3.

Soror Virginia deli termetû, olajbarna arcú, jellegzetes szép nõ volt; setét szemû, keményen rajzolt, sûrû szemöldökû. Szép, érett alakja a harmincas évekre vallott; de az apácák arcán ritkán ismerhetni fel korukat. A hófehér vásznú, ropogós keményre vasalt fátyol mindig fiatalít, mert a rendesen áruló részeket takarja be: a homlokot, a hamar ráncosodó halántékot, a nyak és az áll matrónás gömbölyödését s a szürkülõ hajat.

Ez a széles, repesõ fehérség úgy száll mögöttük, mint egy óriás galamb szárnya. Az arc köré simuló feszes része kissé elõreszorítja a bõrt, fiatalossá telíti a vonásokat; s az élénk arcszín csattanóan vérmesnek - a halvány mennyeien nemesnek, a barna energikusnak és uralkodónak mutatja viselõjét csak e sok fehér szín dús reflexei révén. A hátul derékig csüngõ, szétterült redõzet a fej s a nyak minden kis jellemzõ mozdulatát olyan árulón követi, hogy a nõvérek hát megül is sorjában felismerhetõk, ha ünnepi, komoly sorokban vonulnak lassan az oltár felé a félhomályos templomon át, hogy az úr testét elfogadják. A bõredõs fekete öltöny is, mely valami nyugodt eleganciát, biztonságot, ökonómiát visz a mozdulatokba - csak látszólag uniformizál; de nagyon is kiemeli az egyéni árnyalatokat; - ó, lelkendezõ növendékfruskák az õ hév udvarlói áhítatukban sokat tudnak errõl beszélni! És mennyi sok félszeg, magabízatlan, világtól elvadított teremtést vonzott be ide öntudatlanul is ennek az öltözetnek különös bája és méltósága; bár „elhivatás”-ról bizonykodtak önmaguk elõtt! S míg odakinn sután és elnyomottan jártak bús gúnyáikban, szegényes cifrájú, elszabott, önérzetgyilkos hüvelyekben - itt csakhamar meglelték önmagukat, belsõ biztosságukat és rejtett értékeik testi kifejezését. Vannak jellemzõen apácás mozdulatok; szélesek, kicsit kenetesek, klasszikusan mérsékeltek, miket a köntös viselése teremtett; és a mozdulatok jólesnek és jól állanak. Tán azért is várják a suta kis jelöltnõk, a „kandidáták” oly epedve a próbaévek végét, hogy mosott egérszín-csíkú szoknyájukat, idétlen kemény abbégallérjukat felcseréljék végre a „ruhá”-val, és lenyírt vagy simára nyalt fejükre rátehessék az áhított velumot...

Az apácák igen kevésre szoktak emlékezni hajdani „világi” korukból még akkor is, ha ez túlterjedt a gyermekéveken. Nem pusztán az áhítat s a földi dolgok köteles megvetése ennek az oka; de az itteni élet rövid idõn teljesen átalakít, új tartalmakkal tölt el, szûkkörû, de annál intenzívebb és teljesebb új képzeletvilággal és oly sajátos, oly erõs érdeklõdéssel, mely csaknem teljesen kiszorítja a régit, a távolit és túl bonyolultat, melyet alig is ismertek, vagy melynek elkedvetlenülten búcsút mondtak. A szép Virginia nõvér is csak igen korai ifjúságát élte le kinn egy szép, érseki városban, hol olasz származású apja félig mûvész, ismert templomi karmester volt, és õ egy másik, ottani szerzet apácáihoz járt iskolába. Tizennyolc éves lehetett, mikor az apja elhalt; egy év múlva anyja újból férjhez ment egy szép vívómesterhez, aki iránt a kisleány szenvedélyes, keresztényietlen gyûlöletet érzett. Akkor határozta el, hogy zárdába lép, mégpedig messze a szülõvárosától, mostohájától és az ismerõs családoktól; mert hisz rokonai nem voltak ebben az országban. Késõbb mint abbégalléros jelölt sokat és forrón imádkozott bûnbocsánatért, s töredelmesen bánta az oktalan gyûlöletét anyja férje iránt, kit hisz alig is ismert. Csakhamar megnyugodott, a Gondviselés eszközének tekintve ez érzést, mellyel õt hivatásához késztette; imádkozott családja lelkiüdvéért, s csakhamar teljesen elfeledte õket. Idebenn fejlõdött ki minden lelkivonása és képessége, ebben a világban érett emberré, és ez kötötte le minden szálával és sajátosságával. Elsõ idõben, míg még tanult és vizsgákra készült, az öreges Kunigunda mellé volt beosztva a bennlakók helyettes felügyelõjéül, akkoriban sokat tûrt e különös teremtésnek, ki néha csúful leszidta õt is a növendékek elõtt. Mondják, az „öreg” valaha régen egy német uradalmi erdésznek volt a leánya, s özvegy, csendes apja mellett õ tartotta rendben a tolvaj favágókat, a korhelyes vadászlegényeket és kerülõket; s a termetes kisasszony szörnyû nyelvétõl a legmarconább vadorzó is megszaladt. Egy növendék, véletlenül földije, pletykázta ezt talán sok évvel ezelõtt; s az ilyen történetek fennmaradnak itt generációkon keresztül. A derék, piros nõ itt is tisztaságot és rendet tartott a rábízottak közt, annyi szent igaz; és ezért meg hogy óramûpontossággal végezte köteles napi imáit, olvasóit és a penitenciákat, és mindig szabott idõben áldozott - tisztelték és megbecsülték, bár az alárendelteknek sokszor adott alkalmat érdemek szerzésére a béketûrés erénye által; s bár akiknek nem volt vele dolguk, háta mögött jóakarattal mosolyogtak furcsaságán. E rettegett hangos teremtés lelke egyszerû volt és naiv; a nappaliban egy öreg, beteg szobapálmáját úgy ápolta, mint egy kedves gyermeket; s nagy szünidõkön, mikor a növendékek távol otthonukban mulattak, s csak néhány árva lézengett itt - mondják, ezekhez szelíd és engedékeny volt, és a szokatlan csendben naponta elsírdogált magában a rég elhalt apácákon, emlegetve kedves szokásaikat. Máskor elfogta valami együgyû kíváncsiság, magához szólított egy-egy kisnövendéket, s kifaggatta a kis gyanútlant otthoni sorsáról, szüleirõl, vagyoni és egyéb viszonyaikról. Ilyen beszélgetésekben igazi asszonnyá vedlett vissza; naiv és elfogult nénike volt, aki célzatosan azt hozta ki a gyerekekbõl, hogy a világon szörnyû lehet az élet, mindenki nagyon szegény, a házastársak veszekszenek, a férjek verik a feleségüket, a rokonok irigyek. „Ja-ja, so ist die Welt” - mondta elégedetten az értesülésekkel, és útjára engedte a megrémült kislányt; de ha ez aztán valaha válogatni merészelt az ételben, tányérján hagyva a borzalmas nürnbergi répát, csúnyán fejéhez verte: „Otthon megennél! koplalolsz, te Fracc, te Pinkli!” Egy fokkal ilyenkor setétebbre pirult, villámló szemekkel várta meg, míg szegényke rémülten torkába gyûrte az embertelen fõzetet; csak akkor ment tovább - hangtalanul mormoló szájjal, egy olvasószemet lecsörrentve a fekete zsinóron. Ilyen volt.

Ám a szép olasz nõ, Virginia csakhamar rájött, mi rejtõzik az „öreg” káplárönkénye és zsémbelõ dühe mögött: titkolt és szemérmes gyöngéd hajlam, melynek õ volt tárgya, a fiatal, eszes nõvér. Eleinte kacérkodott is vele egy kicsit - késõbb, mikor egyre kevésbé igénytelenné, csakhamar terhessé is vált az esetlen hódolat, melyben a vénebb apáca már-már felolvadt, mely élete egyetlen és legmélyebb élménye lett. Még késõbb, mikor testvérek és növendékek észrevették, s mulatták a dolgot, az ifjú nõ elröstellte, csakhamar áthelyezését kérte, és csak gúnyt ûzött az öregbõl a többiekkel együtt.

Miután pár évig szokáshoz híven fiókházakban dolgozott, visszakerült ide, a tartományi anyazárdába, és hamarosan karriert csinált, õ egyike volt annak a néhánynak, kiket magyar születésük és tehetségük miatt magasabb tanulmányokra választottak ki; helybeli paptanárokkal adattak nekik órákat, és állami intézetekbe küldték levizsgázni, hogy a törvénynek is elég tétessék. A kongregáció új, magasabb iskolákat készült szervezni - az elõbbi püspök, az országhírû egyházi kitûnõség pártolta és segítette e terveket -, s Virginia valóságos oszlopa lett e dolgoknak. Ez érettebb éveiben szenvedélyes munkakedv égett benne, tüzes energia és tevékenység. A napi lelkigyakorlatokon kívül nyolc órát tanított a képzõben, vezette az írásbeli dolgokat, levelezett és érintkezett világiakkal, papokkal és alkalmazottakkal. Modorában szereplõ egyházi emberek sima fölényû udvariassága és kenetessége volt meg, melyet isten tudja, honnét tanult. „Mindent a szerzetért - a Hazáért!” ez volt eszménye, erre szánta és szentelte magát. Jártas volt az összes ügyekben és számadásokban, kezén mentek át a külsõ gazdaság jelentései, a közoktatásügyi miniszter rendeletei, õ levelezett pénzintézetekkel s a növendékek szüleivel - s a kerti oldalon épült új iskolaház terveit is áttanulmányozta éjszakánként. Olyan volt a természete, hogy valaminek, gyakorlati és megfogható dolognak egész más hévvel kellett odaadnia magát; és ez most a szerzet érdeke és emelkedése volt. Egyszer, egy évig tartó betegeskedés idején meg is írta rendjének ez országbeli történetét, s a püspöki nyomdában látott napvilágot az értelmes kis munka, ösmerte és szerette ezt a rendet, az öreg anyaházat itt, e hajdani kaszárnyát zárt folyosóival, feketült szentképeivel és a kriptával odalenn, hol elhunyt, régi testvérek pihennek Krisztusban; a kedves templomot, melynek oltárképérõl olvasta, hogy mûvészileg értékes - s szerette a környékbeli gazdaságokat is, bár sose látta; s a kis hegyi szõlõt a határban, hova némely õsszel kimentek, és szüretet csaptak, egy kevés mustot ittak, és szent meg hazafias dalokat énekeltek az apácák. Szívesen gondolt egy ilyen délutánra, mikor kinn a szabadban, Isten nyílt ege alatt mondhatta el napi imáit, egy susogó levelû szõlõlugas árnyékában, és oly forró, lelke mélyéig felbuzdult szívvel csodálta a Mennyei Atyát alkotásai szépségében. Itt az anyaházi fegyelem szigora alatt ritkán volt része ilyenben; de a fiókházban, hol éveket töltött, párszor ki is rándultak a hegyekbe; ott a nõvérek néha érintkeztek is a város katolikus hölgyeivel, a zárdában tartották a nõegyleti gyûléseket, s párszor a helyi fõnöknõvel látogatóba is mentek, baráti uzsonnákra egy-egy idõsebb úrnõhöz. Igen, Virginia nem talált ebben helytelent, bármit mondjanak is, mert az „akiben a szentséget erõszakkal kell megõrizni...”! - Erõs szája bosszankodva rándult el ennél a gondolatnál. Nem, igaza van Berchtoldának, a kandidátnõk új fõnökének, nem szabad úgy nevelni a nõvéreket, hogy meg legyenek fosztva minden ellenállóképességtõl a kísértésekkel szemben. „A világiakkal való tisztes érintkezés a felekezeti, katolikus összetartás nevelését célozza!” - gondolta szigorú érzéssel. Õ tanulmányozta a rend alapítólevelét és múltját; eredetileg istenes asszonyok menedéke éppúgy volt az, mint világtól elfordult hajadonoké; s feladata éppen az volt: dolgozni, hatni - nevelni, tanácsolni és téríteni; menteni és vezetni a lelkeket a bûnbõl az üdvösség útjára.

Õt lelkesítette és áthatotta rendje igazi szelleme, és beleélte magát a gondolatba: fejleszteni, emelni befolyását és tekintélyét az országbeli más nõi szerzetek közt is, melyeket mind ösmert átutazó vendégi érintkezésbõl. Voltak köztük szerény kolduló testvérek, kiknek apátnõje nagy szõrcsizmákban utazott, durva csuhában, s persellyel és feszülettel a kezükben mentek a városba kéregetni - s voltak rendek, melyekben csak régi, nemes családok leányai léphettek alapítványi helyre vagy dús hozománnyal, s ha megszálltak itt egy éjszakára, kilencágú koronás huzattal vonták be a vendégpárnákat, a saját kelengyéjükbõl... Virginia szerzete valahol középen állott, a város és néha a környék kisúri osztályából meg a szomszéd sváb falvak vallásos parasztlányaiból teltek a sororok; hoztak magukkal egyszerû fehérnemût, s pár ezer koronát vagy tanítónõi diploma megszerzéséhez való készséget; itt jelölt korukban végezhették a képzõt - de már közben és azután is dolgoztak ám szigorúan és sokat. Volt zárdájuk az ország minden vidékén, és igen sok világi kórházban ápoltak közmegelégedésre. Ó, ennyi tér, munka és fekvõ vagyon mellett többet kellene jelenteniük az egyházi életben! - gondolta Virginia. Elsõsorban gazdagabb lenni, mert ez minden befolyás titka és a jónak is eszköze a földön - így tudta ezt az okos nõ, ki személyére örök szegénységet fogadott, s alig volt egyebe a rajtavalónál, de a testületre, melyhez tartozott, átvitte minden becsvágyát. Miatta örült a saját szervezõ tehetségének is, és (igen, csak miatta) egyre növekedõ befolyásának. Az év kezdetén „hivatalosan” is a beteg fõasszony titkára lett.

Ezt a fõasszonyt még a mostani öregek, a penziós sororok választották meg valaha, de javakorukban az elõdjének engedelmeskedtek, kinek legtöbben közülük földijei is voltak, vele együtt kerültek ebbe az országba. Egy bajor misszióból telt ez a gárda; egy régi püspök hozatta ide õket; az, amelyik megfogadta, hogy „még a kanászok is németül fognak káromkodni” ezen a vidéken, hol eddig csak néhány elszórt sváb falu szerénykedett a tiszta és konok magyarság közt. Abban az idõben volt ez, mikor itt ilyenekkel lehetett fogadkozni büntetlenül. A jó püspök fontosnak tartotta céljaira a nõnevelést; és az akkori úri osztály leánykái (mostani fiatal asszonyok nagyanyái) csakugyan itt kezdtek volt németül gagyogni, és itt tanulták meg a híres „Spitzmalerei”-t. A kanászokig ugyan nem jutott el mindez a szép tudomány, de a jeles egyházfejedelem csinos javadalmakat játszott a rend kezére az emigránsok elkobzott birtokaiból. Az öreg házba, e hajdani kaszárnyaépületbe, melyet szintén az õ révén kaptak, új növendékek kerültek azóta és új sororok; minden évben felavattak egy itt nevelt apácagenerációt - s a penziósok, az idõk e tanúi most már a balszárnyban laktak, onnét szemlélték a dolgok folyását, és imádkozva készülõdtek az égi menyegzõre. Ezenkívül nem volt most már egyéb dolguk, mint hogy „jó példával szolgáljanak” a fiataloknak, és õrizzék a magukkal hozott szigorú szerzetesi szellemet. És Virginia jól tudta, hogy ezt meg is teszik, bár egyelõre némán figyelnek mindent, árgus szemekkel és alázatba rejtett nehezteléssel. A Fõnökasszony beteg; tán nemsokára Jézushoz megyen.

Az öreg soror Leona, az elhalt régi Würdige testvérhúga, mondta egyszer finoman: „Ó, a szegény kedves Virginia valóban túl nagy áldozatokat hoz szerzetünkért, mert csupa iránta való szeretetbõl megnehezíti magának a lelkiüdvért való harcot a földön; magára véve a hiúság és világiasság kísértéseit. A földi tudomány sokszor a sátán útvesztõje.”

És mindig akadt valaki ebben a nagy házban, aki Virginiának tapintatosan és „csak szeretetbõl” visszasúgta az ilyen megjegyzéseket.