11.

A bérkocsi pár lépésre a zárdakaputól állt meg csendesen a fal mellé húzódva; a három cigánylegény lélegzetfojtva kuncogott benne. Sötét utazóbundás alak húzta meg a „Porta” csengõjét. Oldalt lapulva, némán várt.

- Ki az? - szólt belülrõl nemsokára egy fiatal nõi hang.

- Levélhordó. Express, kéremalássan. Express-távirat, a zárdának szól.

A vártás kapusnõ némán és kötelességtudóan dugta a kulcsot a zárba. Semmi rosszat nem gondolt e bizalomkeltõ, alázatos, öreges férfihang hallatán; fiatal novic volt, álmoska, tapasztalatlan is, és most imától, virrasztástól bódult. S a zárdába most különben is folyton jöttek sürgönyök, ajánlott levelek; fiókházakból kérdezõsködtek, korteskedtek; ez átmeneti, fejetlen idõben kissé nagyobb hûhóval ment minden, mint egyébkor. A kulcs megfordult a zárban; s a nõvér félrehúzódott, hogy a kinyíló ajtószárnyon bebocsássa a sürgönyhordót. A következõ pillanatban rémülten, holtraválva sikoltozta el a szentek neveit.

Az utazóbunda lehullt, és kívülmaradt a zárda küszöbén. Szörnyûséges és undok fantom rohant, vágtatott el a nõvér mellett; végig a portafolyosón, majd vissza a lépcsõk alatt; majd ugyanavval az eszeveszett vad ügetéssel befordulva a földszinti konyhák irányába. És egy szó, egy hang nélkül, rémületes némán az éjszakában... A sóbálvánnyá meredt fiatal nõ észbekapott végre; de annyira csak, hogy önmagára tudjon gondolni, ösztönös, gyerekes, kétségbeesett menekülésre. Mint a mókus, surrant fel a széles lépcsõn, három fokot is ugrott, nem bánva hosszú komoly ruhája méltóságát. Az elsõ emeleten nem is állt meg, csak rohant tovább a másikra, ahol az apácák hálótermei vannak; földig hófehér függönnyel körülzárt kabinettjeikkel. Az elsõ terem ajtaját bevágta maga elõtt, és szinte elõrebukva, eszelõsen besivított:

- Rabló, gyilkos! Hamar fel! Egy férfi... egy õrült van a zárdában!

Aztán nyitva hagyva az ajtót, loholt a következõ terem felé; öt nyílott itt egymás mellett. A jobbszárny volt ez; a középkorú tanító és dolgozó „fogadalmas” nénék lakóhelye. A folyosó egy-két perc alatt teli volt elrémült, kiáltozó, kezüket tördelõ alakokkal; félig felkapkodott fátyolok alól hajtincsek kandikáltak elõ; a váratlan éjszakai riadalomban, e zilált és hirtelen meg se értett szituációban még a legokosabbak, a mindig józanok is elvesztették fejüket. Tömörültek a lépcsõnél, futkostak tévetegen és kérdezõsködtek. „Hol, merre?” „Ki látta?” „Hátha csak képzelõdés, az istenért!” Néhányan sírógörcsöt kaptak; de a lépcsõn még egyik se jutott lejjebb. Az elsõ emeletrõl semmi nesz sem hallatszott.

A két szárnyat a templom választotta el; idefenn már csak a kórus nyílott egy folyosóra; elõtte pár lépcsõnyi emelkedettebb hely, mély köríves ablakkal és Szent József szelíd, atyai szobrával. Itt haladt által e percben, kezében lámpás - mély térdhajlással a templom kórusa felé - a mai hajnali várta. A balszárnyat, az öregekét járta volt be éppen, kötelesség szerint megnézte a kályhák kihamvadt parazsát, és neszelte az alvókat, nincs-é köztük hirtelen rosszullett, segélyre szoruló. Most kemény, határozott léptekkel jött, teljesen rendbeszedett ruhában, nagy csodálkozó szemét rámeresztve a sokadalomra. Meggyorsította a lépteit; és felemelte a lámpát. Adél volt; valaha Komoróczy Sára.

- Mi történt, az istenért? Micsoda? Ki? Hol?... Úristen, és ti itt álltok - idefenn. A másik lépcsõn vagy a kápolna alatt feljöhet akárki, és eggyel feljebb a növendékeink alszanak. Rögtön elosztódunk, egy-kettõ-háromfelé - így ni! Ti maradtok; ezek induljanak erre a hátulsó lépcsõhöz! Önök velem, gyorsan, lefelé! Meg kell keresni, ki kell seprûzni, ha csakugyan van valaki. Minden lámpát fel, világot mindenütt.

Egyszerre megindultak lefelé; már hõsen, bátran mind, szervezett tömegben, együtt. Egyszerre tudták mind, hogy meg kell védeniök a zárdájukat, hírnevét, fiataljaik és öregjeik nyugalmát, tán életét is. Három oldalról, futva, lihegve és topogva rohantak és robbantak le, mint a feltüzelt harcosok. Mert Komoróczy Sára járt legelöl, a deli, a hangos és erõs dzsentrilány, akinek helyén az esze és nem ijed meg egyhamar.

- Hadd lássuk csak, hadd lássuk azt az „õrült”-et; hadd páholjuk el azt a rablót! Csak egy volt! Merre van hát, hol bujkál, jöjjön elõ! Lássuk, lesz-e még másodszor is kedve csúfságot... nini, ahol ni!

Egy szempillantásra megtorpanva állt meg az apácasereg. A feketült szentkép elõtt, a mécses halvány világánál megrévlett most a betörõ csúfos, minden érzésüket sértõ sziluettje. Ám Adél azt nézte csak meg hirtelen: mi lehet jobb kezében a fényes kis tárgy? De nem revolver volt, nem - jól látta, egy zsebóra. Állt egy helyben, és a perceket számlálgatta.

- Ah, most megcsípjük! - kiáltott Adél üvöltõ, gúnyos harci diadallal - most nem menekül! Zárjátok be a kaput, ó, ó, tárva-nyitva! Bezárni, hogy ne menekülhessen! Hé, Jancsi, Miska, Tráján! Keljetek! Hamar, kötelet!

Loholva szaladt ki az udvarra, el a szivattyús kút mellett, majd a másik udvaron végig, az Ápolda elõtt, a nedves márciusi éjben. Az istállók s a kertész háza közt laktak a hetesek, kerti munkát végzõ, vízhordó meg teheneslegények. Van tíz éve, hogy soror Adél nem szaladta ki magát ilyen kedvére.

- Keljetek már! Lusta kutyák! Alávaló mamlasz barmok! Elõ, kötelekkel, hamar!...

És mégis, mire az álomszuszékok felcihelõdtek, mire elõkeresték a kötelet; messzire illant már a mocskos kísértet régen. A földszintnél tovább egyáltalán nem is jutott; néhány folyosón futkosott keresztül-kasul, céltalan vágtatásban, egyedül a komor szentképek alatt. Aztán megállt; szétnézett. Megzavarta a szokatlan helyzet, iromba nagy árnyékát látta a színes mécsvilág elõtt - a némaság; a szûk folyosók; a falon egy másik meztelen férfitest halotthalvány mozdulatlanságban - a vérzõ, szelíd, áldott ismerõs, szemérmetes, ott - a feszületen. Megborzadt, fogai összeverõdtek, fázott; de tántorogva és konokul megállt mégis a lámpa alatt; rámeredt az óralapra, és se látva, se hallva számolni kezdte a másodperceket. Már hallotta a zajt, léptek robaját, nõi sakálüvöltést egy valaha ismerõs ajakról; de még húsz másodperc volt hátra... még tizenöt, igen. - Végre - vége? És most usgyi - ki innét, ahogy jött, minél elõbb. Józan volt már, és rettentõen, testileg szégyenkezett. A „porta” nyitva volt, és senki sem szaladt, hogy bezárja, hogy kelepcébe fogja. Nem is közeledtek felé, sötét csoportjaik ott maradtak, újra elnémulva a folyosók homályos mélyén. A vezérük akkor loholt végig kiáltva és harsogva az udvaron; de hiába - õk úgy látszik, mégsem akarták nagyon ezt a hadifoglyot, jobban is szerették, ha elmenekül! Kinn a kapu elõtt a cigányprímás készen tartotta már a prémes bundát.

Jancsi, Miska, Tráján ott álltak a nagy kötéllel, de a merénylõ azóta már kezében is tartotta ocsmány fogadása díját.

A hangyaboly, melybe kívülrõl belerúgtak, még soká zúgott és nyüzsgött tehetetlen, bõszült morajjal. A folyosók tömve voltak, mindenki ott volt már, és azok, kik mélyen aludtak az emlékezetes öt perc alatt - most utólag felkászálódva, még hangosabban és rémültebben tárgyalták az esetet. Legvalószínûbbnek tetszett, hogy õrült jutott be a falaik közé; valójában nehéz is volt másképpen elképzelni. Kissé távolabb, a „lurdi” folyosón már több alakról is beszéltek, volt aki hármat is látott, noha az imént ébredt fel. - Egy novicia reszketve elevenítette fel Jack, a hasmetszõ régi és szörnyû legendáját. Végre felmozdult a balszárny is, ezek csak most hallották a dolgot; sápadtan, merev arccal álldogáltak az öreg németek; gyanakvó, vádas szemekkel, némán sandítottak a fiatalabbakra, kikkel úgyis titkos feszültségben éltek; majd egymásra, összebólintva értõen; bár még maguk sem tudtak értelmet adni ennek. „Ach Jessus!” - „Um Gottes Willen!” - „Jessus-Maria-Joseph!” - hangzott minduntalan.

Már néhány perccel elõbb Geralda, a fiatal felügyelõhelyettes volt az elsõ, kinek eszébe jutott felszaladni a harmadik emeletre; ott csak növendékek és jelöltek hálószobái voltak; két ellenkezõ épületágban. Itt akkor még teljes csend honolt; ám felsietõ léptei zajára mégis rémülten vált széjjel egy sugdosó pár. Hálóingben, szoknyában, kendõsen és papucsos lábbal randevúztak és állongtak a hideg helyen - s most illanva tûnt a kandidáták szakasza felé az egyikük. És mégsem titkos „szerelmesek” voltak, amint ezt hinni lehetett volna - nem, Király Erzsi és az új abbégalléros: Gross Helénke tárgyaltak volt itt az éj csendjében, veszélyben, lopva, suttogva, valami igen-igen fontos ügyet.

- Mi az, Erzsike kisasszony? Ön itt van? Mit keres ilyenkor a folyosón? Ki volt az a jelölt? Ah, vagy maguk is tudják már?

- Igen, kedves nõvér! - hazudott Erzsi hirtelen, meg sem gondolva, mert sejtelme sem volt róla, hogy mit tud már.

- Ah, borzasztó, ugye? Ilyen elvetemültség! Egy férfi, ilyen késõ éjjel! Mi lesz már velünk, ha ez így megy!

- Betörõ! - találta el Erzsi nagy intuícióval és igen meglepõdve. - Borzasztó! - hazudta frissen tovább. - Épp most futott át ide egy jelölt, nem is tudom, mi a neve, tõle hallom, én épp kinn jártam; a termekben még nem tudja senki.

- Akkor ne is bántsa, kisasszony; hadd aludjanak békén, Istenben!

Természetes, hogy menten fölverte Erzsi, akit csak tudott.

Az imént, éppen mielõtt a kis Geralda rémült arccal megzavarta volt, csakugyan elõre jelzett, titkos találkozója történt a kis Helénnel; és ott, az éj hûvösségében, a falszobor elõtt szerelmi hírt mondott neki, drága, édes hírt, ájulásig boldogító valóságot.

- Igen, hát szeret, te kis bamba! Vedd be már egyszer a töksi fejedbe! Téged, no, nem is engem! Beléd van szeretve, no, csakúgy, mint te õbele; hát olyan hihetetlen ez? Igaz, hogy furcsák ezek a véletlenek... de talán mégsem annyira! Na, de hisz itt a Holzerné levele, neked szól; az a bejáró negyedéves adta át nekem, az a kis csúnya, tudod, amelyik Fóth néninél van kosztban. Csak vigyázz, dugd el az istenért! Szóval, nyilatkozott a szerelmesed, kis apácajelölt! El akar venni, ve-hen-ni! Igen-igen, fe-le-ség-nek - hát mi a csudának másnak? Csak az a kérdés, hogy csináljuk ezt a dolgot - kis klastromi menyasszony?

- Mit - hogy csináljunk? Ó, Istenem!

- Mit? Hát ezt csak rendbe kell hozni - vagy mi? Te itt csücsülsz a négyes számú kandidátteremben, Õ-d meg egy „rideg legénylakás”-ban álmodik felõled, pedig hát elõbb-utóbb együtt kell aludnotok.

- Jaj, drága - te mindig olyan cinikusan beszélsz. Én... én nem is gondolok tovább semmire; nekem most már így is jó minden. Olyan boldog vagyok! Csak még végig se gondoltam, el se hittem - nem is értem egészen.

- Hát komplikált is az eset, mi? Hahaha! szóval, lelkem, legjobb lesz, ha te mielõbb kimegy innen Holzernéhez; lásd milyen szívesen hív, hogy légy vendége a mátkaságod alatt. Onnét aztán írhatsz a gyámodnak minél elõbb - hisz még kelengyét is kell venni, készíteni. Ebben a szörnyû gallérban nehogy mutasd magad a võlegényed elõtt! Holnap tehát - igen, minél elõbb szólnod kell Berchtolda anyádnak.

- Ó, azt - azt én nem merem, Erzsi!

- Meg vagy te bolondulva? Nem mered? Hát nem akarsz Töfflerné lenni? Nem akarod, hogy a pattanásaid elmúljanak? Apáca akarsz tán lenni még most is?

- Ó, jaj dehogy - hisz’ sohasem is akartam igazán! Csakhogy hát most már itt vagyok, és rajtam van ez a gallér.

- Hát dobd le, az istenfáját! Kész apácák meg papok is kiugrottak már.

- Igen, de... hogy én mondjam meg? Mit fog szólni soror Berchtolda? - Õ oly jó volt hozzám. Én azt mondtam neki, hogy csalódott szívû vagyok. Hát még Simonea és Leona, az öregek mit szólnának - a nagynéném megjelent neki álmában -, nem, azt nem is lehet!

- No hallod? Hát hogy akarsz kikerülni innét? Hát még ez is az én gondom legyen? Te, a végén még kicsapnak engem a képesítõm elõtt; akkor elmehet szegény anyám.

- Jaj, ne haragudj - te drága, jó, okos te!

- Persze - szöktessenek meg, direkt; az romantikusabb, meg aztán az ujjad se kell megmozdítani!... Ej. Egyelõre menj aludni, és álmodni felõle; aztán holnap majd meglátjuk; majd beszélünk még róla; hamarosan csinálni kell valamit! - Ha! Jönnek; a kis Geralda csak. Fuss!

...És másnap reggel, mikor Szelényi papa a portafolyosó végén megállította Gross Helént, és a vastag szivar mögül kaján mosollyal, egy pici férfi-gonoszkodással megkérdezte tõle, hogy „No, Helé-énke! Mi történt az é-éjjel?” - a kis jelölt halálra sápadt, reszketni kezdett, és rémült könnyekben tört ki. Annyira legendás volt az öreg pap mindentudása, mókás értesültsége, hogy a kis német lány (mert folyton az járt úgyis az eszében) hirtelen azt hitte, hogy az õ hajnali, titkos beszélgetésükre céloz; és tudja már valahonnét, hogy õt szeretik, szeretik... és hogy õ csúfosan elhagyni készül e szent falakat egy férfi kedvéért.