| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula A két Kip testvér IntraText CT - Text |
Kip Károlyt annyira elgyöngítette a nagy vérveszteség, hogy ájultán vitték be a fegyenctelep kórházába. A kapitány engedelméből Péter is vele mehetett, hogy ápolja bátyját, míg fölépül. Ezt a kegyet a két testvér legnagyobb részben a kapitány feleségének köszönhette, aki látván a két testvér ragaszkodását, összetett kezekkel kérte férjét, hogy gyermekük életének megmentéséért legalább annyit engedjen meg nekik, hogy együtt szenvedhessenek!...
A kapitány habozás nélkül meg is engedte ezt... Sőt, ha a szívére hallgathat, többet is megengedett volna: de, fájdalom! ő csak a törvény végrehajtója volt, és kötelességének, hivatalos esküjének teljesítése azt követelte tőle, hogy úgy bánjék a két testvérrel, mint Gibson kapitány elítélt gyilkosaival. E naptól kezdve tehát ugyanabba a csapatba osztották be a két testvért: együtt dolgoztak egész nap, egy szobában, egymás mellett alhattak éjszaka, s nem is küldték ki őket többé az utat építeni, hanem könnyebb munkára fogták őket, sőt mivel írástudó, tanult emberek voltak, remélhették, hogy előbb-utóbb bejutnak a központi irodába, ahol a jobb viseletű, szelídebb fegyenceket szokták alkalmazni.
A két testvér folyton arról a rettenetes bírói tévedésről beszélgetett, amelynek áldozatul estek. Mind a ketten remélték, hogy ártatlanságuk előbb-utóbb kiderül, s elmúlik tőlük a szenvedésnek és gyalázatnak ez a pohara.
- Bízzunk Istenben, bátyám! - mondogatta Péter, aki erősebb hitű volt. - Majd meglátod, hogy a véletlen kideríti ártatlanságunkat, s az igazi gyilkosok hurokra kerülnek.
- Adná az ég! - sóhajtott Károly szomorúan. - De hogyan remélhessük, hogy a pápuák ezrei közt, akik elszórtan élnek az erdőben, annyi idő múlva megtalálják a gyilkosokat?
- De bizonyos vagy-e abban - kérdezte Péter fojtott hangon -, hogy a gyilkosok pápuák voltak?
Kip Károly meghökkenve nézett öccsére és hevesen kérdezte:
- Mit akarsz ezzel mondani?... Beszélj!... Talán gyanakszol, hogy európaiak... valamelyik hivatalnok, vagy kereskedő követte el ezt a rémes bűntettet?
- Hát kicsoda?... Talán hajóslegények?... Ah, igaz!... A kikötőben több hajó is horgonyzott akkor!...
- Úgy van, s köztük volt a James Cook is - felelte Péter.
- A James Cook!... A mi hajónk?...
- A mi hajónk! - ismételte Péter nyomatékkal.
És ekkor elmondta gyanúját Károlynak: az nap délután, mikor Gibson kapitányt meggyilkolták, Len Cannon és cimborái szabadságot kértek és kimentek tivornyázni a szárazföldre... Bizonyosan tudták - mert hisz nem volt titok! -, hogy a kapitány este nagy összeg pénzt visz Hamburg úrnak... Vajon nem leshették-e meg, midőn Keravara erdejében Hamburg úrhoz ment?...
S vajon nem ők voltak-e a gyilkosok?
Kip Károly szorongva hallgatta testvére gyanúit. Agyában mintha új világosság támadt volna... Pár pillanatig gondolkodott, de aztán csüggedten felelt:
- Ha így lenne is, hogyan magyarázod meg, hogy a mi tőrünkkel gyilkolták meg a kapitányt?... Mert az bizonyos, hogy a krisz, mellyel a kapitányt megölték, a miénk volt.
- Úgy van, a miénk volt... de ellopták!
- A Wilhelmina fedélzetén, mikor fölmentünk rá, hogy elhozzuk, ami még megmenthető volt.
- Valamelyik matróz, aki szintén velünk volt a hajóroncson.
- És kik voltak ott, Péter... Emlékszel-e még rájuk?...
- Csak úgy homályosan... Len Cannon, azt hiszem, ott volt... De egész bizonyosan nem állíthatom... De akár ő, akár más megtalálhatta és ellophatta azt a tőrt... Később, mikor elhatározták a kapitány meggyilkolását, ezzel ölték meg, s aztán visszalopták a mi poggyászunkba...
Amint látjuk, Péter közel járt a valósághoz, bár a gyilkosok személyében tévedett. De mindez csak föltevés volt, a két testvér, a maga ártatlanságának tudatában elhihette, hogy így történt a dolog, de mivel egész sereg gyanús körülmény és bizonyíték szólt ellenük, másokkal nem hitethették volna el ezt a puszta föltevést... Hallgattak tehát róla, remélve az igazság kiderülését.
Eközben Skirtle kapitány közbenjárására a két Kip testvér bejutott a fegyház irodájába, ahol sokkal jobbra fordult a sorsuk. Nem kellett többé követ törniök, földet talicskázniuk a forró nap hevében a többi gonosztevővel, hanem írtak, másoltak, a fegyház számadásait vezették, ami sokkal könnyebb és művelt emberhez illőbb munka volt. Csak egy dolog bántotta őket: az, hogy éjszakára ezentúl is a közös hálótermekbe zárták őket a gyilkosokkal és rablókkal.
A két testvér sorsának jobbra fordulása heves irígységet keltett. Valósággal gyűlölni kezdték őket, s esténként, midőn a két testvér közéjük jött, hangos morgással, elfojtott szitkokkal fogadták őket... Látszott, hogy csak az alkalmat lesik, hogy kitölthessék rajtuk a bosszújukat.
Volt azonban két fegyenc, akik határozottan pártját fogták a testvéreknek. Mind a kettő ír volt, harmincöt-negyven évesek: az egyiknek O’Brien, a másiknak MacCarthy volt a neve. Senki sem tudta, hogy mi volt a bűnük, s ők maguk soha sem beszéltek róla, sőt mindig külön váltak, félre vonultak a többiektől, s mivel roppant erejük volt, mindenki félt tőlük.
Ezért, midőn egy este vagy húsz fegyenc meg akarta rohanni a két Kip testvért, s a két ír a védelmükre kelt, a gazemberek ijedten hátráltak vissza, s még a haja szálát sem merték meggörbíteni a két szerencsétlennek... Kip Károly és Péter hálás szívvel akarták megköszönni a védelmet a két írnek, de ezek mogorván csak annyit feleltek, hogy kötelességük volt védelmezni a gyöngéket a sok támadó ellen - s ezzel hátat fordítottak nekik.
Kip Károly csüggedten fordult Péterhez:
- Látod... még a kezünket sem fogadták el...
- Nem tudom, mi lehet a bűnük - sóhajtott Péter - de bizonyos, hogy nem gyilkosok, mert nem akarták megszorítani a kezünket...
- Azt hitték, hogy vér tapad rajta! - kiáltott föl Károly elkeseredve.
Skirtle kapitány megtudván a fegyencek háborgását, elrendelte, hogy a két Kip testvért külön cellába zárják éjszakára, nehogy zendülés, vagy verekedés támadjon a fegyházban.
Így múlt el az első esztendő, s mialatt a két testvér hol csüggedve, hol reménykedve szenvedett a fegyházban, kint a világban volt valaki, aki nem feledkezett meg róluk. Ez a valaki Hawkins úr volt, az egyetlen ember, aki nem akart hinni a két Kip testvér bűnösségében. Egyre levelezett Zieger úrral és Hamburg úrral, sürgetvén őket, hogy nyomozzanak teljes erővel, fáradhatatlanul, mert az igazi gyilkosok nem lehetnek a Kip testvérek...
S mivel e nyomozásokból nem derült ki, hogy a bennszülöttek követték, vagy követhették el a gyilkosságot, lassankint Hawkins úr is a James Cook legénységére kezdett gyanakodni és a Flig Balt neve nemegyszer tódult ajkára... De mindez csak puszta gyanú és föltevés volt, bizonyítékok nélkül...
E gondolatok nyomása alatt Hawkins úr nagy dologra szánta el magát. Elhatározta, hogy meglátogatja a két testvért Port-Arthurban... Valami azt súgta neki, hogy magatartásukból kiolvashatja, vajon igazán bűnösök-e, vagy ártatlanok.
A két Kip testvér roppant izgatott lett 1887 március 19-ikén, midőn a felügyelő megmondta nekik, hogy Skirtle kapitány hivatja őket... Mi történhetett?... Ezer gondolat és föltevés cikázott át agyukon, de úgyszólván még reménykedni sem volt idejük, mert sietniük kellett, és pár perc múlva már ott álltak a kapitány szobájában, ahol Hawkins úr várta őket.
A két testvér szíve megdobbant az örömtől. Azt hitték, hogy Hawkins úr ártatlanságuk bizonyítékait hozza, de csalódtak.
- Uraim - kezdte a hajótulajdonos -, azért jöttem Port-Arthurba, hogy értesítsem önöket egynémely fontos dologról. Utólagos jóváhagyásuk reményében kezembe vettem gröningeni kereskedőcégük üzleteit és sikerült szerencsésen elvégeznem a fölszámolást. Az eredmény nem túlságosan fényes, de mindenesetre nagyon kedvező: néhány ezer holland forint tőkéjük maradt, melyet egyelőre én kezelek.
A két testvér, noha más, jobb hírt várt, mégis lelke mélyéig meg volt hatva. Hawkins úr ezzel az érdeklődéssel azt bizonyította be nekik, hogy nem hisz a bűnösségükben - egy ember tehát mégis volt, aki ártatlanoknak tartotta őket!
Kip Károly volt kettőjük közt az erősebb, ő szólalt meg először, de az ő hangja is reszketett, mikor így felelt:
- Köszönjük a jóságát, Hawkins úr, bár meghálálni nem tudjuk. De méltók vagyunk rá!... Esküszöm a magam és Péter nevében is, hogy méltók vagyunk rá, mert ártatlanok vagyunk!
A két testvér mély fájdalommal emelte égre összekulcsolt kezét, mintha onnan fölülről várna csodát, mely igazolja tagadásuk őszinteségét.
Skirtle kapitány megindultan nézte a két szerencsétlen testvért, de nem szólt. Neki, mint a törvény hivatalos végrehajtójának, nem volt szabad kételkednie az ítélet jogosságában, mely gondjaira és őrizetére bízta a két fegyencet... Ámde Hawkins úr nem volt hivatalnok, s a két testvér mély fájdalmának láttára kitört belőle az őszinteség.
...Nem, ő sem hitte, hogy Gibson kapitányt a két Kip testvér gyilkolta meg!... Fájdalom, eddigi nyomozásai semmi eredményre sem vezettek: a gyilkosok úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket... Mindamellett csak legyenek türelmesek: ő hiszi, hogy előbb-utóbb ráakadnak az igazi gyilkosok nyomára s akkor végre ütni fog a szabadulás órája...
A szabadulás órája!... Oly szédítő volt ez a gondolat, hogy a két testvér szinte hinni sem mert benne. Hisz mindenek előtt meg kellene találni az igazi gyilkosokat - de hát kik lehetnek azok?... A bennszülöttek nem, legalább Hamburg és Zieger urak a leghatározottabban mondták ezt, pedig lázasan nyomoztak, kutattak mindenfelé... De ha nem bennszülöttek voltak, akkor csakis a James Cook matrózaiból kerülhettek ki a gyilkosok.
Ezt a föltevést maga Hawkins úr kockáztatta meg, s arra alapozta, hogy ha Jim csakugyan látta azt a végzetes kriszt a két testvér kabinjában, ez csak úgy történhetett, hogy valaki belopta oda, s aztán megint visszalopta... De ugyanez a valaki ismét belophatta a tőrt a két testvér holmija közé Hobarttownban, azzal a pár száz piaszterrel együtt, mit a Gibson kapitánytól elrabolt pénzből a két testvér poggyászában találtak.
Szinte bizonyos volt most már, hogy a gyilkos még a Wilhelmina roncsairól hozta el azt a maláji tőrt, mellyel Gibson kapitányt leszúrta... De ki volt hát ez a gyilkos?... Abban a csónakban, amely a Wilhelminára vitte a két Kip testvért, Nat Gibsonon kívül még három matróz volt...
- Hobbes és Wickley - mondta Kip Károly. - Erre a kettőre határozottan emlékszem.
- És Len Cannon? - kérdezte Péter.
- Nem - hagyta helyben Hawkins úr is. - Len Cannon nem volt ott... de ott volt Vin Mod...
- Ah, ez a furfangos zsivány! - kiáltott föl Kip Károly hirtelen. - Most már mindent értek, hiszen ez is egy követ fújt Flig Balttal és a többi zendülővel!...
Ebben az időben azonban már sem Flig Balt, sem Vin Mod nem volt Hobarttownban, s ki tudja, hová széledtek el cinkosaikkal együtt?...