8.

Egy napon át, úgyszólván reggeltõl estig, lenn lakozott az egész hangyaboly népe a föld alatt, térdelt a kripta kövén, és nézett a síri lámpák reszketeg fényébe; böjttõl szédelegve, káprázó szemekkel. A nehéz levegõjû, boltozatos pincét egy napon át betöltötte az imádság egyenletes, mély, mormoló ritmusa; néhány száz ajak zengte felváltva, egymásnak felelgetve az örök egyforma recitatívót, ezerszer is megújuló, tompa sötét morajlással, mely elhullámozva és megújulva, eleinte kínos, nyomasztó, késõbb andalító és nyugalmas, mint maga a Végtelenség gondolata; Adj, Uram örök nyugodalmat... A kisebb növendékek néha kimerülten el is bóbiskoltak, a nagyok tarka gondolatai zsibbatag szárnnyal kalandoztak el messzire; a halvány kis Wester Janka délfelé ájultan esett ki az imapadból; rokona, egy soror, karjaiba kapta és fölvitte a napfényre; felélesztgette, aztán visszajött, az ájtatosságot semminek sem volt szabad zavarnia. S ha a Kegyelem birtokában elhunyt Szentasszony netalán utolsó, félig öntudatlan pillanataiban, a szent ostya elnyelése és a földi hüvely teljes kihûlése közötti csekély idõben még valami kicsiny gondolati bûnt talált volna elkövetni, egy vétkes vágynak adott helyet, gyönyörködött végsõ pillanatban a test örömeinek hiú elképzelésén; a leskelõdõ Gonosz kísértése megbánatta vele kolostori életét, imáit és böjtjeit - vagy megtámadta élõ hitét a menten megnyíló örök Életben és Igazságban... ó, és ha e pillanatnyi megtévedésért száz esztendei purgatóriumra ítéltetett volna is jajgatással és fogcsikorgatással a rettentõ lángok tüzében... még akkor is a választott Boldogok közé röppent már az elsõ nap esteléig e szegény lélek -, hisz minden egyes kétsornyi imádság, mit érte elmondtak, Szent Péter utódjának hivatalos dekrétuma alapján száznapi búcsú érvényével bír, az Örök Bíró száz teljes napot kell hogy elengedjen érette a bûnhõdõ léleknek! - Ó, hitnek mágikus ereje...!

Másnap pedig újra megnyíltak az iskolák, melyek a gyász napján szüneteltek volt - a ház népe, mint rendesen, fél hatkor kelt a reggeli csengettyûszóra; hatra elkészült az ágyvetéssel és öltözködéssel, fél hétig elmondta a reggeli kar-imát térdelve a szobapadlón s egyben mindjárt a reggeli Úrangyalát; aztán mise következett a templomban, negyed nyolckor makk-kávé-reggeli szilenciummal - természetesen asztali imákkal és a szegény lelkekért való fohászokkal a folyosón, menet közben. Nyolc elõtt a tanulók órára mentek; legtöbben a nagyudvarokon keresztül, a kerti iskolaházba, hová a bennlakókat nem követte az Öreg lármája, ahol férfitanárokat is lehetett látni, ha mindjárt reverendásakat is - s ahol lopva hírt vehettek a bejáró társnõktõl a város, az események, pletykák, a színház, az - Élet felõl. Az órák után ebéd következett asztali imákkal és déli Úrangyalával, délután kézimunka a nappaliban vagy lecketanulás, korrepetíció, zongora, egyházi ének; uzsonna asztali imákkal; vacsora nemkülönben, esti Úrangyala, egytized a rózsafüzérbõl karban, végül regráció és félórás esti ima térden állva, lelkiismeret-vizsgálás közösen, tekintettel az aznap elkövetett bûnökre. Vasárnap vagy ünnepnap ezenkívül még délutáni litániára mentek a templomba, s a délelõtt folyamán még egy hosszabb énekes misét is hallgattak. De ajánlva volt, hogy ki-ki lefekvés elõtt is a hálóban imádkozzék ágya mellé térdelve, a ruhásszéknek borulva, mint valami térdeplõn... Így folytak itt a napok töméntelen sok év óta már, ha idõnként cserélõdtek is a személyek a fehérre vasalt fejékek alatt vagy a keskeny növendékágyakban - mit tesz az? És most, hogy a Fõasszony egyszerû szobája üresen állt és az Úr e kis nyájának nem volt pásztornõje - egyelõre észre sem lehetett venni a hiányt. A mostani megyés püspök, e rettentõen kövér, hüllõszemû öregúr, aki beszentelte volt a halottat, egyszersmind megparancsolta az apácáknak a szokásos háromhavi gyászt, heti három napon a húsételtõl való tartózkodással.

A nõvérek tehát sokszor kaptak halpecsenyét ebédre, és fekete szõrkötényt viseltek a rendes öltözet fölött.

És folyt minden a maga rendes útján.

Megjött a komoly tél, fûtötték a termeket, és a növendékeket nem vitték le a szép, nagy kertjükbe most már. Kunigunda rikácsolt és toporzékolt, s a szép kis Gerolda sopánkodott közöttük napestig. A nagy házban is mindenki végezte dolgát zavartalanul. Az abbégalléros jelöltek szelíden hallgatták Berchtolda anyás intelmeit a szeretetrõl, a tökéletesedésrõl s a szent szegénységrõl; s mindezekrõl meg nem feledkezve, suttogásuk és fiatal kacagásaik neszével a hálófolyosón; esti szilencium órájában is sokszor megbotránkoztatták az öreg testvéreket. (Mert új fõnökük, Berchtolda, ellene volt a szemlesütésnek, s más szokott apácás külsõségeknek, és szándékkal dicsérte a nyílt, bátor, derült jámborságú szíveket.) És Evelina, az „önmegtagadás szentje” tovább böjtölt a szabott idõn kívül, és éjjel, titokban felkelt, hogy a konyha földjét s a folyosók hideg kövét súrolja, holott ez néni volt az õ munkája, és nappal lúg ette kezeivel kézimunkát kellett tanítania a polgári iskolában. A „Porta” melletti nagy óvodában Adél csakúgy barátkozott, mint eddig, három-négyéves kis „gavalléraival”, ölébe vette, szép kebléhez szorította, ha valamelyik buksi elszunyókált, és hangos, falusias magyar beszédével csatorált velük vidáman, anyukásan. Gregoriát most is a kelleténél többször lehetett látni a szellõs lépcsõház alján Fénrichhel, az „intézõ” káplánnal, kit ugyan bûn volna gondolatban gyanúval illetni, lévén felszentelt áldozópap, egyházi férfiú és unokatestvére is a szép nõvérnek; de túlságba mégsem szabadna vinni, és a betegnek nem használ a hideg folyosón állongás! - Magdolna is azonmód járt-kelt most is, mint rendesen, nyájasan, egyszerûen és kissé elkülönülten - kellemes, tiszta mosolyával és nemes mozdulataival; szép, értékes elõadásokat tartott az osztályokban, és amit a századok históriáiból tudott és közölt, maga volt az életértés, a bölcsesség; de ösztönös idegenséggel maradt távol a zárdai politika kis fogásaiból, bár kedvelte és elismerte barátnõjét, Virginiát. - Soror Mártha is éppúgy ült, mint azelõtt az „Ápolda” egy kis szobájában (mert a tornácra már ritkán sütött a nap) - aszott két vázkeze lelógott ölébõl, fejével „igen”-t bizonygatott egyre, és gyermeki tekintete a levegõbe meredt. Szelényi papa is ott babrált estig a fizikaszobában, és nyaggatta Virginiát az új röntgen-apparátusért; Kapossy éppúgy fogta össze talárszerûen reverendáját, ha magyarázott; morcos, sötét szeme lángokat szórt az egyház és erkölcs ellenségeire. Németben eljutott a Sturm und Dranghoz, és neveléstörténetbõl Basedownál tartott karácsony elõtt. Fóth káplán füttyösre csücsörített szájjal járt-kelt a folyosókon. Popescu Kornél fáradt közönnyel vonszolta magát, és sötét szeme csak rejtve, ritkán lobogott fel gyönyörû tûzben, Marika mindennap hideg vasba bodrozta a haját, és Szidu meg Gidu az ifjú Soror Emerikát üldözték fáradhatatlanul...

És lám, mindez mégiscsak látszat volt, vagy nem ezek az igazi történések; nem azok, melyekben változás, elõremozgás lendülete van. Melyek azok tehát?

Igen, aki nagyon figyelt (talán a Jóisten szelíd és végtelenül tükrözõ szemeivel), az egyebeket is észrevett. Hogy példának okáért Virginia és Berchtolda mily bensõ egyetértéssel és sokat vannak együtt, s mennyi közös, fontos, „hivatalos” elintézendõjük akad mindig egymással; hogy mily egyértelmû, gyengéd alázattal érintkeznek a mindenben gyanútlan Magdolnával, s hogy baráti együttesüknek egészen meghódítottak még néhány magyar nõvért, az eleven Adélt és a halvány Gregoriát is, az „intézõ” pap szép unokanõvérét. - Viszont figyelhette azt is, hogy a penziósok most még a rendesnél is többet kaszinóznak együtt, s a regráció órát legtöbbször a kegyes Simonea szobájában töltik esténként, mikor rendesen velük van Evelina, a szent sváblány is, és átüzennek gyakran a piros Kunigundáért. - Aztán a gyászruhás kis Gross Helénen is lehetne némi megfigyeléseket tenni; hogy hány öreg és ifjabb nõvér ölelte õt szívére, bár csak szertartásos, gyenge szorítással, és csókolta arcon apácásan kétfelõl, mondván: „Szeretnék anyád lenni az elköltözött helyett; bízzál bennem, te szegény gyermek!” - És észrevenni legvégül, hogy két bennlakó növendék, Popescu Kornél és Pável Marika egy idõ óta nem szólnak egymáshoz, s hogy az utóbbi, esténként a hálóban, gyakran és fennhangon szokta dicsérgetni Kapossy tanár urat, hogy mennyivel különb és okosabb, mint például az a Fóth, aki éppen hogy csak szép, no, mi az? Egy férfinál nem is sokat számít és nem is olyan csudaszép, mint amilyen elbizakodott pofa; a szeme például Kapossynak is van olyan. És hogy Király Erzsi rendesen halk és nevetõs „nono, ne mondd”-okat és „te, igazán?”-okat szokott odavetni; fejcsóválások közt tekintve le a még-még meleg cserépkályha tetejérõl; melyhez támaszkodva nagy buzgalommal firkál kitépett irkalapokra valamit...

Vannak emberek is, kik szelíd és tükrözõ szemekkel járnak, és semmi sem idegen tõlük; például Szelényi papa, a zsíros reverendájú, nagyszivarú öreg fizikatanár ezek közül való volt. Szeretett mindent - tehát látott mindent, ami a házban és a szívekben - e kis világban történt. Igaz, hogy mindenkit megszólított és kikérdezett, akivel éppen találkozott.

„Aha - hát a kedves Kunigunda nõvér nem barátja, ugye a magasabb tudományoknak? »Für solche Affinen!« - hisz mond is valamit! Õ ugyebár azt tartja mostanában, amit a régi bölcs latinok: öregeké a szó a tanácsban. És soror Virginiát nagyon érdekli a kivándorlási kérdés; õt sok kérdés érdekli általában, mi? De csak ha »a mennyei gondviselés akaratával nem ellenkezik« - természetesen. De azt már bizonyosan szeretné tudni, vajon odaát a tengeren túl hány éves korukban kapnak politikai jogokat a nõk? S a nagy harisnyagyárak üzemében a kék teljesen kiszorította-é már a szivárvány többi színeit? - Hát Gregoria kolléga egészsége javulgat-é? Elmegy-é Svájcba e nyáron? Én tudom, mitõl függ az: talán õ is tudja. Vagy nem szívesen megy el innét? Sosem láttam nõt, ki ennyire értett volna a gyakorlati gazdaságtanhoz elméletben! Hiába, a talentumok közös családi eredetre vallanak! - A mostani negyedévesek? Sose volt még itt okosabb, tiszteletre méltóbb évfolyam, mint ezek. Vannak köztük, akiket már nem is kisasszonyozni, de nagyságolni volna kedve az embernek, oly érett, bölcs, öntudatos nõ (ezért hívom én csak Böskének, másképp bölcs Dianának); - mert nem, nem önökre céloztam Szidónia és Gizella kisasszonyok, bár sejtem, hogy magukra vették. Na, hisz nem is mindenesetre álló, megdönthetetlen sarkigazság és természettörvény az, hogy: hosszú szõke haj, rövid... no, hogy is mondtam? Ennek különben nemsokára ki kell sülnie itt ebben a házban; mert ugye nem minden kegyesrendi nõvér vágatja le természetes fejdíszét beöltözéskor; nem mindegyik hisz a közmondásban. Na, meglássuk, eljátszódjuk-e a »Segélykérõ Nõk«-et? Hehe!”

Így élcelt, csipkelõdött, ilyen együgyûen, ártatlan, kedves, hamiskás arcával a fizikaszobában, a tanári elõtt vagy az újépület folyosóján; mindenütt a leghálásabb publikumtól körülvéve. Magános, családtalan öreg pap volt, egy rideg hónapos szobában élt a kis fizetésbõl, amit az apácák iskolája adott neki. Nem voltak barátai sem a városban, sem a püspöki udvarnál, nem akart sem kanonoki stallumot, sem lila övet, nem járt sehová, és a zárdán kívül nem is látott nõket. Ez a „Természettudományi Szertár” volt az õ klubja és kaszinója; e szelíd évõdések: társas élete.

Azok közül a nõvérek közül, akik az árva kis Gross Helént édesgették és pártfogolták - Berchtolda, a noviciátfõnöknõ nyerte meg legjobban a bizalmát. Ez becsületes és józan nõ volt - csúnya és közönséges kis pisze arccal és kancsal, világoskék szemekkel. Egy helybeli kishivatalnok árvája - testvérnénjével varrodát nyitottak volt, és õ volt a kifutó; õ hordta haza a kész munkát, és tizennégy éves korában jól ismerte a helyi intelligencia minden kis ügyét, pletykáját, és meg tudta ítélni a kisvárosi dámák erkölcseit. De nénje, az öregleány elhalt váratlanul, és a kicsit tudákos, csúnya és erényes lányka „hivatást érzett”, hogy zárdában töltse életét. Természetes okossága, tudásvágya és judíciuma révén azok közé került, akiket magasabb diplomára képeztettek; a fiókházban együtt volt Virginiával, s ennek ajánlására tette a boldogult Würdige a jelöltek fõnökévé az akkor betegeskedõ, öreg Simonea helyett; noha az még nem töltötte be a hatvanadik, a „penziós” évét. - A kis bajor leánnyal is szokása szerint nyíltan és anyásan beszélt.

- Hány éves is vagy te, leánykám?

- Húsz múltam, tisztelendõ nõvér.

- Hm, húszéves korodig a világban éltél. És még mindig itt állsz bizonytalan lélekkel, és nem találtál magadnak hozzád illõ életformát. Voltak-e kérõid?

- Én nem mentem Münchenben soha bálba, sem társaságba, a gyámom nem akarta, mert...

- Nos?

- Azt akarta, hogy az unokaöccséhez menjek. De én nem akartam; nem; megmondtam, inkább eljövök a nénihez és apáca leszek!

- Nono, fiacskám! Így ne; dacból, gyerekességbõl nem váltunk jegyet az Üdvözítõnkkel. - És miért is ellenkeztél? Valaki más volt az eszedben?

- Nem - akkor még nem!

- Akkor nem? Tehát azóta? - Nos, nekem úgy bevallhatod, mint édesanyádnak, akit nem ismertél. Én tudom, hogy kinn a világias dolgok és érzések uralkodnak, én nem ítéllek meg; hisz a házasság is egyik szentség a hét közül. - Nem kell, hogy nevet és körülményeket mondj; szóval foglalkoztatja-e érzelmeidet valaki, egy férfi?

- Igen! - vallotta a német leányka halk, fullatag hangon.

- Úgy! No és - viszonzásra találsz? Remélheted-e azt, amit „földi boldogság”-nak hívnak? Remélheted-é - õáltala?... No, mit gondolsz, kislányom?

A kis Helén meleg barna szemeit elfutotta a könny, a szája remegett; elõvette zsebkendõjét, és belesírta bánatát: „Nein, nein! Er ist nur mein Ideal!”

- Hátha tévedsz? Biztos tudomásod van róla, hogy érzelmed viszonzatlan?

Helénke lejjebb hajtotta barna fejét, és igent intett a zsebkendõbe, vagy tán csak zokogó csuklás volt ez. Síró, csepergõ tavaszi olvadása fiatal életének, nagy árvaságának, nagy idegenségének; jólesõ, szerelmes, érzelmes német bánatának, mely csak lefordíthatatlan germán szókkal volna kifejezhetõ, nyújtott, mély zengésû versekbe fogható: Wehmut, Demut, Schwermut... S amelyre újabb táplálék mindössze annyi, hogy mikor a gyászeset után Holzerné, a derék kis barátnõ itt volt részvétét kifejezni, és szívére ölelgette a fogadószobában - elsúgott, elcsicsergett néhány „külsõ” újságot hirtelen. „Tudod, valami mûkedvelõ színház lesz, azt hiszem, én is játszok, mert jótékony, és felkérték Töfflerkét is; te, és azt hallottam, hogy az a leány is fog játszani, mert bejött most farsangra, a pusztájukról; de valami szívtelen szerepet adtak neki; olyan, hogy nagyon szép és gonosz, mindenkit elcsábít; és te, furcsa lesz, ha még együtt fognak szerepelni ezek!”... Ennyit mindössze. Ám Helénke tudta, hogy a gyász ürügyén most semmi áron ki nem engedné õt vendégségbe barátaihoz a szigorú Kunigund; hogy most soká-soká, tán hónapokig vagy még tovább nem fogja látni azt, akit „nur mein Ideal”-nak nevezget forró és szemérmes ábrándjaiban. Hogy az a gyönge szál közöttük - meleg, értõ pillantások, rövid kézszorítások - elszakad, szétmállik, ha nem lesz alkalom továbbszõni; ó - ennyire ismerte már a férfiakat; és ott lesz a másik, majd találkoznak, együtt mulatnak, kibékülnek... És elgyávulva, reménytelenül, csacsi leánybüszkeséggel és dacos boldogtalansággal könnyekben fürdetve esténként a párnát - végzett magában az életével, lemondott. - Mindegy már neki úgyis! Csak Õ ne tudja meg soha! Hogy egy szív miatta összetörött!...

- Ha így van, kicsikém - simított végig a jó Berchtolda e barna fejecskén -, de ne sírj, no ne! Ezek a fájdalmak elmúlnak, én tudom! Nem érdemes erre gyarló, földi férfi... Ha így áll a dolog, akkor csakugyan igazad van abban, amit az elõbb mondtál. Gondold meg jól, hisz fontos dolog. Sok bánatos, csalódott szív lelt már megnyugvást ezek közt a falak közt!

Bólintott, kicsit fontoskodva - büszkén, hogy világi dolgokban is megértõ és tájékozott tud lenni, és csókra nyújtotta a kezét. És a kis Gross Helén megnyugodott és felbuzdult rajta, hogy neki „jól meg kell gondolni” valami fontos dolgot; és saját sorsa kemény kormányosának, regényes, komoly tragikai hõsnõnek érezte magát. Ó, sokkal inkább bizony, mint mikor egy más nõvér, az öreg Leone vette elõ, és elmondotta, hogy múlt éjjel álmában látta a boldogult Fõnökasszonyt, ki tudtára adta most már határozott kívánságát, hogy unokahúga kövesse nyomdokait., és szeretett rendjébe lépjen...

- Helyesen cselekszünk-e és a szerzet érdekei szerint, kedves soror Berchtolda - aggodalmaskodott Virginia néha -, hogy a kis Helénben mi is ezt a hajlamot ápoljuk? Tudja, milyen könnyen vádolhatnak meg majd ellenségeink avval, hogy anyagi számításaink voltak, és... ej no, hisz ön tudja, miképp gondolkoznak azok a nõvérek, kik nem abban látják a rend javát, amiben mi keressük! (Fordítson isten mindent legjobbra az õ végtelen bölcsessége szerint!) - Tudjuk, õk úgy gondolják: ez a hozomány elrendezné a sürgõsebb bajokat, és olyan pótlékokat nyújtana, melyekkel elodázhatnák az üdvös és szükséges javításokat. „Minek jobb rendszer, kiadósabb gazdálkodás, magasabb iskolák, több munkaerõ - ha készpénzzel segítni és húzni lehet, és maradhat minden a régiben?” Én nyíltan megvallom: szeretném, ha a mi rendünkben fölöslegessé válnának a pénzhozományok. El lehetne ezt érni! Akkor csak rátermettség és igazi hivatás számítana, senkinek sem kellene különös rábeszélés - munkával és jobb berendezésekkel minden menne! Hisz mi tudjuk...

- Igenis, mi tudjuk, kedves nõvér; és ezek a „mi” sokkal többen vagyunk, mint gondoltuk - bólintott Berchtolda, mint aki mindent eggyel jobban tud. - Ahogy a fiókházi fõnöknõ leveleibõl, a sorok mögül, a hangulatból kiérzik; ó, legyen egész nyugodt, kedves nõvér! Egész világosan úgy van ma a dolog, hogy bármiféle pénzsegély, bárhonnan is - a mi üdvös céljainkat fogja elõmozdítani, nem pedig fölöslegessé tenni, mint némelyek gondolják.

- Istennek hála, ha úgy van, kedves nõvér, mert ez azt jelentené, hogy a Gondviselés akarata a mi szándékaink mellett van! Én szívbõl hiszem, hogy ezek helyesek; bár a Szentlélek felvilágosítana mindenkit. Hisz tudom, hogy õk is a jót akarják, de úgy érzem, nem a helyes úton. Isten óvjon tévedéstõl és balvéleménytõl! - Egész világos nehezteléssel viseltetnek irántunk, és mindig egymás közt vannak.

- Az el fog tûnni, kedves nõvér, el fog oszlani, mihelyt a Magosságbeli a szavazás rendjén megnyilvánítja akaratát.

- Úgy van, kedves nõvér; a mi dolgunk aztán csak alázat és engedelmesség! - felelt Virginia önámító buzgósággal, és elköszönt, megnyugtatva a kegyesség és jámborság e kölcsönös, úgyszólván szakszerû kifejezéseitõl.

...A karácsonyi napok is eljöttek, s a gyász idején egyhangúbban folytak a rendesnél is, noha nem kevesebb misével és imádsággal. A legtöbb növendék hazament a szüleihez; a II-es hálóban például csak Helénke meg Kornélia álmodozott a szünidõben is (noha Kornélt szívesen meghívta a falusi nagybácsi, de nem volt kedve hozzáutazni), és Marika sütögette a frufruját - (õ megírta apjának, az öreg állomásfõnöknek, hogy útiköltség helyett inkább egy aranyórát szeretne karácsonyra). A szilveszteresti „bál” is elmaradt ez idén. Más években úgy szokott lenni, hogy növendékek, jelöltnõk és novicok - sõt néhány fogadalmas soror is - összegyûlnek a földszinti óvodában, mert az a zárda legnagyobb terme, azután egy növendék zongorához ül, és elkezdik a táncot. A párok négyeshez elõre foglalkoznak; szép fiatal apácák táncai néha hetekkel elõbb el vannak ígérve, szétkapkodva hódoló növendékek közt; a lassú csárdásra ott kérik fel õket, miközben sokáig szabadkozniuk illik, azután paposan, módosan és kelletlen arccal lépegetni pár percig, míg a „gavallér” lányok lázaspirosan serénykednek vagy olvadoznak; s a „rendezõ” harsányan kiáltoz. Szidi meg Gizi mindegyik évben csak ezért az estéért itt szoktak maradni a karácsonyi szünidõre; de most lemondó szívvel írták meg, hogy hazamennek; hisz nem táncolhattak volna ez idén a bájos Emerikával.

Jókedvûen, agyonetetve, csipkésujjú otthoni ruhában érkeztek vissza tíz nap múlva. Király Erzsin is szép, új, sötétszürke útiruha volt, mikor megérkezett; ilyenkor lehetett látni, milyen pompás a telt, magas alakja és milyen szép, habfehér, üde bõre, gyönyörû nyaka, válla van: és szõke haja mily dús, hullámos fényû a divatos, angolos lefésült frizurával.

- Igen - suttogta Kornéliának, ki mohón vizsgálta apróra külsejét, mielõtt az Öreg visszaparancsolta rá a kék intézeti gúnyát -, tudod, mindjárt az elsõ nap kizsaroltam szegény anyámból, hogy ruhákat csináltasson (szerencsére zsidólány a szabónénk, éjjel-nappal varrt szegény), mert ünnep harmadján leutazott, ahogy megígérte - leszokott nagy üggyel-bajjal õ, a - kis öregem, no! Milyen kedves, drága, megható volt. Istenem! Minden jót megérdemelne egy ilyen ember! - Te, a másik ruhám még szebb, az egy fekete bársony, mélyen kivágott, de egy plasztron jár bele fehér selyembõl szolidabb alkalmakra; képzeld, el is hoztam ide azt a ruhát. Egyszer beszökünk a garderobba, és megmutatom. - Volt otthon egy tiszti estély Szilveszterkor (a bátyám persze fõrendezõ) - és oda õ is eljött: „kerületünk országgyûlési képviselõje, ki jelenleg városunkban idõzik” - írta a helyi újság. Csak úgy véletlenül, persze; és egész éjjel együtt mulattunk. Milyen megértõ, drága lélek is az én anyám!... És gondold csak, most együtt utaztunk, elkísért a vonaton, elsõ osztályú kupéban...

- Mén-ni lévetkezkedni! Sofort! Ihr unverschämte! Eben lumpige ruha-rongyosban! Nem akarja látni én!

Az Öreg toporzékolva hajszolta a garderob felé az újon-jötteket, hogy minél elõbb kivetkõztetve lássa az otthoni, szabados, sajátos, idegen „réndetlen” hüvelybõl, mely az õ hatalma korlátaira emlékeztet.

Január közepe táján mégis felvehette egyszer a szõke Király Erzsi gyönyörû fekete bársonyruháját; persze, a fehér selyemplasztronnal, melyet „szolidabb alkalmakra” csináltatott hozzá. Soror Virginia akarta, hogy a képezdésznõk „Szent Teresia önképzõkör”-e tartsa meg az idén is évi rendes díszgyûlését az alakulása évfordulóján. Hisz a képzõ külön intézmény - „kultúr-intézmény” (így mondta) -, s a zárda gyásza nem érinti oly közvetlenül.

A leányok osztályonként özönlötték el a nagy énekterem padjait. A bejárók tarka, olcsón „fess” ruhácskái elszabott formákkal vagy rikítóan egyéni ötletekkel simultak fiatal bájaikhoz; hangos, erõszakosan diákos modoruk lármája betöltötte a hátulsó sorokat. A kékruhás bennlakók csoportokban suttogtak, és halkan vihogtak; a körgalléros jelöltkék s a még tanuló ifjú novícia-apácák modoros félszegséggel, idegenül állongtak a zongora körül. Itt nyilvánosság elõtt még a régi szemforgató stílus uralkodott köztük - csak „maguk közt”, a novíciában mertek pajkoskodni. Végre csend lett, és mindenki felállt; egy csoportban vonult be a tanári kar: Kapossy, az osztályfõnök és díszelnök az élükön, morcos, szép szemeivel és összehúzott ajkaival, melyek mintha örökké valami léha és bûnös inzultus ellen védekeznének. Ott volt a hittanár is, Fóth tisztelendõ, szép, nyegle arcával, kamaszos mosolyával; s Szelényi hasán pihenõ kövér kezekkel ült mögötte, csakhamar és mélyen tûnõdni látszott az alig elhangzott „Szózat” utolsó akkordjain, mert a folyosón kellett hagynia a vastag szivarját; itt mégsem lehetett dohányozni. A tanárnõ-apácák közül itt voltak: Virginia, Magdolna és a halvány Gregoria, a rajzmesternõ is nagy, törtfényû, udvaros szemeivel.

A jegyzõi jelentés után az ambiciózus harmadéves olvasta fel dolgozatát; szép mû volt, tartalmas gondolatokkal. Húsz estén át dolgozott rajta, leszorítva Erzsit a kályha tetejérõl; és a regrációban is naponta legalább féloldalt. - Az ember megindul a rögös pályán - olvasta ünnepien magas és kissé fullatag fejhangon, mely a siratóasszonyokéra emlékeztetett -, az ember fut, törtet, lihegve küzd, lábait felvérzik az éles kövek, arcáról verejték hull, homlokát a forró nap égetõ sugarai perzselik, de õ csak megy, kábultan, eltikkadva; ereje végsõ megfeszítésével törtet a cél felé. Az út szélén kicsiny, illatos virágok mosolyognak rá; de nem, õ nem nyúl értük, hogy leszakítsa. Vágyó, epedõ szemei a célpontra vannak függesztve, hol a ködlõ magasságban zöldellõ pálma virul. Ámde a cél még messze van, s a magasságok levegõje ködös és hideg. Ám a küzdõ nem törõdik ezzel! A hiú világi dicsvágy magával ragadja lelkét; nem látja a nyíló virágokat, nem érzi a napfény perzselõ leheletét; csak száguld egyre tovább... tovább...! Ámde ereje lankad, lélegzete kifogy, csurgó vére pirosra festi az út porát... És így tovább - „tovább... tovább!” - fuvolázta a fiatal törekvõ azzal a modulációval, ahogy Várady Antalt s az Ábrányiakat szavalták vidéki matinékon. Teljes félórába telt, míg a makacs szimbólum, az „ember”, rájött végre, hogy a világias, hiú törtetés mit sem ér; - míg végkimerülésben összeesve megvallotta a hallgatóinak, hogy a lélek igazi békéjét nem érte el, mert „az csak a vallásban és az isteni Gondviselésben való megnyugvásban keresendõ”.

Mikor a szerzõ berekedve és pirosan az izgalomtól, lüktetõ halántékkal helyére ment, mindjárt fel is ugrott a padban a „dolgozatbíráló”, egy kisütött hajú, kebles bejáró leányka pípes, piros blúzban.

- Szerény bírálatom szerint - olvasta hadarva egy gyûrött papírlapról - a felolvasott dolgozat kitûnõ stílrõl tanúskodik. Igen gazdag díszítõ jelzõkben és még erkölcsi tartalomban. Különösen szép a bevezetés, bár én a tárgyaláshoz arányítva kissé hosszúnak találtam, és nagyon megindító az élet szenvedéseinek és csalódásainak festése. Meglátszik, hogy igaz érzésbõl fakadt. A befejezés is igen hangulatos, de véleményem szerint a „verejték” szó többszöri ismétlését kerülni lehetett volna, vagy valami mással helyettesíteni, a jó ízlés követelménye szerint. Továbbá azt írja egy helyen, hogy „a magasságok levegõje ködös és hideg” - ámde az elõbbi hasonlatban pálmáról beszél, holott tudjuk, hogy az délszaki növény, és nem nõ meg ködös, hideg helyen; ezt kényes szobapálmáinkon is mindennap tapasztalhatjuk (indokolatlan derültség!). Különben ily hosszú dolgozat írása nagy szorgalomra vall és nagyon dicsérendõ, különösen egy harmadévesnél, ki mához egy évre már a képesítõvizsgálat egész életre kiható küzdelmei elõtt fog állani.

- A bírálata egészben véve igen helyes, kisasszony - bólintott rendületlenül komoly képpel Kapossy, a díszelnök. - Csak egyet szeretnék kérdezni; ön kifogásolta a „verejték” szót. Mondja meg, például ön mit alkalmaz ehelyett? Nos?

A piros blúzos kis „prepa” fülig pirulva, mereven és tanácstalanul nézett maga elé, mint aki a leckében megakadt és súgásra vár. „Izzadság”... „Kigõzölgés”... kelt szárnyra halkan az ijedt csendû teremben, de egyiket sem merte utánamondani.

- Hát jól van - fejezte be végre az osztályfõnök fanyar mosollyal, mert rájött, hogy maga sem találna alkalmas szinonimát -, most menjünk tovább. Remélem, a következõ gyûlésre eszébe jut, kisasszony, és akkor megmondja nekünk is.

A frufrus leányka megszégyenülve ült le. Fóth tisztelendõ a pódiumon ugyancsak csóválta a fejét - õ ugyanis költõ hírében állt, a most zengõ négyszólamú karének szövegét is, a Fel, viadal.... kezdetût, õ szerezte. Szelényi papa keze még mindig a hasán volt, de már nem tétlen malmozásban; - fognia kellett, s kövérke fejét kissé behúzni a káplán széles vállai mögé, mert egyenletes, jóízû hötyögéssel rázta, ringatta a nevetés. Már nem is gondolt a kinnhagyott szivarjára: fényesen mulatott.

Most következett a Király Erzsi száma, Szondi két apródja. A pompás bársonyruhában, magas nyakú, fehér betéttel; oldalfelé fésült, dús hullámos hajával - az õ egyszerû fölényével, mely oly jól illett telt, erõteljes fiatalságához, hogy ezt tudva még szándékkal hangsúlyozta is kissé - így lépett ki a padsorok elébe. Fóth tisztelendõ elõrenyújtotta nyakát a Gregoria magas fátyla mögött.

Évekkel ezelõtt, a hatodik felsõ vizsgáján Erzsi szavalta már ezt, legszebbjét minden élõ magyar versnek; annyira tetszett neki már akkor is, hogy sosem feledte el; nem kellett hát újra megtanulni, és igazában csak azért „ugrott be” most a szavalásba, mert valamiben illett egyszer legalább szerepelni minden negyedévesnek, és a dolgozatíráshoz lusta is volt, meg nem is tudta soha ezt a sajátosan közhelyes, zárdaiskolai stílust vizenyõs jelzõivel és „arányos befejezéseivel”. De még inkább azért, hogy ürügye legyen egyszer magára venni a ruhát, és megmutatni a társnõinek, mert már szörnyû kíváncsiak voltak rá.

Hát csakugyan gyönyörû volt. Tisztán csengõ alt hangján, egyszerûen és megindultan beszélte végig a nagy morál-költeményt; zengõ, kissé nyújtott recitatívókkal jelezve mindenütt a lantos ifjak énekét. A bíráló aztán ki is jelentette, hogy „ily hosszú költemény betanulása dicsérendõ szorgalomra vall”, és hogy „kár azonban, hogy a költeményt inkább csak elmondta, mint szavalta” és hogy „helyenként kissé énekelt”.

Soror Magdolna nagy, hófehér fogai most kivillantak egy vidám és elnézõ mosolyban.

- Nagyon szépen mondta; csakis így helyes és így ízléses! - szólt Erzsinek egyszerûen, bólintott a fiatal leány felé, és értelmes szemeivel, nagy rokonszenvvel mustrálgatta egy ideig.

Aztán jött még sok szavalat, bírálat, szóló- és karének. Mindenki nagyon éhes volt, amikor délfelé véget ért. De Fóth káplán azért megvárta a folyosón Erzsit.

- Kérem, csak egy percre, kisasszony! - szólította félre közfeltûnést keltve. - Elõször is hadd gratulálok. Nem is tudtam, hogy önnek ilyen szép... szép beszédhangja van. A szavalásba ugyan én is több erõt, hatást, lendületet kívánnék, de a hangja nagyon alkalmas. Én ki tudnám fejleszteni az ön elõadó tehetségét.

- Igazán, tanár úr? - mulatott a leány kissé világos gúnnyal, de a káplán nem vette észre.

- A legkomolyabban! Nekem elhiheti, én értek az effélékhez, szakmámba vág. - Úgyhogy nekem valami tervem is van magával, mindjárt el is mondom. Nézze, kérem, pár hét múlva itt megnyílik a mi legényegyleti katolikus kaszinónk; egy kis ünnepéllyel kötjük egybe, csak magunk közt leszünk, papok és katolikus tanárok; nekem kellett faragni egy ünnepi ódát; ilyen az, ha az embernek költõi híre van. Hát arról van szó, hogy ezt önnek kell elszavalnia, alkalmasabb hanganyagot nem is képzelek; csak persze, az elõadásban majd adnom kell néhány utasítást.

- Ó, de hisz az alig lehetséges tanár úr! Esti ünnepély, hogy mehetnék ki a zárdából? És kivel? Nincs is a városban ismerõsöm.

- Ez nem akadály, édesanyám szívesen gardírozná, s haza is kísérné a vacsora után. Vagy még jobb - majd õnála alszik, a vendége lesz éjszakára, hisz úgyis szombatnapon csináljuk, és - én úgysem lakom anyámnál.

- Ó, nem ez aggaszt - vágott szavába a leány, és elnevette magát. - De a kimenõ! Soror Kunigundtól kellene kikérni!

- Jaj, azzal én nem állok szóba, mert... mert vele álmodok! Mást kéne kitalálni! - Nézze, ez a Virginia - ez tulajdonképpen kedveli az ilyesmit, „elveivel egyezik”, mi? „A katolikus felekezeti érzület fejlesztése?” mi? És a tanítónõképzõnek papiroson legalább õ az igazgatónõje; ha tényleg minden a Magdolna gusztusa szerint történik is. De annak sem lesz kifogása, bízza csak rám!

- Ha el tudja intézni, tanár úr - én nagyon szívesen!

És elköszönt, miután még vagy kétszer megtanárurazta a káplánt, kinek sehonnét sem járt ki ez a titulus, tehát sokat tartott rá.

Így is történt, hogy bár Kunigund nõvér naponta fújt, prüszkölt és csatorált - Erzsi nemsokára mégis csak tanulni kezdte a jeles ódát, melyet különben módfelett utált. Huszonnyolc versszakból állt, és így kezdõdött:

Küzdj, tégy, evezz, állj szembe a viharral.
És sajkád gyõz a hullámok felett.
Akarj, s foszlik nehéz köde a légnek,
Kisüt a nap sötét felhõk megett.

Ha zöld sziget viránya intve hína - és így tovább, és így tovább... A negyedévesek körülvették, csudálták, irigyelték, kíváncsiskodtak.

- Tánc is lesz? - kérdezte Szidu, aki a nappali teremben szemközt ült Erzsivel, de hirtelen leszegte a fejét a Neveléstörténet-könyvbe, mert az Öreg, körülsétálva az asztalokat, éppen mögötte ment el csörögve a nagy olvasóval.

- Ott lesznek az összes tanárok - tûnõdött Kornélia fölvetve nagy, sötét szeme lusta pilláit. - Egy asztalnál ülsz majd velük, és nem úgy fognak beszélni veled, mint iskoláslánnyal, hanem mint társaságbeli hölggyel. Vajon, hogy beszélnek? Elmondasz ugye, mindent?

- Hát hisz ki is vénült már az iskolaságból egynémelyik...! - rosszalkodott Marika, ki mióta a káplánjával összeharagudott, Erzsihez is sokszor volt barátságtalan. Kornélt háta mögött mamlasznak csúfolta, és inkább Sziduékkal meg a harmadévesekkel barátkozott. Egy héttel a szereplés elõtt nagy piros pattanás támadt az Erzsi orra cimpáján - tán a zárt levegõtõl, vagy a sok kelt tésztától. Soror Kunigund régen nem nézett valamit olyan gyermekes, gúnyos elégültséggel, mint ezt a kis kelevényt; de a jó kis Geralda valami háziszert, kenõcsöt kért rá a jó konyhanõvérektõl. Az egész II-es háló leste, kúrálta napokon át a pattanást, és szívvel örültek, hogy a hét végére mégis múlóban volt.

- Erzsikém, nézd csak, egyet akarok kérni tõled - bújt hozzá Kornélia, mikor minden elcsendesült. - Nézd, énnekem már mindegy az egész, láthatod; mert aki olyan okos ember létére úgy be tud ugrani, és el tudja hinni, hogy egy ilyen, mint ez a Pável, hogy ez egy komoly leány, és õszintén érdeklõdik a tárgya iránt... nem, az ilyen emberrel nem érdemes törõdni, és nem is törõdöm. Tisztán csak azért, mert tudom, hogy õ mégis egy derék és egy idealista, egy tiszteletre méltó; és talán valami nagy bánata is volt egyszer, az úgy rá van írva az arcára... és én tisztán csak felebaráti szeretetbõl...

- No, ki vele már, hát mit tegyek, mit mondjak, mit kérjek? Te nagy tizenkét éves! Militorisz Janka bezzeg jobban tudott bánni a Palijával.

- Hát persze, tudom én úgyis, hogy buta vagyok! Azért nem kell mindjárt...

- Uramisten, hát sírsz? Ugyan, ne bolondozz! Kis fáta, feleség! Mit tegyek, mondd? Hozzak tán Kapossydtól valami emléket, egy hajfürtöt tán (csak olyan kopaszra ne nyiratkozna!) - vagy keze írását? Egy szem mogyorót a giardinettbõl, amit szájához emelt és kiejtett?

- Semmit, hagyj békén! Nem akarom, hogy mind rajtam gúnyolódjatok! - fölkelt, visszaszaladt az ágyába, és még soká fenn sírdogált; kínozta-gyûrte gyönyörû szemét, egész sajátos fajbeli, nagy szépségét, melyhez képest a Marikáé csakugyan szobacicus-arc, hozzáférhetõ, jellegtelen és közönséges csinosság.

Csak Gross Helénnel nem beszélgetett bizalmasan Erzsi ezekben a hetekben; a kis német most nem kuporodott az ágyára, hogy kikérdeztesse magát; zárkózottnak és komolynak látszott; visszahúzódott elképzelt balsorsa leplei mögé, édes szomorúsága gubójába.

Szombaton este Kornélia is kilopódzott a garderobba, hogy segítsen öltözni Erzsinek, de az Öreg rikácsolva, toporzékolva jött ki utána, és visszakergette a nappaliba.

- Mágá pédig siétni, sie Fratz sie! - Ha tíz minutá nem lesz kész, so gehst du nirgends! - Unverschämtheit!

Szerencse volt, hogy a haját már elõbb szépen megcsinálta egy félreesõ helyen, parányi zsebtükörrel. A bejáró földijével hozatott egy tenyérnyi púderpapirost a drogériából - s mikor már bennült a kocsiban gardedámja, az öreg Fóth néni mellett, avval dörzsölte körül hamar az orrán a pattanás még piros helyét -, aztán egy óvatlan pillanatban gyors mozdulattal lekapcsolta nyakáról a fehér selyemplasztront, és zsebre gyûrte. Nem túl mély, szív alakú kivágás maradt utána, és Erzsi most már nyugodt volt; tudta, hogy jól, alkalomhoz mérten van öltözve, és örült a teljes, ékes, nyíló fiatalságának.

- Jó volna - gondolta el lelkiismeretesen -, ha Õ-m ott volna, és látna ma este! De azért így is jó hecc lesz! Jó vacsorát eszem. Csak az a buta vers ne volna olyan hosszú! Ha zöld sziget viránya intve hína, borús szemmel ne nézd a zátonyát. - Pfuj! „A zöld szigetnél el kell mosolyogni, kisasszony, szétnézni nyájasan, mintegy a virányokon - utána emelt hangon, ünnepélyesen! Sokkal ünnepélyesebben! Hisz oly jól áll magának, no!” - biztatta volt a költõ a próbák alatt.