XI. FEJEZET
Az üzenet

A levél tartalma ez volt:

Holnapután, május 5-ikén, mihelyt alkalom nyílik, szökjetek el a többiektől és legyetek a Saint-James foknál, az öböl (Stormbay) nyugati partján, ahová a gőzös csónakot küld értetek. Ha az idő rosszra fordulna s a gőzös nem jöhetne azonnal, ne aggódjatok, csak várjatok türelmesen mind a hárman.

Isten óvja Írországot és segítse meg amerikai barátaitokat.

A levélen nem volt sem cím, sem aláírás, sőt még annak az amerikai gőzösnek a neve sem, amelyik eljött a szökevényekért. De abból, hogy „Írország”-ot emlegette, kétségtelen volt, hogy csakis MacCarthy és O’Brien megszöktetéséről lehetett szó.

Hová lett ez a levél és kinek a kezébe került, hogy Farnham már nem találta ott, mikor a fa alá ért?...

Amint mondtuk, a két Kip testvér a fegyencek előtt járt és megjelölte a kivágandó fákat. Mikor Péter odaért ahhoz a fához, amely alatt Walter a levelet elejtette, előbb körüljárta, s aztán le akarta bántani a háncsát, hogy lássák a jelet...

De ekkor, két gyökér között megpillantotta a zöld levelet, melyből kifehérlett a beléje rejtett papiros csücske. Ösztönszerűen lehajolt érte, s csak most látta, hogy írás is van rajta...

Egy szempillantás alatt elolvasta, majd fürkészve tekintett körül, s látván, hogy senki se néz arra, hirtelen zsebébe rejtette a levelet.

Most odaért Károly is, és mialatt tovább végezték dolgukat, Péter mindent elmondott neki:

- Szökésről van szó... szökésről! - mondta Károly halkan. - Rablók és gyilkosok akarnak megszökni, míg mi, akik ártatlanok vagyunk...

- Ezek nem rablók, és nem gyilkosok! - felelte Péter. - A két ír politikai fogoly: O’Brien és MacCarthy... Senki más nem lehet, csak ők!...

- De ők csak ketten vannak - szólt Károly - a levél pedig háromról beszél... Ki hát a harmadik?

- Alighanem az, aki a levelet hozta... vagy pedig...

E pillanatban Péter észrevette, hogy a két ír fegyenc gyorsan vált néhány szót az egyik őrrel... Farnhammal, aki azt súgta nekik, hogy Walter itt járt és levelet hagyott az egyik fa alatt...

- Vagy pedig - folytatta Péter halkan, mintha egyszerre világosság gyúlt volna agyában - Farnham a harmadik... a felügyelő, aki szintén írországi és talán elősegíti a szökésüket!

A két testvér gondolatokba mélyedve folytatta munkáját, és szinte észre sem vette, hogy már alkonyodik. Hat órakor a főfelügyelő megfújta a sípját, s az őrök összeterelték a fegyenceket. A napi munkának vége volt, vissza kellett menniük a fegyházba.

A fegyencek négyes rendekben indultak hazafelé, s a két Kip testvér a hosszú sor legvégén volt. Farnham és az írek legelöl mentek, és halálos aggodalom szorította mindhármuk szívét: most már O’Brien és MacCarthy is tudták, hogy a levél eltűnt.

Elveszett, vagy rossz kézbe került!... Mind a két esetben vége volt reménységüknek, s ha esetleg valamelyik felügyelő találta meg a levelet, akkor jaj nekik!

A két Kip testvér éppoly izgatott volt, mint az írek és Farnham, kettőjüknek a szökés, a menekülés járt az eszében, s végtelen keserűség szállta meg őket, hogy a levél nem nekik szólt.

- Mindamellett - szólt Károly halkan - embertelenség lenne eltitkolni a hírt azok előtt, akiknek szól, kivált O’Brien és MacCarthy előtt, akik védelmeztek bennünket, mikor ez a banda ránk támadt...

- Igazad van. Károly - felelte Péter. - Holnap valami módon kezükbe adom a levelet.

- S miért ne szökhetnénk meg velük együtt mi is? - kérdezte Károly fojtott hangon, megragadva bátyja kezét. - Ha átadjuk nekik a levelet, nem tagadhatják meg tőlünk ezt a szívességet.

Péter habozva gondolkozott pár pillanatig, s aztán így felelt:

- Igazad van. Károly... Mi is megszökhetnénk velük. De akkor mindenki azt hinné, hogy valóban bűnösök vagyunk... Még Hawkins úr is... És a nevünkön örökre rajta tapadna ez a gyilkosság, amelyben ártatlanok vagyunk... Nem, nem! Csak hagyjuk szökni őket, mi pedig maradjunk itt és tűrjük békességgel a szenvedést, míg kiderül ártatlanságunk.

Károly lehajtotta fejét és nem felelt. Érezte, hogy Péternek igaza van: ha megszöknek, soha senki el nem hiszi, hogy ártatlanok, még ezek a féniek sem, akik bizonyára csak a kényszerítő körülmények hatása alatt tűrnék el, hogy velük szökjenek... Jobb hát, ha tovább várják ügyük jobbra fordulását!

Ezalatt O’Brien, MacCarthy és Farnham halálos aggodalmakat szenvedtek. Mind a hárman szentül hitték, hogy az elveszett levél már Skirtle kapitány kezében van, aki bizonyára kikutatja, kik voltak a szökevények, s akkor csak megkettőzteti a szigorúságot, sőt elválasztja a két politikai foglyot és sötétzárkába csukatja őket, Farnhamet pedig haditörvényszék elé állítja!...

Ők sem aludtak egész éjjel, minden pillanatban várták, hogy értük jönnek és vasra verik őket... de nem történt semmi.

Másnap vasárnap volt, amikor a fegyencek sohasem mentek ki dolgozni, hanem istentiszteletet hallgattak, s azután az udvarokon sétálgattak. Skirtle kapitány, mint rendesen, szintén jelen volt, de semmi jel sem mutatta, hogy tud valamit... Farnham és a két ír reménykedni kezdett: hátha a szél kapta föl és fújta el azt a levelet, s úgy elvitte, hogy nyoma veszett és senki sem találta meg...

Istentisztelet után a fegyencek ebédelni mentek, s ez alkalommal a két Kip testvér nem férkőzhetett az írek közelébe. Ebéd után pedig oly heves zápor kerekedett, hogy nem lehetett kimenni az udvarra, és sem Károly, sem Péter nem tudták módját ejteni, hogy a levelet átadják az íreknek.

Pedig az idő sürgetett: ma negyedike volt, s az üzenet másnapra, ötödikére tűzte ki a szökést. Ha tehát ma estig nem értesítik az íreket, akkor megfosztják őket a szabadulás lehetőségétől.

A két Kip testvér éppoly izgatott volt, mint az írek és Farnham. Oly buzgón óhajtották, hogy kiderüljön az ég, mintha csak a tulajdon menekülésükről lett volna szó... És Isten, mintha csakugyan megszánta volna őket, kevéssel öt óra után szétűzte a fellegeket, a nap kisütött, s a fegyenceket kibocsátották az udvarra.

Mivel a levél Péternél volt, neki kellett megkísérelnie a közeledést az írekhez. Ez nem lett volna nehéz, mert a fegyenceknek szabad volt egymással beszélgetniük, de az írek mindenkitől félrevonultak és rendesen kerülték az érintkezést a többiekkel; nem akartak összekeveredni a rablókkal, úgyhogy könnyen feltűnhetett, ha most Péter mindenáron szóba akar állni velük.

Péter mindamellett iparkodott feltűnés nélkül közel férkőzni a két írhez, akik csüggedten ültek egy fa alatt... De ekkor ismét új nehézség merült föl. Farnham folyton ott járt-kelt a két ír körül, s egy percre se vette le róluk a szemét... Péter meghökkent: hátha csalódott, és Farnham nem barátja, hanem veszedelmes ellensége a két politikai fogolynak?...

Megállt, nem mert közelebb menni, pedig már alig volt tőlük tíz lépésnyire. De Farnham közvetlenül az írek mellett állt, és gyanúsan nézegetett körül... Szerencsére e pillanatban egy őr hívta Farnhamet: Skirtle kapitány akart vele beszélni. Farnhamnek arra sem volt ideje, hogy megsúgja, mi történt: azonnal mennie kellett...

Most volt itt az idő! Kip Péter gyorsan odalépett a két írhez és megragadta O’Brien kezét, aki az első pillanatban vissza akarta rántani... de mikor érezte a papirost, amit Péter belecsúsztatott, szinte megdermedt és mozdulni sem tudott.

- Ezt a levelet tegnap találtam - mondta Péter halkan. - Mostanig nem volt rá alkalmam, hogy átadhassam... Nem tud róla senki, az öcsémén kívül... Holnapig még van idejük...

Se O’Brien, se MacCarthy nem tudtak szólni. És Kip Károly, aki ezalatt lassan odajött, közelhajolva hozzájuk, halkan mondta:

- Mi nem vagyunk gyilkosok, s most azt is láthatják, hogy árulók sem vagyunk!