5.

Mikor a káposztaágyak közelébe ért soror Virginia, meglassította a lépteit, és komolyan, mély fõhajtással köszönt „dicsértessék”-et az öreg Szelényinek, aki egészségi sétáját végezte ott a zsírfoltos reverendában, fakószínû, öreg esernyõvel a hóna alatt. Az öreg pap leemelte nagy karimájú, poros kalapját, és kövér, hamiskás arcát, mely olyan volt, mint egy jóindulatú, kedves vén szakácsnõé, mosolyogva fordította az apáca felé.

- Na, még nem is tudja az újságot, soror Virginia? Megjött a Rumkorff-gépünk!

- Igazán, tanár úr? Na, annak örülök! - mosolygott vissza a nõvér, és barna, szép arcáról eltûnt a felindulás minden nyoma. Megint a szokott nyájas, udvarias és nyugodt volt hangja, tekintete.

- Jöjjön velem a kerti iskolába; akár mindjárt bemutatom; ajaj, micsoda hosszú kacskaringós sistergõ istennyilákat tudok én magának abbul kicsalogatni!

- Micsodákat?

- Olyan kunkorgós farkú, girbegurba, csavirgós égícsudákat, nõvér! Az ám, olyan huncut egy masina az!

- Ne mondja!

Nevettek. Az apácák hozzá voltak szokva a Szelényi tata modorához, ki szívesen elhamiskodott, eltréfált velük; jól tudták, hogy az öregúr példás, tiszta életérõl híres a püspöki városka minden papja között.

- Ha meglátja, nõvér, megjön a kedve, s kiguberál nekem még egy Röntgen-készülékre valót is; fél esztendeje zsorválok érte. Na, jön?

- Holnap, kedves tanár úr, holnap délben benézek egy percre magához a fizikaszobába. Most annyi a dolgom!

- Ej menjen, maga silány historikus! Már az igaz, hogy a fehérnép meg a természettudományok... Na jó, mindörökké - hozza magával azt a Magdolnát is holnap! Majd megegzamináljuk, majd kisül, mennyit ért az a tengerentúli doktori diploma!

- Ó, azt ne emlegesse neki soha, kedves tanár úr! - fordult vissza Virginia, és arca élénkebb színt váltott egy pillanatra. - Soror Magdolna itt csak szerzetesnõ kíván lenni és semmi egyéb, bántja minden emlékeztetés világi életére; én tudom azt, észrevettem, bár amilyen finom, nem említi soha. Semmi hiúság nincs õbenne, valósággal csoda...

- Abbizon, egy fenomén, egy földre szállt angyal, egy hõsnõ; tudom, tudom. Hehe!

- No, megyek, most már komolyan. Dicsértessék...

Élénk arcjátéka csakhamar elnyugodott, csendesen haladt a pöszmétesorok közt, a nagy olvasó csontszemei halkan zörrentek ruhája mély redõi közt. Arcát oldalt fordította a nyugvásra hajló nap iránt; úgy szerette ezt, ha félig hunyt szeme pilláira süttette enyhe, õszesti sugarait; s míg elgyönyörködött, belsejében fegyelmezett érzéssel, sietve gondolta el: „Mily fenségesek a Teremtõ alkotásai!” - mert enélkül véteknek hitte volna bõre e szelíd örömét. Jobb felõl, a kandidátnõk kertjében fekete abbégalléros lányalakok sétáltak a lombok alatt; õket is most terelte össze „párba” a drótkerítés mellett Berchtolda anyás, sürgetõ szava. Köszöntötték egymást messzirõl; a noviciátfõnöknõ tölcsért formált két tenyerébõl.

- Hogy van a Würdige? - kérdezte kiáltva; jókodó aggodalom zengett át a kert fölött e kissé rekedt hangban.

- Egyformán! Délután felszökött a láz. Imádkozzatok érte!

- Igen, igen! - bizonykodott kiáltva sok fiatal hang; fehér kezek emelkedtek a magasba, és keresztet írtak a halvány arcok elõtt.

Virginia továbbment. A kertész háza elõtt kinn állt a kisfiú, hároméves csöpp totyogós; az inge kicsüngött hátul. Közönyösen bámult az apácára, és tovább majszolta barna kenyerét; már megszokta ezeket a fekete néniket születése óta.

Virágágyak közt vezetett ki az út a kertbõl egy boltozatos kõkapun át. Már hullatta magját az a különös, nagylevelû növény (a kertész sem tudta nevét), melynek tojás alakú, kemény szürke termésébõl olcsó rózsafüzérek szemjeit készítik a jelöltek: szegény asszonyoknak, jámbor „egyesületi” nénikéknek ingyen osztogatni valókat.

Egyik oldalon téres udvar látszott fiatal, nyírott akácokkal; a sarkig tárt széles „marhakapu”-n most jöttek be a csordáról a zárda tehenei. Súlyos, teli tõgyüket alig bírva, békésen és bután cammogtak el az apáca mellett a távolabbi istállók felé; õ kitért nekik megállva, és elfordította arcát. Valami bizonytalan érzéssel nagyon csúnyának látta ezt a sereg trágyás állatot a nõstényi termékenység lelógó terhével; és ellenszerül egy szép természetrajzi olvasmányra gondolt, mely közgazdasági szempontból „tárgyalja” e hasznos háziállatot. - Holott Virginia eszes és tanult nõvér volt.

Átment a gazdasági udvaron, az itatókút elõtt, és balra tért. Egy széles, sárga, földszintes épület ódon és parasztos tornácoszlopai fölött ez volt a felírás:

Szent József Ápolda. Szegénysorsú, katolikus elaggottak és rokkantak részére.

A bejáratnál egy alacsony nádszéken egy apáca guggolt; két keze csuklóban a térdén pihent, úgy lógott lefelé tehetetlenül, sárgán és soványan, mint egy csontvázé. Kiaszott arca tele volt apró bibircsekkel; kissé mégis puffadt bõrû és olyan színû, mint a régi elefántcsont. És mégis volt valami kedves, valami gyermeki ezen a lehetetlenül vén arcon, a fénytelen szemek merev elbámulásában, a kis vázfej ritmikus bizonykodó bólogásában. Így ült már csak naphosszat és álmélkodott; több volt százévesnél. Már föl volt mentve minden böjt, vezeklés, lelkigyakorlat alól; nem kellett már térdelnie a templom kövén, még a napi olvasót is mindegy volt, hogy elmotyogja-e. Soror Mártha már nem is vétkezhetett a földön!

- Gelobt sei!... Hogy, mint van, kedves nõvér? - lábalta át Virginia az itatóvályúkat, hogy hozzájuthasson. A fehér fátylas múmiaarc még nem mozdult, tompult érzékelése még nem fogta fel a hangot, a közeledõ alakot. - Hogy van? - kérdezte az újból egészen mellette; akkor felnézett rá, és behúzott, reszketeg ajkával, megtört szemeivel, ó - mosolygott.

- Nagyon jól - felelte németül, meglepõen tiszta volt még a hangja. - A kegyelem nem hagyott el engem, isten alázatos szolgálóját!... Úgy süt rám a nap!...

- Szeret-e még élni, Schwester Mártha? - (Szokás volt a zárdában, ki tudja hány év óta már, hogy ezt kérdezzék ettõl az embercsodától, az Úr e százéves szûzi jegyesétõl. És tudták, hogy mindig ugyanaz rá a felelet.)

- Ach ja? Hogyne, míg Isten megengedi!

- Nem vágyik már az üdvösségre, a szentek társaságára? Nem kívánja az istent színrõl színre látni?

- Ach, még ne, most még ne! - és kis vázfeje gyorsabban kezdett bólogatni. - Minek sietni - motyogta -, minek úgy sietni? Die Ewigkeit dauert ohne den ewig...

Ennyi maradt meg sok ezer mise, böjti nap és olvasómondás után; ennyi - e százéves lélekben. „Az örökkévalóság úgyis - örök. Minek sietni? Mikor úgy süt még a nap.”

A vendég elköszönt innen is, gondolkozva, kissé lehajtott fõvel ment tovább; szép délceg járása már az iskolaudvarban tûnt fel. Innét könyökölt félig a kertbe, nagy ablakaival a virágos ágyakra a szép, modern új épület; szellõs, nyílt folyosóival - egész derûs, világos és komoly higiéniájával. Jólesõ emberi érzéssel nyugodott rajta a nõvér tekintete, ezt szerette tán legjobban: a friss és eleven munka, a nyílt és bûntelen tudásvágy e kedves házát, mely félig az õ mûve volt. Mert nem lehet vétek, hiába... vonzódni a világossághoz... nem, mert hisz a poklok urát a „sötétség fejedelmé”-nek mondják; és... lám, Soror Mártha, aki szent, mint egy kisgyermek, hogy szereti a napfényt!...

Kissé összezavarodott mégis; cikkelyes tanokat, vallási formulákat keresgélt, mint rendesen, hogy magára alkalmazza. - Már ott volt a nagy ház elõtt. A kettõs U-alakú épület túlsó udvarán „balszárnybeli” társaság ült a nagy gesztenyefa alatt; imádkoztak vagy beszélgettek; tán az „Úrangyalá”-ra gyülekeztek már, esteli harangszóra. Virginia megösmerte a szigorú Leonát, a kegyes Simoneát és Evelinát, a „szent”-et, e még javakorban levõ nõt, ki csak önsanyargatástól, böjttõl, álmatlanságtól öreg. Derékban mélyen meghajolva köszönt feléjük messzirõl, s õk karban feleltek, aztán befordult a másik udvarra, hol a szivattyús kút volt; tömjén- és köményleves-szag áradt szét itt már szüntelenül; a templom és a konyha meg a refektóriumok földszintje nyílott ide. - A hûvös folyosóra érve, váratlanul, hirtelen tört rá egy nagyon testi érzés; észrevette, hogy éhes. Írásmunkája volt, elmulasztotta az uzsonnát; vajas kenyere ott lesz még érintetlenül az apácaétterem asztalán, az õ rendes helyén; beszaladhat elfogyasztani; az õ vacsorájukat majd csak fél kilenckor tálalják... De nem megy be, most csak azért sem; ilyen apró önmegtagadásokat nem szabad elhanyagolni, nagyon hasznosak a lélekre nézve, sokszor még inkább, mint a nagy lemondások, mert azok könnyen tesznek gõgössé... És életkorához képest szokatlan intenzitással érezte most a gyomor kívánságát; fontosságra jutott minden ezekben az életekben, mert lelkileg foglalkoztak vele, és az „érzéki” csábok világa ennyire terjedt náluk mindössze. Szinte elszédült, ahogy a fordulónál elhaladt.

Az óvodából most tolongtak ki a „Portá”-nak nevezett kapun a város apróságai; pöttöm fiúk-lányok lármás kis hadserege. Soror Adél erõs, teli hangja, szép falusias magyar beszéde hallatszott pattogva, szaporázva, ahogy terelte õket; egy alvó kisfiú az ölében, a göndör fejecske széles, telt keblére szorítva; egy pityergõs kis mocskos az apácaszoknya ráncait cibálta. Ez az Adél még most is az a bátor, egészséges földbirtokoslány, a szép, friss, erõs fõispánkisasszony - gondolta el Virginia -, tíz éve van itt, és nem lehet komoly kifogás ellene, mégis semmi apácás modor, szokás nem ragadt rá... Most is kilép a kapun a kicsinyekkel, utánuk néz egy darabig, s õt is akárki láthatja ezalatt; nem, ezt mégsem szabad tennie! Ott vannak az óvónõ-képezdések! Az ilyesmi rossz megjegyzésekre adhat okot a világiak közt; a látszatra vigyázni kell, annál inkább - ha a kívül élõkre személyesen hatni, néha velük érintkezni is akarnak; lelkijavukra munkálkodván. S az meg micsoda suttogás ott a lépcsõ alatt; persze, Gregoria társalog Fénrich fõtisztelendõvel. Fénrich a portaszoba melletti irodában dolgozott itt a számadásokban, de ilyen alkonyattal hazamehetne már! Igaz, hogy Gregoriával unokatestvérek, és egyházi férfiút vétek volna kétellyel illetni gondolatban - de a nõvér mégis túlságba viszi; aztán beteg is, meghûlhet itt a nyitott kapu szélében; szólni kellene neki, tán kötelesség is volna. Hogy tudhassa ilyenkor a lelkiismeret, mi a helyes cselekvés, mit sugall igazi szeretet és nem gáncsos irigység, rosszakarat?... Az volna csakugyan? Ó!...

A legnyíltabb fejût is közülök elfogták néha ilyen kínzó, aprólékos, lelki kételyek. „A templomba, bizony, oda kell most bemennem!” - mondta magában. És ahogy a szenteltvízzel homlokához ért az ajtónál, éhségét, testi rosszérzését mintha elvágták volna; ezt jónak, az õrzõ angyal biztató jelének vette. Az elsõ kisoltár, a „Fájdalmas Anyá”-é elõtt borult le, s a térdeplõ állványra támaszkodva két tenyerébe rejtette arcát. A templom néma volt és üres. Lelki vizsgálat formájában sietve felidézte utolsó óráját, netaláni vétkeit. Büszke volt ma szegény Kunigunddal szemben, igen, testvérietlenül bánt vele, kifogyott a szelídségbõl. Ha õvele is úgy tenne az, akinek szeretetére vágyik, akinek helyeslése fontos elõtte! És gondolatban az imént csaknem megítélte Gregoriát, miért Fénrichhel látta; holott nem tréfált-e el õ maga is percekkel elõbb Szelényi papával?... A szombati gyónás elõtt bocsánatot kell kérnie minden társnõjétõl. - Majd kibékülnek az „öreg”-gel is a szokott formaságok közt, jobbról-balról arcon csókolják egymást alig érintve. - De változik-e valami ezzel?

Bizony, az öreg Kunigund bizalma odavan egészen az ügyek iránt, melyek pártolására hangolni akarta. Pedig vannak, akik õreá sokat adnak, kivált a fiókháziak közül; szókimondó, nyers beszéde tetszik, egy-egy furcsa, józan, paraszti megjegyzése szájról szájra jár. Hiába, az öreget most már el kell ejteni; senki hozzá nem békélteti az õ terveihez többé; mert a csúnya, vétkes féltékenység ébredt fel benne. „Az amerikai soror”... Ez hozta ki õt is a sodrából, ezért hagyta ott haraggal, felháborodva. Ó, mert hisz isten látja, mily más az õ nemes barátságuk e kitûnõ, drága teremtéssel; - az õ lelkes hódolata e kiváló nõ iránt milyen más, mint ezek a félszeg ragaszkodások, e homályos, burkolt érzések, titkos izgalmú hajlamok!... Nem lehet, hogy istennek ne tessék az õ érzelme - hisz csak jobb, különb óhajt lenni általa és a Magdolna kedvéért! - „Isten - õ bizonnyal maga a megértés -, én csak mint valami végtelen erõs és tiszta hajlamot tudom elképzelni, mely minden létezõ felé szabadon és vég nélkül kitárul!” - ezt mondta Õ, Magdolna, a minap, az a nõvér, aki az élet viharában élte ifjúságát, aki mindent látott és ismer, mindenen nyugodtan, aggályok nélkül tud gondolkodni; - aki nem hunyja le szempilláit az ima áhítatában, sem fölfelé nem fordítja szemeit, hanem tiszta, okos tekintetével nyugodtan, figyelmes arccal néz maga elé a misén, kezét ölébe nyugtatva ül, és csak akkor térdel le, ha az oltárnál folyó szertartás kötelezi. Ó, milyen csodálatosan finom, elõkelõ lelkû ez a nõ; milyen biztos, egyszerû és mély természet; milyen derûsen és megtisztultan szent! Csak a tökéletesedés útja lehet - õt példaképül választani... De mégis, vajon nem foglalkoztatja-e õt túl az Istennek tetszõ mértéken? Szabad-e földi lényre, eredendõen bûnös emberre így gondolni? Nem gõg-e már az is, ha a saját érzelmét oly magasra tartja, a többiek fölé helyezi? „Ah - uram, ne vígy a kísértésbe; de szabadíts meg...” Igen; ha oly nyugodt, biztos volna a lelkiélete, mint Magdolnáé! Ha õ is úgy látta volna a világot - igazi bûneivel és igazi kísértéseivel? Ó, ezek a hányódások, e görcsös tusakodás! Talán isten próbája csak, mellyel választottait látogatja Kempis szerint. „Ideges dolgok ezek csak!” - szokta Õ, Magdolna, mondani. „Céltalanul fárasztják az érzéseket, és nem visznek közelebb a jóhoz.” Milyen más, milyen jótevõ, enyhítõ az õ erkölcsi nézete mindenben!

Künn fátyolos hangú csengettyûszó, ah, az Avé-ra hív már; és õ itt, a szent helyen, elfelejtett imádkozni... Virginia forró akarattal, görcsösen kulcsolta össze kezét; szeme fehérét a szokásos, egzaltált kifejezéssel fordította magasba, aztán lassan félig lezárta sûrû pillás szemhéjait; ahogy ezerszer tette, ahogy mindenki mástól látta itt, egynek kivételével.

„Az Úr angyala köszönté Máriát; s õ méhében fogana a szentlélektõl...” - suttogta.