ELSŐ RÉSZ

I. FEJEZET
A «Három szarkához» címzett csapszék

Negyvenhat évvel azután, hogy Nagy-Britannia elfoglalta Új-Zélandot, 1885 táján, az aranyláz még javában dühöngött ebben a tartományban. Bár a hirtelen meggazdagodás mohó vágyával járó zavargások ezt a gyarmatot se kímélték meg, a személy- és vagyonbiztonság aránylag mégis állandóbb és szilárdabb volt ott, mint Ausztráliának többi aranytermő vidékein.

Ám azért a szerencsevadászok tömegesen özönlettek Új-Zélandba is. És nem csupán az ausztráliai gyarmatosok meg a kínaiak csaptak le a gazdag aranyterületekre, mint a ragadozó madarak, hanem Európából és Amerikából is hajószámra érkeztek egyre új kalandorok. Nem csoda, ha az aranymezők aranytermelésének értéke 1864 és 1889 között százhúsz millió koronára emelkedett.

Természetes, hogy a mesés szerencsék, az egyik napról a másikra meggazdagodott kalandorok egymást érték s még természetesebb, hogy azoknak a kereskedelmi-hajóknak a legénysége, melyeknek Auckland, Wellington, Invercargill vagy Dunedin kikötőjében volt dolguk, nem igen bírtak ellenállni az arany csábító hatalmának s mihelyt tehették, megszöktek a hajókról s beálltak aranyásóknak. A nagyobb fizetés, a jutalmak, ígéretek, szép szó és fenyegetés mit sem használt; hiába segített a politikai hatóság is a kapitányoknak: a «dezertált» hajóslegények száma napról-napra növekedett s a kikötők lassanként megteltek oly hajókkal, melyek legénység hiányában nem kelhettek útra.

Ilyen hajó volt a James Cook angol brigg is, mely Dunedin kikötőjében vesztegelt.

A tizenkét főnyi legénységből hat megszökött s egyenesen a gyarmat belsejébe ment, ahol nyomtalanul eltűnt az aranyásók veszedelmes tengerében. A James Cook pedig két hét óta rostokolt már a kikötőben, minden áruja a hajón: de indulni nem indulhatott, mert nem volt elegendő matróza. A kapitány fűhöz-fához fordult: a tengerészeti hatóságtól a rendőrséghez, onnan a kormányzóhoz futott... de hiába. Senki sem tudott segíteni rajta, még Flig Balt sem, a vitorlamester, aki éjjel-nappal a kikötő matrózcsapszékeit bújta, hogy hátha mégis akad egy-két matróz, aki kötélnek áll.

Dunedin az új-zélandi kettős sziget déli felén fekszik; rohamosan fejlődő iparos és kereskedő város - 1839-ben még nyoma sem volt - vasúti csomópont, lakosainak száma 50000; kevesebb ugyan, mint Aucklandé, mely az éjszaki szigeten épült, de több mint Wellingtoné, az új-zélandi gyarmat hivatalos fővárosáé, ahol a kormányzóság székel.

A város aljában fekszik voltaképpen a kikötő, mely zegzugosan, lépcsőzetesen terjed a lejtős dombon. Ebben a városrészben egymást éri a sok piszkos lebuj és csapszék, melyek közt szinte hírhedt lett a Három szarkához címzett korcsma, ahol a bicskázások és verekedések napirenden voltak. Adam Fry, a csapláros, tagbaszakadt, roppant erős ember volt, egy csöppet sem különb, mint rendes törzsvendégei, akik egytől-egyig a kalandorok iszákos, elzüllött söpredékéből kerültek ki.

Azon az estén két magában ülő vendég húzódott meg az ivó egyik sarkában, lassan iszogatva a pint pálinkát, amelynek fele már lecsúszott a torkukon. A James Cook két matróza volt: Flig Balt, a fedélzetmester és Vin Mod, a kormányos.

- Hát még mindig szomjas vagy, Mod? - kérdezte Flig Balt és színig töltötte a kormányos poharát.

- Mindig én! - felelte a matróz -, mert az italtól megjön az ész, jobban hall a fül és élesebben lát a szem.

Ez a kormányos zömök termetű, harmincöt éves férfi volt; sovány, de csupa izom: két szeme, mint a hiúzé, fürkészve járt ide-oda, hegyes orra igazi rókaforma kifejezést adott arcának, mely értelmes, de furfangos is volt egyúttal. Kész volt minden gazságra, ha hasznot remélt belőle és cimborája, aki tudta ezt, egy szikrányival sem volt jobb nála.

- Ideje volna, hogy végezzünk! - kiáltott föl Flig Balt s nagyot ütött öklével az asztalra.

- Csak választani kell! - felelte Vin Mod s a körülöttük dőzsölő csőcselékre mutatott. - Annyi itt a mákvirág, hogy...

Flig Balt, a fedélzetmester, lehetett vagy harmincnyolc éves. Hatalmas atléta alakját, nagy fejét, amerikaiasan nyírott vörös szakállát, éles, szinte szúró szemét nem igen feledte el, aki egyszer látta. Gyűlölködő, irigy, bosszúálló ember volt, de a dolgát, kötelességeit szigorúan, pontosan végezte s bár csak fedélzetmester volt a James Cookon, voltaképpen a hadnagy tisztét viselte és Gibson kapitány föltétlenül megbízott benne.

Pedig ez a Flig Balt tőről metszett gazember volt s mivel az agyafúrt Vin Mod hamar kiismerte följebbvalójának alávaló természetét, a két akasztófavirág csakhamar összeszűrte a levet, s vakmerő, bűnös tervet kovácsolt. Csak még a cinkosok hiányoztak a véghezvitelre: de a Három szarkához címzett csapszékben talán őket is megtalálják.

- Mondom, uram - ismételte a kormányos -, hogy itt meg találjuk az embereinket. Csak választani kell! Adam Fry vendégeiben csukott szemmel megbízhatunk.

Ebben igaza volt Vin Modnak. Ha a rendőrség véletlenül betoppan s az összes vendégeket kivétel nélkül letartóztatja is, bizonyos, hogy egyetlen egy sem akad köztük, aki a börtönt meg nem érdemelte.

A nagy szobában meglehetősen gyér világosságot árasztott néhány füstölgő petróleumlámpás; de nagyobb világosságra nem is igen volt szükség, hisz inni lehet sötétben is: a pohár megtalálja a szomjas ajkat.

Húsz-huszonöt matróz iddogált a csapszékben, mindenféle nemzetbeli: angolok, amerikaiak, németek, hollandusok, írek és franciák, valamennyi szökött matróz; egy részük az aranyásó helyekre készült, más részük meg onnan jött és tele marokkal szórta a könnyen szerzett aranyat. Ki beszélgetett, ki énekelt, azaz helyesebben torka szakadtából ordított, úgy, hogy a bábeli zűr-zavarban még a revolver dörrenése is elveszett volna. Legalább a felük ittas volt; egyik-másik fölállt az asztaltól, lépett egyet-kettőt, aztán elbukott. Ezeket Adam Fry, a korcsmáros szépen a sarokba hurcolta csaposlegénye segítségével: hadd aludják ki a pálinka mámorát.

Közben az ajtó egyre-másra nyílt: jöttek-mentek a vendégek, s ha egyik-másik ismerősre bukkant, volt nagy ujjongás a viszontlátás örömére s a pintes üvegek egymást érték az asztalon. Itt-ott heves szóváltás, vad káromkodás is hangzott s valószínű volt, hogy ez az este sem múlik el holmi késelés nélkül, amihez különben a Három szarka vendéglőse már éppúgy hozzászokott, mint a vendégei.

Flig Balt és Vin Mod kíváncsian nézték a szilajon dőzsölő csőcseléket s csak az alkalmat lesték, hogy szóba állhassanak egyik vagy másik matrózzal.

- Nem kell búsulni, fedélzetmester - mondta a kormányos. - Azt a négy-öt embert, akire szükségünk van, bizonyára megtaláljuk ebben a csapszékben... Vigyen el az ördög, ha akár egész tucat is nem akad, aki szívesen kalózkodik a Csendes-óceánon... mert azt hiszem, hogy ez a szándékunk még szilárdan áll...

- Akár csak a Sion hegye! - felelte Flig Balt.

- Számítsunk tehát - folytatta Vin Mod. - Elég lesz, ha négy hű cimborát toborzunk itt. Négy, meg mi ketten és Koa, a szakács, az hét: több mint elég a kapitány, a hajósinas és a másik matróz ellen... Egy reggel Gibson kapitány nincsen sehol... A három matrózt lesöpörte a vihar a fedélzetről... A James Cook nem jelenik meg többé semmiféle kikötőben... Mindenestől elveszett a tengeren!... Ellenben a Little Girl szigetről-szigetre jár a Csendes-óceánon s ennek a becsületes kereskedelmi-hajónak Flig Balt lesz a kapitánya, Vin Mod a fedélzetmestere... Az első kikötőben kiegészítjük a legénységet négy-öt oly cimborával, aki szereti a becsületes, kényelmes életet és ha dolgozik, hát magának dolgozik...

- Jól van, jól - vágott közbe Flig Balt türelmetlenül -, de mi lesz, ha Wellingtonban hajóra száll a tulajdonos is, meg a kapitány fia is?... akkor kevesen leszünk!

- Dehogy leszünk! Dehogy leszünk! - kiáltott föl Vin Mod dühösen. - Még «bát» se mondhatnak s máris a tengerbe löktük őket... Az ily szerencsétlenség a legszebb időben is megesik. Most az a fő, hogy megtaláljuk a négy cimborát.

- Hát keresd a módját! - hagyta rá Flig Balt. - De vigyázz, hogy el ne járjon a szád: előre nem szabad elárulnod senkinek, hogy mi a szándékunk!

A kormányos műértő szemmel mustrálta a csapszékben ivókat és csakhamar talált is négy-öt oly tökéletes gazemberpofát, hogy szinte még a Három szarkában is ritkaságszámba ment. Már éppen föl akart kelni, hogy oda megy hozzájuk, midőn az ajtó kinyílt és egy torzonborz szakállú, marcona férfi lépett be az ivóba.

- Hé cimbora! - szólította meg Vin Mod -, nem koccintanánk egyet?

- Akár kettőt is! - felelte az újonnan jött.

Len Cannon - mert ez volt a neve, vagy legalább így hivatta magát -, teketória nélkül odaült a két matróz mellé, fenékig megitta az elébetolt pálinkát és élesen szemébe nézve Vin Modnak, rekedt hangon kérdezte:

- Hát aztán?

Vin Mod megmagyarázta a dolgot: a James Cook indulni szeretne, de nincs elég legénysége... jó fizetés, jó koszt, pálinka amennyi kell, rövid utazás, csak Hobarttownig... a kapitány helyettese Flig Balt, aki itt jelen van s igen jól bánik a legénységgel... Szóval fényes ajánlat, mert azt sem kérdik az embertől, hogy kicsoda és honnan jön, mi volt azelőtt és hol dolgozott?

Len Cannon némán hallgatta az ajánlatot; most már maga töltött magának, fölvette a poharat s mikor ezt is kiitta egy hajtásra, csak ezzel az egy szóval felelt:

- Nem!

Hiába kérte Flig Balt is: Len Cannon hallani sem akart a dologról; megivott még egy pohár pálinkát s aztán odább állt.

- Sebaj! - vigasztalta Vin Mod a fedélzetmestert -, van itt több is! Azok majd kötélnek állnak.

- Csak legalább a pálinkánkat meg ne itta volna - dörmögte Flig Balt bosszúsan.

Vin Mod fölkelt, odament az egyik asztalhoz, s ott már mindjárt előrukkolt a szándékával. De csúfosan fölsült vele. Az egyik, akinek Kyle volt a neve, azt mondta, hogy keressen magának más bolondot; két másik pedig, az ír Sexton és az amerikai Bryce kijelentette, hogy inkább gyalog kutyagol haza, semhogy hajóra szegődjék, még ha magát az angol királyt kellene is szolgálnia.

Mikor a kormányos visszament cimborájához s elmondta neki, hogy mily eredménnyel, vagyis inkább mily sikertelenül fáradt, Flig Balt irtózatosan rácsapott az asztalra és szörnyen elkáromkodta magát.

- Hát füstbe megy a szépen kieszelt terv?... s nem lesz belőlem a James Cook kapitánya?

- Nézzünk szét valami más csapszékben! - mondta végre fogcsikorgatva.

- Ha itt nem találunk, ott sem találunk - felelte Vin Mod vállat vonva. - Úgy látszik, valamennyit elszédítette az arany.

Flig Balt már éppen fizetni akart, mikor az ivó túlsó végében veszedelmes zaj támadt. Sexton és Bryce alighanem többet ittak, mint amennyit meg bírtak fizetni, Adam Fry pedig nem volt hajlandó hitelezni... Amit megittak, fizessék meg, különben rendőröket hivat és lecsukatja őket.

A «rendőr» szó olyan volt itt a csőcselék közt, mint az égő csóva a puskaporos hordóban. Hárman-négyen mindjárt fölugrottak s elállták az ajtót, hogy a csaposlegény ki ne mehessen a rendőrökért.

A csapláros ekkor a hátulsó ajtón akart kiszaladni, de már ott is elállták az útját.

Len Cannon és Kyle pártját fogták Sextonnak és Brycenak, akit különben még négy-öt csavargó is védelmezett, míg a csaplárost öt-hat bikanyakú ír pártolta, akik a jövendő hitel reményében védték Adam Fry érdekeit.

- Menjünk innen, mert elvernek bennünket is! - mondta Flig Balt bosszúsan.

- Ha lehetne! - felelte Vin Mod -, hisz a gazemberek elállták az ajtót!... Jobb, ha meghúzódunk itt az asztal alatt.

Irtózatos verekedés támadt. Eleinte csak az öklök dolgoztak, egy-egy koponya tompa reccsenéssel szakadt be, az egyiknek a bordáit, a másiknak a fejét törték be, a pintes üvegek, poharak röpdöstek a levegőben, egyik lámpást a másik után verték le, aztán fölkapták a székeket, a leütött vagy letepert emberek egymást fojtogatták, s félni lehetett, hogy nemsokára dolga akad a késnek is, a revolvernek is...

A szörnyű zaj, a káromkodások, az éktelen ordítás azonban fölverték az egész utcát s valaki rögtön szaladt a rendőrséghez, hogy a Három Szarkában ismét egymást ölik... Tíz perc múlva már ott voltak a rendőrök, betörtek az ivóba és végét vetették a verekedésnek.

Mindenekelőtt a négy legszilajabbat akarták lefülelni, akiket már különben is ismertek, de Len Cannon, Sexton, Kyle és Bryce, mihelyt a pecsenyeszagot megérezték, rögtön menekülni igyekeztek... De hová?... Ha most kijutnak is innen, hol rejtőzzenek el a rendőrség elől, mely úgyis rováson tartja őket?

Len Cannon hirtelen oda fordult Vin Modhoz:

- Mikor indul a hajód, hé?

- Holnap hajnalhasadáskor.

- Gyerünk, cimborák! - szólt Len Cannon a társaihoz. - Éljen a James Cook!

S mialatt a rendőrök a többi verekedőkkel vesződtek, a hátulsó ajtón át szépen kisurrantak az utcára.

Félóra múlva mind a négyen fönt voltak a fedélzeten és Vin Mod meg Flig Balt elégedetten dörzsölték a kezüket.