14.

Végre együtt ültek, benn szorongtak valamennyien a felékesített templomban; repkényfüzérek, gyertyák és tömjénfüst közepett. Mise után lassú menetben járultak az oltárhoz, sorba térdeltek a hideg kőlépcsőn, és nyakukat epedő mozdulattal előrenyújtva, kissé szétnyitották ajkaikat. S a pap közeledett hozzájuk egyenként a kehellyel, az arany edénnyel, melyben az istenség lakik. Még keresztet írt vele szemük előtt - felragyogott kezében a Vőlegény halotti fehérségű átlátszó Teste; amaz igazi és lényeg szerint tökéletes Test és Vér, mely az Ostya titkába rejtőzik naponta és minden órában, minden percben, sok ezerszer, tán az idők végeztéig - hogy vérontás és kínhalál nélkül most újra meg újra feláldoztassék, magára véve e világ bűneit -, és nem földi szerelemben egyesüljön ezerszer - és ezerszer csodálatosan és tökéletesen az őt áhítozókkal. Hogy bár vég nélkül osztódva, mégis mind osztatlanul és teljesen, egész-egyen - olvadjon össze mitikus nagy Nászban az ujjongó lélekkel... Az apácák összecsukták ajkukat - lassan, óvatosan, nehogy fogaikkal tiszteletlenül érintsék a Szentek Szentét; akkor fölfelé fordult, extatikus szemüket lassan, nagyon lassan, mintegy mennyei gyönyörben úszva, lezárták, és zsibbadt mozdulatokkal emelkedtek fel, hogy másoknak adjanak helyet. Az alsó lépcsőn még egyszer térdre borultak, és suttogva, hálát rebegve háromszor megütötték mellüket. „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj...” Végre megindultak; összekulcsolt kézzel, félig csukott szemekkel, lassan lépkedve a kockaköveken; elhalványult arcukon szent megindulással; olyanok voltak, mint a boldog szerelem pillanatai után valami megkönnyült és felolvadó, mély és megtisztult kielégülésben. A padban, a helyükön, még egyszer arcra borultak, tenyerükkel takarva be szemüket, hogy elmerülhessenek a legnagyobb csoda szemléletében, a legszorosabb és legbensőbb együttlétben e világ teremtőjével. Az ég, a föld és mindenek urával, az édes názáreti Jézussal, kit ismernek, néven; tegezve, kicsinyítő szóval hívnak - ki értük, értük, értük ontotta ki drága vérét a kereszten...

És ha az évtizedes megszokás és a test meg lélek egyéb gyarló elszóródásai szinte elkoptatták is bensejükben mindezt; ha nem sikerült is magukban felkelteni azt a mély és boldog megrendülést, mely a szentek életét mennyeivé tette már e földön - a szándéknak legalább nem volt szabad hiányoznia, és a külső, testi manierok, a szemek, arcvonások és mozdulatok híven tükrözték a nemlevő, csak áhított áhítatot - hogy legalább másokban, a többi szemlélőben botránkozás ne keltessék...

Aztán Fénrich a szószékre lépve röviden beszélt pár percig fáradt, idegen csengésű hangján, és a templom közepére ment, hol az urna állt sötét posztóval letakarva. A templomajtót becsukták; elkezdődött a titkos szavazás. - A zárda termeiben és folyosóin, a kápolnákban és kabinetekben, de meg a konyhában és mosóházban sem maradt e délelőttön egyetlen olvasójelvényes, fogadalmas „profess”-nővér sem; csak növendékek, galléros jelöltek és már beöltözött novíciák. A bennlakókra a Kis Geralda vigyázott: de ő is lázas izgalomban élt ma, és minduntalan új imába kezdett. Teltek az órák, és dél lett ezen a napon is lassan.

Fél egykor kezdték számlálni a szavazatokat. A nõvérek a padokban imádkoztak; Fénrich, Virginia és Simonea már végére jártak volt; most egymásra néztek, ijedten, szinte tanácstalanul és újra kezdték. Hiába - az eredmény mindig ugyanaz. Semmi!

Az összes szavazatok egyharmadánál csak valamivel több jutott Leonára - a másik kétharmad megoszlott Magdolna, Simonea, sõt Virginia között. Három cédula Evelinának, az „önmegtagadás szentjé”-nek is jutott. Ez hát! Annyi szervezés, korrespondencia, pártoskodás és rábeszélés után! - Igen, de a legutolsó hetek csúnya zûrzavarai közepett szétkallódtak a vélemények, a kedélyek; kisebb fiapártok alakultak, mindenki a maga fejével gondolkozott és tanácsolt. Itt az eredmény: „Nincs Anyánk!” - mondta Simonea és Virginia csüggedt hangon, és szinte egyszerre. Aztán Fénrich jelentette ki, hogy mivel abszolút többség nincs, tehát a megyés püspök õméltóságának új választási napot kell kitûznie arra a két nõvérre, kik viszonylag a legtöbb szavazatot kapták: Leonára és Magdolnára. Az alapítólevélben világosan meg van írva: az legyen az új tartományi Fõasszony, akit a fogadalmas testvérek legalább kétharmada azzá kíván tenni. - Mivel tehát a püspök úr õméltósága most bérmáló körúton jár, s csak egy hét múlva jön székhelyére vissza, egyelõre kénytelenek lesznek bevárni õt; a fiókházbeli nõvérek nem utazhatnak addig vissza.

Lecsüggedt fõvel vonultak az étterem felé. A templomajtóban várakozó, körültük tolongó novícia-seregnek nem tudtak örvendetes újságot mondani; csak új bizonytalanság, várakozás, zavar jön megint. A feldíszített, ünnepies étteremben nem csaphattak kis lakomát az új Anya üdvözletére; a hideg étkeket, a tortát és mindenki fejére számított félpohár borocskát azonmód eltették más, igazibb alkalomra; és csüggedt kedvben, szinte némán kezdte levesét kanalazni a még mindig fejetlen nyáj. Ám a legkedvetlenebb, a mindenkinél inkább csüggedt arc mégis Magdolnáé volt; Virginia szíve ijedten szorult össze, amikor lopva ránézett... Valóban - étkezés után rövid beszélgetésre kérte õt. Gyorsan haladtak végig a folyosókon, és egyik üres iskolaterembe léptek. Az alacsony dobogón, mint valami színpadon megálltak egymással szemközt; Magdolna arca sötét volt, hangja szokatlanul szigorú.

- Mondd, miért... miért tetted ezt velem?

- Magdolna! Magdolna, annyira tisztellek, hisz tudod, tudnod kell! Senkit nem látok nálad különbnek, magasabban állónak; senkit még most sem, igen - aki fölöttünk rendelkezni méltóbb lehetne.

- Méltóbb? - és... alkalmasabb, Virginia nõvér?

- Ó, nem, ne nézz így rám, ne szólj hozzám keményen! Hisz nem tudtam, hogy ennyire... ennyire ellenedre van!

- Nem ismertél tehát? De hogy szerethettél akkor?

- Nem, ezt ne... ne vond kétségbe! - kiáltott a másik fájdalmas szenvedéllyel. - Úgyis annyira sújt már minden, oly balul sikerült, az Isten büntet! Ó! Lehet, hogy nem jól szerettelek, Magdolna - tán bûnösen szerettelek, ítéld meg, szólj, hisz te mindent látsz, értesz! Te tudod, hogy mindenem vagy, életkedvem, reményem, minden törekvésem. Csak miattad akartam mindent, csak neked akartam tetszeni. Csak teáltalad tudok örülni munkának, földi iparkodásnak és erénynek - csak teáltalad és teérted tud nekem valami igazán fájni még... a bûneim is - ó, Isten, légy velem! Soha-soha nem szerettem így még földi embert; nem is lehetséges ennél jobban szeretni.

- Virginia! Hogy beszélsz, barátnõm? Légy eszeden!

- Nem, nem vagyok én eszemen már! Annyit kínlódom, és egyre hatalmasabb ez fölöttem. Ne hidd, hogy afféle gyerekség, ami itt... itt a zárdában divatozni szokott... hajfürtökkel és érzékeny, titkos levélkékkel. Az egész lelkemet uralja, minden jobb érzésem, minden gondolatom. Istenem, Megváltóm! Add, add a kezed, Magdolna, Magdolna, Magdolnám - ó, tedd a homlokomra a kezed egy pillanatig!...

- Virginia testvér! - kiáltott rá akkor a másik szigorú, ébresztõ hangon, és felállt mellõle; elfordult, hogy leküzdhesse ámult és ijedt megundorodását. - Virginia, rögtön felállj innét! Mi dolgod térdelni egy másik ember elõtt, mit gondolna, aki hirtelen belépne?

- Mit?... Jobb volna rögtön meghalnom.

Dúlt arccal, zilált köntösben, gyûrt fátyolával ott állt elõtte - szemében ijedt szégyen; tán most látta csak, hogy a földön kúszott és vonaglott néhány pillanatig eszelõs szenvedélyében és hogy visszautasították. Ideges szája, minden arcvonása rángott, reszketett; ajka oly száraz volt, hogy alig bírta a szavakat kiejteni... És ahogy így megalázva és szenvedve szemben állt vele a másik - Magdolna arca megenyhült újra, a harag és megdöbbenés helyére visszasimult a szokott hûs, szelíd, enyhe tekintete. Most mar feléje nyújtotta nyugodt, biztos szorítású kezét.

- Virginia testvér, nyugodj meg hát - jer! - szólt ösmerõs, szíves, csillapító hangján, és kézen fogva maga mellé vonta a pódium-székre, a nagy iskolatábla mellett, mert hisz a negyedik B-osztály termében voltak. - Jer, beszélgessünk, kedves - folytatta és már mosolygott is -, te most túl izgatott vagy, nem is csoda, úgy bedolgoztad magad a közügyekbe! Virginiám, nem szabad, hogy azt hidd, hogy megítéllek... vagy nem értelek meg... noha követni nem is tudlak. Igen, vétek volt, hogy egy pillanatra megítéltelek az imént. Oly más lélek a mienk, gyermekem; és más múlt, más élet, más test és - tán idegalkat, igen! Hisz azért van, hogy csak úgy tudtál engem szeretni, ha magadhoz formáltál. És azt cselekedted velem, amire te magad lettél volna tán valóban alkalmas - a vezetés terhét viselni itt! - No, igen, jó - hát ma még nem, csakugyan -, de késõbb, ha idõsebb leszel, ugye. És ez... ez a másik... idegességed velem szemközt bizony: kissé betegség, vagy különös állapot; néha és néhol rend és törvény - hisz oly sokféle az élet, az ember, az érzései - Virginia - és minden jogosult igaz és nagy lehet, ami emberi és õszinte! Így olvastam ezt - igen, csak hallomásból tudom; mert az is e föld rendje és törvénye, hogy sose értsük meg egymást teljesen, mi emberek. Mégis, igyekeznünk kell erre ugye, hogy aztán helyesen szeressük egymást. Hallgass rám, én elmondom mit gondolok vagy tudok errõl.

Kezét kezében tartva beszélt hozzá halkan, szépen, sokáig, és a másiknak fokonként szûnt meg ideges remegése - lassan bátorodva emelte feljebb tekintetét. Már szinte leszállt a kora tavaszi alkonyat, és rügyszagú, esti szellõk röppentek be közéjük a nyitott, emeleti ablakon, mikor elváltak végre - szép, meleg, békélt és testvéri kézszorítással. A negyedik B polgári osztályterme... az egyik apácának örökre emlékezetes hely maradt; itt folyt le életének leghevesebb, legdrámaibb jelenete; legnagyobb mozgalma, szenvedése és megenyhülése. - És mikor még zsibbadt fõvel és zsibbadt tagokkal egyedül haladt a néma templom felé - már tudott és értett sok mindent - amitõl eddig félt vagy amin ujjongott; amiért vergõdött és tusakodott vak bizonytalanságban. És tudta már azt is, hogy a saját „nagy” érzését semmi joga nem volt másnak tartani lényegében, mint a kis növendékek idétlen esenkedését és sóhajait; mint az öreg, piros Kunigund suta érzelgéseit... Mert ha komolyabb és lelkiebb is talán (ó, tán még ezt is csak képzelte magáról), éppúgy nem valami törvényszerû ok, testi változás, Isten rendelésébõl való sajátosság volt magyarázata, akárcsak azokénak; hanem csak a környezet félrevezetõ hatása és külsõ kényszerek okozta megtévedés. És megtudta, hogy ugyanaz az emberi végzet sodorta hibába, melyért oly szigorúan ítélte volt meg gondolatban Fénrich papot és a szegény Gregoriát. Mily jó volt így szelíd és biztos közösségbe jutni másokkal, mindenkivel - az egész, nagy, emberi világgal! Anyja jutott eszébe, ki özvegy fõvel férjhez ment a szép vívómesterhez; és egyszerre megértette önmagában annak a gyûlölködésnek is gyökerét. Igen, mindez egy dolog, s nem lényeges, hogy kissé félretérül a körülmények miatt. Igen, az az õsi, nagy, igaz és jogosult ösztön, melyet isten maga ismert el a paradicsomban még, midõn a legõsibb szentséget, a házasságot szerezte. - De amelyet õk, a szerzetesek, isten különös választottjai - fékezni fogadtak egész életükön át; hogy a kötelesnél is többet tegyenek, hogy a kellõnél még magasabb tökélyre jussanak -, hogy megtartván a parancsokat, magukra vállalják és megfogadják még a tanácsokat is. - Ó, mennyivel jobb most, hogy tudja, megérti önmagát és másokat; a szervezetek, az állatok és fák törvényeit; a tanult és sejtett dolgok összefüggéseit; emberi szervek szerepét. Hálával telt el aziránt, ki ma oly világosan, egyszerûen és tiszta szavakkal mindennek birtokába juttatta. Harmincöt évet kellett élnie, míg végre felvilágosították; de érezte, hogy szerzetesnek is, embernek is különb lesz ezentúl. Az oltár elõtt térdelt, és lazán egymásba kulcsolt kezekkel, nyugodt, nyitott, gondolkodó szemekkel nézett maga elé; de bensõjében mélyen és jólesõen sokáig imádkozott.

A megyés püspök tehát csak egy hét múlva volt visszatérendõ; és addig ez a sok idegen, szokatlan, alig-alig férõ vendégsoror itt fog tolongani tétlenül; a fiókházakban pedig ezalatt szünetel minden munka, tanítás, házidolog; s a kórházak betegei sok helyén az országnak hiába várják vissza megszokott, ügyes ápolóikat. Ó, milyen kavarodás volt; „was fir unausstehliche réndetlenség!” - ahogy Kunigund krákogta napestig futkosva és pörölve, kifõtt arccal. A vendégek, maguk is nyugtalanok voltak, mint a sokgyermekes, jó mamák, ha nagy ritkán eltávoznak hazulról: mi lesz azalatt otthon, nem történik baj nélkülük? - Aztán meg fehérnemûvel, apró holmikkal is kevesebb idõre voltak ellátva; némelyik vidéki helyi-fõnöknõ után csomagokat küldöztek az „otthoni” novíciák gyermeki gondosságból; másokat levelekkel, sürgönyökkel zaklattak; a portánál és az egyik hátulsó kapunál folytonos jövés-menés volt; levélhordók, kofák és kereskedõinasok egymásnak adták a csengõt.