XII. FEJEZET
Három hét a szigettengeren

A következő napokban a hajó terhének kirakásán dolgoztak, s Len Cannon és társai oly serényen végezték a nehéz munkát, hogy Gibson kapitány lassankint egészen megbarátkozott velük.

Jim nem szólt a Kip testvéreknek arról a furcsa maláji tőrről, melyet a szobájukban látott, mert azt hitte, hogy az övék, Vin Mod pedig, aki titokban oda csempészte, még ugyanaznap visszalopta. Neki elég volt, hogy Jim látta a kriszt a Kip testvérek birtokában. Hogy mi volt a szándéka tovább, azt talán Flig Balton kívül csak ő maga tudta.

Mialatt Gibson kapitány fölügyelt a hajó terhének kirakására, Nat Gibson, Hawkins úr, a két Kip testvér és Zieger úr több kirándulást tettek Praslin-kikötő környékén, s e kirándulásokon Nat Gibson több, igen szép tájat fényképezett le.

Végre november 25-ikén délután a James Cook egész hajóterhe kint volt a parton, ahonnan már csak Zieger úr raktáraiba kellett beszállítani. Most már csak az volt hátra, hogy berakja új terhét, melyet Hobarttownba kell szállítania. E rakomány egy részét Zieger úr adta, de a másik részéért, körülbelül egyharmadáért, a szomszédos Keravara-szigetre kellett menni, ahol Hamburg úr, egy másik német kereskedő, raktárában volt az áru.

Vin Mod és Flig Balt arra számítottak, hogy e rövid útra csak Gibson kapitány megy velük, és Nat Gibson, Hawkins úr meg a két Kip testvér itt várják meg őket, míg visszatérnek. De ismét csalatkoztak, mert a többiekhez most még Zieger úr is csatlakozott, hogy elmegy a hajóval Keravarába, mivel már rég nem látta barátját, Hamburg urat.

Ez volt a kegyelemdöfés az összeesküvők terveinek, ha Gibson kapitány csak egyedül vezette volna a hajót Keravarába, az úton bizonyára eltették volna láb alól, de most már, hogy az eddigi ellenségek még eggyel megszaporodtak, őrültség lett volna csak gondolni is szándékuk megvalósítására.

Az indulást november 29-ikére tűzték ki. Az út csak 24 óráig tarthatott, három nap alatt berakják a terhet, s ötödnapra ismét otthon lehetnek Port-Praslinban. Így számította ki Gibson kapitány.

És csakugyan, 30-ikán már kora hajnalban megpillantották a keskeny, kígyó-alakú Keravara-szigetet, s déltájban már horgonyt is vetettek biztos, szelektől védett kikötőjében.

Hamburg úr azonnal a hajóra jött és nagyon megörült Zieger úr látogatásának, akit nem is várt. Mivel a rakomány készen állt raktáraiban, a hajó még aznap délután megkezdhette és meg is kezdte a berakodást.

A derék kereskedő másnap ebédre hívta Hawkins urat, a kapitányt és Nat Gibsont, valamint a két Kip testvért is; ezek azonban, nem akarván elfogadni oly szívességet, melyet viszonozni úgy sem tudtak volna, udvariasan megköszönték a meghívást és azt mondták, hogy inkább majd sétálnak egyet este a kikötőben.

A legénység arra kérte a kapitányt, hogy engedje meg, hogy azon az estén ők is kimehessenek a városba szétnézni. Mivel itt nem kellett attól félni, hogy bármelyikük is megszökik, a kapitány ezt engedélyezte, de a lelkére kötötte Flig Baltnak, hogy vigyázzon az emberekre, nehogy leigyák magukat.

- Legyen nyugodt, kapitány, majd vigyázok rájuk - felelte Flig Balt rekedten, s a hangja mintha reszketett volna.

Gibson kapitány fürkészve nézett rá, a vitorlamester nagyon sápadt volt és a szemei tétován jártak ide-oda.

- Mi bajod. Balt mester? - kérdezte a kapitány.

- Semmi, uram, - felelte Flig Balt nyugtalanul. - Nagyon fáradt vagyok... siettünk a munkával.

És elfordította fejét, mintha nem merne a kapitány szemébe nézni.

Öt óra tájban Hawkins úr, Nat Gibson és Zieger úr, akik délután még egy utolsó kirándulást tettek a szigeten, már mind együtt voltak Hamburg úr lakásán és várták a kapitányt a félhat órai ebédre. Előbb nem jöhetett, mert még el kellett végeznie egynémely dolgát a kikötőben - többek közt kétezer piasztert kellett fölvennie a bankban, hogy kifizethesse Hamburg úrnak a fölvett teher árát.

Félhat már elmúlt, de Gibson kapitány nem jött... A vendégek és a házigazda azonban nem aggódtak; beszélgetés közben gyorsan telik az idő, s minden percben várták, hogy majd csak betoppan a kapitány.

Elmúlt hét óra is, de Gibson kapitánynak sehol semmi nyoma!

- Bizonyosan az utolsó percben akadt valami sürgős dolga a hajón - mondta Nat Gibson. - Másképp nem bírom magyarázni ezt a késedelmet.

- Talán a bankban késik - szólt közbe Hawkins úr.

- Ej, hiszen nincs baj - felelte Hamburg úr nevetve -, nem vagyunk oly túlságosan éhesek, még várhatunk egy félórát.

De midőn ez a félóra is elmúlt és Gibson kapitány mégsem jött, mindnyájan aggódni kezdtek.

- Tán csak nem tévedt el? - tűnődött Zieger úr.

- Az lehetetlen - felelte Hamburg úr. - Az út egyenes, le sem lehet róla térni, mert erdőn át vezet, s különben is Gibson már annyiszor járt nálam, hogy bekötött szemmel is ide találna.

- Hátha elébe mennénk? - szólt most Nat Gibson.

- Ez lesz a legjobb - hagyta helyben Hawkins úr.

Hamburg úr azonnal előszólította egyik cselédjét, aki meggyújtotta kézilámpását és előttük ment az úton, világítani.

Az erdőben már koromsötét volt. A kis csapat lassan ment előre, s minduntalan meg-megállt hallgatózni, hogy nem hallja-e a közelgő Gibson kapitány lépteinek zaját...

De halálos csönd volt mindenfelé.

Most hangos szóval hívták Gibson kapitányt.

Senki sem felelt... Oly néma volt az erdő, mint nyári éjszakán a temető.

A kis csapat szorongó aggodalmak közt sietett a város felé, s tíz perc múlva már a kikötő főterére ért.

A nagy matrózcsapszékből pokoli duhajkodás lármája hangzott: Len Cannon és cimborái még ott dőzsöltek, a többiek azonban már otthon voltak a fedélzeten. Ott volt a két Kip testvér is, a hajó tatján üldögéltek, s csak kevéssel előbb jöttek haza.

Nem sokkal előbb tért vissza Flig Balt és Vin Mod is, akik szintén kint jártak egy kicsit a városban.

Nat Gibson, aki előre szaladt, már a partról fölkiabált a hajóra:

- Hollá!... Itt a kapitány?...

- A kapitány?... - csodálkozott Vin Mod. - Hiszen Hamburg úrhoz ment ebédre!

- Nem jött oda! - kiáltott föl Hamburg úr izgatottan.

- Pedig itt azt mondta, hogy oda megy...

- S én láttam is, hogy arrafelé ment - tette hozzá Hobbes, a leghűségesebb matrózok egyike.

- Mikor ment el? - kérdezte Zieger úr.

- Körülbelül egy órája lehet - felelte Vin Mod.

- Akkor baleset érte! - kiáltott föl Hawkins úr.

A hajó egész legénysége rögtön izgatottan készült és indult a kapitány keresésére. A révkapitányság, megtudván az esetet, rögtön szétküldte az összes révkalauzt, hogy keressék Gibson urat...

Rövid félóra alatt bejárták az egész kikötőt, de a kapitánynak sehol nyoma sem volt!...

Nat Gibson majd megőrült izgatottságában... Egész sereg ember kereste a kapitányt lámpásokkal, fáklyákkal a kikötőben, azon az úton, mely Hamburg úr házához vezet, de Harry Gibsont sehol sem találták.

Kiabáltak: a kapitány nem felelt... akár csak a föld nyelte volna el...

Nat Gibson keservesen zokogva roskadt össze az erdőben. Részint a halálos izgatottság, részint a kimerülés minden erejét elvette: ő már megsejtette a szörnyű valót, és Hawkins úr nem bírta kiverni fejéből a rémes gondolatot.

És a fiúnak igaza volt: hajnal felé megtalálták Harry Gibson holttestét az erdőben vagy fél mérföldnyire a kikötőtől!