V. FEJEZET
Pár nap a tengeren

Másnap reggel hat órakor a James Cook, minden vitorláját kifeszítve, lassan szelte keresztbe a Wellington-öblöt, s megkerülvén a Nicholson-fokot, kedvező széllel vágott neki a nyílt tengernek. Mivel a Van-Diemen-fok, amerre igyekezett, vagy száz mérföldnyire volt, három nap alatt könnyen odaérhettek, ha a szél állandóan kedvező marad.

Az első nap kellemesen telt el. A legénység egyharmada a rendes őrséget és szolgálatot végezte, második harmada aludt, a harmadik pedig a hajó farán halászott, ami azért volt lehetséges, mert a hajó futása aránylag lassú volt. Délig aztán össze is fogtak 30-40 jókora halat, amiből Koa, az új-zélandi szakács, pompás ebédet főzött.

E vizekben egyébként gyakori a cethal is, melynek vadászata oly nagy haszonnal jár. A brigg körül jobbra is, balra is föl-fölbukkant egy-egy ily óriás; Hawkins úr el-elnézte őket, amint roppant farkukkal lomhán paskolták a vizet vagy magasra lövellték a szétporló vízsugarat és azt mondta:

- Mindig forró vágyam volt egy cetvadászhajóval útnak indulni ezen a tengeren, mert azt hiszem, hogy épp oly jó üzletet csinálhatnánk ezzel is, mint az áruszállítással.

- Wellingtonban azt beszélik - jegyezte meg Nat Gibson -, hogy ezen a vidéken sokkal könnyebb a bálnákat elejteni, mint bárhol másutt.

- Ez igaz - felelte a kapitány -, mert az itt elterjedt bálnafajnak sokkal rosszabb a hallása, mint a többieknek. Könnyű hát közelférkőzni hozzájuk, mert nem hallják a csónak közeledését.

- Eggyel több ok - szólt közbe Hawkins úr -, hogy legközelebb fölszereljünk egy cetvadászhajót.

- Ha ez oly könnyen menne! - felelte a kapitány nevetve. - Csakhogy a cetvadászatnak ezer csínja-bínja van ám, amit tanulni kell, aztán meg roppant költséges is az ily hajó fölszerelése - fél tucat csónak, harminc-negyven ember, szigonyosok, kovácsok, orvos, három tiszt, s mit tudom én, még micsoda -, nem is említve, hogy a vadászat néha két évig is eltart, s a hajó örökös veszedelemben forog, mert éppen e tájon gyakoriak a ciklonok és a hirtelen zivatarok, melyek oly rohamosan támadnak, hogy szinte védekezni sem lehet ellenük.

- Szóval nem nekünk való üzlet? - kérdezte Hawkins úr sajnálkozva.

- Nem bizony, barátom! - felelte a kapitány. - Mindenki maradjon a mestersége mellett: a mi mesterségünk az áruszállítás és a kereskedés: ha jól jövedelmez, ne fogjunk másba!

Délután hat óra tájban néhány felhő szállt föl a szemhatáron, mire a kapitány mindjárt bevonatta a felső vitorlákat, nehogy a hirtelen zivatar meglepje a hajót és kárt tegyen benne. A szél egyre erősödött az éjszaka folyamán és a James Cook ugyancsak táncolt, bukdácsolt a fölkorbácsolt habokon. Néha egy-egy hullám egész hosszában végigsöpörte a fedélzetét, de a brigg föl se vette: mint a szilaj csikó, nagy szökéssel bukott föl a víz alól és továbblódult a tajtékos vizen.

Mióta a James Cook elhagyta Wellingtont, az összeesküvők reménye nagyon megcsappant. Flig Balt és Vin Mod egyre tanácskoztak, de nem sok eredménnyel, mert most már ők voltak kevesebben, s a tervezett zendülés könnyen a vesztüket okozhatja.

- Mindennek az az átkozott hadigőzös az oka! - káromkodott Vin Mod elkeseredve. - Ha utunkba nem hozza az ördög, most már mienk a brigg, s valahol a Csendes-óceánon járhatnánk vele!

- Ezen már túl vagyunk - felelte Flig Balt vállat vonva. - Most csak az a fő, hogy eldöntsük: abbahagyjuk-e a vállalkozást, mivel Hawkins úr és Nat Gibson is a hajón vannak?

- Szó sincs róla! - kiáltott föl Vin Mod hevesen. - Sem én nem akarom, sem a többiek... Len Cannon és a cimborái csak azért nem oldottak kereket Wellingtonban, mert még mindig szilárd elhatározásuk kézre keríteni a hajót.

- Nem arról van szó, hogy mi az ő szándékuk - felelte a fedélzetmester bosszúsan -, hanem arról, hogy kínálkozik-e még egyszer kedvező alkalom...

- Persze, hogy kínálkozik - tüzeskedett Vin Mod -, s légy meggyőződve, hogy nem is fogjuk az alkalmat elszalasztani... Tegyük föl, hogy a szigettengerben a kapitány meg a fia és Hawkins úr meg két-három matróz - már tudniillik azok, akiket te kiválasztasz - kirándulnak valamelyik szigetre és... estére nem térnek vissza... Mi történik akkor?...

- A brigg fölszedi horgonyát és továbbmegy - felelte Flig Balt gyorsan, mert rögtön megértette cimborája gonosz szándékát.

- Na, csakhogy eszedre tértél, az áldóját! - kiáltott föl Vin Mod ujjongva.

E pillanatban jött fel a kapitány s meghallotta Vin Mod félig ujjongó, félig káromkodó kiáltását.

- Mi a baj? - kérdezte.

- Semmi, kapitány - felelte Flig Balt gyorsan. - Egy hullámcsapás majd kicsavarta Vin Mod kezéből a kormányt; ez az egész.

- Azt hittem, hogy beleránt a tengerbe - tette hozzá Vin Mod.

- No csak vigyázz - intette őt a kapitány -, egyelőre pedig igyekezzél kifelé: nagyon is közel járunk a parthoz, s ekkora széllel jobb, ha minél távolabb vagyunk a szikláktól.

Vin Mod morgott valamit, és kijjebb kormányozta a hajót, mialatt Gibson kapitány ismét lement.

- Bárcsak sose jönnél föl többé! - dörmögött utána Vin Mod bosszúsan.

Aznap semmi különös nem történt. A délután folyamán föltűnt a szemhatáron Auckland kikötője, ahol a James Cook biztos menedéket találhatott volna, ha esetleg a vihar szorítaná. De nem volt szükség a menekülésre, s Gibson kapitány legföljebb csak azért vethetett volna horgonyt az Auckland-öbölben, hogy kiegészítse legénységét, illetőleg a Dunedinben fogadott négy matróz helyett újakat szedjen össze. Ám ez is szükségtelennek látszott, mert Flig Balt annyira feldicsérte cinkosait, hogy a kapitánynak eszébe sem jutott kicserélni őket.

Másnap, november 2-án, a szél jelentékenyen csökkent és a tenger sem hullámzott oly nagyon, harmadnapra pedig egészen szép idő lett. A brigg gyorsan folytatta útját a part mentén, s még estének előtte megkerülte a Van-Diemen-fokot, amelyen túl már a nyílt tenger következett.

Most már csak északnyugatnak kellett fordítani a hajó orrát, egyenesen Új-Guinea felé, amely még ezerkilencszáz mérföldnyire volt. Hogy ezt az utat mennyi idő alatt teszik meg, attól függött, lesz-e kedvező szelük: mert a tengernek e részében gyakori a szélcsend, úgyhogy a hajók néha két hétig is vesztegelnek, vitorláik pedig petyhüdten lógnak a mozdulatlan levegőben.

Úgy látszott, hogy ez a sors éri a James Cookot is, mert alig értek ki a nyílt tengerre, a szél annyira csökkent, hogy a brigg csak ímmel-ámmal haladt a vízen.

- Nem hiszem, hogy sokáig tartson ez a szélcsend - szólt a kapitány Hawkins úrhoz, a szemhatárt vizsgálva.

- És miért nem hiszed?

- Mert amott, nyugaton ködös a szemhatár... a köd fölszáll és felhő lesz belőle: a felhő pedig mindig szelet jelent.

- Hát a légsúlymérő mit mond? - kérdezte Hawkins úr.

- Úgy látom, hogy lassan süllyed - felelte Nat Gibson, miután megnézte.

- Hát csak hadd süllyedjen - mondta a kapitány. - A fő az, hogy ne hirtelen szálljon alá a higany, mert akkor félő, hogy ciklont jelent... az pedig talán még irtózatosabb, mint a szélcsend.

- Annyi bizonyos - jegyezte meg Hawkins úr -, hogy nem ártana, ha lenne a hajónkon egy kis gőzgép, mely az ilyen esetekben pótolná a szelet.

- Ej, ha eddig meg voltunk nélküle, ezután is csak megleszünk a vitorláinkkal - felelte a kapitány. - Különben is a tapasztalat azt mutatja, hogy a hajó csak akkor jó, ha vagy pusztán vitorlák, vagy kizárólag csak gőz hajtja. A kettő együtt sohasem válik előnyére a hajónak.

- Meglehet, apám, hogy igazad van - szólt közbe Nat Gibson -, de amott látok valami füstoszlopot, s e percben nem bánnám, ha a mi hajónkról szállna föl...

Az északnyugati szemhatáron valóban vékony füstoszlop szállott fölfelé: egy gőzös kéménye ontotta, mely gyorsan közeledett a brigg felé, és sebességéből ítélve egy óra múlva el is halad mellette.

A kapitány rögtön elővette messzelátóját, s miután jól megnézte a hajót, kijelentette, hogy francia gőzös. Nem is csalatkozott, mert a gőzös, midőn már csak két mérföldnyire volt a briggtől, hirtelen fölhúzta a háromszínű francia zászlót. A James Cook legott viszonozta a köszöntést és fölvonta hátulsó árbocára az Egyesült Államok csillagos lobogóját.

Féltizenkettő tájban a gőzös már alig volt félmérföldnyire a briggtől, s mivel még egyre közeledett, nyilvánvaló volt az a szándéka, hogy „beszélgetni” akar.

Ennél mi sem volt könnyebb, mert a tenger oly sima volt, mint a tükör, és teljes szélcsend uralkodott.

Elsőnek a francia hajóról kiáltottak át szócsövön, megkérdezvén a brigg nevét és kapitányát, mire Gibson így felelt:

- James Cook, Hobarttownból... a kapitánya Gibson... Hát önök?...

- Assomption, Nantesből... a kapitánya Foucault.

- Hová mennek?

- Sydneybe, Ausztráliába... Hát önök?...

- Port Praslinbe, Új-Írországba...

- Talán Aucklandból?

- Nem, Wellingtonból... És önök?...

- Amboineből, a Molukki-szigetekről...

- Jó útjuk volt?...

- Nagyon jó!... Még egyet!... Amboineban nagyon aggódnak egy rotterdami goletta, a Wilhelmina sorsán, mely Aucklandból indult el, s már egy hónapja meg kellett volna érkeznie... Nem tudnak róla semmit?...

- Semmit!

- Nem is találkoztak vele?

- Nem - felelte Gibson kapitány.

- Ha útjukban nyomára akadnának, segítsenek rajta... Meglehet, hogy a vihar valamelyik szigetre vetette...

- Ha csak lehet, utána nézünk és segítünk rajta.

- Köszönöm!... Most pedig szerencsés utat, Gibson kapitány!

- Szerencsés utat, Foucault kapitány!

Egy órával később a James Cook elvesztette szem elől a gőzöst, és lassan folytatta útját a Norfolk-sziget felé.