VI. FEJEZET
A Norfolk-sziget

A kis Norfolk-sziget kerülete alig hat mérföld, de mint a Csendes-óceánnak valamennyi szigetét, ezt is hatalmas korallzátony veszi körül, s úgy védi, mint ahogy a kőfal védi az erős várakat. A tenger hullámai sohasem érik a kis szigetet, melynek sárga kréta-földjét viaszként mosnák el, mert megtörnek a tömör korallgyűrűn, s a sziget partjához érve már nincs erejük.

Ugyancsak e korallzátony miatt, fölötte nehéz és veszedelmes is a szigetet megközelíteni. Szűk, kanyargós szorosokon lehet csak odáig jutni, s a tenger alatt megbúvó korallok minden percben betörhetik a hajó fenekét, vagy a hullámok is rávethetik az éles korallszirtre.

A szó szoros értelmében vett kikötő nincs is a Norfolk-szigeten. Csak déli partján, a Sydney-öbölben, alapítottak fegyencgyarmatot: s bizonyos, hogy elszigetelt helyzete, a szökésnek majdnem lehetetlensége miatt ez a sziget elsősorban és kiváltképpen csak börtönnek volt alkalmas.

Mindamellett igen becses darab föld az angol gyarmatok sorában. Midőn Cook kapitány 1774-ben ráakadt, mindjárt meglepte a sziget buja növényzete; olyan volt ez a kis darab föld, mint a leggyönyörűbb virágkosár, melynek kedvéért a Teremtő egész Új-Zéland virágos kertjeit megrabolta.

Az angol kormány mindjárt a XIX. század elején fegyencgyarmatot alapított rajta, s a szerencsétlen rabok munkája csakhamar második Kánaánná tette a kis szigetet Ausztrália és Új-Zéland között.

Ez volt az oka, hogy az angol kormány is máshová telepítette át fegyenceit, s a termékeny sziget vagy negyedszázadig lakatlan volt. 1842-ben azonban másodszor és kétségtelenül utoljára, Anglia ismét megkísérelte fegyencekkel benépesíteni a szigetet; ám ez a második kísérlet sem sikerült, s azóta senki sem törődött a szigettel.

Négy nappal azután, hogy a James Cook elvesztette szem elől Új-Zéland végső hegyfokait, az őrt álló matróz megpillantotta a Pitt-Mountot, mely ezernégyszáz lábnyira emelkedik a tenger színe fölé Norfolk szigetén. Ez déltájban történt, s este öt órakor a brigg már ott állt a sziget északkeleti csúcsával szemben.

A szél eközben csaknem teljesen megszűnt, s a hajó lomhán himbálózott a csöndes vízen, alig két tengeri mérföldnyire a szigettől.

- Na, most már igazán megrekedtünk - mondta Gibson kapitány a fejét csóválva -, és semmi jel sem mutatja, hogy ismét szelet kapunk.

- Szerencse, hogy elmúlt az az idő, amikor a Norfolk-sziget tele volt banditákkal - felelte Hawkins úr. - Mert akkor nemigen lett volna tanácsos ily közel vesztegelni hozzá.

- Gyerekkoromban én is sokat hallottam róluk - mondta Gibson kapitány. - A legveszedelmesebb fegyenceket hozták ide, akikkel sehol sem boldogultak, mert szilajságukat, vadságukat semmi sem fékezhette meg.

- De itt megszelídültek? - kérdezte Nat Gibson.

- Szó sincs róla! A zendülések és szökések napirenden voltak. A leghihetetlenebb és legvakmerőbb eszközöktől sem rettentek vissza ezek az elvadult gonosztevők, hogy a szabadságukat visszanyerjék... Hitvány fakéregből, növényindákkal tákoltak össze csónakokat s ezeken vágtak neki az óceánnak...

- Vagy a biztos halálnak - szólt közbe Nat Gibson.

- És néha mégis sikerült a hajmeresztő vállalkozás... Ha aztán a nyílt tengeren összetalálkoztak valami kereskedőhajóval, amely könyörületből fölszedte őket, azt vélvén, hogy hajótöröttek, akkor lemészárolták a legénységet, elfoglalták a hajót és kalózkodásra adták magukat...

Igaz, hogy ezek az idők elmúltak, s a James Cooknak nem kellett félnie a Norfolk-sziget kalózaitól - de nem ugyanaz a veszély fenyegette-e Flig Balt és cinkosai részéről?...

Persze, erről senki sem tudott semmit a gazfickókon kívül, s ezért Nat Gibson is gondtalanul mondta:

- Mivel ez a veszedelem nem fenyegeti a hajót, engedd meg apám, hogy lebocsássuk a csónakot.

- Minek, fiam?

- Kimegyek horgászni a sziklák tövébe... A nap még legalább két óráig nem áldozik le s mihelyt sötétedik, rögtön visszajövök. Különben is mindig itt leszek a szemetek előtt.

Ebben a kívánságban nem volt semmi veszedelmes és a kapitány meg is engedte a kirándulást. Hobbes és Wickley - ez két becsületes matróz volt, akiben a kapitány föltétlenül megbízhatott - beültek hát a csónakba és pár perc múlva gyorsan vitték Nat Gibsont a korállgyűrű felé, melyen túl, a tükörsima tengeren megálltak és pipára gyújtottak, mialatt Nat Gibson bevetette horgait a vízbe.

Hátuk mögött feküdt a buja, termékeny sziget, dús növényzetének tarka pompájában - de az árnyas fák, sűrű bokrok közt sehol semmi nyoma egy kunyhónak, emberi lakásnak, vagy fölszálló füstfelhőnek... ellenben a szárazföldi és vízimadarak ezrei valósággal fülsértő hangversenyt csaptak rajta.

Ha Nat Gibson elhozta volna a puskáját, tucatszámra lőhettek volna a szárnyasok közül; de mivel legtöbbnek a húsa úgy sem volt ehető, nemigen törődött velük s inkább csak azon volt, hogy minél több halat fogjon.

Ez a törekvése nem is maradt sikertelen, s egy órai horgászás után már annyi hal volt a csónakban, hogy két napra beérhette vele a hajó egész legénysége. Ez nem is volt csoda, mert a világnak talán egyetlenegy vize vagy tengere sem oly haldús, mint a Csendes-óceán, melynek habjait még aránylag rövid idő, csak alig másfél század óta szántják a hajók.

Hét óra volt s a lehanyatló nap utolsó sugarai bíboros fénnyel öntötték el a Pitt-Mount fantasztikus gerincét.

- Nat úr - kérdezte Wickley -, nem lenne ideje visszamenni a hajóra?

- Lehet, hogy napnyugta után szél is támad - tette hozzá Hobbes -, s akkor nem lenne tanácsos várakoztatni a brigget, mely bizonnyal folytatná az útját.

- Mindjárt mehetünk - felelte Nat Gibson -, csak fölhúzom a horgaimat...

Mikor összeszedte minden holmiját, fölállt és végignézett a szigeten, melyre már kezdett ráborulni az esthomály árnyéka. A két matróz az evezőkkel foglalatoskodott és háttal fordult a szigetnek... Egyszer csak úgy tetszett Nat Gibsonnak, hogy a part kiugró szikláinak egyikén emberi alak jelenik meg... Látni vélte homályos körvonalait, sőt úgy rémlett neki, hogy az alak integet a karjaival...

- Nézzetek oda! - kiáltott a két matrózra.

Wickley és Hobbes hirtelen fölugrottak és visszafordultak... De a Pitt-Mount fekete árnyéka éppen e pillanatban födte el azt a kiugró sziklát, s a homályos alak eltűnt...

- Én nem látok semmit - mondta Wickley.

- Én sem - szólt Hobbes, kimeresztve a szemeit.

- Én pedig esküdni mernék, hogy nem csalódtam - erősködött Nat Gibson. - Egy ember állt ott... éppen most...

- Ott... azon a sziklán... sőt integetett is... Talán kiáltott is, de a hangját nem hallhattuk, mert nagyon messze volt.

- Hát laknak ezen a szigeten? - kérdezte Hobbes.

- Lakni nem laknak - felelte Nat Gibson -, de meglehet, hogy valami szerencsétlen hajótörött menekült ide...

- Vagy még inkább lehet, hogy fóka volt - jegyezte meg Wickley. - Ezek szoktak fölmászni a sziklákra, s ha föltápászkodnak, messziről egészen olyanok, mint az ember.

- Igazad lehet, Wickley - hagyta helyben Nat Gibson. - Hátha csakugyan fóka volt?... Mindenesetre menjünk haza, s ha a brigg holnap is itt lesz, majd messzelátóval fogjuk megvizsgálni a sziget partjait.

Húsz perccel később Nat Gibson a fedélzeten volt és pontosan elmondta apjának és Hawkins úrnak, hogy mi történt. Flig Balt, aki szintén jelen volt, megjegyezte, hogy bizonyosan halászok kötöttek ki a szigeten, s Nat Gibson ezek egyikét látta.

- Flig Baltnak igaza lehet - mondta Hawkins úr -, most van a fóka- és a cetvadászat ideje.

- Láttál-e valahol csónakot a part mentén? - kérdezte a kapitány a fiától.

- Nem, apám.

- Akkor azt hiszem, hogy Nat úr csalódott, vagy fókát látott - mondta Flig Balt. - És ha szelet kapunk az éjjel, azt tanácsolnám, hogy menjünk tovább.

Érthető volt, hogy Flig Balt, akinek terveit már Hawkins úr és Nat Gibson jelenléte is keresztezte, nem szerette volna, ha a brigg legénysége megszaporodik, mert ebben az esetben végképp le kellett volna mondania gaz tervének végrehajtásáról. Azon volt tehát, hogy mindenáron még az éjszaka tovább vitorlázzanak.

- De ha Nat nem csalódott - szólt a kapitány -, akkor meglehet, hogy hajótöröttek menekültek a szigetre... s miért ne lehetnének a Wilhelmina hajótöröttjei?... Mindenesetre segítenünk kell rajtuk, s nem hagyhatjuk itt őket.

- Igazad van Gibson - hagyta helyben Hawkins úr is. - Valószínű, hogy hajótöröttek, ha ugyan Natnak nem káprázott a szeme...

- Nem, nem!... Világosan láttam! - erősködött a fiatalember.

- Akkor hát megvárjuk a holnapot - mondta a kapitány - és csónakkal fogjuk megvizsgálni a partokat...

- De hátha szelet kapunk az éjjel? - szólt közbe a fedélzetmester. - Ismétlem, kapitány, kár volna ezért az agyrémért elszalasztani a kedvező szelet...

- Akár agyrém, akár nem: a James Cook nem mozdul holnapig - felelte a kapitány határozottan. - Kötelességem, úgy is mint embernek, úgy is mint hajósnak, hogy tisztába jöjjek ezzel a dologgal.

- Igazad van, Gibson - szólt most Hawkins úr is. - Ne is beszéljünk róla többé, holnap reggelig nem mozdulunk.

Flig Balt dühösen káromkodott magában, mialatt a fedélzet elejére ballagott. Vin Mod szintén bosszús volt, de azzal vigasztalta magát, meg a fedélzetmestert, hogy hátha Nat Gibson csakugyan csalódott és nem embert, hanem fókát látott...

Újhold lévén, az éjszaka nagyon sötét volt, s a szigetet alig lehetett látni. Kilenc óra tájban hűvös szellőcske támadt, s egészen megfordította a James Cookot horgonylánca körül. A szél iránya kedvező volt, s azonnal indulhattak volna, de Gibson kapitány hallani sem akart erről.

Fiával és Hawkins úrral beszélgetve üldögélt a hajó farán, élvezve a hűs esti szellőt, midőn úgy féltíz tájban Nat Gibson fölkelt, a sziget felé fordult és hirtelen, izgatottan kiáltott föl:

- Tűz ég a szigeten!

- Tűz?... Tűz? - kiáltott Hawkins úr és Gibson kapitány. - Hol van?... Merre ég?...

- Ugyanabban az irányban, ahol este az embert láttam - felelte Nat Gibson diadalmasan. - Tehát mégsem csalódtam!...

Valóban, a sziget északkeleti partján hatalmas máglya lobogott, s a tüzes lángnyelvek magasra csaptak föl a sötét éjszakában... Akár hajótöröttek voltak, akár nem, bizonyos volt, hogy emberek és segítséget kérnek. Meg kellett hát nyugtatni őket, mert ki tudja, mily roppant aggodalmak gyötörhették szegényeket, hogy vajon észreveszik-e a jeladást a hajón?

- Hamar, Nat, hozd föl a puskádat - mondta a kapitány - és felelj a szerencsétleneknek.

A fiatalember leszaladt a puskáért, s pár pillanat múlva három lövés dördült el, melyeket a parti sziklák tompán vertek vissza. Ugyanakkor Hobbes háromszor fölhúzta és megint leeresztette a hajólámpát a főárbocon, annak jeléül, hogy látták a tüzet.

Most már csak a reggelt kellett megvárni, hogy a James Cook segítségére siethessen Norfolk-sziget lakóinak.