15.

És így, ebben a zavaros tolongásban sikerült egyszer mégis, egy alkonyati órán - amire Király Erzsi is remegve, „drukk”-ban gondolt, amiről még ő se remélte, hogy baj nélkül keresztülviszi. - A kis Gross Helénen egy bejáró növendék kurta kabátja és formátlan iskolai kalapja volt; azé a nagyon csúnya és hű kisleányé, aki Fóth néninél volt teljes ellátásban. Kalapot, kesztyűt s egy kopott, szürke utcai szoknyácskát is - az egész bejáró-jelmezt Erzsi kerítette össze, ő lopta fel az újépületből, ahol módszertanórán vette át titkosan a pad alatt; és hurcolta végig a főépület folyosóin, reszketve az Öregtől vagy a többi öregektől. Egy „kammerli”-ba belebújtatta a kis apácajelöltet és a kerék abbégallért gondosan begyűrte az idegen kabátka alá; a hajviseletét kissé megvilágiasította, csak úgy a tíz körmével, hogy lehetséges legyen a kalap. Végre lesurrant vele a hátulsó lépcsőn (egy külön isten őrizte őket), elvegyült pár pillanatra a portafolyosó járókelői közt - s a legalkalmasabb percben, mikor a kapu épp nyitva volt, és hárman-négyen is léptek ki rajta - megszorította Helén karját jó erősen, és fülébe súgta: „Most!” Csak egy pillantást vethetett utána; látta, amint félénk kis leányalakja megrévlik a kapubolt világos terében, honnét drága életzajok tavaszi zsongása árad be... utcalárma, friss lombszagú és porszagú szellők, esti sétálók parfümje, szabad és boldog asszonyoké. Csak egy pillanat - aztán bezárult a porta, és a folyosó újra sötét lett a legközelebbi csengettyűszóig. Erzsi lábujjhegyen surrant fel a lépcsőn és már megkönnyebbülten, szinte boldogan sóhajtott. Csaknem belekezdett egy „Üdvözlégy”-be, hálából, hogy a veszélyes kaland idáig sikerült. Ah, mit is művelt? Megszöktette a zárda egy jelöltjét; megszöktetett a zárdából ötvenezer forintot. - Hisz ha kimehetett volna az újépületből, egyenesen a Marhakapun át... mikor a többi bejárói elmentek - csakhogy Helénkét már rég nem engedték lejárni, a képzőbeli órákat látogatni. Hogy kellett így bujkálniok! A hálófolyosókon végig, fényes nappal az utcai ruhás „bejáró”-val; Úristen! És a földszintre érve hány emberrel találkoztak is, hány apácával - és egy sem tartóztatta fel, hogy mit keresnek erre és együtt! Ó, soha máskor, mint ebben a rendetlen, összevissza időben ilyesmi nem sikerülhetett volna... „Gelobt sei Jesus, Christus”... ah, az öreg, Simonea volt - és bólintott „In Ewigkeit”, és nem szólította meg, hogy mit mászkál erre?... Ámbár most már itt az emeleten hazudhatott volna hirtelen akármit. Csak most baj nélkül a nappaliba jutni; már hallik az öreg hangja! Egy helyiségből Gizu lépett ki, nála a zongoragyakorló kották is. „Te, add ide a kulcsot; te úgyis játszani mégy - add csak! Mintha innét jönnék be!” - „Hol jártál?” - „Pssz”!... És nyugodtan, a legközömbösebb képpel s a kulcsot zörgetve kissé a karikán - lépdelt el az Öreg asztala előtt; az éppen a kis Militorisz Jankát szidta nagyon valami „réndetlen”-ségért.

Csak egy óra múlva, közvetlen vacsora előtt jelentkezett egy kandidátnő kérdezősködni, hogy nem látták-e erre Gross Helén „kedves jelölt”-et? Nem jött ide valamiért, nem lett rosszul, nincs valami baja? Az Öreg épp jókedvében volt; alaposan leszidta a Berchtolda küldöttjét meg az egész rendetlen, komisz, neveletlen újnoviciátot; ahol este össze kell előbb keresni a leendő apácákat, mint a ludakat ülőre. Volna csak ő ott, majd megmutatná! De nemsokára maga Berchtolda jött be csaknem futva, kikelt arccal, valami papírféle a kezében. Amit mondott, attól maga az Öreg is megdöbbent, és szinte barátságos egyetértéssel segített aztán szörnyülködni valamin Berchtoldának. Szidu jól hallotta, mikor indignálódva tiltakozott: „Nem, nem - mi közülünk, innét senki! De minek is ahhoz segítség, hogy valaki megszökjék most ebben a nagy réndetlenségben! Nem, kedves nővér, az én lányaim nem mászkálnak hírem-tudtom nélkül a házban összevissza; én nem olyan rendet tartok!” És Berchtolda lesújtva sietett el. A vacsorához végre lehozta Gizu a bennlakóknak is a teljes újságot; a zongoraszobában tudta meg egy fiatal novic-testvértől, Emerika barátnőjétől. Eszerint - (ahogy Erzsi már előre tudta, hiszen ő főzte volt ki) - Berchtolda egy szép, tiszteletteljes és bocsánatkérő levelet kapott este „hálás híve. Gross Helén” aláírással, melyben a kis jelölt tisztelettel értesíti, hogy már nem jelölt többé; hogy a zárdából még a kora délutáni órákban eltávozott; hogy tisztelt és kedves barátnőjénél, a derék, hű katolika Holzerné-nál fog lakni (gyámatyja előre kikért engedelmével) - pár hétig, Töffler Albert gimnáziumi tanár úrral való házasságáig. Bocsánatot kért, hogy szó és búcsú nélkül távozott el egyelőre onnét, hol oly szívesek és jók voltak hozzá - de el akarta kerülni a hosszas magyarázkodást és esetleges szemrehányásokat - satöbbi, satöbbi. Erzsi csendesen hallgatta e kivonatot saját szerzeményéből, és azon tűnődött, vajon átöltözött-e mindjárt Holzerné valami blúzába a kis ügyetlen? Csak nem mutatta magát abban a ronda gallérban a võlegénye elõtt?

Pedig Erzsinek (és erre nem is gondolt elõre) most volt még csak igazi oka a „drukk”-ot elkezdeni: hogy az utólagos vallatások, inkvizíciók útján nem sül-e ki mégis részvétele a szörnyûséges dologban, mely annyi pénztõl fosztotta meg az iparkodó derék szerzetet. - Ám a vallatást, kutatást sem csinálták most olyan ambícióval és ügyesen, mint máskor, kisebb dolgokban is szokták. Virginia, máskor az ilyesmik szenvedélyes intézõje, most (sajátságos) lanyhának vagy engedékenynek látszott ez üggyel szemben. Berchtolda lelkivádat érzett és szemrehányásoktól félt, mert úgy tudta, hogy õ beszélte rá az ittmaradásra ezt a „méltatlan és eltévelyedett teremtés”-t; míg viszont Simonea és társai éppígy voltak a maguk részérõl - õk is maguknak tulajdonítva ez utólag kétessé vált érdemet. Ám abban valamennyien megegyeztek, hogy „kígyót melengettek keblükön”, s mert a ravaszul kifundált „csalárdság” ellen nem tehettek már semmit, és a változhatatlanba bele kellett nyugodniok - végre együtt, közös akarattal rágták és szapulták valamennyien a „kis rafinált”-at, a „lassú viz”-et, mely partot mos - a „romlott és kacér nagyvárosi lányt”, akivel - no ugyanbizony jól is jár majd a férje! Kivált a fiatalok heveskedtek így:

- Nem is lesz abból jó sose, csak afféle pucc dáma! Ha a Jóistent meg tudta csalni, hogyne csalná majd meg a földi embert? Afféle pucc dáma lesz az mindig! - így vélte a kis Geralda, és elmondogatta esténként a bennlakóknak is a II-es hálóban a Helénke hajdani ágya elõtt; õ pesti lány volt, mégsem tagadhatta, egy-egy elejtett utca-zsargon szava rávallott.

Az öregek még egyre azon sápítoztak, mennyire megviselné a szegény megboldogult Fõasszonyt ez a szégyen, tán sírba vinné, tán jobb is, hogy nem érte meg! Az óvodamesternõ, soror Adél, egyszer említette csak hangosan és bosszúsan:

- Ej, a kis bamba! Azt hiszi még, hogy érdemes egy férfiért - azt hiszi, nem mind egyforma az: bitang, huncut zsiványok!

...És csak lassan, csak néhányan mertek óvatosan pedzeni olyasmit is - hogy hát hiszen a szent házasság is szentség, egy a hét közül, még isten szerezte a paradicsomban.

Mindenesetre volt legalább foglalkozása, tárgyalnivalója a sok idegen, innen-onnan összekerült vendégapácának e hét alatt; míg az anyaházbeliek - öregek és középkorúak, e két ellentétes párt - összébb került, szinte egymáshoz húzódott a közös, haragos felháborodásban. Hát mindkét fél egyformán és egyszerre elvesztette számításai egyik fõ bázisát - a pénzt, a kis német lány pénzecskéjét! Abból most már nem építik fel a magasabb iskola új osztályait, sem a tüdõbeteg üdülõházat! De nem is lehet vele a legsürgõsebb gazdasági bajokat elintézni, a közvetlen szükségeket fedezni, hogy általa úgy gazdálkodjanak tovább, mint eddig, és ne legyen szükség új jövedelemforrásokra, új „modernes” intézményekre! Az ötvenezer forintocska - férjhez ment az orruk elõl, ezt az öregek és fiatalabbak egyaránt jól tudták; noha mostanában még kevésbé tették szóvá így, nevén nevezve a dolgot. Mindenkiben csak egy kívánság lett úrrá és vált szinte türelmetlenné ezekben a napokban; hogy csak hamarosan - már akárhogy -, de vége legyen ennek a rettenetes állapotnak! Hogy végezhesse megint ki-ki a maga dolgát, és mondhassa békén kiszabott napi imáit, semmi mással nem törõdve. „Mégiscsak nem szerzeteseknek való ez a nagy rendezés, korteskedés, alkotmányozás - mondogattak már sokan, és még többen érezték. - Hogy kit és mit akarunk? Nem azért léptünk mi kolostorba, hogy akarjunk - hanem hogy engedelmesek legyünk! Akárkinek már, hisz nem is olyan fontos az! E siralom völgyében úgyis leperegnek napjaink, mindjárt-mindjárt itt a halál órája, melyre csak egy rózsafüzér elmondása alatt ötvenháromszor emlékezünk szóbelileg. Csak átmenet e földi lét, csak rövid megszálló; nem is illik ilyen nagy dolgot csinálni belõle.” - Igen, ilyen beszédek és vélekedések kezdtek nagyon is lábra kapni a túlzsúfolt nagy ház összes szárnyaiban és termeiben; kivéve éppen a bennlakó növendékek nappaliját. Mert ott egész mással foglalkoztak; folyton lesték és tárgyalták és örülve örülték a kis Helén, a „boldog menyasszony” felõl érkezõ híreket - melyek a Fóth néni kosztoslánya útján Erzsihez és úgy a többiekhez naponta pontosan eljutottak. Hogy mit üzen nekik, hogy milyen drága a Töffler, hogy melyik este lesz a hivatalos gyûrûváltás - hogy legyenek, ó, legyenek õk is valaha éppily tökéletesen boldogak!

- Ein trübes Wetter, zur Verlobung! - mormogta aznap Kunigund, s káröröm, méreg, ellágyulás, irigység, sok-sok érdeklõdés rezgett a hangjában, ahogy öreg pálmáját gondozva, a nappali ablakában állt, és kinézett az enyhén borús tavaszi égre.

Mögötte a kis Geralda ismételgette, hogy:

- Csak egy pucc dáma lett, semmi egyéb!

De a nagylányok feje összeingott a módszertani könyvek fölött... Ott kinn valahol az ifjú jegyesek drága szent napragyogást lássanak e könnyû fellegfátylak mögött!

A hét végén (a püspöki rezidencián másnapra várták a Méltóságost) - este, a regráció órán (mely a vizitek hivatalos ideje a zárdában) - meglátogatta Berchtoldát az okos, vén Simonea. Nagyon kedves, nyájas volt a vendég - mosolygó, szíves, elõzékeny az, aki fogadta; már napok óta a folyosón is messzirõl, szíves alázattal köszöntek egymásnak. Az ember megérzi az ilyet a másikon - rendesen kölcsönösek ezek a nagy megenyhülések; és a viszonyokban rejlik okuk.

- Önhöz jövök, kedves nõvérem - kezdte -, mert Virginia oly csüggedt - vagy tûnõdõ e pár nap óta; mintha megint gyöngélkedne kissé, mint tavalyelõtt. Ah, erõs szervezet, hamar összeszedi magát újra; a jó szerzetesnek szõrcsuha a balzsama, böjt az orvossága, ahogy Szent Vincének mondta! - szóval - önhöz jöttem, beszélgetni kissé ennek a szegény zárdának, ennek a veszedelembe jutott kitûnõ szerzetnek az ügyeirõl. Arra akarom kérni, gondolkozzék velem együtt, és adjon nekem ösmert okosságával tanácsot, hogyan fordíthatnók közös akarattal megint jóra e fenyegetõ veszedelmet; a züllés e mostani, ijesztõ képét.

- Ó, magamnak sincs egyéb kívánságom! - felelte a noviciát fõnöknõje - csak tudnám, mit használhatnék erre nézve vagy mit találhatnék ki én, az Úrnak legszerényebb szolgálója, e tûrhetetlen állapotok ellen. Higgye meg, kedves nõvér, én már - mi már mindenre készen volnánk...

- A Jóisten meg fog segíteni, ezt biztosra mondhatom, kedves nõvér! Egy életen át elégszer tapasztaltam, hogy isten szereti az õ kegyesrendi szüzeit, és különös gondja van rájuk. Bízni kell! - Ma tehát nálam volt Magdolna, e kiváló jámborságú és Istentõl nagy szellemi képességekkel megáldott nõvérünk, és a legkomolyabban értésemre adta, hogy a fõasszonyi tisztségre és kötelmekre éppen egyéniségénél s lelki alkatánál fogva nem érzi magát alkalmasnak, sem képesnek. Megmondta, hogy hozzájárulása, sõt tudta nélkül szánták e tisztre; s ezt már elõbb is sejtettem, õt nem erre küldte szerzetünknek Isten, hanem hogy tudásával és nagyszerû tehetségével legmagasabb iskoláink dísze, büszkesége legyen. Mennyire szükség lesz még rá ezentúl, mikor az önök által tervezett magasabb tanítóképzõt is meg kell nyitnunk mégis; igen, most már mi is, e terv régebbi ellenzõi beláttuk ennek múlhatatlan szükségét.

Berchtolda csak némán bólintott.

- Õ ugyan azt a tiszteletre méltó óhaját fejezte ki - bár megint valamelyik fiókházunkban dolgozhatna pár évig; azt mondta, fontos oka volna ezt kérni; és kérni is fogja, mihelyt lesz kitõl. Talán az õ túlzott lelkifinomsága, e mostani Fõasszony-jelöltsége miatt fél, hogy ittléte zavarná a másiknak párthíveit. - Ó - ez a pártoskodás, ez valóban nem szerzetesekhez méltó; most mindnyájan bûnhõdünk érette, legjobb lesz még az emlékét is elfelejteni! De ha Magdolnánk most mégis elvágyik; ott a mi nagy dunántúli rendházunk, ahová kitûnõ Virginiánk szintén új tanítóképzõt tervezett, úgy tudom! Miért ne mehetne oda õ, Magdolna, helyi fõnöknõnek és képzõigazgatónak?

Berchtolda bólintott megint.

- A leánygimnázium... evvel még várjunk, kedves jó nõvér! Mién szerepeljen ott a mi szegénységünk az elsõ, feltûnõ, úttörõk sorában? Hiszen alkalmas erõink sem volnának a tanításra, mert önre itt, ahol van, Virginiánkra pedig az új Fõasszony titkári hivatalában továbbra is, csakúgy, mint eddig, szükség leend. Ó, mert Leona tisztelendõ nõvérünk, ha úgy majd mégis szép egy akarattal, mint illik, ugye - Anyánkká lesz - õ bizony csak szentségben és az erények gyakorlásában erõs, de testileg gyönge és agg. Nem nélkülözheti majd azt a kiváló, ügyes és áldozatkész segéderõt, Virginiát, igaz-e, aki már a boldogult oldalánál is oly fényes érdemeket szerzett magának szerzetünk felvirágozása körül. - A gimnáziumról s még néhány efféle túl korai dologról ne is tegyünk most ugye említést! Hanem e régi ház apró javítgatásait - a külsõ gazdaságban lassankénti, célszerû újításokat hogyan is ellenezhetné mereven az, aki igazán a rend javát óhajtja! Virginiánk talentuma majd lel módot és megoldásodat a meglevõ viszonyok közt - bizvást remélhetjük. Ám ami a rég sürgetett betegüdülõt illeti, erre nézve nekem van egy szerény ötletem. Zólyomi öreg házunk maga tán csakugyan nem a legjobb, de megtudtam, hogy a közelében, a falu szélén most csinos és olcsó nyaralók épülnek. Már említettem az orvos úrnak is - õ is helyeselné, ha egy ilyet, egyszerücskét, világiakétól lehetõleg távol, megszerezhetnénk.

- Ah, kedves nõvér - sóhajtott Berchtolda -, mennyi sok bajt lehetne kerülni mindig ily kölcsönös megértéssel és bizalommal!

- Bûnös emberek vagyunk mindnyájan, kedvesem - de a hibákat belátni és javulni sose késõ! Igen, mi - lássa már öregek vagyunk, munkában megfáradottak; mi nemsokára már a végsõ leszámolás elõtt állunk. - Leona nõvér földink, elsõ, legrégibb társnõink közül való, kikkel hajdan még gyengéd ifjúságunk idején együtt utaztunk ide az idegen országba, hogy az üdvözítõt kövessük. Ah, kedves nõvér, az az utazás! - A búcsú (végbúcsú; tudtuk) szülõktõl és rokonoktól, a honi vidéktõl; tizenhat évünket mily könnyû szívvel hoztuk! Legtöbb helyt még delizsánszon kellett jönnünk, de néhol parasztszekéren, sõt gyalog is. „Némöt kutyák! Cudar, idögön frajjok!” - morogták utánunk néhol a bennszülöttek - a falusi parasztok, úgy akartam mondani. Most már tudom, mit jelentenek e szavak. - Ah, és a régen megboldogult elsõ Würdige velünk (Leonánk testvérnénje), az a szent, drága lélek: õ volt talán húszéves mindössze - a legöregebb köztünk. Falumbeliek voltak; egy gazdag mészárosmester egyedüli leánygyermekei - elhagytak családot és jómódot, mert a Jézus hívta õket. Ó, hányan ott vannak már azok közül - a legtöbbje fenn, a mennyei örök vígságban! - Kedves nõvér, Berchtolda, ezt, ugye, meg kell bocsátaniok nekünk - nekünk, érzékeny öregeknek, hogy utolsó Fõasszonyunkul õt kívánjuk - az elsõnek húgát, ki velünk együtt úgyszólván - igen, egy kissé mégis alapítója is ennek a háznak... Az önök háza ez már, kedvesem, a nyomunkban járóké, tudjuk mi is azt jól; és annyi sok okos, szép, hasznos új dolgokban igazuk is lehet; nekünk már csak apró érzékenységeink vannak - érzelgõsségek, kegyelet, emlékek; ezeket hagyják csak meg nekünk!...

A jó Berchtolda elõvette óriási, fehér apáca zsebkendõjét, és beletörölte megindultsága könnyûit.

- Ó, de mennyit elfecsegtem itt a drága idõbõl magamról, magunkról; bocsásson meg! Pedig tán még hátra volna egy és más apróbb dolog; amit említeni akartam, amihez hozzájárulását kell kérnem - de nem, körülbelül készen is volnék... ah, igen, még egyet! A noviciátot, kedves nõvér, a világért sem szeretnõk más kezekben látni, mint az önéiben, aki anyai jóságával és okos tapintatával így felvirágoztatta. Bizony, háromannyi fiatal leányka érzett kedvet már tavaly is az ön szeretõ gondjai alá, a noviciátba lépni - mint amennyi azelõtt volt az új jelöltek átlagos száma. Nagy szolgálat, melyet rendünknek ezzel tett; bizony nagy szükségünk van, tudom én, minél több testvérre, hogy a fizetett világi munkaerõt mindenütt mellõzhessük. De most már, mivel együtt van ez a szépszámú ifjú nyáj, meg kell tennünk mindent érdekükben, hogy igazi, jó szerzetesekké nevelõdjenek. Meg kell vizsgálni szigorúan, nincsenek-é még más oly léha és bûnös elemek közöttük, mint a múltkori, csúnya eset, a Kerekes-féle csalás szereplõi, kikrõl beszélni sem szeretek! És hogy mindig a legjobb példa lebegjen az ifjúság szeme elõtt, megtehetnõk az ön kedvéért, nagy munkája megkönnyítésére - hogy ideküldjük mellé kisegítõül az igazi szerzetes mintaképét, rendünk valódi szentjét, Evelina nõvérünket.

- Az én dolgom az alázat lesz s az engedelmesség új Fõasszonyunk parancsainak! - felelte Berchtolda kissé elborult arccal. Bevette utolsónak a legkeserûbb pirulát; a lesütött szemû, örökkön hallgató és komor szentet elfogadta ellenõrének. - Mindegy volt már ez is; legalább most úgy gondolta.

Mindenesetre ennek a hosszú, barátságos hangú beszélgetésnek volt az eredménye, hogy új, egyenkénti szavazásra nem is került sor többé. A püspök õméltóságához memorandumféle okmány ment a harmadik napon, mely az összes fogadalmas-testvérek aláírásával kéri Leona nõvér Föasszonnyá nevezését.

S a vendégsororok is hazautazhattak végre.