VI. FEJEZET
Az ítélet

Gibson kapitány gyilkosainak ügyében február 17-ikére tűzték ki a tárgyalást. Az egész város talpon volt e nevezetes napon, s a törvényszék nagyterme zsúfolásig megtelt. Akik nem fértek be, s ezek voltak többen, az utcán tolongtak, s vad ordítással rázták öklüket, midőn a két vádlottat szuronyos katonák közt kivezették a törvényszék fogházából...

Megnyitván a tárgyalást, az elnök mindenekelőtt megkérdezte a két vádlottól, hogy bűnösöknek vallják-e magukat a terhükre rótt cselekmény elkövetésében.

- Nem vagyunk bűnösök! - felelte a két testvér egyszerre.

Most a jegyző fölolvasta a vizsgálat eredményeit és a vádiratot.

Aztán a vádlottak kihallgatására és a tanúk vallomásaira került sor.

Flig Balt megismételte vallomását. Az elnök kérdésére, hogy van-e valami megjegyzése erre a vallomásra, Kip Károly így felelt:

- Esküszöm, hogy a fedélzetmester vallomása az első szótól az utolsóig hazugság!

A közönség méltatlankodva zúgott, úgyhogy az elnöknek csöngetéssel kellett elejét vennie a rendzavarásnak.

Most a királyi ügyész a bizonyítékokat kezdte fölsorolni. Elmondta, hogy a meggyilkolt kapitány sebei a «krisz»-től, ettől a különös maláji tőrtől származtak, s hogy egy ilyen tőrt a vádlottak birtokában találtak, s végezetül, hogy a tőrről hiányzó rézgyűrűt is megtalálták, mégpedig a gyilkosság közvetlen szomszédságában...

A közönség izgatottan mozgolódott és feszülten figyelt.

- Ez a tőr - folytatta a királyi ügyész - a vádlottaké volt, s ők maguk sem tagadják ezt... Igaz-e, Kip Károly?...

- Igaz - felelte Kip Károly. - A tőr a miénk volt, de a Wilhelmina hajótörésekor elveszett. Megesküszünk rá, hogy abban a ládában, amit a hajóról elvittünk, nem volt ott ez a tőr. Nem is tudjuk, hogyan került ismét a ládánkba, de ha odakerült, bizonyos, hogy csak az igazi gyilkosok csempészhették oda.

- Úgy van: az igazi gyilkosok - hagyta helyben a királyi ügyész is. - Csakhogy ezek az igazi gyilkosok - önök!

Erre Péter halálsápadtan ugrott föl helyéről és dörgő hangon kiáltotta:

- A bátyám és én szörnyű véletlen áldozatai vagyunk!... Nem tudunk a gyilkosságról semmit, s ez a vád oly gyűlöletes, hogy ezentúl már egy szóval sem tartjuk érdemesnek védekezni ellene!

Az őszinteségnek akkora ereje nyilatkozott meg ebben a kijelentésben, hogy a közönség önkénytelenül is megdöbbent és ingadozott. De hiába, - a bizonyítékok súlya ellenállhatatlanul billentette le az ítélet mérlegét a szerencsétlen vádlottak hátrányára!

A tanúkihallgatás tovább folyt. Hawkins úr és a matrózok, mit sem tudván a gyilkosság részleteiről, csak érdektelen vallomásokat tehettek. Végre a hajósinasra, Jimre került a sor.

- Jim - figyelmeztette az elnök a fiút -, mindent őszintén el kell mondanod, amit tudsz.

- Igen, uram - felelte Jim tisztelettel.

- Mit tudsz hát erről a tőrről?... Láttad-e valaha?

- Igenis láttam - felelte Jim halkan és habozva.

A közönség izgatottsága tetőpontra hágott e szavak hallatára. Mindenki fölállt, sokan a székekre és padokra kapaszkodtak, hogy jobban lássanak. Még a két Kip testvér is arra felé fordult, hátha az utolsó percben jön a szabadító, a mentőtanú?...

- Jól nézd meg - szólt az ügyész, fölmutatva a tőrt - ez az a fegyver!... Azt mondod, hogy láttad?

- Láttam, igenis.

- Hol?...

- A Kip urak kabinjában...

- Vigyázz a szavaidra!... Hol láttad tehát?

- A Kip urak kabinjában - ismételte Jim halkan, de szilárdan.

- Mikor láttad?

- Akkor, mikor a James Cook Port-Praslinban horgonyzott.

És Jim elbeszélte, amit mi már tudunk: hogy azon a reggelen, mikor takarított, a két Kip testvér kabinján, az asztalon találta ezt a furcsa fegyvert, sőt a kezébe is vette, megnézegette és látta, hogy éles... Csak azt nem mondhatta el, hogy Vin Mod, aki a tőrt odacsempészte, rögtön ismét kilopta a kabinból, mihelyt Jim kiment onnan.

A hajósinas vallomása roppant izgalmat keltett, de a szenzáció még fokozódott, midőn az ügyész tovább folytatta a tanú kihallgatását.

- Figyelj ide Jim - mondta komolyan. - Erről a tőrről hiányzik az utolsó rézgyűrű: ez ni, amelyiket most ráillesztek... Gondolkozzál: rajta volt-e akkor, amikor te láttad, vagy már akkor is hiányzott róla?

- Határozottan emlékszem, hogy még rajta volt - felelte Jim - mert jól megnéztem.

Ebben igaza is volt Jimnek: ő még a gyilkosság előtt látta a tőrt, s akkor rajta volt ez a rézgyűrű is. Arra persze senki sem gondolt, hogy a fegyver sem a gyilkosság előtt, sem utána nem volt a Kip testvérek birtokában. Itt csak a körülmények végzetes összejátszása volt világos: de a kéz, mely a pokoli cselszövényt szőtte, láthatatlan maradt.

Most, mintha valami titkos sugallat ösztönözte volna, Nat Gibson hirtelen fölugrott és hevesen így szólt:

- Önök is tudják, uraim, hogy a Bismarck-szigetek táján kannibálok támadták meg a James Cookot. A csata hevében egy golyó súrolta apám fejét, s kis híja, hogy meg nem ölte... Mindeddig azt hittem, hogy csak véletlen volt az egész, de most már meg vagyok győződve, hogy az is gyilkossági kísérlet volt, amelynek tettesei nem lehettek mások, mint azok, akiknek másodszor csakugyan sikerült e gazságot elkövetniük!

A két testvér úgy ugrott föl, mintha villámütés érte volna őket és Kip Károly elkeseredetten kiáltott föl:

- Hogyan!... Nat Gibson... Ön meri ezt mondani?... Ön?

De a hallgatóság hangosan zúgott és szinte fenyegetően emelte föl szavát a két testvér ellen. Ismét az elnöknek kellett közbelépnie, s a rendet és nyugalmat csak úgy tudta helyreállítani, hogy a terem kiürítésével fenyegette a közönséget, ha le nem csillapodik.

Most a közvádló állott föl. Hálás és könnyű munkája volt, mert a bizonyítékok mind a vádlottak ellen szóltak, s az egész teremben senki sem volt, aki meg ne lett volna győződve a két testvér bűnösségéről... Röviden beszélt, és szigorú ítéletet kért, hivatkozott az esküdtszék megtorló hivatására és a halálbüntetés alkalmazását kérte a két vádlottra.

A védő, szegény, mit sem tehetett. A bizonyítékokkal szemben kénytelen volt szónoki fogásokhoz folyamodni. Hangoztatta a két testvér tiszta, mocsoktalan múltját, megkísérelte bizonyítani, hogy semmi erkölcsi alapja sincs e szörnyű vádnak, s lehetetlen, hogy a Kip testvérek gyilkolták meg a kapitányt, aki életüket megmentette... De ezzel csak még jobban a vádlottak ellen ingerelte a közvéleményt. Mivel bűnösségükben senki sem kételkedett, csak annál nagyobb gonoszságnak tartották, hogy ekkora jóságért oly aljas hálátlansággal fizettek.

Az esküdtek, megkapván a kérdéseket, visszavonultak tanácskozni... Alig öt perc múlva már visszajöttek, s ez a gyors ítélethozatal rosszat sejtetett.

Az esküdtek elnöke fölolvasta a verdiktet: a tizenkét esküdt egyhangúlag igennel felelt minden kérdésre, s még az enyhítő körülmények alkalmazását sem engedte meg.

A törvényszék elnöke és a két szavazóbíró e verdikt alapján kimondta az ítéletet, melyet a közönség állva hallgatott meg:

«Kip Károly és Kip Péter, bűnösnek találtatván az előre megfontolt rablógyilkosság bűntettében, kötél általi halálra ítéltetnek.»

A közönség tapssal fogadta az ítéletet, a két szerencsétlen testvér pedig zokogva ölelkezett össze.