XIII. FEJEZET
A menekülés

A veszély csak távolodott, de nem szűnt meg. A szökevények tudták, hogy nem sokáig maradhatnak rejtve a sziklaparton, mert bizonyos, hogy a fegyházőrök, ha nem találják meg őket az erdőben, ismét a tengerparton keresik a nyomukat.

Izgatottan lesték tehát az Illinois megérkezését. Kimenni ugyan nem mertek a barlangból, nehogy meglássák őket, de belülről is jókora darabot láthattak a tengerből, s megpillanthatták a hajót, mihelyt föltűnik a szemhatáron.

Ám a hajó csak nem mutatkozott. A vihar lassanként egészen elcsöndesült, és a lomha hullámok fáradtan csapdosták a szirteket, de a gőzösnek nyoma sem volt sehol. A három szökevény leírhatatlan aggodalommal figyelt, hallgatózott és kémlelte a sík vizet... Minden pillanatban úgy rémlett nekik, hogy üldözőik lépteit, a vérebek csaholását hallják a sziklák között, s a hajónak, sőt még a füstjének sem látták semmi nyomát a szemhatáron!

- Talán az Illinois nem is tudja, hogy megszöktünk! - aggódott MacCarthy.

- Hogyne tudná! - felelte Farnham. - Bizonyos, hogy Skirtle kapitány azonnal táviratozott Hobarttownba, sőt talán rendőrséget is kért a nyomozásunkra. Ott tehát már az egész város tud a szökésről. Különben is kétségtelen, hogy Walter szintén ott van, és hírt vitt arról, hogy üzenetét itthagyta nekünk.

- De akkor hol a hajó? - tört ki O’Brien. - Most már öt óra van... Nemsokára sötét lesz és nem is lehet majd látni az öböl szirtjeit... Hogyan küldhetnek hát értünk csónakot?

E pillanatban Farnham, aki le nem vette szemét a tengerről, ujjongva kiáltott föl:

- Füstöt látok!

S valóban, északkelet felé, ahol a lenyugvó nap vörösre festette az eget, sötét vonalka kanyargott fölfelé, amit csak hajónak a kéménye onthatott.

- De ez az?... Az Illinois? - kiáltott föl O’Brien, s bizonyára kirohant volna, ha Farnham vissza nem tartja.

Ezeken a vizeken rendesen sok gőzös megfordul, s kérdés volt, hogy csakugyan az Illinois-e az a hajó, melynek a füstjét látják?... A három szökevény izgatottan, lélekzetét is visszafojtva leste a hajót... A füst szemmel láthatólag délkeletnek tartott; tehát feléjük közeledett s fél óra múlva már látniuk kell a gőzöst is.

De egyszer csak O’Brien kétségbeesetten kiáltott föl:

- Végünk van!... Ez nem az Illinois.

- Miért nem az? - kérdezte Farnham.

- Nézz oda!...

A füst iránya megváltozott: a hajó nem közeledett feléjük, sőt úgy látszott, hogy ki akar menni a nyílt tengerre az öbölből!

Tehát nem lehetett az Illinois.

A három szökevény csüggedten nézett össze... Talán az Illinois el sem indult?... Nem, az nem lehet! Hisz még nincsen alkonyat, lehet, hogy még az éjszaka előtt itt lesz a gőzös s akkor mentve vannak!... De ez a remény oly gyönge volt bennük, hogy már egyikük sem szólt, s az idő némán, halálos csöndben telt.

A nap lassankint aláhanyatlott a szemhatár mögött. Ebben az évszakban hamar szokott sötétedni napnyugta után, s mivel a hold is utolsó negyedében volt, s az eget is fellegek borították, az éjszaka fölötte sötétnek ígérkezett.

O’Brien, nem tudván magát tovább türtőztetni, kirohant a barlangból, mit sem törődve azzal, hogy az alkonyat félhomályában még megláthatják. Egyenesen a szirt gerincére kúszott, pár pillanatig feszülten nézett a homályosodó tengerre, aztán előrenyújtotta a nyakát, mintha hallgatóznék... s végre hirtelen, hevesen fölkiáltott:

- Ide hozzám!... Ide hozzám!...

MacCarthy és Farnham lélekszakadva rohantak föl hozzá és elfulladva kérdezték:

- Mi az?... Mi történt?...

- Úgy tetszett, hogy... Hallom az evezőket!

- Honnan?... Merről!

- Onnan... A gát mögül...

És O’Brien északnyugat felé mutatott.

A csónakot csakugyan onnan várták, s most MacCarthy és Farnham is lélekzetüket visszafojtva figyeltek... Ők is hallani vélték az evezők ütemes csobbanásait...

- Úgy van... ez csónak! - kiáltott föl Farnham.

- Az Illinois küldte! - felelte O’Brien.

E pillanatban nem volt más teendőjük, mint lemenni a partra, s megvárni a csónakot, míg a sziklákat megkerülve odaér hozzájuk.

Hat óra volt... A távolban hallották a főfelügyelő sípját, mely gyülekezésre és hazatérésre szólította a kint dolgozó fegyenceket... De mit törődtek ők most ezzel!

Lerohantak a nyaktörő úton, s mire leértek a partra, nemcsak a közelgő csónakot pillantották meg, hanem a gőzöst is, mely alig egy mértföldnyire volt tőlük... Örömükben ujjongani, kiabálni kezdtek: de ugyanekkor zűrzavaros lármát, vad csaholást hallottak a hátuk mögött.

- A vérebek! - kiáltott föl MacCarthy.

S megfordulva rémülten látták, hogy egy tucatnyi fegyházőr rohan feléjük a parton, rájuk uszítva a vérebeket!... Üldözőik akkor pillantották meg őket, mikor a szikláról leszaladtak, s most kiabálva futottak utánuk:

- Erre, erre!...

- Itt vannak mind a hárman!

- El kell vágni az útjukat!...

- Vigyázzatok!... Csónak jön értük!...

Minden attól függött, hogy a csónak ér-e előbb a parthoz, vagy az üldözők tudnak gyorsabban lefutni a szakadékos parton... Pár perc alatt el kellett dőlnie a három szökevény sorsának, és a két Kip testvér, aki a zajos lármára odaszaladt a szirt tetejére, dobogó szívvel várta az események fejlődését.

A csónakban ülők erejük teljes megfeszítésével eveztek, s a csónak szinte repült a vizén, de a fegyházőrök közelebb voltak, s a szökevények helyzete válságosra fordult...

- Végük van! - kiáltott föl Kip Károly.

S mintha valami titkos ösztönnek engedne, szélsebesen lerohant a szirt gerincéről, a fegyházőrök után. Péter természetesen habozás nélkül követte bátyját.

A szökevények belerohantak a tengerbe és úszva akarták elérni a csónakot, mely nyílsebesen közeledett feléjük... De már késő volt: a fegyházőrök utánuk eredtek, körülfogták őket a vízben és kituszkolták a szerencsétleneket a szárazra... Mire az amerikai csónak partot ért, a három szökevény meg volt kötözve, s a fegyházőrök durván lökdösték őket előre...

E pillanatban ért oda a két Kip testvér. Habozás nélkül rávetették magukat a fegyházőrökre, akiket meglepett ez a váratlan támadás. Az első percben azt hitték, hogy a kint levő fegyencek föllázadtak, s ez a gondolat megfosztotta őket erejüktől és bátorságuktól...

Ugyanekkor a csónak nagy roppanással partot ért s az amerikaiak hanyatt-homlok ugráltak ki belőle.

- Előre! - kiáltott föl Walter, aki az élükön járt.

- Írországért! - üvöltöttek a matrózok.

Véres küzdelem kezdődött a sziklás parton és a revolverek dolgozni kezdtek... Az amerikaiak mindenekelőtt a vérebeket lőtték agyon, amelyektől jobban féltek, mint a fegyházőröktől, s aztán vad elszántsággal rohantak rá az őrökre.

Ezek azonban számra is többen voltak, meg jobban is védhették magukat, mint az amerikaiak, mert a sziklák mögül lövöldözhettek rájuk... Mindkét részről elbukott egy-két ember, de szerencsére egyik sem kapott halálos sebet. Annyi azonban bizonyosnak látszott, hogy az amerikaiak nem sokáig védhetik magukat, nem üldözhetik a fegyházőröket, akik folyton tüzelve vonultak visszafelé a sziklák közt, s magukkal hurcolták a szökevényeket is.

Ekkor azonban váratlan segítség érkezett a tengerről. Az Illinois kapitánya, meghallván a lövöldözést, teljes gőzerővel sietett a part felé, s még egy csónakot eresztett le a vízre. Ebben tizenöt matróz ült, s ez a csapat éppen az utolsó pillanatban érkezett.

Az amerikaiak újult erővel rohanták meg a fegyházőröket, akik nem bírták megállni helyüket az ellenség előtt. Ott kellett hagyniuk a szökevényeket, s menekülniök kellett.

E pillanatban a két Kip testvér odakiáltott O’Briennek:

- Meg vagytok mentve!

- Ti is! - kiáltott vissza O’Brien.

S mielőtt még idejük lett volna tiltakozni, O’Brien intésére három matróz fölkapta a két Kip testvért, beemelte őket a csónakba és gyorsan visszaevezett velük a hajóra.

Félóra múlva az Illinois teljes gőzerővel szelte a Csendes-óceán hullámait.