XII. FEJEZET
A Saint James-fok

Másnap este, valamivel hét óra után, három vakító villanás világította meg az alkonyat homályát a fegyház magas falairól, s ezt a villanást erős dörrenések követték. A jelzőágyú szólalt meg, s hangjára megelevenedett az egész Tasman-félsziget... A kutyákat elbocsátották láncaikról, s nem lesz egy bokor vagy cserje sem, melyet a rendőrök át ne kutatnának.

Ez a három ágyúlövés azt jelentette, hogy fegyencek szöktek meg.

A fogház igazgatója mindent megtett, hogy meggátolja a szökevényeket a félsziget elhagyásában. A tenger felé egyelőre nem menekülhettek, mert oly heves volt a hullámverés a szirtes partokon, hogy sem csónak, sem hajó nem jöhetett értük a nyílt tengerről; valószínű volt tehát, hogy az erdőbe fognak menekülni, ahonnan könnyűszerrel visszavihetik őket a fogházba.

Este hét órakor, mikor a rabok a munkából hazatértek, az ötödik csapatból kettő hiányzott: O’Brien és MacCarthy. Rögtön értesítették Skirtle kapitányt, aki azonnal tisztában volt azzal, hogy ezek a politikai foglyok csakis úgy vállalkozhattak a szökésre, hogy barátaik kívülről biztatták és segítették őket.

Feltűnő volt, hogy Farnham, akire az ötödik csapat őrizetét bízták, szintén nem tért vissza a fegyházba; de sem a főfelügyelő, sem a kapitány nem gyanakodtak rá: sőt inkább sajnálták, mert azt hitték, hogy a két szökevény bizonyára eltette láb alól.

A szökésről természetesen tudott az egész fegyház. De míg a nyomorult gonosztevők lelkük mélyéből irigyelték a két írt, addig a két Kip testvér aggódva gondolt rájuk és sajnálta őket.

Bizonyos volt, hogy a viharos tengeren nem menekülhetnek, s a szerencsétleneknek ott kell tölteniük az egész éjszakát a Saint James-fokon, ahol az üzenet értelmében várniuk kellett a szabadító csónakot.

- Sőt a holnapot is, az egész nappalt - mondta Károly -, mert fényes nappal nem jöhet értük a csónak. S ki tudja, hogy holnap estig lecsendesül-e a tenger...

Ezért aggódtak a szökevények is. Midőn alkonyat felé, kevéssel előbb, mint a raboknak sorba kellett állniuk, hogy visszamenjenek a fegyházba, Farnham egy távolabb eső fához vezette őket, melyet ki kellett volna vágniuk, senki sem gyanakodott rájuk. Ott dolgoztak az erdőszélen, Farnham felügyelete alatt, amint ez már annyiszor megtörtént.

Midőn azonban a főfelügyelő megfújta sípját, hogy összehívja a fegyenceket, a két ír és Farnham, ahelyett, hogy a gyülekezőhelyre mentek volna, beljebb osontak az erdőbe, s megvárták, míg a csapatok szép rendben hazamentek.

Ekkor előbújtak a sűrűből, a két ír ölébe vette a lábaira vert bilincseket, s mind a hárman futva igyekeztek a Saint James-fok felé, ahová félhét tájban érkeztek meg.

Már sötétedett, s a parton és a tengeren semmi nyoma sem volt az életnek, hajónak, csak a zúgó szél korbácsolta a habokat, melyek tajtékozva paskolták a parti szirteket.

- Farnham - kérdezte O’Brien aggódva -, csakugyan ez a Saint James-fok?

- Ez - felelte Farnham, és csüggedten tekintett a tengerre, mely dübörögve tajtékzott a lába alatt.

A Saint James-fok keskeny, magas szirt volt, mely pár száz lábnyira félkör alakban nyúlt be a tengerbe, s észak felé kis öblöt alkotott. Roppant szikladarabok hevertek rajta össze-vissza, s itt-ott mély üregeket, szakadékokat vájtak benne a fölcsapó hullámok. Egy ily szakadékban húzódtak meg a szökevények, és izgatottan tanácskoztak, hogy mit kell tenniük.

- Ebben az ítéletidőben nem számíthatunk arra, hogy az Illinois megközelítse a partokat - mondta Farnham.

- S lehet, hogy a vihar holnap sem szűnik meg...

- Csitt! - szólt hirtelen MacCarthy. - Mi ez?...

A habok viharos zúgásán át is lehetett hallani a három tompa dörrenést... A fegyházban ágyúztak!

- Most már tudják, hogy megszöktünk! - szólt O’Brien.

- De nem tudták, merre! - mondta MacCarthy.

- Le a láncokkal! - kiáltott föl Farnham.

Elővett egy kitűnő acélreszelőt, és fél óra alatt megszabadította két társát a nehéz bilincsektől, melyeket hét hosszú évig viseltek.

Aztán ismét kimentek mind a hárman a barlangból, s a sziklákon mászkálva kutatták, lesték a haragos tengert, hogy nem látják-e valahol a közelgő hajó lámpafényét.

Sehol semmi!

Megint visszamentek a barlangba tanácskozni.

Csak egytől félhettek: hogy a vihar nem csillapodik másnap sem, s akkor rájuk akadnak az üldözők. Bizonyos, hogy legelőször az erdőt fogják átkutatni, s csak akkor jönnek erre, a sziklás partok felé, ahol nem is sejthetik őket...

Eleségük volt két napra való, mert Farnham, aki már gondolt a szökésre, lassanként mindenféle konzervet, sőt kenyeret is rejtett el abban a barlangban, ahol meghúzódtak. De, ha a hajó nem jön idejében a megszabadításukra, akkor a fegyházőrök esetleg átkutathatják ezt a kopár sziklát is, és a vérebek hamar a nyomukra akadhatnak...

E beszélgetések során szó esett a két Kip testvérről is. O’Brien említette őket először, s mély meggyőződéssel kiáltott föl:

- Nem, én nem hiszem, hogy gyilkosok!

- Én sem hiszem - felelte MacCarthy.

- Bizonyos, hogy derék emberek - tette hozzá Farnham -, mert nem árultak el bennünket. Pedig, ha azt a levelet a kapitánynak adják, sokat lendíthettek volna a sorsukon.

- Azt kellett volna mondanom - folytatta O’Brien -, mikor átadták a levelet, hogy szökjenek ők is velünk... A boldogtalanok! Egész életüket itt kell tölteniük, holott szentül hiszem, hogy ártatlanok!

A vihar egész éjszaka tartott, és a hajónak nyoma sem volt. Éjféltájban, a dagály tetőpontján, megkettőződött a vihar ereje, és a habok elárasztották a barlangot is, úgyhogy a menekültek térdig vízben jártak. Szerencsére apály kezdetével csökkenni látszott az orkán ereje, s mire a nap fölkelt, a szél is megszűnt, s a tenger csillapodni kezdett.

Most már megkísérelhette volna a csónak a közeledést a nyílt tengerről, de csónak nem volt sehol. A menekültek különben is tudták, hogy alkonyat előtt nem számíthatnak csónakra, s ezért egyelőre megreggeliztek. Csak az volt a kérdés, elindult-e az Illinois Hobarttownból tegnap éjjel a nagy viharban?

- El - mondta Farnham. - Walter szombaton adta át az üzenetet, s bizonyos, hogy még azon az éjszakán visszament Hobart Townba. Mihelyt a hajóra ért, azonnal értesítette a kapitányt, hogy hétfőn este már itt leszünk a Saint James-fokon.

- Én is azt hiszem, hogy így történt - hagyta helyben O’Brien. - Mert ha Walter nem utazott volna el Hobart Townba, bizonyos, hogy utánunk jött volna ide... Tehát csak türelem: estére bizonyosan itt lesz a csónak.

- Adja Isten! - felelte MacCarthy.

Délután egy óra tájban megrettenve ugrottak föl mind a hárman. Fönt, a szirt tetején, vagy száz lábnyira a barlang fölött, ahol rejtőztek, hangos beszédet és kutyaugatást hallottak.

- A fegyházőrök!... A vérebek! - kiáltott föl Farnham.

Mindhármuk szívében megfagyott a vér...

Ha a kutyák megtalálják a nyomot és lejönnek a szirt tetejéről, akkor végük van. Hogyan is állhatnának ellent vagy egy tucat fegyveres őrnek, mikor nekik semmi fegyverük sem volt?...

S mi sorsuk lesz aztán?... Kettős lánc és magánzárka a két írnek, az akasztófa Farnhamnek, aki elősegítette a szökésüket!

Mind a hárman mozdulatlanul álltak a barlangban. El voltak szánva, hogy inkább a tengerbe ugranak, s ott halnak meg, semhogy ismét elfogassák magukat... Eközben egyre hallották a kutyák dühös csaholását és az üldözők beszélgetését.

- Erre, erre! - mondta az egyik.

- Eresszétek el a kutyákat!...

- Át kell kutatni az egész szirtfokot, hátha itt vannak mind a hárman! - kiáltott a főfelügyelő.

Mind a hárman... A fegyházban tehát már azt is tudták, hogy Farnham szintén megszökött a fegyencekkel.

- Ugyan, mit keresnének itt a sziklák közt? - szólt békétlenül az egyik őr. - Csak volt annyi eszük, hogy nem ide bújtak!

- Azért mégis megnézhetjük! - erősködött egy másik.

A három szökevény összenézett.

Szerencsére a déli dagály elöntötte a szirtfok alját, úgyhogy száraz lábbal nem lehetett megközelíteni annak a barlangnak a száját, amelyben a szökevények rejtőztek. Legalább két óráig kellett volna várniuk, míg az ösvényen járni lehet, s a főfelügyelő türelmetlen volt.

A kutyák ugyan dühösen ugattak, sőt az egyik bele is ugrott a vízbe, de a főfelügyelő ügyet se vetett erre.

- Vissza az erdőbe! - parancsolta hangosan. - Nem rejtőzhetnek másutt, mint ott!

Ezek voltak az utolsó szavak, melyeket a szökevények hallottak... Aztán eltávozott az egész csapat, és megint néma lett az elhagyott sziklapart.