XV. FEJEZET
Az ártatlanság kiderül

A szinte hihetetlen hír kezdetben légből kapott koholmánynak tetszett, de a részletek csakhamar egész teljességében megerősítették. A Kip testvérek San Franciscóból jöttek a Standard gőzös fedélzetén, s mihelyt megérkeztek a kikötőbe, azonnal a királyi ügyészhez siettek és följelentették magukat.

Ez a dolog kétségtelenné tette, hogy ártatlanok. Mert miért is jöttek volna vissza, ha bűnösök?... Hiszen, ha nem remélték, hogy büntetlenségük kiderül, valósággal őrültség volt visszatérniük a fegyházba, mikor tudták, hogy éltük fogytáig ott kell szenvedniük!

A közvélemény egyszerre megváltozott és az egész város hangosan követelte a két testvér perének újrafölvételét... Igen ám: de mily alapon?... A törvény határozottan megszabja, hogy a pörök újrafölvételének csak akkor lehet helye, ha fontos bizonyítékok merülnek föl arra, hogy az elmarasztaló ítélet igazságtalan, illetőleg bírói tévedés volt.

Ilyen bizonyítékok pedig nem voltak.

Hawkins úr, mihelyt a két testvér visszaérkezésének hírét megtudta, azonnal a királyi ügyészhez sietett és engedelmet kért tőle, hogy a foglyokkal beszélhessen. Természetesen rögtön bebocsátották, s ott tudta meg részletesen, hogy mi történt a két testvérrel.

Kip Károly elmondta, hogy ők nem akartak megszökni. Igaz, hogy elősegítették a két ír menekülését, de nekik eszük ágában sem volt, hogy velük tartsanak. Erőszakkal hurcolták el őket, hálából a tett szívességekért... Ők azonban, mihelyt San Franciscóba értek, azonnal elváltak az írektől, s első gondjuk volt hajót keresni, amelyen visszatérhetnek Hobarttownba. Így váltottak jegyet a Standardra, s mihelyt ez a gőzös horgonyt vetett a kikötőben, azonnal jelentkeztek az ügyésznél.

- Uram - tette hozzá Péter - ön már régen tudja, hogy nem mi vagyunk a gyilkosok. De azt akartuk, hogy ország-világ tudja meg ezt. Azért jöttünk vissza önként, jó szántunkból a börtönbe.

Hawkins úr alig tudott szólni nagy fölindulásában.

- Úgy van, uraim - mondta aztán -, én tudom, hogy önök ártatlanok, s hiszem, hogy nemsokára ország-világ szintén bizonyos lesz ebben... Egyelőre engedjék meg barátaim, hogy megszorítsam a kezüket, tiszteletem és őszinte barátságom jeléül...

A két testvér könnyekre fakadt és hálás szeretettel szorított kezet Hawkins úrral.

E találkozás után Hawkins úr egyenesen Nat Gibsonhoz sietett. A fiatalember, bár szintén tudott már a két Kip testvér visszatértéről, hallani sem akart róluk. Még mindig szentül hitte, hogy ők gyilkolták meg apját, s a fájdalom vak elkeseredésében, heves szavakkal tett szemrehányást Hawkins úrnak, hogy miért pártolja őket annyira, mikor a vizsgálatból és a tárgyaláson határozottan kiderült, hogy ők a gyilkosok?...

Hasztalan volt Hawkins úrnak minden igyekezete: Nat Gibson makacsságán nem diadalmaskodhatott. A fiatalember szívében annyira meggyökerezett már a bizonyosság a két testvér bűnössége felől, hogy ártatlanságukról csak az igazi gyilkosok kézrekerítése győzhette volna meg.

De hol voltak és mindenekelőtt: kik voltak az igazi gyilkosok? Hawkins úr leverten távozott Nat Gibsontól és egyenesen a kormányzóhoz ment. Sokáig beszélgetett vele a két testvér esetéről, s a kormányzó, Hawkins úr kérésére beleegyezett, hogy elrendeli a pótvizsgálatot Gibson kapitány meggyilkolásának ügyében; a két Kip testvér pörének újrafölvételét azért nem rendelhette el, mert ehhez hiányoztak az új bizonyítékok.

A vizsgálóbíró tehát újra kezdte a nyomozást.

A fogadós megesküdött rá - amint igaz is volt -, hogy Vin Mod és Len Cannon, meg a gyanús matrózok mind nála laktak, s állandóan ott is dorbézoltak egész addig a napig, míg a két Kip testvért le nem tartóztatták. Az egyetlen gyanús körülmény, ami ellenük szólt, az volt, hogy sokat költöttek, de ezt nem lehetett fontos és perdöntő bizonyítéknak tekinteni. Hawkins úr ugyan meg volt győződve, hogy a gazemberek a Gibson kapitánytól rablott pénzből tivornyáztak, de bebizonyítani nem tudta, s legfőképpen azért nem, mert Vin Modnak és társainak teljesen nyomuk veszett, mióta a Kaiser nevű német hajón elvitorláztak.

Egy hónap múlt el az új vizsgálat megkezdése óta, s a két testvér reményei egyre fogytak... Minek is jöttek vissza Amerikából, s minek álltak újra a törvényszék elé, mely egyszer már elítélte őket, noha ártatlanok voltak?...

- És talán másodszor is elítél! - sóhajtott föl Kip Károly keserűen.

- Bátorság, Károly, bátorság! - biztatta őt Péter. - Bízzunk ügyünk igazságosságában!

De nem sok reményük és okuk lehetett a bizalomra. A vizsgálóbíró, látván az új nyomozás sikertelenségét, már-már azon volt, hogy ismét lezárja a vizsgálatot s átadja az egész percsomót az ügyésznek indítványtétel végett, mikor egyszerre csak különös dolog történt.

Zieger úr, aki ismét átrándult Port-Praslinból, azzal a kéréssel fordult Hawkins úrhoz, hogy adjon neki egy arcképet Gibson kapitányról, amelyet föl akar akasztani dolgozószobájában.

Emlékezünk, hogy a végzetes gyilkosság után maga Hawkins úr készített fényképet, mégpedig igen nagy gonddal, a szerencsétlen kapitányról, s arra is emlékezünk, hogy a felvételkor Gibson kapitány szemei nyitva voltak, mintha csak élt volna...

Ez a kép, melyet a halál kezének érintése csodálatosan nyugodttá tett, a legjobb képe volt a megboldogult kapitánynak, s Hawkins úr elhatározta, hogy megnagyobbíttatja ezt a képet Zieger úr számára. Elővette hát a kép negatívlemezét, s mivel neki magának is voltak kitűnő nagyító készülékei, augusztus 27-ikén hozzá fogott a kép elkészítéséhez.

Nagy gonddal végezte a dolgát, s mivel az idő kedvező volt, pár perc alatt megcsinálta az új fölvételt, mely a boldogult Gibson kapitány arcát a természetes nagyságnál valamivel nagyobb méretben mutatta. Aztán előhívta a képet, rászögezte egy festőállványra és délutánra meghívta magához Nat Gibsont meg Zieger urat.

Lehetetlen leírni a nagy fölindulást, mely Nat Gibsont elfogta, midőn apjának arcát megpillantotta... Oh, ez volt ő: az áldott, jó szívű, derék kapitány, akit mindenki szeretett, aki csak ismerte!... A megszólalásig hű kép volt ez, csak a szemei voltak nagyobbak... mintha a gyilkosság pillanatában jobban kitágultak volna, hogy lássák a reá törő orgyilkosokat...

Nat Gibson zokogva állt meg a kép előtt és sokáig nézte, mély fájdalommal...

Aztán letörölte könnyeit, odalépett hozzá, hogy megcsókolja a homlokát...

Lassan közel hajolt a képhez... majd hirtelen megállt... még közelebb hajolt... halálsápadt lett... nagyot sikoltott és hátratántorodott...

Hawkins úr és Zieger úr megdöbbenve néztek rá.

- Mi történt?...

Talán a fájdalom zavarta meg Nat Gibsont, s azt sem tudja, mit cselekszik?... Vagy látott valamit a képen?... De mit?...

Nat Gibson hirtelen fölkapott egy erős nagyítóüveget, minőt a képek retusálásánál használnak a fényképészek, s egész közel tartva az üveget az arcképhez, fuldokló, hörgő hangon kiáltotta:

- Itt vannak!... A gyilkosok!... Apám gyilkosai!...

És valóban: Gibson kapitány szemeiben, a megnagyobbított recehártyán, a maguk egész vadságában rajzolódtak le a gyilkosok: Flig Balt és Vin Mod utálatos alakja!

A tudomány előtt már régóta nem titok, hogy ama külső tárgyak képét, melyek a szem recehártyáját izgatják, sokáig meg lehet őrizni a szemben. A recehártya ugyanis olyasvalami, mint a fényképész érzékeny lemeze: fölveszi a külső tárgyak képét, s ez a kép mindaddig rajta marad, míg csak új benyomások el nem törlik onnan, vagy el nem foglalják a helyét. Következésképpen a holt ember recehártyáján mindig az a kép marad meg, melyet halála percében látott, s így történt, hogy a Gibson kapitány szemének recehártyája híven megőrizte gyilkosainak alakját, akiket halála pillanatában látott...

Már most az a fénykép, melyet Hawkins úr a tett színhelyén készített Gibson kapitányról, híven megőrizte a szemekben a két gyilkos alakját, s ezek most, a megnagyított kép recehártyáján, világosan láthatók lettek.

Ezekután semmi kétség sem foroghatott fenn afelől, hogy kik az igazi gyilkosok. Hawkins úr hite bebizonyosodott: a két Kip testvér ártatlan volt, s a gyilkosságot Vin Mod és Flig Balt követték el.

Nat Gibson végkép meg volt törve. Teljes súlyával nehezedett lelkére annak a roppant igazságtalanságnak és gyűlöletnek a terhe, amellyel a két Kip testvért üldözte. Mindenekelőtt ezt kellett jóvátennie, s ezt a kötelességét egy percig sem akarta halasztani.

Hawkins úrral és Zieger úrral azonnal a börtönbe sietett és engedelmet kért, hogy beszélhessen a két Kip testvérrel. A boldogtalanok csüggedten, reménytelenül beszélgettek a jövőről, midőn Nat Gibson belépett cellájukba.

- Bocsássanak meg! - szólt fuldokló hangon.

A két testvér megdöbbenve nézett össze.

- Bocsássanak meg! - ismételte Nat Gibson és könyörögve nyújtotta feléjük mind a két kezét.

A két testvér még mindig nem értette mi történt... Nat Gibson bocsánatot kér tőlük... Miért?...

- Ártatlanok!... Ártatlanok! - kiáltott most Hawkins úr ujjongva. - Megvan végre a bizonyíték!...

- És én... és én - kesergett Nat Gibson -, én el tudtam hinni, hogy önök...

A két testvér öröme és boldogsága határtalan volt. Most már mi sem állt útjában pörük újrafelvételének. A most fölfedezett bizonyíték súlya egy csapásra halomba döntötte az előbbi vizsgálat és tárgyalás eredményét. Azok a körülmények, amelyek eddig csak gyanúsak voltak, egyszerre világosak és terhelők lettek a fedélzetmesterre és Vin Modra nézve, és a két testvér ártatlanságában senki sem kételkedett többé.

Harmadnapra ez esemény után a kormányzó elrendelte a Kip testvérek ügyében a perújrafölvételt, s a tárgyalás nem tartott egy óráig sem: - az esküdtek és a törvényszék egyhangúan fölmentették őket. Csak azt sajnálta mindenki, hogy az igazi gyilkosok nem voltak jelen, bár alakjukat, arcukat mindenki jól láthatta Gibson kapitány szemeinek recehártyáján, melyet erre az alkalomra még jobban megnagyítottak.

A tárgyalás után nagy ebéd volt Hawkins úrnál, aki fényes köszöntőt mondott a két testvérre, s mindjárt ott fölajánlta a James Cook parancsnokságát Kip Károlynak, míg Zieger úr fölszólította Pétert, hogy lépjen be az üzletébe és legyen cégtársa azzal a tőkével, amelyet Hawkins úr a gröningai Kip-cég csődtömegéből megmentett.

A két szerződést másnap alá is írták és azóta Kip Károly a Csendes-óceán habjait szántja a James Cookkal, míg Péter Keravarában jobb keze lett Zieger úrnak, aki a Hawkins és Hamburg céggel egyre nagyobb vállalkozásokba bocsátkozik.

Nem fejezhetjük be ezt a történetet anélkül, hogy megemlékezzünk az igazi gyilkosokról is. Több hónap múlt el, mielőtt az igazságszolgáltatás hírt hallott a Kaiser felől, amelyre Flig Balt, Vin Mod és cinkosai elszegődtek. A hír megdöbbentő volt. A gazemberek ugyanis, mihelyt a Kaiser kiért a nyílt tengerre, azonnal fölzendültek a kapitány ellen, elfoglalták a hajót és kalózkodni kezdtek vele a Salamon-szigetek környékén...

Félesztendei garázdálkodás után egy angol cirkáló rajtuk ütött és harcra kelt velük. A nyomorultak elszántan és kétségbeesetten védték magukat, mert tudták, hogy ha legyőzetnek, nem kerülik el az akasztófát, de az angolok mégis legyűrték őket. Egy részük elesett a harcban - köztük Flig Balt és Len Cannon is -, a többieket részint fölakasztották, részint örökös fegyházba küldték. Csak Vin Modnak sikerült néhány társával a szigetekre menekülni, de azóta senki sem hallott róluk.

Így végződött az a hírhedt bűnper, amelynek első ítélete végzetes bírói tévedés volt. A «Kip testvérek bűnügye», ahogy a nevezetes esetet elnevezték, nagy port vert föl akkoriban a közvéleményben, és a megoldásával mindenki meg volt elégedve.

.oOo.