II. FEJEZET
A James Cook brigg

A kétszázötven tonnás hajó a legjobbak közül való volt, amit az utolsó negyedszázadban építettek. Karcsú, erős, gyorsjárású brigg volt, mely a legnagyobb viharban is könnyedén táncolt a habokon és jó szélben játszva tett meg óránként 11 tengeri mérföldet. Hobarttownban építették, Tasmania fővárosában, s már tíz év óta járta a Csendes-óceánt Ausztrália, Új-Zéland és a Filippini-szigetek közt, mégpedig nagy haszonnal, mert a kapitány éppoly ügyes kereskedő, mint tapasztalt tengerész volt.

Harry Gibson, a kapitány, ötven éves lehetett ezidőtájt s mióta a brigget tengerre bocsájtották, egy percre sem vált meg tőle. A James Cook negyedrésze az övé volt, a másik háromnegyed része pedig Hawkins úré, aki Hobarttownban lakott.

A kapitány és a hajótulajdonos családját régi barátság fűzte egymáshoz. Közel laktak egymáshoz Hobarttownban, s mindennap együtt voltak. Hawkinséknak nem volt gyermekük, Gibsonéknak pedig csak egy fiúk volt, a huszonegy éves Nat Gibson, aki kereskedőnek készült. Most éppen Wellingtonban volt Hawkins úrral, mert fióküzletet akartak ott nyitni és várták Gibson kapitányt, hogy majd vele mennek haza Hobarttownba a James Cook fedélzetén.

A fedélzetmestert és Vin Modot már ismerjük. Semmiben sem hasonlítottak Hobbes, Wickley és Burnes társaikhoz, akik tetőtől-talpig becsületes, derék tengerészek voltak és szerették kapitányukat. Rajtuk kívül, mivel a többiek megszöktek, még csak a hajósinas és a szakács volt a hajón.

Jim, a hajósinas tizennégy éves fiú volt. Szülői becsületes munkásemberek voltak Hobarttownban és sok jóságával éltek Gibson kapitánynak, akit a fiú a rajongásig szeretett. A kapitány is úgy bánt vele, mint a fiával és többször megakadályozta, hogy Flig Balt, aki ösztönszerűen gyűlölte a fiút, holmi csekély mulasztásokért megbüntesse.

Koa, a szakács, új-zélandi bennszülött volt, közepes termetű, színre mint a mulattok, izmos, hajlékony testű férfi, de fölötte gonosz, bosszúálló természetű és lusta, amiért Gibson kapitány el is határozta, hogy mihelyt Hobarttownba érkeznek, azonnal kiteszi a szűrét. Koa, aki tudta ezt, többször fenyegetőzött, hogy majd bosszút áll a kapitányon, Vin Modnak tehát könnyű volt őt megnyernie a maga és Flig Balt tervének.

Eszerint a fedélzetmester, Vin Mod és a szakács, meg a négy korcsmabeli verekedő matróz összesen heten voltak, szemben a kapitánnyal, a hajósinassal és a többi három matrózzal. Igaz ugyan, hogy Wellingtonban Hawkins úr, a hajótulajdonos és Nat Gibson, a kapitány fia is fölszállnak a briggre s akkor változik az arány; de lehetséges volt, hogy Flig Balt még előbb hatalmába kerítheti a hajót, bár a tengeri út Dunedintől Wellingtonig csak két napig tart. Bizonyos, hogy Vin Mod résen lesz és nem mulasztja el a kedvező alkalmat.

Képzelhető, hogy a dunedini veszteglés mennyire bosszantotta Gibson kapitányt is, Hawkins urat is. Egymást érték a sürgönyök Dunedin és Wellington közt, s Gibson igazán megörült, mikor Flig Balt megjött a Három szarkából és négy matrózt hozott a hajóra.

De midőn Flig Balt elmondta, hogy mily körülmények közt toborozta ezt a legénységet, a kapitány aggodalmasan csóválta a fejét.

- Nem szeretem a garázda embereket, Balt. Aztán meg félek, hogy úgyis megszöknek.

- Ma éjszakára lecsukattam őket a hajófenékre, hadd aludják ki a pálinkát - felelte Flig Balt. Onnan pedig nem szökhetnek meg.

- De hát holnap?

- Holnap is eszükbe fog jutni a mai verekedés, s ők maguk fognak könyörögni, hogy ne tegyük partra őket.

- Várjunk hát holnapig - hagyta helyben a kapitány.

A négy matróznak eszébe sem jutott a szökés: részegen hortyogtak a hajófenékben, s a fedélzetmester másnap reggel sokáig rázta, míg talpra állíthatta őket.

Ám, mikor aztán fölballagtak a hídra, hogy megmutassák magukat, Gibson kapitány meghökkent egy kicsit: négy ilyen szemen szedett mákvirágot keresve sem lehetett volna találni. Azt, hogy semmiféle írásuk, igazoló okmányuk nem volt, még csak elnézte volna a kapitány: hisz tudta, mily körülmények közt került a négy ember a hajóra: de az már mégis sok volt egy kicsit, hogy egyiknek sem volt tisztességes ruhája.

Azért, mikor a négy cimbora visszament a hajó orrába, Gibson kapitány fejcsóválva mondta a fedélzetmesternek:

- Nemigen tetszik nekem ez a csőcselék... Azt hiszem, Balt mester, rossz vásárt csináltunk.

- Hátha a tengeren megjavulnak?

- Lehet, lehet... de jól a körmükre kell ám nézned, mert én bizony semmi jót sem várok tőlük. Egyelőre úgy oszd be őket, hogy ne mind a négy legyen egyszerre szolgálatban, hanem kettő-kettő fölváltva a többivel.

- Úgy lesz, kapitány úr. S ha Wellingtonba érünk, majd vigyázok rájuk, hogy kereket ne oldjanak. Itt most nincs mitől félnünk, mert a rendőrségtől jobban félnek, mint a tengertől.

- Ha pedig Wellingtonba érünk, mihelyt lehet, kicseréljük őket - fejezte be a kapitány.

Gibson kapitány ezzel a hajó hátuljára ment, a kormányos mellé, Flig Balt pedig a hajó orrára sietett, hogy fölhúzassa a vasmacskát. A többi tengerészek ezalatt fölszaladtak az árbocokra s kioldozták a vitorlákat, hogy a kellő pillanatban a hajó megindulhasson.

Len Cannon és társai serényen dolgoztak a többiekkel. Látszott, hogy értik a mesterségüket s ugyancsak derék hajósok, ha rákerül a sor, mert szinte előre tudták és várták a parancsokat.

Vin Mod, aki együtt dolgozott a fedélzetmesterrel a vasmacskánál, halkan odaszólt feljebbvalójának:

- Úgy látszik, hogy embereink értik a mesterségüket.

- Nagyon is, Mod!

- Még három ily derék fickó, s akkor aztán éljen Flig Balt kapitány!

A fedélzetmester kissé meghökkenve nézett szét, hogy nem hallja-e valaki ezeket a gyanús szavakat, s szemrehányóan szólt:

- Neked mindig eljár a szád! A kapitánynak nem tetszenek ezek az emberek és Wellingtonban szélnek akarja bocsájtani őket.

- Hm, de előbb Wellingtonba kellene ám érni! - felelte Vin Mod gúnyosan. - Csakhogy attól félek, hogy mi sohasem jutunk el odáig.

A James Cook lassan-lassan mozogni kezdett. Vasmacskája már nem fogta a feneket, s a vitorlák duzzadni kezdtek a friss hajnali szélben. A brigg nekilódult és csöndesen közeledett a szűk csatorna felé, mely a kikötőből a nyílt tengerre vezet. A mólónak a város felöli oldalán kis csoport kíváncsi ember leste, nézte a hajó indulását és Flig Balt, akinek jó szeme volt, észrevette, hogy a csoportban négy-öt rendőr élénken beszélget és a hajót nézi.

- Ezek megszimatolták, hogy a verekedők ide menekültek - súgta oda Vin Modnak.

Ezzel rögtön a hajó farára szaladt s jelentette a kapitánynak, hogy baj van.

Gibson kapitány nem habozhatott; ha folytatni akarja útját, akkor szüksége van a négy matrózra; de ha a rendőrök meglátják őket a fedélzeten, akkor megállítják a hajót, hogy elfoghassák a garázda verekedőket. Pedig mindjárt oda érnek a fordulóhoz, ahol alig egy kődobásnyira lesznek a parttól, s akkor a rendőrök kényelmesen ráismerhetnek a szökevényekre.

- Vidd le őket a hajófenékbe, míg kiérünk a kikötőből! - parancsolta Flig Baltnak.

A fedélzetmester mindjárt futott a parancsot teljesíteni.

- Menjetek le, gyorsan! - mondta Len Cannonnak és társainak.

A négy mákvirág körülnézett, s meglátván a parton a rendőröket, azonnal tisztában voltak a helyzettel. Mind a négyen lesomfordáltak a hajófenékbe, s mikor a James Cook elhaladt a rendőrök mellett, egyetlen gyanús alak se ténfergett a fedélzeten.

És még nyolc óra sem volt, mikor a brigg már kint bukdácsolt a nyílt tengeren, dél felé hagyván el az otagói világítótornyot és a Saunders-fokot.