13.

A bajok és kellemetlen dolgok csakugyan ritkán járnak egyedül; megszeretik a vendéglátó házat, és sorba jönnek, egymásnak adva az ajtót. Az apácaklastromba - két hét se telt el - belátogatott a másik ízetlen, csúnyán magyarázható és közönséges visszaélés; mintha csakugyan úgy volna, ahogy a vén Simonea mondta, hogy: „Ajtót nyitottak a külső léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak.”

Most két kolduló nővér alakjában jött. Barna csíkos gyapjúcsuhát, fekete, durva szőrkámzsát viseltek és nagy, sáros csizmákat; tenyeres-talpasok voltak, mint ezek rendesen, a legalsóbb nép gyermekei; gyalog jöttek a tavaszi sarakon át, a szokásos nagy ormótlan kőpersellyel; és beszálltak itt (mint az ilyenek rendesen) a kisebbik és egyszerűbbik vendéglátó-szobába. Napestig a várost járták, koldulgatva a szegény árvagyermekek részére katolikus és nem katolikus házaknál; az étkezés óráira azonban pontosan beállítottak, és mikor a homályos folyosón végighaladtak, a párosával szembejövő növendékeket nevetés fogta el (noha Kunigund ott dörmögött a hátuk mögött), olyan furcsák voltak, kivált az egyik, egy igen köpcös és széles arcú, durva vonású teremtés. A kicsinyek közül azért sokan szaladtak kézcsókra, mert ez az alázat dicséretes jelének számított az Úr ilyen igen szerény menyasszonyaival szemben.

A vendégnőkkel egy szobában rendesen egy kandidátnő is aludt, az, amelyiknek kötelessége volt a szobát kitakarítani reggel, s az ágyat rendbehozni utánuk. Ám a harmadik napon erre került éppen az éjféli vagy hajnali vártajárás sora; így hát egy másikat rendelt helyére Berchtolda nővér. Történetesen olyat, aki valahonnét a máramarosi határszélekről került. Ez a fiatal leány másnap, reggeli előtt, arcán az ijedtség és felindulás minden jelével lépett oda Berchtoldához.

- Tisztelendő nővér, valamit jelenteni szeretnék!

- Majd később, gyermekem, ha felmegyünk. A templom környékén csendnek kell lenni, míg valamennyi misét el nem végzik odabenn; és a reggeli szilenciumot fontos ok nélkül ne szegjük meg!

- Igen, de - de nekem fontos okom van - tisztelendõ nõvér!

- Mi az? Az istenért... gyermekem! Maga reszket? Mi baja? Ki vele már!

- Kérem, tisztelendõ nõvér, azok a vendégsororok, a kolduló-rendbõl, a vendégszobánkban... azok nem apácák.

- Nem-é? Hát micsodák? Ejh! Maga aludt ott az éjjel? Mit tud? Beszéljen!

- Tisztelendõ nõvér, még nem is nõk... Csak - csak az egyik nõ!

- Ó! Félrebeszél!... Miket mond, leány - maga álmodik! Ez nem lehet! Ilyesmit... Mondjon el azonnal mindent, de értelmesen!

- Én, kérem, tudok ruténul, mert az én vidékemen úgy beszélnek a szegényebb népek. És hallottam, amikor tanácskoztak az éjjel, és számlálták a pénzüket... és... ezek csalók, igen; ez egy házaspár.

- Ó! Ez lehetséges?

- Én... én biztosan tudom. Mindent hallottam; õk nem gondolhatták, hogy értem a nyelvüket; a másik jelölt magyar volt, és nem is vették észre a cserét. Én a függöny mögött alvást tettettem; igen, ezek galíciai vasúti munkások, akik a saját zsebükre koldulnak itt. Már csomagolják is a batyujukat, hogy odább menjenek; még meg lehet fogni õket.

- Ej, most már? Õrültség. De honnét tudod egyáltalán, hogy... hogy házasfelek?

A kis jelöltnõ lehajtotta fejét és hallgatott.

- Ó, te szegény gyermek, szegény gyermekem! - tört ki akkor Berchtoldából az anyás felelõsségérzet és aggodalom. Gyengéd, simogatós mozdulattal surrant keze végig a leány fején, és erre az menten el is rítta magát, arcát nagy zsebkendõjébe temetve.

- De gyermek, az ég szerelmére; hát miért nem szaladtál ki rögtön; miért nem vertél fel álmomból., vagy másvalakit a nõvérek közül.

- Féltem, jaj, és nagyon meg voltam lepve, és az ilyeneknél kés is szokott lenni, és... jaj, úgy... úgy szégyelltem magam!

- Felelj most õszintén - kérdezte a nõvér reszketõ hangon. - Téged a személyedben, a testedben nem bántott, nem érintett senki?

- Ó, nem, engem nem! - tiltakozott élénken a leányka.

- Adj hálát; védszenteid és õrzõangyalod vigyáztak! Ah... tán nem is lett volna okos dolog; megint futkosás, ijedelem, skandalum, mint a minap!... Mennyire látogat most minket az isteni megpróbáltatás! Most az a fõ, igen, eltitkolni ezt a csúnyaságot! Hadd fussanak a csalók; bízzuk a büntetést istenre! Senkinek a világon nem szólsz errõl, megértetted?

- Igenis.

- Most pedig mégy a templomba, és elmondasz egy örvendetes rózsafüzért, de ájtatosan, megmentett tisztaságodért hálaadásul. De egy hangot se, senkinek!

És gyors léptekkel elsietett, hogy megkeresse Virginiát. Egy hét választotta el õket a Fejedelemnõ-választástól.

A rémült kis jelölt, kinek oly megbízható õrangyala volt, aligha szegte meg közvetlen feljebbvalója szigorú parancsát, hogy a nagy s most már közös titkot másnak is elfecsegje. De talán még azelõtt, elsõ ijedelmében lihegte el valakinek a folyosón; vagy a konyhán, ahová a reggeli kenyerekért kellett szaladnia? Vagy a falaknak is fülük, szájuk és hangjuk van néha? Annyi bizonyos, hogy a délelõtti órákban s az órák közeiben fõleg már errõl trécselt, pletykált, faggatózott, szörnyülködött és tódított valamennyi osztály népe; bennlakók úgy, mint bejárók, apácák, mint paptanárok.

- Nem - mosolygott Szelényi papa úgy csücsörítve mosolygós ajkait a nagy szivar körül, mint egy kisgyerek, aki a nedves, édes emlõt szívja. - Nem, most már nyugodt vagyok! A kegyesrendi apácák klastromának ezentúl már semmi se árthat. Még ha maga Belzebub jönne is kísérteni mesebeli királyfinak öltözötten, ki nem fogna ezen a házon. Ez kiállta a próbát! Ha valamit el akar érni, reverendában jöjjön vagy apácaruhában. Nincs igazam, Gregoria kollégácska?

Neki ilyen vaskos célzásokat is el tudtak nézni; mert kedves, jóízû és okos megbocsátás rezgett csúfondáros hangjában mindig; noha õ maga feddhetetlen volt.

- Erzsi, Erzsi, Király Erzsi - szaladt és lihegett Pável Marika, aki mostanában megint kedves és baráti volt, „anyányi” társnõje iránt. - Te, valami nagyszerû heccet találtam ki, segítened kell benne! Emlékszel ugye, hogy ki volt írva az újságban a minap az a fogadási hecc, és mérgelõdtek az apácák? Ezt a mostanit is ki lehetne színezni úgy jó kis pikánsan, tudod, meg fogjuk írni annak a zsidó újságnak, te majd fogalmazod! Még nem tudhatják; ezek szörnyen el akarják tussolni; sejtelmük se lesz, hogy honnét, ki által került ki... Ugye, nagyszerû?

- Nem, fiam! - mondta Erzsi, és összehúzta sûrû, sötétszõke szemöldökét. - Az apácáknak igen rosszul esnék, és senkinek a világon nem volna haszna belõle. Csak annál butább szigor és ellenõrzés lenne itt, nagy inkvizíció, vallatás; ártatlanokra gyanakodnának; a kimenõket vissza nem kapnók év végéig; szegény Helénke... Szóval: nem! Hagyj fel vele, gyerek! Végre is az õ kenyerüket esszük; ha pénzért is, de elég olcsón.

- Na, azt a kis moslékot csak ne hánytorgasd! De rád jött eccer!... Megcsinálom magam, te meg majd beárulhatsz.

- Azt nem fogom tenni - bolond! - felelte Erzsi kedvetlenül vállat vonva és továbbment.

A Független Újság-ban csakugyan megjelent az újabb eset híre a következõ vasárnapon. Marika ugyan sajnálatára nem ismerhette fel saját stílusát, szép „díszítõjelzõit” - amiket Sziduval komponáltak össze éjszaka a háló ablakpárkányán -, az újsághír rövidebb volt, de azért éppen elég „pikáns”. S hatásával is a kisváros uzsonna-traccsain és az apácák bosszús elképedésében - igen meg lehetett elégedve a gonosz csínyszerzõ. Berchtolda a kezeit tördelte, és Virginia oly csüggedt volt pár napig, hogy még a „nagy inkvizíció” vezetéséhez sem volt meg a szokott energiája. - Simonea és a többi penziósok most már megjegyzést sem tettek; néma és gúnyos szemrehányással, bánatos fölénnyel jártak a házban, és súgtak-búgtak a fiókházbeli sororokkal, akik a távolabb fekvõ országrészekbõl már-már gyülekezni kezdtek a napok múlva történendõ választásra, és megtöltötték az összes üres, rögtönzött és rezervált fehér függönyös „kabinett”-eket.

Az új törekvésû, magyar apácák közül még a választás elõtt kihullt egy; a szép Gregoria vérhányást kapott, és ájultan esett össze egy rajzóra után az újépület tanári szobájában. Szelényi papa földhöz vágta a szivarját és hozzásietett; fölemelte, a bõrdívány felé hurcolta, míg óriási verejtékcsöppek hullottak végig kövérke arcán; aztán felélesztette, vigasztalta, becézte, mint egy kicsiny leányt az atyuskája - míg az orvos megérkezett.

- Rögtön el, el innét! - mondta az szigorúan, alighogy megnézte. - Mily régóta mondom! Hát Zólyomba is akár, ha máshová nem lehet; bár az is csak zárda; régi, vastag falú, apró ablakú kastélyház. Mégis jobb, mint itt, uramisten! És a tanítás? Dolgoztatni vele ilyen állapotban! Maga akart? Bolondság - siettették már nagyon a drága üdvözítõhöz; pedig az még jószívvel várt volna rá egypár esztendeig!

A derék öreg és „hû katolikus” zárdaorvos most igen kijött a sodrából, egyszer jól odamondogatott a „fejetlen nyájnak” - a „némber köztársaságnak”, melynek titkos szerzõdései vannak az öreg Halállal az õ háta megett; és fenyegetõzött, hogy õ felmond, õ itt nem veszõdik, ha kutyába se nézik; nem szorul õ rá; majd beszélni fog a vármegyei tisztiorvossal, ki jó komája; hisz ez a ház egy fertõzeti telep, „egy nagy baktériumtenyészet”... és így tovább. Oda se hederített, bár mondták neki - hogy a beteget õk bizony pihentetni akarták hónapok óta; de õ akart tanítani, kijárni - görcsösen; mindenáron - és rendesen rosszabbul lett, ha pár napig fenn õrizték a betegszobában; ha nem járhatott le dolga után a földszintre - végig a portaszoba melletti iroda elõtt, ahol a klastrom számadásait, gazdasági ügyeit vezették.

- Jöjjön, kérem, fõtisztelendõ úr! - sürgette másnap ugyanabban az irodaszobában soror Virginia Fénrichet, az intézõ papot. - Jöjjön csak, tárgyaljuk meg egy kicsit a dolgokat! Istenem, oly sürgõs minden; ma szerda; vasárnap a választás, írásban kérni kell a méltóságos püspök urat, nevezze ki megbízottját - mindnyájan önt óhajtjuk, hogy majd az urnánál üljön. Ah, Istenem! Eltávozott, kedves betegünk helyett soror Evelinát kértük fel tehát rajztanításra a képzõben; õ az egyedüli, kinek ilyen képesítése van. - Itt volna aztán még egy hivatalos írás, nézzük csak meg, kérem; én még mindig nem értek ilyen jogi dolgokhoz. A mi kis Gross Helénke jelöltünk gyámatyja írja Münchenbõl; válaszul arra a kérésünkre (illetve a gyámleányéra), hogy nagykorúsításába beleegyezzék vagy pedig írja alá azt az ajándékozási okiratot, melyben a kedves leány világi javait szerzetünknek, ezentuli otthonának és az Úrban családjának adományozza. Azt írja, nézze csak - hogy õ még nem bízik eléggé gyámoltja elhatározásának komolyságában; hogy hátha csak gyerekes szeszély (ilyeneket írni) -, hogy neki kötelessége óvatosabbnak lenni, vigyázni erre a vagyonra (milyen akadékosak is ezek a németek, hogy ragaszkodnak a világi javakhoz; ez kivált úgy tudom, protestáns ember!) - szóval: hogy õ még egy fél évi gondolkodási idõt kíván hagyni Helénnek. Mondja csak, van ehhez joga? A német közgyámhivatal vagy árvaszék vagy mi - jogköre még mindig kiterjed a mi Helénünkre? Ah, az a pénz! Mikor jut már tényleg rendeltetési helyére, a szerzet pénztárába - és hogyan, mire használódik fel? Nos, négy nap múlva elválik. Csak ez az undorító koldus história ne jött volna most; ó, ha tudnám, micsoda aljas rosszakarónk tudatta azzal a sötét szándékú újsággal? S most újra felelevenítik; hogy elfogták a nyomorult bûnösöket Máramarosszigeten. Csak még ide ne hozzák vallatni a csalásért; csak még tanúkul ne hívjanak bennünket! Igen, errõl önnek kell gondoskodnia, fõtisztelendõ úr; esetleg a püspöki iroda átírhatna diszkréten... No, és itt vannak megint a mérnöki hivataltól a tervek az újépület kibõvítésérõl; a magasabb iskoláink számára. Ma még nem idõszerû - adja a Jóisten, hogy négy nap múlva az legyen! Ugye, a mi szándékunkra ajánlja a mai szentmisét is, ahogy ígérte? - De... mi baja, az istenért? Beteg? Ó, ön sír? Fõtisztelendõ!

- Ó, hagyjon most... hagyjon... csak egy kicsit! Mit bánom én most... a pénzüket, az ügyeiket... ó, úgy szenvedek.

És zokogva borult két karjával az íróasztalra.

- A... a világi... rokoni kötelékek sokszor nagyon is erõsek! - mondta Virginia halkan, ámult és szemrehányó szemekkel nézve rá; míg elfehérült ajkai idegesen rándultak félre. Fénrich fõtisztelendõt nem volt szabad rágalommal illetni gondolatban sem, mert fölszentelt egyházi férfiú volt.

A doktor kifakadásai a szegény Gregoria elutazása alkalmával - szintén szájról szájra jártak a zárda sororjai s az éjjel-nappal szállingózó fiókháziak közt; Berchtoldának volt is gondja rá, hogy a fiatalabbak közt kivált ezzel is „hangulatot csináljon”. Igen, a szerzet (nem egyesek) érdekében halaszthatatlan immár valami kis hegyi üdülõhely berendezése a gyönge vagy megtámadott tüdejû nõvérek számára; és higiénikus változtatások, javítások az óépületen. Ám mindezekhez pénz, állandó és megbízható új pénzforrások kellenek; célszerû befektetése a kilátásban levõ kis vagyonnak; új iskolák, magasabb intézetek, több belsõ, szerzetesi munkaerõ; alkalmazkodás bizonyos mértékig a kor viszonyaihoz - mint ahogy számos templomban már villannyal világítanak egyházi engedéllyel az õsi, elrendelt és hagyományos, de szörnyen megdrágult szûzviasz helyett. - S ha már a villanyvilágításról szólunk, hát igen-bizony a múltkori, éjszakai csúnya támadáskor is mennyivel gyorsabb, biztosabb, sikeresebb lett volna a védekezõ eljárás - általában mennyivel könnyebbé válna az éjszakai vártaszolgálat, ha a sötétes folyosókat, melyekben csak egy-egy piciny olajmécs világít a képek és szobrok alján - egyetlen gombnyomásra erõs, biztonságos villanyfénnyel lehetne elárasztani. S mennyivel olcsóbb is volna. Aztán az adminisztrációt mennyire megkönnyítené ebben a nagy házban, ha legalább helyi telefonhálózat volna a termek és épületszárnyak között... És sokan hallgatták helyesléssel és naiv örömmel beszédét. Ám akkor egy este (pénteknap volt, kettõvel a választás elõtt) - a kegyes és diplomatás Simonea meglátogatta Berchtoldát az esti pihenõ - a regráció - órájában. Arca mélyen szomorúnak látszott; kezében nyitott, levélféle papírdarab. „Ezt a szennyes iratot, ezt a bûnös okmányt sikerült elfognunk, kedves nõvér. Galád és semmirekellõ szerzõi itt vannak még e szent falak között, élvezik rendünk testi és szellemi javait; az - ah (szégyen még kimondani is) -, az apácajelöltek gallérját viselik. A csalók - ámítók! Igen, itt, itt kedves nõvér, a noviciátban, az ön tiszteletre méltó felügyelete alatt!”

- Mi történt már megint? - vágott a szavába Berchtolda elhalványodva.

- Nézze csak, kedves nõvér, olvassa. Ezt a levelet az ön két jelöltje, a két Kerekes leány írta - itt a városban laknak a szülõik, azok a cinkosaik, azoknak szól. - Egy szapulólány kosarába csempészték a nyomorultak (a konyhafõnök testvérünk el is kergette rögtön) - úgy volt, hogy az viszi a gonosz anyának, akivel ismeretségben volt, úgy látszik. Itt van, csak olvassa!

Berchtolda reszketõ kezébe vette az írást; onnét kezdte nézni, ahol Simonea már jelet csinált a körmével.

Csak sose búsulj, drága anyácskánk, meg vagyunk mi itt egészen jól. A koszt sem olyan szörnyû rossz ám, mint ahogy hiszed; aztán legalább nem kell érte neked fáradni, kínlódni, ölni magad a dologgal. Hidd el, drága anyus, hogy te sohasem bírtál volna bennünket taníttatni - még csak ellátni sem, amíg elvégezzük a képzõt. Hát még ruházni! És apánk mindenért csak téged gyilkolt, bántott aztán, ha egy kis ital volt benne; nem, mi azt nem bírtuk tovább nézni! Így az egészen ügyesen ki van fundálva; itt elvégezzük ingyen az évfolyamokat; tandíj, koszt, ruha - semmire nincs gondotok. S mire kész leszünk, három év múlva (mert ha mukkanni se tudnánk a képesítõn, akkor is áteresztenek, mint novíciákat) - akkor illa berek, nádak erek - még aznap kinn leszünk nálad; a te kész tanítónõ leányzóid. Még csak el sem kell hagyni a hitünket, mert hisz nem leszünk még fogadalmasok; a Jóistenke is megbocsát, mert gyermeki szeretetbõl tesszük. Van a zárdának elég pénze; segíthet a szegényeken! A diplománkat ki kell, hogy adják törvény szerint, majd kipereljük rajtuk; állást is majd csak kerítünk; akkor aztán gondod se lesz, majd dolgozunk mi helyetted, s apánknak is kikeressük a napi dohányát, hogy ne dörmögjön! Kezeiteket csókolja két hálás és forrón szeretõ leányotok

Emma és Piroska

- Ó, mily gyakran visz bûnbe valakit a Gonosz Lélek éppen erényei útján! - sóhajtott a jó Berchtolda leverten. - Lám, itt is a szülõi szeretet volt az ok! - Vigasztalhatatlan volt; annyira kedvelte ezeket a Kerekes lányokat; e természetes, nyugodt viseletû, derûs szemû, nyílt és okos két teremtést. Sokszor példának állította õket a manértalan, õszinte áhítatra nézve.

... - Jó is bizony, hogy holnap már vége lesz ennek a fejetlenségnek - mondta Magdolna csendesen, mikor Virginia szokása ellenére elmondta neki az utolsó „botrányt”, a Kerekes testvérek kicsapatásának körülményeit. - Tulajdonképp szeretnék már egy jó szigorú vezetést, egy erõs és kemény kezet! Alig várom már, hogy Tisztelendõ Anyámnak szólíthassalak!

- Már hogy... engemet...? Hogy érted? - nézett rá Virginia elképedve. Tehát ennyire tájékozatlan volt valóban? Mert tettetni sem szokott ez a teremtés; nem is volt képes.

- Vagy Berchtolda? Igaz is, kedves, és valójában még azt sem tudom, kire kell majd szavaznom holnap. Nekem mindig csak elvekrõl beszéltetek, amelyek persze mind helyesek és szépek - de ha tõlem megkérdik majd, nem fogom tudni megmondani, ki a nagy eszmék reprezentánsa szerintem is. No, kire szavazzak hát?

- Akire akarsz, kedvesem! - felelt Virginia kissé zavartan, és azzal a különös meghatottsággal, mely mindig elfogta e csodálatos, hûvös bájú és minden ízében, minden mozdulatában magasabbrendû teremtés mellett. Nem tudta volna szóval egykönnyen kimagyarázni, de egy bûvkörben látta, egy eszményi és megmagyarázhatatlan világban maga és a többiek fölött - viszont úgy érezte, hogy mindenki közt még õ tudja leginkább megközelíteni - vagy legalább érteni, értékelni és csodálni ezt a nagy, emberi kiválóságot. Úgy érezte, hogy ez a nõ jó, tiszta és csaknem bûn nélküli, de nem súlyos vezeklések, imák, böjt, penitencia gyötrelmei és kísértéseken kivívott nehéz diadalok árán - hanem egyszerûen, magától, mert jónak született, és nem is tudna más lenni; és a Gonosznak nincs hatalma fölötte. Talán... mert valaha, régen - valahol kinn „az élet viharában” leszámolt azzal is és mindennel; megismerte, kiélte, kivezekelte magából minden rossznak a hajlamát. - Vagy mert tanulmányai, gondolkodása révén ösmeri mindennek titkos és természetes gyökerét az emberi lélekben - vagy a testben; és azért semmi sem bûn õneki; mint ahogy az orvos nem vétkezett, mikor a beteg Gregoria hófehér, szûzi keblét érintette, nyomorgatta... Ó, Virginia úgy vágyott volna néha ilyen lenni; levetni kínos kételyeit és a lelki tusakodás terhét. De akkor hová tegye kimeríthetetlen tetterejét, forró érdeklõdését, mely viszont nem is vétek - sõt egyensúlyozója minden egyéb szenvedélynek? Ó, hogy élt, hogy járt-kelt és dolgozott köztük az õ Magdolnája, az õ földi szentje - halkan, tisztán és külön; az apró csatákról és huzavonákról körülötte még csak tudomást sem véve jóformán! Virginia szinte elröstellte most magát miattuk.

- Elvégre nem a személy a fontos, ugye? - folytatta a másik elgondolkozva e neki annyira újszerû és idegen tárgyon. - Csakhogy legyen egy név, egy fogalom, amelyhez kapcsolhassuk és ráfüggeszthessük az „engedelmesség” gondolatát, mely oly biztosan és - olcsón megõrzi a belsõ szabadságot és nyugalmat. Én nagyon szeretem a tilalmat és aprólékos, biztos megkötöttségeit a mindennapi tevés-vevésnek; nem bánnám, ha sokkal érezhetõbbek volnának még. Igen, érdekbõl, a belsõ szabadság kedvéért; az ember hadd tudja pontosan, mit kell tennie és merre fordulni, hogy ne jöhessen ütközésbe és ne zavarhassa semmi külsõség! Lásd, például, amióta így, fõ nélkül vagyunk, micsoda kellemetlen és ostoba dolgok esnek lépten-nyomon.

- Ó, hát te is azt véled talán - nyitott nagy szemeket Virginia -, amit Leona mondogat, hogy az igazi szerzetesi élet csak a régiek teljes szigorával képzelhetõ? Hogy mi, újabbak, magunk „nyitottunk kaput a külsõ léhaságnak és zabolátlan szabadosságnak?”

- Nem - ó, hova gondolsz! - Hogy bárkit is váddal illethetnék, kedves? Hisz én nem is ösmerem úgy, mint te a viszonyokat, és ezen is (ne haragudj!) tán most tûnõdöm el elõször. Csak éppen az jutott eszembe, hogy egy kissé... sajnálni fogom azt, akit holnap fejünkké választunk; külsõ gondokkal és felelõsségekkel ruházzuk, és - elvesszük tõle az engedelmesség könnyebbülését, nyugalmát; a belsõ függetlenséget.

- A gondokban és terhekben lehet és lesz is segítsége, csak rendelkeznie kell! Csak nagy általánosságban... (erõlködött Virginia egyre nagyobb csüggedéssel).

- Rendelkeznie, igen! - mosolyogott a másik kissé bágyadtan. - S míg mi, többiek, szabadok leszünk annak a gondjától, hogy miféle külsõ apróságokat mûveljünk és milyen sorrendben napestig, hogy hová utazzunk és mennyit dolgozzunk - addig õ magára veszi majd valamennyiünk külsõ rabszolgaságát, a látható dolgoktól függést. - Ej, különben mirõl is beszélek? - Szerencsére vannak másféle természetek is; olyan képességûek, mint te vagy, kedves! Nekem, hála istennek csak azt a dolgot adtátok, hogy szót fogadjak nektek, és azt akarjam, amit ti akartok; és ennél könnyebb munkát nem is képzelek magamnak. Igen hálás vagyok érte.

És Virginia nõvér sóhajtva, megzavartan hagyta magára imádásig szeretett és csodált barátnõjét.