VII. FEJEZET
A két testvér

Hajnalhasadáskor elég sűrű köd borult a látóhatárra, úgy hogy a Norfolk-szigetből csak alig lehetett látni valamit. Gibson kapitány meg akarta várni, míg a köd szétfoszlik, s mivel friss szellő kerekedett délkelet felől, remélhető volt, hogy nemsokára leereszthetik a csónakot, mellyel a hajótörötteket a brigg födélzetére akarták szállítani.

Egyidejűleg, fel akarván használni a kedvező szelet, a kapitány parancsot adott, hogy a legénység készülődjék az utazásra. Az volt ugyanis a szándéka, hogy mihelyt a hajótörötteket a fedélzetre hozzák, azonnal indul tovább.

Valamivel hét óra előtt oszladozni kezdett a köd, s a sziget sziklás partjának körvonalai egymásután előtünedeztek. Nat Gibson, aki fölmászott az árbóckosárba, messzelátójával vizsgálta a szigetet, s egyszerre csak izgatottan fölkiáltott:

- Ott van!... Azaz hogy ketten vannak!... Látom őket!

- Többen vannak? - kérdezte Hawkins úr.

- Ketten... Kettőt látok.

Hawkins úr, aki a hajóhídon volt, szintén fölkapta a messzelátót s a sziget kiugró hegyfokát vizsgálván, így szólt:

- Úgy van!... ketten vannak ott... és integetnek!

Eközben végképp eltisztult a köd, s most már szabad szemmel is jól lehetett látni a két szerencsétlent; valami botra kötött vászondarabbal integettek.

- Eresszétek le a nagy csónakot! - parancsolta a kapitány. Egyidejűleg Flig Balt fölhúzatta az angol lobogót a hajó hátulsó árbocára.

Közben a nagy csónak már lent ringott a vizen. A kapitány, a fia, meg négy matróz - köztük a dühös Vin Mod - ültek bele. Ez a gazfickó nagyon el volt keseredve; ha most ismét megszaporodik a legénység két-három emberrel, akkor ő meg a cimborái újra kisebbségben lesznek és nem kísérelhetik meg vakmerő tervük megvalósítását.

A csónak gyorsan közeledett a korallzátony felé, ahol tegnap Nat Gibson halászott; óvatosan kerestek átjárót a veszedelmes korallgyűrűn, mely erős bástyaként fogta körül a szigetet, s mikor megtalálták, alig voltak négy-öt kötéldobásnyira a szirtfoktól, melyen a két hajótörött szorongva várta szabadítóit.

Vin Mod, aki a csónak orrában ült, minduntalan megfordult, mert gyötörte a kíváncsiság, hogy lássa a hajótörötteket. Ezzel azonban nemcsak az evezést vétette el, hanem a csónakot is úgy megingatta, hogy majd neki mentek egy korallszirtnek.

- Az eveződre vigyázz, Vin Mod, a rézangyalát! - rivallt rá a kapitány hevesen. - Ráérsz megnézni őket, ha kiszállunk a partra!

A csónak alig volt ötven lépésnyire a szirtfoktól, s a kapitány fürkészve nézte a két szerencsétlen embert. Egymás kezét fogták, némán és mozdulatlanul álltak ott, egy percre sem vevén le szemüket a közelgő csónakról. Az egyik harminc, a másik harmincöt éves lehetett. A ruhájuk rongyos volt, a fejük födetlen, hajuk, szakálluk kócos, gondozatlan, s annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy az első tekintetre is meglátszott rajtuk, hogy testvérek.

Amint a csónak oldalt fordult, hogy a sziklát megkerülvén, kikössön a szigeten, az idősebbik előrehajolt és angolul, de idegen kiejtéssel lekiáltott a csónakba:

- Köszönöm, hogy segítségünkre jöttek... köszönjük!

- Kik vagytok? - kérdezte a kapitány, amint közelebb értek.

- Hollandusok.

- Hajótöröttek?

- Azok... A Wilhelmina goletta legénységéből.

- Csak egyedül menekültetek meg?

- Azt hisszük... legalábbis ezen a parton nincs rajtunk kívül senki sem.

A csónak kikötött s midőn a kapitány partra szállt, a két hajótörött tisztelettel közeledett feléje.

- Hol vagyunk? - kérdezte az idősebbik.

- Norfolk-szigetén - felelte a kapitány.

Csak most tudták meg, hogy voltaképpen hová dobta ki őket a tenger a Wilhelmina hajótörése után.

A goletta pusztulásáról azonban ők maguk sem sokat tudtak mondani. Gibson kapitány kérelmére mégis elbeszélték a hajótörés részleteit:

... «Két héttel ezelőtt, mondta az idősebbik, vagy három-négy mérföldnyire a Norfolk-szigettől, egy gőzössel összeütközött a hajó. Sötét éjszaka volt, s amint a léket kapott hajó féloldalt dőlt, őt is, meg öccsét is egyszerre söpörték le a hullámok a fedélzetről. Szerencsére nem hagyták el egymást, s még nagyobb szerencsére, egy tyúkketrec sodródott útjukba, ebbe kapaszkodtak meg, s ötórai hányattatás után végre ide hajtotta őket a tenger áramlata»...

- Eszerint hát két hét óta vannak a szigeten? - kérdezte Gibson kapitány.

- Két hét óta, uram.

- És nem találkoztak senkivel?

- Senkivel - viszonzá a fiatalabbik. - Sőt azt hisszük, hogy az egész sziget lakatlan: legalább is partjának ezt a részét, ahol mi voltunk, sohase látogatta ember.

- Nem jutott eszükbe, hogy átkutassák a sziget belsejét? - kérdezte Nat Gibson.

- De bizony gondoltunk rá - felelte az idősebbik testvér -, de nem mertünk belefogni, mert féltünk, hogy eltévedünk a sűrű őserdőben. Aztán meg miből éltünk volna ott?

- És nem is szívesen távoztunk volna el a parttól - folytatta a fiatalabbik. - Itt mégis remélhettük, hogy téved erre hajó...

- Aminthogy be is teljesedett ez a remény - fejezte be az idősebbik.

- Ebben igazuk volt - bólintott Gibson kapitány is.

- És miféle hajó ez? - kérdezte most az idősebbik. - Mi a neve?...

- „James Cook”... angol brigg.

- Hát a kapitánya?

- Az én vagyok... Gibson...

- Nos, kapitány úr - felelte az idősebbik hálásan: - lássa, mégiscsak jól cselekedtünk, hogy itt vártuk és reméltük a szabadulást!

- De miből és hogyan éltek eddig, minden szerszám, eszköz és fegyver nélkül? - kérdezte Nat Gibson.

- Amit találtunk és ehető volt, mindent megettünk - felelte a fiatalabbik. - Sok araucaria van itt: annak a gyümölcse olyan, mint az alma, aztán találtunk madártojásokat, kókuszpálmát... sőt halat is foghattunk volna, ha horgunk van, mert a szikla aljában hemzsegnek a halak...

- Hát a tüzet hol szerezték?... Miből csináltak tüzet?

- Eleinte bizony nem volt tüzünk... Néhány napig tűz nélkül voltunk, de szerencsére amarra, észak felé, van néhány kéntelep, amely ég... Onnan szereztünk tüzet, s azóta megsüthettük az édes banána gyökeret, amely szintén nagyon bőven terem a szigeten...

- Ekkor jöttek önök folytatta a fiatalabbik. - De mikor a brigg horgonyt vetett a sziget előtt, mi nem voltunk a parton, mert eleség után jártunk. Csak akkor értünk ide, mikor a csónak távozni készült a korallzátonytól... Már esteledett... tele torokból kiabáltunk, de senki sem felelt... Aztán leszállt az éjszaka, s egyúttal friss szellő kerekedett... Halálra ijedtünk, hogy a brigg fölhasználja a kedvező szelet s még az éjszaka továbbmegy... Gyorsan nagy máglyát raktunk és meggyújtottuk... Önök meglátták és puskalövésekkel feleltek rá... De ideje is volt, mert azt hittük, megőrülünk izgatottságunkban...

- Szegény emberek! - szánakozott rajtuk Nat Gibson.

- Most pedig menjünk a fedélzetre - szólt közbe a kapitány. - Tudom, hogy önök éhesek és ruhájuk sincs... Csak bátorság: majd meglátjuk, hogy mit tehetünk.

Gibson kapitány látta, hogy a két hajótörött nem közönséges, műveletlen ember: sejtette, hogy nem egyszerű hajóslegények, s hogy jól sejtette, kiderült a két testvér történetéből, melyet a hajón beszéltek el neki Hawkins úr jelenlétében.

A két testvér, miután csillapította éhségét és Hawkins úr jóvoltából tiszta ruhát kapott, hálás szívvel köszönte meg a kapitány jóságát. Gröningából való hollandusok voltak: a nevük Kip Károly és Péter volt. Károly, az idősebbik, diplomás tengerésztiszt volt, s már több esztendő óta, mint másodkapitány hajózott a hazájabeli hajókon. Péter, az öccse, a gröningai Kip-kereskedőház cégvezetője volt Amboinán, mely a Molukki-szigetek egyike.

Apjuk, aki pár esztendő óta özvegy ember volt, öt hónappal előbb halt meg. Károly ugyanakkor szintén Amboinában volt, ahová egy rotterdami hajón érkezett, melynek másodkapitánya volt. A két testvér hosszasan tanácskozott e lesújtó hírre, s azt határozták, hogy mindenekelőtt hazamennek Gröningába, ahol Péter átveszi a kereskedőcég vezetését, Károly pedig a cég számlájára tovább hajózik a Csendes-óceánon.

Nem lévén a kikötőben más hajó, mint a Wilhelmina, erre szálltak, éspedig szerencsétlenségükre. Mert az október 19-ről 20-ra virradó éjszakán irtózatos lökésre ébredtek... Amint a fedélzetre fölszaladtak, még láthatták a távozó gőzös lámpásának fényét, hallhatták csavarjának a zaját, de a következő percben már nyomtalanul eltűnt a sötét, ködös éjszakában... Lelketlenül veszni hagyta bűnös gondatlanságának áldozatait, hogy kibújhasson az anyagi felelősség és kártérítés terhei alól!... Közben a Wilhelmina egyre süllyedt, kapitány és legénység fejvesztve szaladgált a fedélzeten: mindnyájan menekülni akartak, de mindenki csak a maga bőrére gondolt, s felebarátaival törődni sem akart.

Az általános zűrzavarban Károly és Péter egy pillanatra sem hagyták el egymást, még akkor sem eresztették el egymás kezét, midőn a hullám lesöpörte őket a fedélzetről, s így történt, hogy mikor a szerencsés véletlen útjukba sodorta a mentő tyúkketrecet, együtt menekültek meg rajta és jutottak partra a Norfolk-szigeten...

- Barátaim - szólt Hawkins úr meghatva, miután a történetet végighallgatta -, szívesen látjuk önöket a James Cook fedélzetén mint vendégeket; de fájdalom, Európába nem szállíthatjuk önöket.

- Köszönöm, uram - felelte Károly hálásan -, akárhová visznek is bennünket, mindenesetre jobb lesz, mint azon az átkozott szigeten, ahonnan megszabadítottak.

- Különben Hobart-Townban, ahová megyünk - tette hozzá Gibson kapitány -, találnak majd hajót, amelyen hazautazhatnak Európába.

- A James Cook tehát oda megy? - kérdezte Péter.

- Oda - felelte a kapitány. - Megáll ugyan Port-Praslinban is, Új-Írország kikötőjében, de onnan nincs összeköttetés Európával.

- Mindegy - fejezte be Kip Károly -, menjünk tehát Hobart-Townba. A fő az, hogy Norfolk-szigetéről megszabadultunk.