VII. FEJEZET
A siralomházban

A halálos ítélet általános elégedettséget szült Hobarttownban. A lakosság nemcsak a gyilkosok méltó megbüntetését, a társadalom megtorló bosszúját látta benne, hanem faji önzésének kielégítését is, mivel a meggyilkolt kapitány angol nemzetiségű, a gyilkosai pedig hollandok voltak.

Hawkins úr volt az egyetlen ember egész Hobart-Townban, aki sajnálta a szerencsétleneket. Valami csodálatos ösztön azt súgta neki, hogy a két testvér nem lehet a gyilkos. Igaz, hogy a bizonyítékok mind ellenük szóltak: de Hawkins úr hiába kereste az okot, mely rávehette volna a két testvért a kapitány meggyilkolására.

...Miért tették volna?... Hisz nem volt rá semmi okuk, hogy eltegyék láb alól jótevőjüket, aki szerette őket!... Az a száz piaszter, amit náluk találtak, alig tizedrésze, sőt még annyi sem volt annak a pénznek, amit a kapitánytól elraboltak... Hová lett a többi?... S ha a két testvér volt a gyilkos: miért nem dobták a tengerbe a tőrt, amellyel a gyilkosságot elkövették?... Miért tartogatták otthon, a ládájukban, holott tudhatták volna, hogy árulójuk lehet?... S legfőképpen mi szükségük volt a kapitány irományaira?... Miért nem égették el, ha már elhozták magukkal, hisz jól tudhatták, hogy semmi hasznukat nem vehetik!...

A két halálra ítélt ezalatt visszatért a börtönbe. Most már nem zárták őket külön cellába, mint a tárgyalás előtt. Miután kimondták rájuk a halálos ítéletet, közös szobába csukták őket, s legalább megvolt az a vigasztalásuk, hogy együtt lehettek.

Védőjük mindjárt másnap meglátogatta őket és jelentette nekik, hogy semmisségi panaszt adott be az ítélet ellen, s egyúttal a főtörvényszékhez is föllebbezett, hogy a halálos ítéletet enyhébb büntetésre változtassák.

A két testvér szomorúan hallgatta az ügyvéd biztatásait, de mit sem felelt... Voltaképpen mit törődtek azzal, hogy fölakasztják-e őket, vagy hogy egész életüket fegyházban töltik?... Így is, úgy is halottak ők már, és becsületüket, melyet az esküdtek ítélete megölt, föl nem támasztja semmi hatalom!

Kettőjük közül Péter volt a nyugodtabb. Igyekezett is tőle telhetőleg lelket önteni bátyjába, de Kip Károlyt végképp összetörte a gyalázat, a meg nem érdemelt büntetés súlya. Lelke mélyéig megrendült, ha arra gondolt, hogy az akasztófán fognak meghalni... az akasztófán, a legmegátalkodottabb gonosztevőkhöz hasonlóan!... és keserűen jajdult föl:

- Péter!... Péter!... Szegény apánk, ha még élne, belehalna ebbe a gyalázatba!

- Miért?... Ő nem hinné el, hogy gyilkosok vagyunk!

- És mégis!... És mégis!...

Ezalatt Hawkins úr, aki semmiképpen sem tudta elhinni, hogy a két testvér, akivel oly sokat érintkezett a James Cookon, elkövethette a szörnyű gyilkosságot, s különös lépésre szánta el magát. Kihallgatást kért Tasmania főkormányzójától, aki személyesen ismerte és nagyra becsülte őt.

Sir Edward Carrigan február 25-ikén fogadta Hawkins urat, de sejtelme sem volt, hogy mit kíván tőle. Annál nagyobb volt a meglepetése, midőn Hawkins úr elmondta aggodalmait és kétségeit a Kip testvérek bűnösségét illetően...

A kormányzó éppúgy meg volt győződve a két testvér bűnösségéről, mint a tizenkét esküdt, akik elítélték őket. De mégis figyelemmel végighallgatta Hawkins urat, akinek ugyan egyetlen ténybeli bizonyítéka sem volt az elítéltek ártatlansága mellett, viszont egész csomó olyan körülményt tudott fölhozni, amelyek, ha nem döntötték is meg a két testvér bűnösségét, mindenesetre kétségessé tették...

- Látom, kedves Hawkins - szólt a kormányzó -, hogy ön nagyon megszerette ezt a két embert...

- Úgy van, kegyelmes uram, s tudom is, hogy megérdemlik nemcsak a szeretetemet, hanem a becsülésemet is, tiszteletemet is... Igaz, hogy a körülmények, a véletlen szörnyű összejátszása szinte kétségtelennek tünteti föl bűnösségüket, de én meg vagyok győződve az ártatlanságukról, s hiszem is, hogy eljön a napja, mikor kiderül a bíróságnak ez a borzasztó tévedése.

Látszott, hogy a kormányzóra nagy hatást tettek Hawkins úr szavai. Igaz, hogy semmi pozitív tartalmuk nem volt, de a meggyőződés ereje mégis megragadta Sir Edward Carrigan szívét...

Kissé gondolkozott, s aztán így szólt:

- Értem az ön meggyőződését, kedves Hawkins... De most mondja meg, kérem, hogy mit kíván tőlem.

- A közbenjárását, kegyelmes uram.

- A közbenjárásomat?... De hisz én nem tehetek semmit!... A semmiségi panaszt, úgy tudom, benyújtották, várjuk meg tehát az eredményét...

- Azt vissza fogják vetni - felelte Hawkins úr. - A törvényszék eljárása, ítélete alakilag kifogástalan... Tehát nincs rá ok sem, hogy a semmisségi panaszt tárgyalás alá vegyék.

A kormányzó nem felelt: jól tudta, hogy igaza van Hawkins úrnak, aki így folytatta:

- Én tehát arra kérem a kegyelmes urat: méltóztassék hivatalból kegyelmet kérni a két elítélt számára... Valószínű: legalábbis valószínű, hogy nem bűnösök... Én azonban meg vagyok győződve, hogy ártatlanok... De ártatlanságuk kiderítésére idő kell: idő pedig nincs, ha végrehajtják rajtuk a halálos ítéletet... Ígérem, kegyelmes uram, hogy én a magam költségére és felelősségére titkon új nyomozást kezdek a valódi bűnösök kiderítésére, ha ez a két testvér kegyelmet kap... Gondolja meg, kegyelmes uram: hátha csakugyan ártatlanok?...

A kormányzó nem felelt azonnal. Hawkins úr szavai és kérelme valóban gondolkodóba ejtették... Hátha csakugyan ártatlan a két elítélt, s a törvényszék végzetesen tévedett?

- Kedves Hawkins - mondta végre - ma még nem határozhatok. De szívesen látom holnap, vagy holnapután, akkorra talán mondhatok valamit...

Hawkins úr megköszönte a kormányzó kegyességét és harmadnap ismét kihallgatásra jelentkezett. Sir Edward Carrigan nagyon szívesen fogadta és mindenekelőtt megkérte, hogy tartsa titokban az egész dolgot, aztán pedig kijelentette, hogy Hawkins úr aggodalmaitól ösztönözve még tegnap hivatalos sürgönyt küldött az igazságügyminiszterhez Londonba, kérvén őt, hogy járjon közbe a királynőnél a két halálra ítélt megkegyelmeztetése dolgában...

Hawkins úr alig tudta megköszönni a kormányzó jóságát és boldogan ment haza. Most már volt ideje, hogy megkezdhesse az új vizsgálatot, mely esetleg kideríthetné a két testvér ártatlanságát...

Március 7-ikén híre járt, s ez igaz is volt, hogy a semmítőszék elvetette a két testvér semmisségi panaszát. Most már csak az igazságügyminisztériumhoz kellett fölterjeszteni az ítéletet, hogy a végrehajtás idejét meghatározza...

Az igazságügyminisztérium azonban késlekedett a jóváhagyással. Eltelt egy hét, s a rendelet még mindig nem érkezett meg, eltelt még egy hét, s a közönség már nyugtalankodni kezdett, nem tudván mire vélni e késedelem okát, mert azt senki sem gyanította, hogy maga a kormányzó adott be kegyelmi kérvényt a két halálra ítélt érdekében...

Végre március 25-ikén távirat jött Londonból, az igazságügyminisztertől. Arról értesítette benne Tasmania főkormányzóját, hogy Anglia királynője megkegyelmezett a halálra ítélt Kip testvéreknek s büntetésüket életfogytig tartó kényszermunkára változtatta.