1.

Ebben a szép, nagy, öreg kertben olyan volt bizony az édes, szeptemberi ragyogás - ez a tisztán szétcsurgó sûrû arany a levegõben -, akárcsak a többi, valamennyi kertje fölött a szomszédságnak meg a városnak. A termetes, deli fák bizony nem éltek itt szûzi meddõségben, hanem - miután Boldogasszony-hava tündéri éjszakáin lengõ virágfátylakba burkolózva bolondul kibálozták magukat, élték világukat - végre gyönyörû lakodalmat csaptak, és a hosszú, nyári csendben piciny magvakat pólyáltak eleven szöveteik gyengéd zöldjébe. Most, hogy itt van az õszi beszámoló, és mindenkinek meg kell mutatni, mit mûvelt és hogy munkálkodott Isten nagyobb dicsõségére, - most lám - érett, nagy gyümölcsöket mutogatnak, citromsárga, fontos körtéket és kerek, piros almákat, amelyek csak alig-alig csüngenek a kocsányon, és olyan illattal töltik meg az apácazárda kertjét, hogy az mindenhez jobban hasonlít, mint a tömjén szúró és szemérmes füstszagához.

A tömjénhez, mely már-már émelyítõvé áporodott odafenn a fõépület homályos folyosóin, fõképpen azon a keskeny és szûk úton, mely a zárdatemplomtól a refektórium ajtajáig vezet el az óriás konyha elõtt. Ó, álmos, homályos kora reggeleken milyen otthontalanul szokott elvegyülni a köményleves és pörkölt makk-kávé meg mosogató üst szagával, mikor a bennlakó növendéklányokat a reggelihez vezetik - mikor a hosszú misétõl agyoncsigázva, kiéhezve és kissé bódultan az életük, a lépteik, a páros vonulás gépszerû egyformaságától - néma vánszorgásban elvonulnak arra.

Ilyenkor nyitva szokott lenni a zárda nagykapuja és a templomcsarnoké, hogy világi ájtatoskodók bejöhessenek meg a bejáró növendékek is önként. - Ezekre ugyan nem kötelezõ a napi mise, de jól tudják, hogy a bizonyítványokban enyhítõül számít e buzgóság, és igyekeznek láttatni magukat az osztályfõnök apácától legalább, ha csak a külsõ csarnokba surrannak is be a végére, már evangéliumra, s néhány csepp szenteltvízzel érintették csak a huncut homlokukat - borzongva, felületesen és profánul-sebtiben. De a kék egyenruhás bennlakók ilyenkor beszívhatják egy pillanat felére azt a friss, boldog „világi” illatot, mely a külsõ levegõvel beárad. Sóvárgó szemük megláthatja a város utcájának egy darabját, felrévlik elõttük álomszerûen és futtában az „élet”, amilyennek valaha ösmerték - tavaly vagy tavalyelõtt, mikor még otthon, valahol a szülõk házából jártak iskolába, a mamájuk keltette õket, pörölt, ha még nyújtózkodtak, fésülte a hajukat, és már „igazi” kávé illatozott az asztalon, aztán könyvestáskával siettek végig a világos, napos utcán, kiabáltak a fiukra, vagy vicogva könyökön taszigálták egymást, s közben látták Marit a nagy piaci kosárral, amint bevásárolni megy az ebédhez... Igen, itt is, a templomajtóban lehet látni néha Marikat kosárral, rózsafüzéres öreg néniket, néhány levett kalapú kisdiákot azok közül a szegény tanulók közül, kik ministrálni szoktak a templomban, és a papi konviktusba akarják felvétetni magukat. És látni lehet a bejáró társnõket is, e boldogokat, kik a szüleik házából járnak a zárdaiskolába, s kiket jóformán csak névrõl ösmernek, mén az osztályban külön padsorokba ültetik az egyenruhásokat, és a közlekedés e világiakkal jóformán tilos nekik, csak a „felebaráti szeretet” követelte szívességekbõl állhat. És a kis profánok ilyenkor oldalvást állva gúnyos és zavart érdeklõdéssel szemlélik a kimérten vonulók sorát. Az életük nagy szabadságából, boldog és léha köznapiságából nézve akaratlanul is tiszteletet keltõ - idegen, titokteljes és méltóságos ezek rituális rendje, éltük és lépteik szigorúan kötött ritmusa. Kissé irigyen nézik, mint a papnõket, beavatottakat - de csak azért is összevihognak.

Legkivált az „öreg”, a kövér, paprikavörös képû apáca mögött, kirõl tudják, hogy rettegett pásztora e sötétkék nyájnak. Kunigunda’ gumi bunda! - csúfolják, és kuncogva nevetnek a háta mögött. Igen, hisz õk nem tartoznak rettegett uralma körébe. Ó, hogy gyûlöli õket. Nem is néz vissza rájuk, úgysem nyomozhatná ki a bûnöst, és nincs hatalma fölötte, de nagy arca egy árnyalattal sötétebben vöröslik a méregtõl, és tömzsi marka keményen szorítja az olvasó faragott halálfejét. Réndetlenek! Fraccok! Pinklik! - pattog érdes, szinte férfias hangján, rossz, svábos kiejtésével. Testes nagy alakja úgy áll háttal a nagykapu felé, hogy elfödje a kilátást, az utcát - reggeli fény, mozgalom, szabadság veszejtõ ingereit. Si-étni! - recsegi egyre, míg az álmatag léptû sort felszívja a szûk folyosó. És jaj annak, aki ilyenkor egy halk szót súg a szomszédja fülébe, aki csak egy jellel is megszegi a reggeli szilenciumot. Ha kisnövendék, okvetlen térdelni fog büntetésbõl a refektórium közepén, ha nagyleány, perceken át kell hallania e rekedt káplárhang csattogó zsémbelését - idegekig ható, meg-megújuló árját a pulykamérgû pirongatásnak jó reggelre a makk-kávé mellé - a szilencium nyomasztó csendjébe.

És azzal elkezdõdik a nap: leckék, munkaórák, gyakorlatok - hitmagyarázat, karban imádkozások, litánia az ájulásig, hideg kövön térdeplés -, és pontosan úgy, mint tegnap és holnap nemkülönbül.

Ó, igen, az Öreget valahogy meg lehet szokni, és ima közben messzire szárnyalhat a gondolat, de ez a szörnyû egyhangúság... mikor úgyis oly rettentõ hosszúak az ifjúság üres napjai, oly súlyos a várakozás, oly türelmetlen a vágy az élet után...

De lám, a kert - édes, illatos és szép. Oly jó lejönni ide, elhagyni a kínosan tiszta nappali termet, a homályos folyosókat, kikövezett udvarokat, elmenni az új iskolaépületek meg a kertész háza elõtt, végig a nagy veteményágyak unalmas, hosszú útján a pöszméték között; és végre ideérni a drótsövény kerítette lombos világba, hol nem kell a szörnyû páros sorban vánszorogni - szét lehet széledni a lombos, kanyargós utakon, sõt elbujdosni a kertpalánk alján az orgonák zöld sûrûjében. Itt délutánonkint, míg szép az idõ, néhány órán át akár fogócskát játszhatnak a kis elemisták meg a polgári iskolások, és magukban elbolyongva vagy összeállva titkolózhatnak és ábrándozhatnak a nagy képezdész „kisasszonyok”.

Mert itt a füvek bizony nem illatoznak ájtatos tömjént és halotti füstölõket, és a fák is egy cseppet sem szégyellik magukat, noha a zárda kertje ez. A nyári csend hónapjaiban feldajkálták piciny magzatjaikat, és most, hogy újra õsz van, és megjöttek a lármás, szegény kis emberszüzecskék a lombok alá, és szipogva siratják még az otthoni, pihés fészket... most lám a citromsárga, nagy fontos körték, már olyan készen, túl éretten csüngnek a kocsányon, hogy csak egy piciny szellõcske kell és...

„Puff!” - „Nézzétek, mekkora! Jé!” „Ha most otthon lennék, felkapnám, és beleharapnék, szlihüpp! Jaj, csak úgy csurogna a lé!”

Három apró csitri hagyja abba erre az eseményre a „síróiskolát;” mert ilyenkor szeptemberben ez a játék járja itt hagyományosan. A gyerekek, kivált ha elõször vannak itt az idén, összeülnek egy kerti padon, és sorjában egymás után végigemlegetik, elkántálják az otthonmaradt boldogságot, drága kis múltjukat, és versenyt rínak édes, mély - csodálatosan asszonyi és ösztönösen keresztényi - gyönyörûséggel... Ám egy nagy, csurgó levû, túl érett körte leesett! Azt ott kell szépen hagyni a földön, vagy pedig jelenteni Kunigunda nõvérnek, és odavinni hozzá. Így aztán felkerül az aszalóba vagy a konyhába, talán befõtt lesz belõle egy kevéske cukorral télire a betegek számára; igen, mert ez a rend... és azt csak az ördög súgja az embernek, hogy ilyen érzéki kívánsága legyen - és majd égne érte a pokolban vagy a tisztítóhelyen eleget; volna neki nemulass, aki le nem gyõzné magában; de hát még Kunigunda nõvér mit mûvelne, tán még a vörösnyelvet is feladná az ember hátára, és hogy ordítana, jaj!... Ha fel lehetne venni titokban - igen, de már hárman látták, és talán más is észrevette; az a Wester Janka biztosan beárulná, mert az egy sorornak a rokona; és két képezdésznõ kisasszony is ott a fa mögül nézi õket, és nevet... És ha nem is tudná meg senki, az utolsó ítéleten úgyis kisülne, mert akkor minden bûn kisül, és szégyellhetné magát, na nem igaz? A meggyónt vétkek is napvilágra jönnek akkor majd, csakhogy az úgy lesz megcsinálva, hogy a meggyóntakért nem fogja érezni az ember a szívében a szégyellést. Na nem igaz?

...És lassan, remegve, léptenkint közelednek mégis a csábos pont felé. Ott sárgul a pázsiton - micsoda inger, milyen veszejtõ, drága, bûvös ígérete minden földi örömnek, vétke a kívánságnak, sóvár kísértése az ínynek!... Ó, ártatlan fagyümölcs! Mily óriássá növelt, mily jelentõssé dagasztott, mily ártóvá mérgezett itt fantázia és tilalom! Fának magva, isten gyümölcse, most már igazán a Sátán mosolyog zománcos színeid szépségében; magadra vetted a világ bûneit!...

- Na wasz isz! Vegyeteg, megegyetek! Na... mit mondta? Ejnye! Ihr dumme Gränd’ln!

A három kis tettenért hátrarezzen fagyos rémülettel. Mi ez? - Csakugyan õ, a rettentõ Kunigunda, hátulról közeledett feléjük, és megállt kezében a szemenkint pergõ olvasó, megállt szája az örökös hangtalan mormolásban; nézte a kicsiket, és nagy, egyszerû, piros képén egy ritka vendég, valami furcsa, szégyellõs mosoly; kicsit profán, kicsit anyás talán - valamit megértõ, messzire emlékezõ... A másik percben bosszankodásba rejtõzik, félszegen, ügyetlenül. Hisz a kicsik alig hisznek a fülüknek, oly reszketve, ijedt-kedvetlenül közelednek a gyümölcs felé.

A nõvér elfordul, valamit mormog még; testes alakja kemény vonalaival szokatlanul szaporán tûnik el az út kanyarulatánál, a kijárat felé megy.

- Meg szabad enni? - kérdi egy körfésûs szöszke az ijedtségtõl még halványan. - Ez igaz? - Egy csoportban állnak bizonytalanul és reszketve; kezükben a szép gyümölcs.

Wester Janka közelükbe lép. Eddig mereven nézte õket, nagy, igézõ szemei beteges tekintetével; sápadt arcát egy nyitott földrajzkönyv takarta el, ahogy magolt belõle. - Nem, ne egyétek meg, én legalább nem tanácslom! A nõvér csak próbára akarta tenni az önmegtagadástokat. Gyertek velem, ott lenn, a palánknál egy fa odvában van a mi osztályunknak egy lurdi szobra; elsõ áldozáskor vettük. Az õ tiszteletére, a Boldogságos Szûzmáriának ajánljátok fel ezt! Tegyük oda neki, jó? A mennyországban tízszeresen vissza fogjátok majd kapni! Az oltárhoz nyúlni persze nem szabad nektek, mert az a polgáristáké, mi vettük a selymet, a szentképeket. De ha valamit áldozni akartok, ideadhatjátok!

- Igen, jó lesz - mondja a körfésûs reszketve a felindulástól, boldogan a megtiszteltetéstõl. - Igenis, és nekem van egy szép Jézus-szíve képem, csipkés szélû, én azt is felajánlom! - teszi hozzá hirtelen, fellelkesülve a gondolaton, hogy odaát a mennyországban tíz csipkés szélû képet kap helyette. És megindulnak a szép, érett gyümölccsel - a nyurga kamasz lány magasra tartva viszi elöl, mint áldozati kelyhet. S a vén fa odvában majd boldogan fogják fellakmározni falánk hernyók és apró kukacok a lurdi szûz fehér lábai elõtt. Mert Istennek az õ legalábbvaló teremtményeire is egyképpen gondja vagyon.