6.

A növendékek II-es számú hálószobájában, az úgynevezett „kis háló”-ban már éjjeli mécses égett a cserépkályha tetején; kilenc után lehetett valamivel. A tíz-tizenöt leány a keskeny vaságyakban lélegzetét is visszatartva neszelt, mély csendben, amíg odakinn - top-top - elhangzottak az Öreg kemény lépései. Most már kidühöngte magát mára; mint a szélvihar; pihenni tért; csak a szegény ijedt kis novícia inspekcióz még köztük, a szép Gerolda, a helyettes felügyelõ. A képezdésznõknek inkább barátnõje ez a jó, buta kis teremtés.

- Sz’terke! - sziszeg felé Király Erzsi az ajtó melletti ágyban felkönyökölve. - Schwesterke, no sebaj! Csak nem veszi komolyan azt a kis szidást?

- De igazán, kisasszonyok, miért is tesznek ilyeneket? Tudják, hogy Sz’ter Kunigund mily szigorú; aztán nekem is kellemetlenségem van. Önök csak nevetnek most, igen!

Pável Marika fennült az ágyban, és szüntelen, fojtott, prüszkölõ hahotával kacagott, hogy a többire is átragadt.

- No, Istenem - folytatta Erzsi -, hisz ön megérti az ábrándos lelkeket, nõvérke, mi? Oly szép kint a telihold és oly romantikus; és Kornéliánk két sötét fényû, nagy szemet lát benne s egy morcos, piros szájat; nézni akarja az ágyból is, az ablakon át; és (ó, arcátlan merészség), lábtul rakta a párnáit, és úgy fordult az ágyban, hogy szemébe süssön! Na, nincs érzéke a költészet iránt, Schwesterke?

- Jó-jó, én - de ösmerhetik a tisztelendõ Kunigundát? És ez csakugyan nem rend; mikor mindegyik párnája jobb felõl van, akkor egyik csak úgy önkényesen balra fordítsa! Igen, önök csak mulatnak!

- Hahaha! - fuldokolt Marika, és nem tudta abbahagyni. - „Dieser stinkete Mond!” - azt mondta: hahaha! „Mi jut eszidbe, du bolond! Diese närrische grosse Fräuleins, die möcht schon der Kukuck hohl’n von da!” Hahaha!

Úgy utánozta az öreg hangját, kiejtését, hogy még a mindig szomorgós Gross Helénke is nevetett a sarokágyban.

- Igen, a kisasszonyok csak regényeskednek; „holdfény” - ki tudja, milyen rossz könyvekbõl olvasnak ilyeneket! Inkább a lelkiüdvükkel gondolnának!

- Maga, sororka, sohasem olvasott regényt?

- Nem akarok valótlant mondani, olvastam egyszer most négy éve.

- Még otthon, Pesten, a szüleinél?

- Igen, egy fiatal úr adta, aki a nõvéreméknél volt szobaúr: Sarah volt a címe Ohnet Györgytõl. De a világért sem olvastam volna többet. Nem tudtam aludni egy hétig, úgy felizgatott.

- Ojjé! Ilyen sikere van annak az Ohnet-nek! De remélem, most már nem zavarja az álmát?

- Nem, Erzsi kisasszony, Soror Simonea - áldassék érte - kiverte mibelõlünk az ilyeneket a háromévi jelöltség alatt.

- Tényleg, akkor nem éltek olyan vígan a gallérosok, mint most a szelíd Berchtolda alatt.

- Bizony kérem, más idõ volt; soror Berchtolda túlságosan jó, hiába! Az nem szerzetesi nevelés, kérem; õ direkt azt kedveli legjobban köztük, akinek legnevetõsebb a szeme, és nem is tûri, hogy lesüssék. A hangos trécselést, kacarászást nem bünteti, csak szelíden szól: „no-no, lányaim!” Micsoda apáca lesz ezekbõl a mostaniakból?

- Igen ám, de ez õsszel annyi új kandidátnõ jött be; kilencvenen vannak most, ennyi még sose volt. Azt mondják, kell ez, mert kevés az apáca, világi tanítónõket kellett tartaniok; most emelni akarják a létszámot. Azt hallottam, a Kolba leány is belép; az, akinek most meghalt a võlegénye.

- Mit ér az, kérem, ha sokan jönnek, és velük olyan csélcsap, világias szellem! Az ilyenek aztán pár év múlva (valami eszükbe jut): kilépnek, ha már most fogadalmat tettek is, ha már olvasójuk is van, rendi jelvényük; Isten õrizz: és képesek eretnekségre térni, mert a fogadalom alól nincs az a pap, aki gyónáskor felmentse õket. Tíz évvel ezelõtt volt ilyen eset utoljára, félek, most majd több lesz!

- Ahá, valami protestáns iskolaigazgató ugratott ki egy apácát, el is vette. De tudja, nõvérke, a világban évrõl évre rosszabbak ám a házassági konstellációk, csökken a lányok árfolyama; azt hiszem, ennek köszöni a zárda is a sok jelöltet. Divatba kezd jönni megint az apácaság. Még ha nagy keservesen akad is egy võlegény, egy kis ezerkétszáz forintos vízimérnök; meghal az esküvõ elõtt.

- Ó, Erzsi kisasszony megint miket beszél! De lássa, én csak azt mondom: a Jézuskának ép szívekre van ám szüksége, nem csalódottakra. S még hogy valakinek megengedjék, hogy az elhalt võlegénye képét magánál tarthassa a kabinettjében! Na hiszen, minket ugyan másképp neveltek, és azt jobban is szeretem.

- Sajátságos, a képezdésznõ sororkák is így beszélnek, az osztálytársaink. Ezek a legfiatalabbak a legnagyobb ellenzõi a Virginia meg Berchtolda „reform”-jainak.

- Igen, mert mi még legközelebbrõl emlékezünk a másik rendszerre, és érezzük a jóságát. Minket nem fog megtántorítani az elsõ kísértés az életben... Ojjé! Az én idõmben! Minden negyedévben kellett menni „fátyolt kérni”; azt már úgy megsúgták, hogy melyik mikor van soron. De ez csak látszatra történt, csakhogy alkalom legyen tûrésre és önmegtagadásra; mert akkoriban senki sem kaphatott fátyolt háromévi jelöltségnél hamarább. De olyankor volt dolga a türelemnek és alázatnak! „Maga akarna fátylat? Maga csámpás barázdabillegetõ! Hiszen a száját se tudja kinyitni, maga buta! Maga csak bemocskolná a galád testével azt a szent ruhát! Egy ilyen parázna személy lenne méltó urunk menyasszonyi köntösét viselni?” - És így tovább egy félórán keresztül, és három hónap múlva megint. - Most ezt a szép szokást is egészen elhagyatta tisztelendõ Berchtolda. Kérem szépen, hiszen ma már azért lép be például egy bennlakó a jelöltek közé, azért kap kedvet, mert ott kedvesebb az élet és kisebb a szigorúság meg a rend. Az csak nem járja! Nem is fognak a mostani noviciátból olyan nõvérek kikerülni, mint azelõtt, mint soror Evelin például; a böjt és önmegtagadás igazi szentje!

- Nõvérke! De mondja csak, önnek például hogy jutott eszébe, pesti lány létére és ilyen külsõvel szerzetbe lépni? Az ön szíve teljesen ép volt?

- Ó, hova gondol! Én mindig apácákhoz jártam iskolába otthon is, és ha szüleim a nõvéremmel színházba mentek, én sose akartam; kimentem a cselédhez a konyhába, és szent énekekre tanítottam. Nekem a Jóistenke már tízéves koromban tudtomra adta hivatásom. Jaj, de mennyi hiábavalóságot beszélünk itt össze, ez talán vétek is, megyek a kabinettba; még három tized van hátra a rózsafüzérembõl.

- Jaj, csak még egy percre ne! Hadd lássam még! Drága, drága! - hangzott akkor az ajtóból egy hideglelõs gyerekhang.

- Na lám! - mondta Pável Marika, és tovább csavargatta a hideg vasba a frufruját, hogy másnap göndören lógjon a homlokába. A folyosó felõli ajtón most lépett be egy kisleány, feltûnõen nyurga, éhes szemû polgárista; csúnyácska, hegyes állú, csak ragyogó fekete szeme és térdig érõ sötét hajfonata szép. Két sovány kezét fejletlen keblére szorítva, lázas tekintetével követte, szinte felitta a kis apáca minden mozdulatát. Az I-es hálóból szökött át a kis õrült; pedig ott Kunigunda maga a felügyelõ, a kabinettje odanyílik.

- Drága, drága szent! - lihegte a novícia felé. A nagyleányok az ágyból gúnyos kíváncsisággal nézték.

- Miért csinál ilyen õrültségeket, miért sodorja veszélyekbe magát? Maradjon nyugton a helyén! - feddte meg a szép novícia, szigort erõlködve, de az õ hangja is csupa fojtott izgalom volt.

- Nem bírtam, ne haragudjon! Ne kergessen el egy percig! Csak látni akartam ma még!

- Mit akar? Vegyen erõt magán! Isten nevéért fékezni kell a szenvedélyeinket.

- De én nem bírom! Segítsen rajtam!

A hangja síró, szerelmes nyögdécselés volt; lehetetlenül sovány alakja reszketett a fehér hálóruhában, alsószoknyában. Megtántorodott, és odaborult térdre a Király Erzsi ágya mellé; a ruhásszéknek könyökölve eltakarta az arcát a tenyerével.

- Küzdjön! Szenvedjen!

A kislány fuldokolva zokogott, vézna vállait rázta az izgalom.

- Nem bírok. Kell, hogy lássam néha! - nyögte.

A szép novic testvér úgy állt elõtte, mint egy szentkép, egy szobor, melyet térden állva megimád.

- A Jézuska is szenvedett értünk a kereszten, nekünk is az a dolgunk!

S a gyereken, mintha fogott volna a biztatás; szép vastag hajfonata, mint egy sötét kígyó, vonaglott a hátán a zokogástól; nagy, csontos ujjait törte, nyomogatta; szenvedett; oly bolondul, élesen és édesen szenvedett. Akkor Király Erzsi kihajolt az ágyából, és megragadta a copfját.

- Hallja, Militorisz! - kiáltott rá nevetve és bosszúsan. - Hallja, maga kis megkergült állat, maga beteg macska! Vége legyen most már rögtön a nyávogásnak, mert olyan pofont kap tõlem, hogy a lakodalmán is eszibe jut. Ostoba kölyök! Magának való ez a marhaság? Kár, hogy okosabbnak hittem! Ha a kis nõvérnek (jól is teszi, hogy bemegy már innen) volna egy csöpp esze meg becsülete, úgy vágná hátba magát, hogy kijózanodna, nem hogy még szítsa a mániáját, hogy itt szenvedésrõl meg szenvedélyrõl papoljon egy ilyen majomnak! Annyit mondok, ha fel nem hagy vele mától fogva - lesz valami kis jelentenivalóm az Öregnek. Egy hónappal ezelõtt, szeptemberben még egy csinos jogásznak irkált levelet haza Debrecenbe; képzeljétek, Ördög Palinak hívják az úrfit, hát Ördög Paula kisasszony címet írt a borítékra, s „örök szerelem” helyett „örök barátságot” mindenütt a szövegbe, és odatette a Kunigunda asztalára az intézeti, nyitott levelekkel; az Öreg maga ragasztotta le. (Csak ne ijedjen meg, itt nem baj, ha megtudják, mi mindnyájan levelezünk!) Ennyi esprit volt ebben a tacskóban, amíg bele nem hülyült a zárdai tempókba. Egy apáca... nem szégyelli? Ugyanolyan nyavalyás nõszemély, akárcsak jómaga; van azon mit imádni? Lóduljon haza innét, az ágyába, míg az öreg haza nem tér magukhoz; vegye hátára a kendõmet, no, mert még jobban megkehül a hideg folyosón! Mars! - És ha eszébe jutna megint írni a Palijának, azért megbízhat bennem; van egy bejáró földim, hû és titoktartó, a mi leveleinket is az hordja ki. - Hány esztendõs maga; tizenöt? Év végén meg fogom írni a mamájának ismeretlenül, hogy adják férjhez magát, mihelyt lehet (pénze van, azt tudom), mert baj lesz még vele. Szervusz.

- Ezt ugyan ráncba szedted! - kacagott még mindig Marika; most végre elkészült a hajbodorítással. Felrázta a párnáját, és falnak fordult. - Sokan aludtak is már, vagy úgy tették magukat; Szidu meg Gidu kártyát raktak a holdvilág-fénynél az ablakpárkányon, pasziánszot, hogy látni fogják-e holnap a szép Emerikát. „Azért több megértés is lehetne ebben az Erzsiben!” - dünnyögte Gidu, de nem merte nagyon hangosan. Két stréber harmadéves vegytant magolt a ruhaszékek tetején állva, hogy fölérhessék a mécsest a kályhán. Egy harmadik önképzõköri dolgozatot fogalmazott ceruzával, mert jövõ ilyenkor, negyedéves korában õ akart lenni az elnök.

A sarokban Kornél és Helénke suttogtak; egymás mellett volt az ágyuk; a szélén kuporodtak, és összedugták a fejüket. „Ugye szerelmes vagy bele, ugye? - hallotta Erzsi a Kornél furcsa, oláhos németségével. - Töffler a neve, ugye - Albert - és németet tanít az itteni gimnáziumban. De a katolikusban, ugye? Persze Holzeréknál ösmerkedtél meg vele? Szép? Okos? Viszontszeret?”

- Jaj, mit tudom én. Er ist nur mein Ideal!

- Nem is sejted, hogy tetszel-é neki? Á, az ilyet, ugye megérzi az ember? Lennél a felesége, hihi - ugye lennél? Ugye, te nem is akarsz Schwester lenni; ugye, szegény nénid, a Würdige sem kívánja határozottan? Nem is úgy nézel ki. Vajon mit szólna õ hozzá?

- Ó, nem tudom, hagyj; õneki bizonyosan nem is tetszeném; egy ilyen egyszerû leány; õ olyan mûvelt, komoly, kiváló férfi. Er ist nur mein Ideal.

Erzsi odafülelt; aztán magára kapta az alsószoknyáját, papucsba bújt, és átment hozzájuk; odakuporodott harmadiknak a Helénke ágyára, és megkezdte elõadását az életrõl és a szerelemrõl.

Pedig ma éjjel még levelet is akart firkálni öreg barátjának.