VIII FEJEZET
Port-Arthur

Egy hónappal később a kér testvér már Port-Arthur fegyenctelepén dolgozott, az angol felügyelők korbácsai alatt. Szétválasztották őket. Mindegyiküket más csapatba osztották be, s nem csak hogy szót sem válthattak egymással, de még csak látni is ritkán látták egymást.

A XVII. század közepéig Tasmániában csak a bennszülöttek laktak, akik kevéssel voltak különbek a fenevadaknál. Ebben az időben az angolok, hogy némi hasznát vegyék a termékeny szigetnek, fegyencgyarmatokat alapítottak rajta: s e gyarmatok lakói egy szikrával sem voltak jobbak és különbek, mint az emberevő pápuák.

Ausztráliának és Tasmániának legvirágzóbb gyarmatait fegyencek népesítették be először, ők alapították Botany-Bait, Sydneyt, Melbournet és Hobarttownt, s 1842-ben Port-Arthurt is, mely ma már éppúgy megszűnt fegyenctelep lenni, mint a többi város.

Történetünk idejében Port-Arthur katonai parancsnoka, s a fegyenctelep igazgatója Skirtle kapitány volt, aki csinos kőházban lakott a part egyik magaslatán, ahonnan leláthatott egész a tengerig.

A telepnek két osztálya volt: az egyik voltaképpen csak javítóintézet fiatal bűnösök számára, s ebben néhány száz 12-16 éves gonosztevő suhanc lakott, akiket mindenféle hasznos mesterségre taníttattak. Büntetésük kitöltése után oda mehettek ahová akartak: de legtöbbjük a szigeten maradt, megszokta a munkát és felnőtt korára becsületes ember lett; ők voltak a később nagy virágzásra jutott kereskedelmi és iparos kikötő legelső lakosai.

A telep másik osztályában volt az angol társadalom söpredéke: csupa rabló, gyilkos és megrögzött tolvaj, legtöbbjük életfogytig tartó rabságra ítélve: szilaj, sötét lelkű emberek, született gonosztevők, akiknek elemük a bűn, a vér, az erőszakosság -, úgyhogy alig egy tizedrészük végezte életét természetes halállal, mert legtöbbjük még a fegyházban is lázongott, gyilkolt, erőszakoskodott, s ezeket aztán úgy lőtték le, mint a veszett ebeket.

Mert e féktelen söpredék közt csak a legkegyetlenebb szigorúsággal lehetett rendet tartani. A legcsekélyebb fegyelmezetlenségre is szörnyű büntetéseket szabtak ki, s ha a testi fenyíték, a sötétzárka nem használt, halállal is büntették az engedetleneket.

Természetes, hogy nagyon vigyáztak a fegyencekre azért is, hogy meg ne szökhessenek. A kikötőbe, ahol esetleg hatalmukba keríthettek volna egy csónakot, sohasem bocsátották őket, még fegyveres őrök felügyelete mellett sem. Hogy pedig a szárazföldön se szökhessenek meg a sziget belsejébe, arról szintén gondoskodtak az angolok.

A fegyenctelep ugyanis félszigeten épült, azon a keskeny földnyelven, mely a félszigetet a sziget belsejével összekötötte, erős cölöpöket vertek be keresztben, 10-15 lépésnyire egymástól. E cölöpök mindegyikéhez kutyaólat építettek, s egy-egy hatalmas, szilaj vérebet láncoltak hozzá, mégpedig oly hosszú láncon, mely bőven elért egyik cölöptől a másikig. Aki tehát erre akart szökni, a vérebek legott darabokra tépték volna.

Skirtle kapitány, a fegyenctelep katonai parancsnoka, vagy ötvenéves férfi volt és tíz év óta lakott a szigeten, nejével és két gyermekével; a tizennégy éves Williammel meg a tizenkét éves Bellyvel. Mindennap kora reggel a fegyenctelepre szokott menni, s rendesen ott is maradt estig; otthon hagyott családja pedig a nap legnagyobb részét sétálgatva töltötte a gyönyörű árnyas őserdőben, mely a házukon túl kezdődött.

A két Kip testvért április 5-ikén vezették a kapitány elé. Miután beírták a nevüket a törzskönyvbe, külön választották őket, s mindegyiket más-más csapatba osztották be. Aztán megkezdődtek a sanyarúság nehéz napjai: kora hajnalban kihajtották őket, s késő estig lankadatlanul dolgozniuk kellett azon az országúton, melyet az angol kormány a sziget belseje felé építtetett.

Hetenként csak egyszer láthatták egymást: vasárnap, a kápolnában, ahol istentiszteletre gyűltek össze mindannyian. De ekkor sem beszélhettek egymással, nagyon távol álltak, s különben is a beszéd a legszigorúbban tiltva volt a fegyencek közt.

A két testvér szenvedései leírhatatlanok voltak. Nem annyira a testi szenvedések és nélkülözések gyötörték őket, mint inkább a lelki fájdalom, amely még amazoknál is jobban emészt. Kip Károly, aki erősebb testalkatú volt, mint az öccse, elég jól tűrte a nehéz rabságot, de Péter nagyon lefogyott, s úgy látszott, hogy már nem sokáig bírja a sok szenvedést...

Ez a gondolat és aggodalom majdnem elvette Kip Károly eszét. Kétségbeesésében vakmerő tettre szánta el magát. Mikor Skirtle kapitány legközelebb személyesen tartott szemlét a rabok fölött, kilépett a sorból, s alázatosan kérte, hogy osszák be abba a csapatba, ahol az öccse is dolgozik...

Ez a vakmerőség könnyen a torkára forrhatott volna, mert a fegyelemnek ily megsértését nem szokták megtorlatlanul hagyni... De Skirtle kapitány ezúttal mégsem büntette meg Kip Károlyt. Tudta a két testvér egész esetét, tudta, hogy Hawkins úr, sőt maga Tasmánia főkormányzója is kételkedik bűnösségükben: s bár ő maga csak két elítéltet látott bennük, mint ember, mégis sajnálta őket... Nem bűntette meg hát Kip Károlyt, de nem is felelt semmit a kérelmére: csak intett neki, hogy lépjen vissza a sorba... később lehet, hogy megteszi, egyelőre még nem látta idejét a kérelem teljesítésének.

Körülbelül fél esztendő múlt el, amióta a két testvér Port-Arthurban sínylődött. A tél vége felé közeledett és egyre-másra szép napok következtek.

Szeptember 15-dikén a kapitány egész családjával ott sétálgatott a parton, ama keskeny földnyelv közelében, ahol a vérebek meg voltak láncolva. Pár száz lépésnyire tőle két csapatban dolgoztak a fegyencek: egy részük a követ törte, más részük homokot és követ talicskázott az út feltöltésére.

Egyszer csak az egyik véreb hirtelen dühös ugatásra fakadt és óriási ugrással szökött előre: valamelyik fegyenc közelebb talált hozzá menni - ez hozta dühbe. A fegyenc sietve menekült vissza társaihoz, a kutya azonban annál mérgesebben tépte, nyúzta a láncát... Majd ismét nekirugaszkodott - s a lánc elszakadt!

A fegyencek rémülten ordítottak föl: a veszett fenevad egyenesen feléjük rohant! Az őrtálló katonák lekapták puskájukat és szembe fordultak a közelgő vérebbel, mely meghökkenve állt meg, s aztán vad csaholással jobbra kanyarodott, egyenesen az erdőszélnek, ahol Skirtle kapitány sétálgatott a családjával!

- Gyorsan, be az erdőbe! - kiáltott föl a kapitány, s megfogván felesége kezét, sietve húzta maga után a félholt asszonyt, míg a két gyermek lélekszakadva szaladt a nyomukban.

De alig érték el az első fákat, mikor a kutya már sarkukban volt... Hörgött dühében, széles, tajtékos nyelve kilógott szájából s a fogait rémesen csattogtatta... Egyetlen ugrással ledöntötte Skirtle kapitány fiát, aki rémes sikoltással roskadt össze.

A kapitány rá akarta magát vetni a fenevadra, de két izmos kar visszarántotta... Távolról a katonák kiabálva közeledtek: de mi lesz addig, amíg ide érnek?...

Az lett, hogy a fegyenc, aki visszarántotta a kapitányt, rárohant a vérebre, amely hörögve marcangolta a bátor férfi bal karját - és a hegyes csákányt kétszer egymás után belevágta a vérszomjas állat torkába...

Mire a katonák odaértek, a véreb már utolsót hörgött, a kapitány felesége sírva és kacagva ölelgette fiát, míg a kapitány végignézett megmentőjükön, akinek bal karjából egyre csurgott a vér...

A bátor fegyenc Kip Károly volt. A kapitány éppen közeledni akart hozzá, hogy megköszönje, amit értük tett, mikor egy másik fegyenc kitört a sorból, odarohant és zokogva kiáltozta:

- Károly!... Károly!...

Kip Péter volt, akit a katonák hiába igyekeztek visszatartani... Hét hónap óta most történt először, hogy a két fegyenc ily közel került egymáshoz... Szótlanul, de keserves zokogással ölelték meg egymást, és a kapitány intésére a katonák visszavonultak... a fájdalom láttára még az ő szívük is megmozdult.