X. FEJEZET
Tovább észak felé

Alig kezdett pirkadni, mindnyájan azt nézték, hogy hol vannak. A James Cook még mindig mozdulatlanul állott ugyanazon a helyen, ahol a szél tegnap este cserben hagyta, körülbelül három mérföldnyire a szigettől, mintha csak horgonyt vetett volna.

A tenger sima volt, mint a tükör, még csak szellő sem bodrozta a víz felszínét. Köröskörül nyoma sem volt a pirógáknak, csak annak az egynek a darabjait ringatták a habok, melyet a sugárágyú fenékbe lőtt az éjjel.

Úgy látszott hát, hogy semmi veszély sem fenyegeti őket, legalábbis egyelőre; mindamellett tanácsos volt menekülni, mihelyt szél támad, mert nem volt lehetetlen, hogy a pápuák ismét összeszedik magukat, s most már nagyobb számban rohanják meg a hajót.

Gibson kapitány messzelátójával vizsgálta a partokat, ahol a hullámok mintha fodrozódtak volna egy kissé. Ebből azt következtette, hogy a szél nem sokáig várat magára, és Kip Károlynak is ez volt a véleménye.

Mivel újabb támadástól nem kellett tartaniuk, a puskákat és revolvereket ismét visszavitték a kapitány szobájába. Ez alkalommal Gibson kapitány megemlítette, hogy az éjszakai viadalban majdhogy őt is agyon nem lőtték...

- Micsoda?! - kiáltott föl Hawkins úr megdöbbenve. - Talán csak nem?...

- Bizony, barátom - felelte Gibson kapitány -, ha a golyó fél hüvelykkel lejjebb röpül, egyenesen halántékon talál.

- Ez szörnyűség! - mondta Kip Péter. - De talán nem is golyó volt, hanem nyíl vagy lándzsa?...

- Szó sincs róla! - szólt most közbe Nat Gibson. - Itt van apám kalapja: látni rajta a lyukat, ahol a golyó keresztül ment.

Mind kézbe vették a kalapot és megvizsgálták. Kétségtelen volt, hogy a két szemközt álló lyukat csakis golyó üthette rajta. De könnyen megeshetett, hogy a sötét éjszakában, a verekedés közben sült el az a revolver, melynek eltévedt golyója majdnem kioltotta Gibson kapitány életét.

Ebben aztán megnyugodtak, és nem is bolygatták tovább a dolgot. Közben fölkelt a nap, s úgy hét óra tájban már a szél is annyira megerősödött, hogy az indulásra gondolhattak. Azonnal vitorlát bontottak, s húsz órai veszteglés után a James Cook ismét északnyugatnak fordította az orrát.

Előbb azonban Nat Gibson odaállt a hajókorláthoz és hirtelen lefényképezte a szigetet, melynek partjain az emlékezetes támadást visszaverték.

- Minek az? - kérdezte Hawkins úr.

- Hogy eszünkbe jusson róla ez a mai éjszaka.

A nap és az éjszaka minden nevezetesebb esemény nélkül telt el. A szél állandó maradt, sőt ereje még növekedett is, úgyhogy óránként körülbelül tíz mérföldnyi sebességgel szaladt.

Ily körülmények közt a bűnös alkalom, melyet a gaz cinkosok oly sóvárogva vártak, sehogy sem kínálkozott a James Cook elfoglalására. Gibson kapitány, Hawkins úr, Nat Gibson és a két Kip testvér mindig együtt voltak, s késő éjfélig a fedélzeten beszélgettek az enyhe levegőben, úgyhogy nem lehetett őket orozva megrohanni.

Flig Balt és cinkosai hiába átkozódtak magukban: a sors, úgy látszik egészen ellenük esküdött. Len Cannon lassanként már le is mondott a vállalkozásról, s elhatározta magában, hogy a legelső kikötőben partra száll és otthagyja a hajót, s ha másként nem lehet, hát megszökik róla.

Új-Írországot, amely felé a James Cook tartott, Van Shouten, egy holland kapitány fedezte föl a XVII. század elején, de majdnem otthagyta a fogát, mert a pápuák orozva rajtaütöttek, s legénysége egy részét lemészárolták. Ez idő szerint az angoloké a sziget, melynek főpiaca és legelső kikötője Port-Praslin, élénk forgalmú kereskedőváros.

Harmadnapra a brigg pár órára elvesztette az eddigi jó szelet. Bár az ég derült, a tenger pedig csöndes volt, a szél hirtelen elállt, mintha csak elvágták volna, a James Cook vitorlái kettőt-hármat libbentek, s aztán petyhüdten lógtak alá.

Ez a hirtelen változás nem történt ok nélkül, minthogy a természetben mindennek megvan a maga oka és magyarázata, és Gibson kapitány sokkal tapasztaltabb tengerész volt, semhogy ne sejtette volna az időjárás megváltozását.

Kip Károly, aki épp mellette állt e pillanatban a fedélzeten, a nyugati szemhatárra mutatott, ahol mintha füst gomolygott volna.

- Látom - felelte a kapitány -, vihart kapunk.

A füstgomoly rohamosan gyarapodott, hirtelen fölszállt a szemhatár fölé, szétterjedt a levegőben és szemlátomást növekedve szállt a hajó felé.

- Forgószelet kapunk - mondta Kip Károly.

- De szerencsére nem tart soká - felelte a kapitány.

Ezzel rögtön behúzatta a felső vitorlákat, s az alsók közül is csak az előárboc latin vitorláját, s a főárboc két alsó vitorláját hagyta meg.

A legénység még jóformán be sem kötötte a vitorlákat, mikor a forgószél már lecsapott a hajóra. A tenger körös-körül buzogva forrt, a kötelek közt vadul fütyült a szél, s a sötét felhőből úgy ömlött a víz, mintha sajtárból öntötték volna.

A hajó valósággal táncot járt a vihartól felkorbácsolt hullámokon, s némelykor úgy oldalt bukott, hogy árbocainak a vége szinte barázdát szántott a körülötte tornyosodó hullámhegyek taraján.

E veszedelmes állapotban maga Gibson kapitány fogta meg a kormánykereket, s a Kip testvérek kétoldalt álltak mellette, hogy segítsenek neki, ha a szél ereje oly heves lenne, hogy a kapitány egymaga nem bírna fordítani a kormányon.

A vihar természetesen kiverte a brigget eredeti irányából, és gyorsan hajtotta a Salamon-szigetek felé. Csak az volt a kérdés, hogy elég soká tart-e, és lesz-e elég ereje, hogy egész odáig kergesse a hajót?...

Flig Balt és Vin Mod nagyon szerették volna ezt, mert a Salamon-szigetek környéke fölötte alkalmas lett volna arra, hogy a tervezett gyilkosságot végrehajtsák. Ezen a vidéken mindig sok az elszánt, lelkiismeretlen kalandor, és szinte bizonyos volt, hogy akármelyik szigetre veti őket a vihar, találnak rajta segítőtársakat a hajó elfoglalására.

Flig Balt tehát reménykedve örült a viharnak, és magában könyörgött, bár sokáig tartana s minél beljebb verné őket a Salamon-szigetek közé, amelyek számítása szerint nemigen lehettek távolabb 40-50 mérföldnél...

De nem úgy történt. A forgószél, mely szédítő gyorsasággal száguldott végig a tengeren, elhagyta a hajót és tovább rohant, de a felkorbácsolt hullámok ott maradtak és szilaj rohamokkal ostromolták a brigget.

Ennek a helyzete most még talán veszedelmesebb volt, mint az imént, a forgószél viharában. Mert akkor, mivel a szél nekifeküdt vitorláinak és előre vitte, legalább úgy-ahogy lehetett kormányozni; most azonban, hogy a szél elrohant, a rá következő teljes szélcsöndben tehetetlen, mozdulatlan kolosszus lett, melyet a roppant habok gyönge játékszerként dobáltak ide-oda.

Gibson kapitány kimerülten adta át a kormányt Kip Károlynak, aki nagy ügyességgel és hidegvérrel igyekezett legalább azt elérni, hogy a hullámok minduntalan el ne árasszák a fedélzetet. Ez sikerült is, s a brigg, bár szél hiányában előre menni nem tudott, a szörnyű hányattatás közben is mindig fönt táncolt a hullámhegyek tetején és nem zuhant le a hullámvölgyekbe, ami esetleg vesztét okozhatta volna, ha a körülötte zajló hullámhegyek mind egyszerre zuhannak rá és agyonzúzzák roppant tömegükkel...

Félórai szélcsend után lassanként ismét föltámadt a szél, s a brigg újra visszatérhetett eredeti irányába. A tenger még egyre forrt és háborgott ugyan, de a hullámok kezdtek elsimulni, s mire bealkonyodott, nyoma sem maradt már a délelőtti nagy viharnak.

Másnap reggel bejutottak a Szent György-csatornába, ahol a szél ereje kissé lankadt. Ez azért is jó volt, mert nagyon vigyázniuk kellett a korallzátonyok közt, melyek nagy számban lepik el a tengert, s nem egy hajónak okozták már a vesztét.

Negyednap reggel, gyönyörű időben a James Cook lassan bevitorlázott Port-Praslin kikötőjébe, ahol kilenc óra tájban vetett horgonyt.