XIII. FEJEZET
A gyilkosság

Íme, hogyan történt:

Gibson kapitány, miután lelkére kötötte Flig Baltnak, hogy mindent készítsen elő a holnapi utazásra, mindenekelőtt a bankba sietett, hogy fölvegye a kétezer arany piasztert, amit Hamburg úrnak kellett fizetnie.

A bankban elbeszélgetett a tisztviselőkkel és kevéssel napszállat előtt indult el az ebédre. Az utat jól tudta s egyenesen nekivágott a sűrű erdőnek... De midőn vagy fél mérföldnyire ért benne, hirtelen irtózatos ütést kapott a fejére, s ugyanakkor két férfi ugrott neki.

A kapitány megtántorodott s rögtön elvesztette eszméletét, úgy hogy nem láthatta, nem ismerhette meg támadóit.

Az orgyilkosok fölkapták áldozatukat és gyorsan vitték befelé a sűrűbe. Vagy ötszáz lépésnyire az úttól letették a földre, s az egyik így szólt:

- Végezzünk vele!

E percben a kapitány fölnyitotta szemét...

- Flig Balt!... Vin Mod! - nyögte hörögve.

Ráismert gyilkosaira, akik, nem tudván másként szabadulni tőle, elszánták magukat erre az utolsó szörnyű lépésre is, csakhogy kezükbe keríthessék a James Cookot!

A kapitány kissé föltámaszkodott és fájdalmasan kiáltott föl:

- Gazemberek!... Nyomorultak!...

De a hangja gyönge volt, s ő maga úgy elkábult a súlyos ütéstől, hogy alig érezte tagjait.

Mégis föl akart állni, hogy védelmezze magát s egyúttal, már amennyire bírta, hangosan kiabált:

- Segítség!... Segítség!

Vin Mod rárohant és befogta a száját, Flig Balt pedig azzal a tőrrel, melyet cinkosa a Wilhelminaról lopott, szíven szúrta a boldogtalan embert.

Az éles krisz markolatig belement a kapitány mellébe, aki csak egyet hörgött, aztán erőtlenül roskadt vissza és vonaglás nélkül múlt ki...

- Éljen Balt kapitány! - kiáltotta Vin Mod, fölhajítva sipkáját a levegőbe.

A vitorlamester azonban halálra rémülten tántorodott vissza áldozatától, kinek nyitott, megüvegesedő szemei rajta függtek és kísértetiesen villogtak a lehanyatló nap utolsó sugarainak verőfényében.

Vin Mod, aki egy percre sem vesztette el hidegvérét, kikutatta kapitánya zsebeit s megtalálván erszényét, nyugodtan kiszedte belőle a kétezer arany piasztert.

- Ez már kellemes meglepetés! - kiáltott föl örvendve.

Aztán, megveregetve cinkosa vállát, aki még egyre révedezve bámult a halottra, így szólt:

- Talán jó lenne kereket oldanunk?...

Félóra se telt bele s már ismét otthon voltak a fedélzeten. Flig Balt bezárkózott szobájába, Vin Mod pedig zsákjába rejtette a lopott pénzt, a kapitány írásait és a különös formájú maláji tőrt, mellyel Flig Balt áldozatát leszúrta.

Gibson kapitány hulláját másnap reggel találta meg egy kereskedelmi ügynök, s néhány perc múlva már mind ott voltak az áldozat hozzátartozói. Kétségtelen volt, hogy gyilkosság, éspedig rablógyilkosság áldozata lett, mert a pénze és írásai mind hiányoztak.

A szerencsétlen Nat fájdalma leírhatatlan volt. Félájultan, zokogva roskadt le a földre és véghetetlen kétségbeesését még növelte az a szorongó, kínos gyötrelem is, hogy szegény anyját is neki kell majd vigasztalnia!

Hawkins úr is egészen oda volt. Legjobb barátját vesztette el a kapitányban, s ez a csapás úgy lesújtotta, hogy még csak vigasztalni sem bírta Nat Gibsont, akit pedig fiaként szeretett.

Hamburg úr, aki egyszersmind a kis sziget polgári kormányzója is volt, gondosan megvizsgálta a halottat, és megállapította, hogy az egyetlen sebet, mely halálát okozta, élesre fent tőrrel ejtették rajta. A sebhely háromszögletű volt, s a szélei szakadozottak voltak, mintha fűrésztől eredtek volna... Ebből azt következtette, hogy a gyilkos krisszel, maláji tőrrel szúrta le áldozatát.

Ez volt az első nyom, a második az volt, hogy a gyilkosok ketten lehettek, mert a letört, letaposott bokrokon és gyepen világosan két külön nyomot lehetett látni.

De ez volt minden. Bárhogy átkutatták a helyet, ahol Gibson kapitány hullája feküdt, egyetlen bűnjelet sem találtak.

Hamburg úr félrehívta Zieger urat, aki aránylag még a leghiggadtabb volt, és elmondta neki föltevéseit.

...A kapitányt bizonyára bennszülöttek gyilkolták meg, hogy kirabolhassák. Elfogni a gyilkosokat nagyon nehéz lesz, mert nem hagytak itt semmiféle áruló nyomot. Mindamellett meg fogja tenni, ami tőle telik. Egyelőre szükséges lenne lefényképezni a hullát, úgy amint fekszik, de különösen a sebét, hogy esetleg ennek a formájáról ráismerjenek a tőrre, amely megölte...

Zieger úr rögtön a hajóra ment és elhozta Nat Gibson fényképező gépét, amellyel három fölvételt készítettek. Egyiket a sebről, egy másikat a kapitány arcáról, s egy harmadikat egész testéről, úgy ahogy a bokrok közt feküdt.

Aztán Hawkins úr lezárta a kapitány szemeit, melyek még mindig nyitva voltak, s ekkor elvitték a halottat a városba. Nat Gibson lélektelenül, megtörve tántorgott utána, olyan volt, mint az élő halott... legjobb szerette volna, ha őt is eltemetik apjával!

A temetés másnap reggel volt. A kis kikötő fehér lakossága elment megadni a végtisztességet a kapitánynak, kinek sírja fölé Hawkins úr fakeresztet állíttatott, s megkérte Hamburg urat, hogy emeltessen majd fölébe sírkövet.

A brigg másnap indult vissza Port-Praslinba. Előbb azonban Hawkins úr lehívatta a hajószobába a fedélzetmestert és így szólt:

- Flig Balt, a James Cooknak nincs kapitánya...

- Elég baj, uram - felelte Flig Balt, s a hangja szinte hörgött.

- Tudom - folytatta Hawkins úr -, hogy szegény barátom teljesen megbízott önben, én átvettem tőle ezt a bizalmat és... és szintén teljesen megbízom önben.

Flig Balt lesütötte a szemét és nem bírván szólni, meghajtotta magát.

- A James Cook holnap indul - folytatta Hawkins úr -, s a hajó vezetését önre bízom...

Flig Balt megköszönte a bizalmat, már ahogy tudta, s repeső örömmel távozott. Pedig Hawkins úr csak a hajó vezetését s nem a parancsnokságát bízta rá, sőt elhatározta, hogy mihelyt Hobart-Townba érnek, azonnal más kapitányt fogad, mert a fedélzetmestert sohasem szerette.

De Flig Baltnak és cinkosainak az öröme fölöttébb nagy volt, most már Len Cannon is megnyugodott. Mihelyt Zieger urat kitették Port-Praslinban és teljes rakománnyal tovább utaznak Hobart-Town felé, majd csak akad alkalom, hogy eltegyék láb alól azokat is, akik most még útjukban állnak...

Port-Praslinba másnap reggel érkeztek meg, minden baj nélkül. Zieger úr azonnal elvitte haza Nat Gibsont és Hawkins urat, s a feleségére bízta, hogy vigasztalja őket, ő maga pedig felügyelt arra, hogy a James Cookon lelkiismeretesen és gondosan raktározzák be az árukat a hajófenékbe.

De nem igen volt szükség a felügyeletére. Flig Balt oly buzgón és gondosan vezette a berakodás nehéz munkáját, hogy Zieger úr nem győzte eléggé dícsérni, mikor esténkint hazament és Hawkins úrnak beszámolt a nap eredményeiről. A sok dícséret annyira hatott Hawkins úrra, hogy midőn a James Cook már útra készen állt, a legénység jelenlétében így szólt a fedélzetmesterhez:

- Flig Balt, ön lelkiismeretesen teljesíti kötelességeit... Holnap indulunk haza, Hobarttownba... Ismét önre bízom a hajó vezetését, amelynek holnaptól fogva ön lesz a kapitánya is.

- Köszönöm Hawkins úr - dadogta a vitorlamester.

A hajótulajdonos kezet fogott az új kapitánnyal s nem vette észre, hogy a gaz orgyilkos keze reszketett!...

A James Cook másnap reggel öt órakor vitorlát bontott és nekivágott a tengernek - Hobarttown felé.