4.

- Ach, liebe, liebe Schwester!

Kunigunda bíbor arccal jött felé; reszketõ zavarral, sután bogozgatott egy csomót az olvasója zsinegére, hogy tudhassa, hol hagyta abba az imát. Úgy mozgott, olyan volt, mint egy csínyen kapott kisnövendék; csakhogy óriási arányokban. Virginia minden ellenérzése mellett is nem állta, hogy ne mosolyogjon.

- Ah, milyen ritka vendég itt nálunk az internátusban - folytatta az öreg németül, és felé nyújtotta tömzsi kezét.

- Hogy, mint van, kedves nõvér?

- Mindig jól Urunkjézus kegyelmével - felelte a vendég szertartásosan.

- Sok dolga van persze, ó, tudom. Azért hanyagolja el annyira régi embereit, régi otthonát. És hogy szolgál a becses egészsége, kedves nõvér?

- Köszönöm, már egészen jól, istennek hála.

- Mindörökké ámen! Jöjjön csak, nézze meg a kertünket, milyen szép még! Bizony a nyáron, nagy szünidõben sokszor gondoltam rá, hogy egy szép vasárnap délután meglátogat bennünket. Ide készítettem széket, úgy mint régen, mikor még itthon volt ebben a kertben. Mikor együtt imádkoztunk itt a nagy fa alatt, aztán elbeszélgettünk uzsonnáig - emlékszik?

- Hogyne! - mosolygott Virginia, és eszébe jutottak a szidások, zsémbelõdések az öreg rikácsoló hangján. - Bizony minden épp olyan itt, mint hét évvel ezelõtt, mikor én itt voltam. Csak az orgonabokrok nõttek meg, és a fák öregebbek hét esztendõvel.

- Mi magunk is fiatalabbak voltunk akkor! - sóhajtott az öreg valami furcsa, érzelgõs arcfintorral.

- Fiatalság, bolondság! - felelte Virginia megint diplomatásan mosolyogva, és széles, papos mozdulattal ült le a kerti asztal melletti székre.

Így beszélgettek. Bár egy házfedél takarta be õket, mégis életmódjuk szigorúan elõírt rendje úgy elkülönözte, hogy azok, kik más szárnyban laktak, egyebütt dolgoztak, alig érintkeztek egymással, mert az apácák refektóriumában kötelezõ volt a „szent hallgatás”, míg együtt étkeztek, a templom pedig az áhítat helye. E mesterséges távolság jó melegágya volt a különös és fantasztikus hevüléseknek, melyek csak ritkán vonatkoztak közeli társnõre; legtöbbször a leginkább elkülönített nõvért, jelöltet vagy képezdésznõt illették. A sötét öreg ház át meg át volt szõve ilyen megnevezhetetlen és izgalmas rokonszenvekkel, a templomból kijövet áruló pillantások estek, a szenteltvíztartó peremén reszketõ kezek érintették egymást, lopva, éteri könnyedséggel, ám feledhetetlen érzésekkel, s egy véletlen találkozásnak a folyosón, egy köszönésnek, egy elsuttogott szónak életre (e nagyon is belsõ és jeltelen életre) kiható jelentõsége volt. S az ilyen légies kapcsolatokról - bármily titkoltak voltak látszólag - rendesen tudott az egész zárda. Egy-egy új érzelemnek vagy egy hûtlen pálfordulásnak hírét messze fiókrendházakba is elvitte a hír, valamelyik áthelyezett testvér; néhány sejtetõ célzásból tudomásul vették a Dunán túl és Erdélyben, a szép Fiume melletti gyermektelepen s a régi zólyomi kastélyban, hová nagybeteg apácákat üdülésre küldenek. „Ah, én is voltam fiatal!” - sóhajtja néha ábrándos elnézéssel, „megértõ” szívvel egy-egy középkorú testvér, kinek még vannak ábrándjai; - de az öregek rendesen fejcsóválva, rosszallóan emlegetik e dolgokat, bár nem kevesebb érdeklõdéssel kísérik. Simonea, ki az új Berchtolda elõtt volt a kandidátnõk fõnöke, ígyen szokta oktatni báránykáit a péntek esti „fejmosás”-ok idején: „A folyosó a zárdában az, ami a világban az utca! Aki szükségtelenül és sokat jár a folyosóra, arról tudni lehet, hogy nem ok nélkül teszi: az olyan itt, jól jegyezzétek meg, mint akit odakünn »utcalány«-nak neveznek!” S az ifjú körgallérosok, ha szívdobogva és izgalomtól vacogó foggal el is surrantak valamelyik szent vértanú fakóra feketült képe elõtt, egy-egy fordulónál vagy a lépcsõk felett, a lurdi-barlang mécse halvány világánál - egy drága „véletlen” találkozóért, mely betöltse tartalmával néma életüket -, ó, buzgón meggyónták hét végével mind e bûnöket, s forrón megvezekeltek bõséges imában a hideg kövön azért, hogy egy földi lény iránti vonzalom elhomályosítá lelkükben Isten szeretetét. És a jövõ héten újból vétkeztek, és mindig, míg csak ifjúságuk el nem múlott...

- Alighanem gyászunk lesz nemsokára! - kezdte Virginia tompán, és összekulcsolta szép, fehér kezeit. - Fõtisztelendõ anyánk ma vette föl harmadszor az utolsó kenetet.

- Ach, ja! Ilyen az élet! Nagy szomorúság jön ránk! - felelte az öreg bólingatva, de a hangjában csendes és mély közönnyel. Õ sohasem vett részt a közügyekben, végezte a maga dolgát, pörölt és rendet tartott; a fõnökasszonyt alig látta nagy ünnepeken kívül, mikor a szokásos kézcsókra elébe járultak.

Mindketten illendõen lesütött szemmel, gyászoló arccal hallgattak egy percig.

- Ezt a kis Helént talán magához hívatta õtisztelendõsége? - kíváncsiskodott aztán Kunigunda élénkebben.

- Igen, azért küldtem fel az imént, engedelmével! Hogy viseli magát? Milyennek találja szegénykét?

- Hát afféle - afféle! Idegen itten; csak úgy lézeng a többi közt, vagy ül magának - wie ein Haufen Unglück!

- Szokatlan még, és talán megtöri nagyon a nénije betegsége; hisz egyetlen rokona õ, és a földi kötelékek, tudjuk, néha erõsek!

- Ach was, hisz alig ismerte! Mért kellett a világban nevelni, egy olyan nagy városban járatni iskolába! Ki tudja, mivel van tele a feje? Azután most is ezzel a Holzernével való barátkozás! Mire volt az jó?

- Bocsánat, kedves nõvér; ez a Fõtisztelendõ Anya kifejezett akarata volt.

- Hát persze, persze, igaza van; ez az önök dolga. Én csak afféle öreg trombita vagyok, a magamét fújom. Sok mindent nem értek én már, mert nem is törõdöm vele, de a szívem azért még tud érezni... igenis!...

Virginia gyorsan elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia azt a lehetetlenül furcsa, érzelgõs és szemérmes kifejezést, mely az öreg e reszketeg szavait kísérte. Elnézett a lombok aranypöttyes zöldjébe s a mozgó, libegõ kékbabos egyenruhák felé a pázsit fehér utain. Komolyan, okoskodva, meggyõzõ hangon kezdte magyarázni:

- Igen, Fõtisztelendõ Anyánk fontosnak tartja, hogy a húga csak akkor lépjen be a szerzetbe, ha igazi hivatást érez. És neki igaza van, õ oly bölcs és mély belátású, mint a szentek, kiknek nemsokára át kell engednünk drága társaságát.

- Így beszél, kedves nõvér? - csattant fel Kunigunda és lábával dobbantott az iménti, néma visszautasítás miatt, izgalmában. - Ezt mondja ön, aki olyan járatos a külsõ... a... mindenféle csiricsári dolgokban?... Aki...

- Jól tudom, hogyne - mosolygott sima udvariassággal a másik -, hogy a szerzetesi élet a legboldogabb és legtökéletesebb a földön, és a mennyek elnyerését a legjobban biztosítja; és hogy éppen ezért nem vétek sõt jó cselekmény számba megy rábeszéléssel, szelíd erõszakkal is bekésztetni vagy magunk közé édesgetni egy Isten szolgálatára alkalmas lelket. Hisz kedves nõvér tudja, hogy én helyeslem Berchtolda felfogását, aki enyhített a kandidátnõkre vonatkozó szabályok szigorán a pár hónap alatt, mióta a noviciátban van.

- Persze! Azóta olyan rendetlenség is van ott, ach - olyan Ausgelassenheit, pfuj! Este nyolckor, ima után a galléros jelöltek ott reitschuloznak nyihogva a folyosón; ki hallott olyat? Próbálták volna csak Simonea idején, az ellátta volna a bajukat! Hiszen ön emlékszik; önt még láttam térdelni ott a folyosón, amerre a növendékek hálói felé mennek; ott térdelt büntetésbõl egy hangos szóért, már beöltözött novícia korában, és a bennlakók párosával végigmentek mellette...

- Mindig hálás maradok tisztelendõ Simonea nõvérnek, hogy szerzetesi alázatra nevelt! - felelte a fiatalabb nõvér, de a hangja kissé fojtottan rezgett, szája idegesen elrándult egy percre az öreg tapintatlan szavaira. Az észrevette, ijedten kapta össze magát, hunyászkodó, elszelídült arccal nézett rá megint.

- Hát persze, önök ezt jobban tudják, önök fiatalabbak, önök most a „munkálkodó rend”, a Márthák, most van az idejük! Én csak öreg trombita vagyok, mindig a magamét fújom; de azért nem vagyok rosszabb másnál, der liebe Gott soll’s verzeih’n! Megmondom a magamét, de azért lehet velem beszélni, beszélgetni... igen, hisz tudja azt, kedves nõvér! Sokszor ültünk mi hajdan így együtt itt, ebben a kertben, míg a növendékeink szanaszét futkostak, és kicseréltük a gondolatainkat, elbeszélgettünk a szerzetünk dolgairól, a testvérekrõl meg az egész bûnös világról... Ugye?...

- És jól leszidott, kedves nõvér, ha egy fél percet késtem az inspekcióról, hogyne emlékezném! - mosolygott Virginia, tréfába fojtva azt a feszengõ, türelmetlen röstelkedést, mely elfogja az embert viszonzatlan, idétlen, komikus vonzalmakkal szemben.

- Mert minden szabad idejét magamnak akartam, hogy itt, a közelemben töltse... igen, és fájt nekem, ha elgondoltam, hogy másokkal találkozik a folyosón, vagy beszélget, látogatni megy regráció órában... Tudtam, hogy naponta együtt van a többi iskolanõvérrel, akik tanultabbak, ügyesebbek nálam, és inkább hozzávalók! Ach!... - Reszketõ arcvonásokkal, szinte könnyes szemmel, esdeklõn nézett rá.

- Fiatalság, bolondság, nemde? - terelte el újból a vendég. - Hanem hogy folytassam, én nagyon is gondolok rá, hogy a mi kis Helénünk zárdába lépése mit jelentene a mi rendünknek azonfelül, ami a legfõbb, hogy az õ lelkének is üdvére válhatnék Isten akaratából. De csakis úgy ám, kedves nõvér, ha csakugyan, világosan érezné a hivatást, ahogy mi éreztük valaha. Mert ez a mi életünk is sok megpróbáltatással jár, hisz tudjuk mi, ugye?

- Ach igen, igen! Mein Gott!

- És a fõtisztelendõ Anya fülem hallatára mondta a húgának, hogy ne lépjen be másképp, inkább várjon vele! Õ kívánta, hogy kinn nevelõdjék a gyámjánál, hogy lássa és ösmerje meg a világot elõbb. És õ egyezett bele, hogy itt a városban barátságot kössön Holzernéval, ki végre is derék, hitbuzgó katolika nõ, és elnöknõje az „Egyházi ruhákról Gondoskodó” egyesületnek, kegyes Anyánkat nagyon lekötelezte múlt évben, mikor templomunkat pazarul ellátta gyönyörû új holmikkal. - És kegyes Anyánk nem ellenezte, hogy Helén kimenjen havonként egyszer egy ebédre a fiatalasszonyhoz, hogy egy tisztes családban töltse a kimenõnapját. Mi volna abban rossz? A többi bennlakók is kimennek ilyenkor rokonaikhoz; és szegény kis árvának senkije sincs itt. S oly hirtelen, átmenet a világi életbõl a teljes elzártságba még megfélemlítette volna tán! Figyel a szavaimra, kedves nõvér?

- Jó, jó! Hát mit tudok én; ’ne alte Trompete! Mit értem én az Önök politikáját? - vont vállat a másik most már megint durcásan. Szemét lesütötte volt, mikor imádottja újra nem vette észre pillantását, melyben mindent megvallott - várt és esdekelt. És most maga elé meredve, a bõráncú fekete apácakötényben pihent mogorva tekintete, míg kemény, férfias keze ujjai megint az olvasószemeket markolászták.

- Hisz azért jöttem ide éppen, hogy beszélgessek a dolgokról kedves nõvérrel. A dolog úgy áll tehát, hogy az a pénz - a kis Heléné, ha már arról beszélünk - egyáltalában nem olyan nélkülözhetetlen a szerzet számára a mai viszonyok közt, mint hinni szeretik. Jó volna, persze, jó volna, szép céljainkat elõmozdíthatnók vele! De semmi esetre sem volna alkalmas, sem elégséges arra, hogy általa mellõzni lehessen azokat a dolgokat, melyeket rendünk anyagi hasznára és tekintélye növelésére tervbe vettünk. Ért engem ugye, kedves nõvér?

- Megint valami magasabb iskolát - rosszkedvûsködött most már Kunigunda -, mindig csak magasabbat akarnak! Így is már annyi itt a nagy kamasz lány, anyányi képezdész „kisasszony”, akiket még ki se térdepeltethet az ember, hátukra sem kötheti a vörösnyelvet, hanem magázni kell õket, jó, hogy nem nagyságolni; és ha változásuk van, hát zöldek, és alig húzzák-vonják magukat. Pfuj, milyen rendetlenség! Ez az internátus hajdan, az én idõmben igazi nevelõintézet volt bizony; tízéves kis fraccok tanultak itt strimpflit kötni meg kreutzmaschnit ölteni, és nem volt annyi sok csiricsári tudomány, elemi, polgári, jó, hogy még gimnáziumot nem csinálnak már itt is! Hanem volt rend, igen, úgy bizony; pisszenni se mert egyik se elõttem! Nem úgy mint ezek a vén kamaszok, zerstreute Gräd’ln. Minden hónapban kimennek ebédezni rokonokhoz, mit tudom, hová, mit tudom, kinél! Most még polgári képezde, was denn nicht auf einmal!

- Régebben - folytatta Virginia elszánt türelemmel - csakugyan több gyerekleányt adtak hozzánk nevelésbe magyar úri családok; most jóformán csak képezdész nagyleányok konviktusa, olcsó õrizõ helye lettünk. Ennek is megvan az oka, kedves nõvér. A nõnevelés követelményei ma mások, mint harminc évvel ezelõtt; aztán a mi öreg házunkat is rozogának, egészségtelennek kezdik mondani rosszakaróink; valami helybeli zsidó újság megint firkált errõl múlt héten. Hisz nekünk jó, nekünk kedves otthonunk ez így, ahogy van; de a rossz nyelvek s az internátus újravirágoztatása kedvéért ráférne ám a javítás, cementezés. A földszinti termek falába csakugyan beivódott a talajvíz, majdnem derékig érõ magasságban; újabban a városi hatóság meg akarja tiltani, hogy tovább is kriptába temetkezzünk; nincs már hely, azt mondják, meg hogy egészségtelen.

- Na! már meg még a földbõl is ki akarják túrni a porainkat, megbolygatni a megboldogultak koporsóit!

- Azokat nem bántják, s hogy minket majd, ha eltávozunk Krisztus irgalmából, a városi temetõ földjébe tesznek? Az is csak szentelt föld: az angyali harsonaszó onnét is elõszólít, összeterel majd; amen! - De a földi életünket isten azért adta, hogy üdvünkre munkálkodjunk, és szenvedve érdemeket szerezzünk. Szabad-é szándékkal és tudva megrövidítni?

- Gewiss nicht!

- Lám! Kötelességünk hát a betegségeket kerülni, s óvni a földi életet, melyet a mennyei atya adott. Az orvos úrral tegnap beszéltem éppen. Kegyes Anyánktól jött ki. Említette a két beteg novíciasorort s tisztelendõ Gregoriát is. Azt mondta, annak nem kellett volna megkapni a tüdõbajt; erõs szervezete volt, és már túl van a húszas éveken. S az sem kellene, hogy minden évben ki legyen terítve a halottas szobában két-három fiatal novíciatestvér vagy jelölt. Akikre így a szerzet hiába költött, hiába taníttatta õket, nem munkálkodhatnak soha a javára, isten dicsõségére. A ház az oka, itt van valahogyan a baj fészke, magam is tudatlan vagyok ezekben, de az orvos idõs ember, katolikus ember, és olyan gondosan kezeli szegény, kegyes Anyánkat. És mindezeken segíteni is lehet és segíteni is fogunk, isten segítségével. Az épület hibáit ki fogjuk javíttatni, betegeinket pedig üdülõhelyre küldeni, mert erre a bajra isten még nem mutatott más gyógyszert az emberi tudománynak, mint az õ szabad egét, a friss levegõt és a napot.

- Lárifári! Majd ezután, aki egy kicsit mulatni, fürdõzni kívánkozik, csak nyafogni kell neki: itt fáj, ott fáj, kényeskedni. Miért nem volt nekünk régieknek kutya bajunk se, éppen minap beszéltünk a regrációban Schwester Leonával. Miért lett százéves a kedves testvér Mártha? Mind lárifári, afféle amerikai bölcsesség az ilyen.

- Jó - vágott közbe gyorsan Virginia, tán elértve valami célzást -, jó, hát ne errõl beszéljünk. A kedves testvér bizonyosan hallotta, hogy az anyagi ügyek egy kissé... bonyolódottak voltak az utóbbi években. Míg a boldogult prelátus õnagysága volt az intézõnk; õ öreg, beteges úr volt már rég; és a viszonyok is egyre nehezebbek, minden drágul, a tiszttartók ügyetlenek vagy lelkiösmeretlenek, a bérlõ keveset fizet. Fenrich fõtisztelendõ, az új intézõnk is sürget némely változtatást; nagyobb jövedelmet. Hiszen mi mindnyájan dolgozunk, Isten dicsõségére eleget; de a szükséghez képest kevesen vagyunk. Mennyi világi kisasszonyt kell tartanunk és fizetnünk a fiókházakban kisegítõül; kivált a polgári iskolában, mert a kormány most megköveteli, hogy arra való, megfelelõ képzettségû erõket alkalmazzunk. Erre kell a magasabb képzõ, fõképpen, hogy a mi fiatal testvéreinknek ne kelljen világi, állami intézetekben vizsgázni, keservesen magukban tanulni, mint nekem, mint egynéhányunknak kellett. De hát még a jövedelem, amit ez az új intézmény hoz majd; fölér egy földbirtokéval! Mennyi növendékünk itt marad majd szívesen továbbképzésre; ha ezzel hiteles, magasabb diploma jár. És az erkölcsi haszon; hogy annyi leendõ tanárnõt végig a mi szellemünkben nevelünk, elvonunk a világi intézetek szabados befolyásától, csúnya modern-ségétõl. Ért engem, ugye, kedves nõvér? Természetesen elsõsorban kívánatos, hogy többen legyünk e szerzet ingyenes szolgálatára, hogy sok új nõvérünk legyen, akik készséggel és kedvvel jönnek közénk; s legkivált abból a társadalmi osztályból, amelyik elmebeli képzettséget hozhat és némi befolyást, jártasságot, még inkább, mint pénzt... Ezeket a dolgokat nem szoktuk így szóval kimondani, kedves nõvér, nem beszél az ember mindenrõl; de most tájékoztatni akartam. Védekezni kell ellenségeink ellen, kik a Szentegyháznak is ellenfelei! Abban az újságcikkben, amit említettem, fel volt hozva, hogy rendházunkban nincsenek fürdõszobák, intézeteinkben hiányosak a fizikai szertárak és kísérleti eszközök, és hogy a nevelés, amit itt nyújtunk, nem elég magyaros, hazafias szellemû. Hogy mi nem szeretjük eléggé az édes hazát, kedves nõvér!... Ez... ó, de hisz ön nem is hallgat rám! Megharagítottam valamivel? Hibáztam?

- Ej! Mit törõdik ön énvelem, mit törõdnek, maguk mind? Velünk, szegény, tudatlan, elmaradott, egyszerû néppel, afféle régi-világbeli, igazi szerzetesekkel, akik vagyunk? Kimentünk mi már a divatból régen, soror Virginia, látom én jól! Mit akar énvelem? A szavaimra nem is hederít, érzelmemet, szívem szeretetét semmibe nem veszi, látom én, tudom én rég; az együtt töltött idõkre már szégyell emlékezni; veszem én észre, azért hogy nem vagyok olyan tanult. Jól van, nem baj ez, istennek kedvesek az együgyû szívek; isten nem parancsolta nekünk a hivalkodó, világi tudományt, sátán csalétke az, jól mondja Simonea nõvér... Mit beszél nekem, minek beszél? Ezért jött ide hozzám? Én, tudja, nem olvasok világi újságokat, amiket a zsidók írnak. Én nem értem az ön szavait: intézmény, társadalmi osztály, elmebeli képzettség, egészségi viszonyok, kísérleti eszközök; a nyelvem majd beletörik. A püspök beszél így, annak az a dolga; én imádkozni jöttem ide, szegénységben élni és engedelmességben; én elvégzem a dolgom, rendet tartok, ahogy csak tudok. Egy valakinek megnyitottam a szívemet is, igen, de csalódtam; régen látom én azt, most megbizonyosodtam! Nem így beszélt ön velem valaha, mikor még jobban értettük egymást. Persze, „újítások, reformok”, az új soror van ezek mögött, tudom én már; eljut a hír azért énhozzám is. Az amerikai nõ, az a tudós nõ, akinek a próbaidejét (ez is új szokás) hat hónapra rövidítették három év helyett. Mert nagy, rangos családból való (mintha isten elõtt nem mindegy volna), mert kinn járt a tengeren túl (mintha rendes ember meg nem maradhatna otthon, a hazájában is), mert harminckét éves korában szánta rá magát Krisztus urunk követésére, tudománnyal tömött fejet hozott neki és ki tudja, milyen kimustrált szívet! És most itt...

- Kedves nõvér, most már elég! - kiáltott fel a másik kitörve. Felugrott a helyérõl, szép, kissé nagy kezét sértett és tiltó mozdulattal emelte maga elé. - Már megyek! - lihegte, mert az utolsó szavak éle elevenén találta: - Bocsásson meg, tisztelendõ testvér, hogy megzavartam imáját látogatásommal; s még inkább, hogy akaratom ellenére az indulatosság vétkébe sodortam. Én másképp gondoltam, tisztelendõ nõvér; nem leszek egyhamar terhére! Bocsánat még egyszer, gelobt sei Jesus Christus!

- In Ewigkeit - no, mit akar, hova szalad már? Hisz nem úgy értettem, várjon... Ej. - Megint hangot váltott, a rikácsoló méltatlankodásból átcsapott a tehetetlen, alázatos, ijedt kérlelésbe, két kövér karját esdekelve nyújtotta ki a távozó után. De az vissza se nézett, ment sebbel-lobbal, zizzenve és suhogva szállt a fehér fátyol haragosan hátravetett szép feje után. Már a drótsövénynél járt, onnan intett a bókoló növendékeknek, s tiltotta vissza, akik fehér keze után kapdostak, hogy megcsókolják. Kunigunda nem kísérte tovább.

- Nézd már, te - lökte oldalba Pável Marika a szõke Király Erzsit. - Né, te, ezek összevesztek! Csuhaj, mi lesz ebbõl?

Kunigunda megfordult a sarkán, mint egy pörgettyû, az arca düh és szenvedély lángjában, valami egészen valószínûtlen setétbíborban égett és tüzelt.

- Ach so - úgy, úgy - motyogta fulladozva, míg visszament az asztalához. - Így bánni velem, így! Nem baj, jól van! Azért se nem! Majd meglátják! Azért sem!

Felragadott egy nagy rézcsengettyût, mellyel kis nyáját szokta összeterelni, megfogta és megrázta, és rázta és rázta, hogy a csengõ nyelve majd kiszakadt, hogy hideglelés állt a hátába annak, aki hallgatta. Zengett, zörgött és csilingelt oly lelketlenül, olyan siketítõen és hosszan, hogy a kertben felébredtek a korán hunyó nappali pillék és a Szûzanya lurdi fabarlangja mélyén isten szunnyadó bogárkái; a nagy gyümölcstermõ fák pedig bólintva összesúgtak, és megkérdezték egymástól, noha nekik jó mindegy volt: „Megbolondult tán valaki?”... A leányok már régen összeálltak volt a drótsövény mentén, ki-ki párjához, szepegve és néma csendben, már rég mereven álltak, készen a híg vacsorához indulásra; s õ még mindig rázta, rázta a szegény csengõt - lázongó, megcsúfolt szenvedélye, örökre elfojtott érzései nyomorult martalékát, és közbe maga is rikácsolt, pörölt, fejét rázva, lábaival topogva és tiporva, mint a nekivadult, hisztériás düh fúriája! - Ihr nichts nutzige! Ihr ausgelassene! Ihr Pinkln! Was hab’ ich gesagt? Sind Sie stumm? Majd kinyitja én fületek! Néz-ni-meg-em-ber! - És senkinek nem volt bátorsága mosolyogni.