| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula A két Kip testvér IntraText CT - Text |
A féniek politikai szövetsége 1867-ben alakult azzal a célzattal, hogy Írországot fölszabadítsa Anglia zsarnoki uralma alól.
Két század óta folyt már a küzdelem Írország katolikus lakossága és a protestáns Anglia között, de minden erőlködést, lázongást vérbe fojtott az angol katonaság. Nem sokat segített a szerencsétlen ország sorsán O’Connell Dániel sem, aki 1829-ben képviselő lett a londoni parlamentben, s ország-világ előtt nyíltan megvádolta Angliát brutális zsarnokságáért.
A liberális képviselő 1847-ben halt meg, s ettől fogva az egyetlen védelmezőjétől is megfosztott Írország sorsa még szomorúbb lett. Az elnyomás, az igazságtalanságok szakadatlan sora annyira elkeserítette az íreket, hogy 1867-ben nyíltan kitűzték a zendülés zászlaját, de az angolok ismét diadalmaskodtak, s az összeesküvés öt vezérét, Allent, Kellyt, Dearyt, Laskint és Gorldot nyilvánosan fölakasztották Manchesterben, november 28-ikán.
Ettől fogva egyre-másra támadtak az összeesküvések, és megalakult a féniek titkos szövetsége, melynek az volt a célja, hogy minden jogos és jogtalan eszközzel küzdjön az angol zsarnokság ellen. A bombavetések és politikai gyilkosságok napirenden voltak, az angol tisztviselők, főhivatalnokok és rendőrök élete örökös veszélyben forgott, s alig múlt el nap, hogy valami nevezetes, rémes dolog ne történt volna Írországban.
Természetes, hogy az angol rendőrség minden erejét megfeszítette, hogy nyomára jusson e titkos szövetségnek, s ahány tagját csak elfogták a fénieknek, mind börtönbe került, vagy életfogytig tartó deportálásra ítéltetett. Ez utóbbiak közt volt O’Brien és MacCarthy is - az a két ír, akik Port-Arthurban töltötték ki büntetésüket, s megvédték a Kip testvéreket a fegyencek bántalmazásai elől.
Minden bűnük az volt, hogy féniek voltak, s részt vettek az 1879-iki dublini összeesküvésben, mely azonban meghiúsult, mivel tagjai közt árulók is voltak.
A két politikai elítélt sohasem vegyült el a fegyencek közt, ők hazájuk szabadságáért szenvedtek, tehát semmi közük sem volt e bűnözőkhöz. Viszont tudták azt is, hogy barátaik nem fogják veszni hagyni őket, s előbb-utóbb módját ejtik megszabadításuknak...
A szabadítás azonban sokáig késett, nyolc év óta sínylődött már a két szerencsétlen fogoly Port-Arthurban, midőn végre az első üzenet megérkezett, hogy legyenek résen... barátaik még az év vége előtt megszabadítják őket.
Ezt az üzenetet egy honfitársuk hozta, aki csupa önfeláldozásból besoroztatta magát a fegyházőrök közé, és már tizennyolc hónap óta szolgált Port-Arthurban. Farnham volt a neve, és sokkal emberségesebben bánt a fegyencekkel, mint a többi felügyelő, akik a legcsekélyebb okért is korbácsolták vagy vasra verették őket.
Farnhamtól tudta meg a két politikai elítélt, hogy amerikai barátaik elhatározták kiszabadításukat, csak még a kedvező alkalomra várnak. Ez az alkalom egyelőre még nem kínálkozott, s a két ír már-már aggódni kezdett, midőn végre április 20-ikán Farnham a következőket mondta nekik:
- Midőn Port-Arthurból hazafelé jöttem a fegyházba, megállított az úton valaki. Megmondta a nevét és a jelszót. Walter a neve, és San Franciscóból küldték azzal az üzenettel, hogy körülbelül két hét múlva Hobarttownba érkezik az Illinois nevű gőzös, a foglyok megszabadítására. A közelebbi részleteket annak idején Walter fogja közölni velem. Türelem tehát!...
A két ír öröme leírhatatlan volt: végre üt a szabadulás órája, és testvéreik nem feledkeztek meg róluk!
- De hogyan és mikor tudjuk meg a részleteket? - kérdezte MacCarthy.
- Walter azt mondta - felelte Farnham -, hogy kis cédulára írja, begöngyöli egy falevélbe s majd elejti valahol, ahonnan én fölvehetem.
- S miért nem szóval mondja el?...
- Mert az gyanús lehetne és más is meghallhatná.
A két ír megnyugodott és bizalommal várta a jövőt.
Május 3-a volt, a második hét utolsó napja, amióta Walter találkozott Farnhammal. Ez idő alatt azonban nem mutatkozott, újabb értesítést sem küldött, s a két elítélt aggódni kezdett.
...Nem jött-e közbe valami, ami gátolja a szökést?... Vagy talán az Illinoist érte baj útközben, s meg sem érkezett Hobarttownba?...
Aznap meglehetős hűvös idő volt, s a fegyencek, több csapatra osztva, az őrök felügyelete mellett dolgoztak az úton. Egy részük az erdő szélén fákat vágott ki, más részük ezeknek törzseit nyeste és hántogatta le, míg egy harmadik csapat elszállította a gerendákat, melyekből hidat kellett verniük egy kis patakon.
A két Kip testvér szintén együtt dolgozott velük ezen a napon. Mivel az irodában részint ők maguk tervezték, részint lemásolták az új út irányát, az volt a teendőjük, hogy megjelölték azokat a fákat, melyeket ki kellett vágni.
Az írek, akik abban a csoportban voltak, amelyre Farnham ügyelt föl, a tengerpart mentén dolgoztak, és folyton nyugtalanul vizsgálták a láthatárt.
- Mi történhetett?
Farnham is fölötte nyugtalan volt. Kétszer is fölment a legmagasabb dombra és körülnézett, de sehol semmit sem látott. A tenger sima volt, de közel és távol egyetlen hajó sem ringott rajta!
Aggódva jött le másodszor is, és szórakozottan tekintett le az országútra, mely alig száz lépésnyire a domb aljában vezetett Port-Arthurba. Az országúton többen mentek... köztük egy gyalogos, afféle vándorlegény, aki fütyörészve állt meg vele szemben...
Farnham megrázkódott és megdobbant a szíve.
Walter is megismerte őt. Hanyagul a zsebébe nyúlt, elővette a pipáját, lassan megtömte és rágyújtott. De mikor a gyújtót kivette a zsebéből, mintha véletlenül történt volna, kirántott egy darab papirost is... Mohón lehajolt érte, fölvette és ismét a zsebébe tette.
Farnham jól látta mindezt, s alig észrevehetően biccentett a fejével.
Walter meglátta a jelet... Megfordult és szórakozottan ballagott az erdő felé... Ott hirtelen megbotlott és az orrára bukott... A főfelügyelő hangosan elkacagta magát az ostoba fickón, aki lomhán tápászkodott föl, megtapogatta magát, hogy nem törte-e csontját, s aztán kissé sántítva elbicegett Port-Arthur felé.
Azt persze nem látta a főfelügyelő, hogy Walter, mielőtt föltápászkodott, egy nagy falevélbe göngyölte, s a fatörzs elé dobta azt a kis papirost, amit az imént Farnhamnek megmutatott.
Most már minden gondja az volt, hogy megkaparinthassa az üzenetet... De hogyan? A helyét nem hagyhatta el, mert ezzel gyanút keltett volna. Meg kellett várnia, míg csapatja elvégzi a munkát ott, ahol van, s aztán úgy intézi a dolgot, hogy őt küldjék oda, ahol Walter elejtette a papirost...
A két Kip testvér, aki elöl járt és a kivágandó fákat jelölte ki, most ért arra a helyre, ahol az üzenet feküdt. Ugyanekkor Farnhamet a főfelügyelő azzal az utasítással küldte a domb túlsó oldalán dolgozó csapathoz, hogy vezesse át ide a fegyenceket, hogy segítsenek a többieknek a fákat kivágni...
Farnham elment, s félóra múlva vissza is tért a csapattal. Most egyenesen az erdő szélére vezette őket, ő maga szép lassan, hogy föl ne tűnjék, sorra vizsgálgatta a kivágandó fákat, s így jutott el ahhoz is, amely előtt Walter az üzenetet elejtette...
Fürkészve nézett körül a gazos földön, de kis híja volt, hogy össze nem roskadt ijedtében: a falevél, melybe Walter a levelet göngyölte, ott volt, de a levél már nem volt benne!