissza, aggódva a föltételek mikénti fogadtatása iránt. Bobelina hajlandónak mutatkozott azok elfogadására; de Panos egyszerre vihartól felzaklatott tenger lőn. - Mit? én szabad kényére bízzam magamat a kormánynak, melynek bitor tagjai majd egytől egyig elleneim? Soha! Még egy Kolokotroni sem adta meg ellene szabad kényére magát soha; s én sem teszem! Ám legyen! hódolok, mert gyöngébb vagyok; de csak azonnali teljes amnestia mellett, vagy a vár falai közé temetem magamat!

Ezzel kirohant, megküldeni határozatát Gourasnak, s az óra elteltével megriadt ennek harcrohami trombitája.

Tódor! - szólt némely jeleivel a szorongásnak, ennek behatott harsogására, Bobelina az ifjúhoz, kezét nyújtván neki; reménylem nem hagyod el vég ügyefogyottságukban a nőket, kik hálások kívánnak lenni irányodban? - Nem, asszonyom! kiáltott fel Tódor, feledve magát és minden aggályait, csak kedves női veszélyét és szerelmét forgatva felzajlott lelke előtt, s megfogván a nyújtott kezet, másikat esküre emelte föl: úgy áldjon meg istenem, kiáltott, mint hívetek maradok végpercig!

E szavak után kirohant a szobából és várból, a már megindult csatazaj felé. A vár előtt felállva találta szulióta csapatját. - Tódor! - kiálták elébe ennek vitézei - mi csalódtunk, itt görög csatáz görög ellen; a szulióta, tudod, nem emel kart és kardot honfi-társai ellen soha. Térjünk vissza!

Tódor összeborzadt e szavakra lelkében, miknek súlyára csak most eszmélt, egyszerre elébe dobbant tett esküjének iszonyatossága, s nem merte tartóztatni a csapatot. - Menjetek, barátim, szólt hozzájuk, merre jobb szellemetek és sorsotok vezet, s hagyjatok veszni engemet!

A szulióták, kik szerették, tisztelték Tódort, nem értve őt, bús megütközéssel távoztak; Tódor pedig átadván magát ádáz végzetének, rohant a csatázók közé. Vitéz elszántsága, erélye és lelkesítései sokáig kétségessé tették, dacára a pártos had csekélyebb számának, Gouras győzelmét, de harc derekán megfutamodván a gyáva, nagy részben albániai zsoldosok, egész feléje halott az.

Látva a vesztett csatát Tódor, melyet mér csak Panos s néhány híve tartott még fenn, felsietet a várba, hogy biztos és rablási aljasságoktól ment helyre vihesse a nőket. Amint a vár folyosójára ért, a remegő Helénával akadt szembe. - Veszve minden, kedves lányka! - kiáltott elébe -, kövess, siessünk anyáddal ki a várból, a még szabad keleti oldalon, az erdős helyek felé. - Előbb férjemet kell bevárnom, édes Tódorom! - felelt Heléna. - Mit beszélsz, jó leány? - szólt ütközten Tódor - tán bajod van? az ijedés zavart meg? ki volna férjed, szegény! - Tódor! az egekért! nem tudod, hetek óta Panos neje vagyok? de Isten bizonyságom, nem jó szántamból. - Panos neje? kiált kétségbeesetten Tódor, bőszülve ütötte homlokba magát, s mintegy ébredést éreztetve gonosz játékú álmából; hetek óta Panos neje? s magán kívül rohan be Bobelinához.

- Heléna Panos neje, asszonyom? - kérdi tőle zajos hevennyel.

- Igen! - felel zavarodással az amazon.

- S te mégis jutalmul csillogtatád kezét szemembe?

- Csalatkozol, jó Tódor! az úri hölgy idegen s üvegházi növény fogott volna lenni Szuli zord hegyei közt. Én becses jutalmat ígértem neked; ím hűségedért, noha rajtunk nem segíthetett, fogd e nem éppen csekély tartalmú erszényt!

- Ha! paradicsom álnok kígyója! - ordít fel Tódor, megvetéssel dobva el az erszényt - tehát ravasz számítással, és jámbor hitemmel játszva, fosztottál meg földi és mennyei boldogságomtól, jó nevemtől, s örökre lelkem nyugalmától! Veszve vagyok, asszony, légy veszve te is! - szavakkal, bősz dühében magát feledve, rántja ki fegyverét, s csapására vérben fetrengve rogy le Bobelina! Felsikoltására Heléna rohant be, Tódor pedig mellette ki a vár udvarára, melyre éppen most vágtatott fel Panos. - Veszve minden! - kiáltotta ez Tódornak - mindjárt nyomunkban Gouras; mentsük, barátom, a nőket! - Előbb magadat, gaz ármány-koholó, bosszúm ellenében! - felelt még tartó dühében ez; és Panos ütközten, habozásban állt pár percig. - Gyáva vagy-e, vagy újabb ármányt koholsz? - kiáltott rá zaklatólag Tódor. - Oh, nem Szuli pór fickója! nem! Kolokotroni-vér nem tér ki csatának soha! - mond Panos, s leszállván paripájáról s futtában megkötvén azt, gondolatnál sebesebben robban Tódor elébe.

Dühösen csap össze a két ritka ügyességű bajnok, s már Tódor balkeze vérzett, amint ez félre szökve vett állásából, bosszút lihegő kettőztetett dühhel csap Panos felé, s ez élet nélkül omol össze. Tódor Panos paripájára veti magát, s mielőtt a csatazaj a vár udvarába ért volna fel, miként gonosz lelkektől űzetett, vágtat vissza a görög tábor felé, Titius tépő saskeselyűjét vive szívében!

A táborban hátrariadt mindenki dúlt arca, lénye látására. Sápadt arcán, meredező szemei mélyen süllyedtek be gödreikbe; szótlanul tért ki a részvevők kérdésének, s került ismerőst és barátot.

Gouras tripoliszai győzelme után, egyesült a táborral.

- Tódor! - szólt ez az ifjúhoz - te életemet vagy legalább szabadságomat mentéd meg; én pedig bocsánatot eszközlék ki a kormánynál számodra; mert a pártosok mellett harcolván, bűnökben részes valál. Mentségedre szolgált, hogy a pártütők fejei kezed által estek el. Így kölcsönös tartozásunk ki van egyenlítve. Nem titok előttem, Tódor, ádáz sorsod üldözései, szíved mély gyötrelmei, és azon erős kísértések, melyek alatt szellemed megtántorodott. Fogadd baráti szíves részvétemet, jó fiú, s hidd, hogy szívem inkább menteni, mint kárhoztatni kész botlásodat. Helénától jövök, Tódor, fogd e levélkét tőle!

Tódor reszkető kézzel törte fel a levelet, s ezt olvasván ki belőle: "Szerencsétlen barátom! Az életnek rám nehezült terhét még súlyosabbá teszi nekem azon gondolat, hogy én tán hitszegés gyanújában állok előtted s átkos neked emlékezetem. Tudd meg, boldogtalan ifjú, hogy én sem sürgető anyám, sem sarkalló Panos előtt nem csináltam titkot szerelmemből; de Panos, céljaihoz képest, csak kezemre vágyott, nem pedig szívemre is; s én, ki önakarathoz nem voltam szokva soha, eszméletlenül hurcoltattam az oltárhoz. Szívem tied volt mindig, s marad örökre; de most már több mint sors zsarnoksága, most már kettős bűnsúly vetett közünkbe áthághatatlan válaszfalat. Anyám és férjem gyilkosa bírhatásomra ez életben többé számot nem tarthat! Bocsássa meg az ég ezen tetteit bőszült kétségbeesésednek, miként vérző szívem kész olykor mentegetni azokat! Mikorra e levelemet veszed, én már az athoshegyi szent-Katalin klastrom apácája vagyok; s imádkozom roncsolt lelkedért, hányatott hazámért és magamért. Isten veled, szerencsétlen barátom! gondold: két hajó valánk vészes tengeren, melyeket csak azért ragadott a vihar egymás közelébe, hogy összeütődve zúzzák szét egymást! Vigasztaljon bennünket az, hogy az élet rövid, és szívűnk végdobbanásával megszűnnek kínjaink is! Heléna."

Búnak, kínnak egész szirt-hegye nehezedett e levél olvasása után Tódor szívére. - Hon-áruló lettem! - kiáltott fel, kezeit törve - kettős gyilkosság fekszik szívemen, s a jó lelket, legdrágább kincsemet, száműztem a világból! Ki szabadít meg önmagamtól engemet?! Kétségbeesett szavait fásult meredezés váltotta fel; kietlen pusztaság lett előtte élet és világ, s keblének minden vágya csak halál után esengett!

Gouras barátsága, ki e világon csak maga értette őt, s volt képes felfogni kínait, némileg enyhítette fásulását, azon reményt csillogtatván lelke elébe, hogy a hon szabadsága melletti csatázásokban, ha csak egy részét is leróvja szíve és bosszú-fellobbanása botlásainak. Mohó vággyal ragadta meg Tódor e remény-sugarat, mely lelke éjébe oly nyájasan hatott; minden csatában a legveszélyesebb helyeket szemelte ki magának kereste a halált; bámulatos vitézséggel osztotta azt, de a magáét nem találta meg sokáig; míg nem Missolonghi Európaszerte nevezetes, hosszas és véres ostrománál feltalálta végét kínteljes életének.

Bozzaris Notit nem hagyván Kephaloniába vesztegelni harc-edzettsége és hon iránti lángolásai, hajlott kora dacára is, a csatatérre ragadták vissza.

A görög kormány nyugati Görögország fővezérévé nevezte őt ki, és Tzavellast alvezérré alatta.

Ezek oly vitézséggel védték Missolonghit, Peloponnez39 ezen elő- és Göröghon szabadsága ezen végbástyáját, hogy magát az ellenséget is bámulatra ragadták. Nyár vége felé megérkezvén Miaulis a vár alá hajóival, ettől támogattatva, kiütött Noti a kis védsereggel Reschid roppant táborába s kilencezret pusztított el az ellenségből, és szétverte azt. De most Ibrahim40, az egyiptomi alkirály fia, miután Tripoliszát bevette, jött roppant hadával Missolonghi alá. Őt is, noha francia tüzérekkel lövette a várost, és begyakorolt rendes katonáit francia tisztek vezénylették, négyezer ember veszteséggel verték vissza a szulióta vezérek; s ezúttal már ötödször szabadították fel ostrom alól Missolonghit. De a mindvégig hű szulióták is szörnyen megfogytak a hosszas és véres harcok alatt, úgy, hogy a védsereg már csak kétezerre olvadt le. Ibrahim friss csapatokkal szaporodott hadát újabb meg újabb ostromokkal rohantatta a kis védseregre, s végre sok vérontás és szenvedett veszteség után bevette a várost. A szulióták, drágán adván el életöket, majd egytől egyig elestek a végcsatában, s köztük sebbel rakottan Tódor is. Bozzaris Noti és Tzavellas, néhányad magokkal, keresztül vágták magokat Nauplia41 alá; a többi védseregi maradvány lőporral vetette fel magát. Betelni látszott M47aurocordato jövendölése, hogy Missolonghinál veszni fog a görög erő, veszni a görög szabadság! De a könyörületes ég mást végzett. Végvonaglásai közt a görög ügynek, közbevetették magokat az európai egyesült fejedelmek, Navarinnál42 tönkre veretett a török flotta, szárazon is nevezetes csatákat vesztett a török, s a porta, 1830. év tavaszán, tíz évi viszályos és véres küzdelmek után, elismerte Görögország függetlenségét. Constantin, ki mindvégig hűn és dicsőségesen csatázott mellette, megérte e dicső és epedve várt napot.

Göröghon szabad lett; de a hős szulióta néptörzs, mely maroknyi számával, másfél századon keresztül bírta megvédeni és fenntartani független szabadságát, s mely méltó lett volna ős Spárta mellett állani - nincs többé! Néma gyász-csend üli Szulinak ormait, elhagyottan meredező erődeinek falai között éji baglyok vijjognak! Alig van már a fogytig hű és hős szulióta fajnak egyes elszórt, árva családokban nyoma; de a történelem arany betűkkel jegyezte fel nevét el nem avulható lapjaiba!