9.

Afféle vidéki helyiség volt az új kaszinó nagyterme, súrolt puhafapadlóval és két deszkaládából tákolt pódiummal. A sokfelõl összehordott, sokféle székek soraiban fehér ruhás, kinyalt leányzók és bepréselt mamák szorongtak; kissé kiizzadt szalonkabátokban hithû „katolikus legények” és pap, sok pap; meg nyolcadosztályos gimnazisták igazgatói engedéllyel és néhány tanárjuk. Erzsi visszafogta pajkos kedvét a pódiumon, szép komolyan állt, és elzengte végig (már isten neki!) - mind a huszonnyolc strófát úgy, ahogy a költõ kívánta: „Ünnepélyesen, nagyon ünnepélyesen!”

„...De van delejtûnk: biztató reményünk,
És kalauzunk: az erõs akarat!”

Fejezte be (mert hisz mindennek vége szakad egyszer) - és nagyon örült, hogy egy strófát sem hagyott ki, sem össze nem cserélte; bár Fóth káplánt kivéve senki sem vette volna észre, és nem fájlalta volna.

Aztán következett egy Haydn-vonósnégyes (ó!), hetedosztályú tanulók adták elõ a hegedûtanárjukkal - „a legfényesebb mûízlést is kielégíthette volna”, írta másnap a püspöki nyomda újságja. Majd a helyi színtársulat dívája monológot szavalt Az Izé-rõl; kis dublé-arany keresztet akasztott a nyakába ez alkalomra vékony láncon, és a szöveg pikáns helyeit Fóth tisztelendõ, mint az új kaszinó titkára, bekarikázta neki nagy elõvigyázattal. Holzer tanár csinos felesége Chopint zongorázott, egy kisleány Pósát szavalt (ez igazán kedves volt; nyolcesztendõs kis primadonnamajom) - s egy nagyorrú, sovány hölgy rezedaszín ruhában cimbalmon népdalokat adott elõ. Ily viszontagságok és megpróbáltatások vezettek a vacsorázóasztal boldog révéhez.

Fóth néni, még mindig aléltan a fia sikerétõl, kegyes rokonszenvébe fogadta Erzsit, és a sok bemutatkozás és gratuláció után maga meg a káplán-poéta közé ültette; õ ezt a helyet tartotta a legkellemesebbnek.

- Szereti a halat, kisasszony? - faggatta nemsokára a bal szomszéd, míg a „tanári” tekintély küzdött benne a legényes, udvarló virtussal. - A szálkát nem szereti benne, ugye? De lássa, nincsen rózsa tövis nélkül, és itt csak a bájos fiatal leányok kivételek.

- A halak közt tetszik érteni, tanár úr?

- Hova gondol, maga hamis nyelvû! A rózsák közt - de persze, csak úgy, ha a lelkük is szép, hófehér, tiszta.

- És jószagú! - unatkozott Erzsi, és arcához emelte a csokrát. - De hiszen a tanár úr ismeri ezt a fajta rózsát, kertésze neki - a leányok lelkének. Nem?

- A „hit és erkölcstan” tanár vagyok a képzõben ezt gondolja? Ó, azért nem könnyû feladat ám, ismerni a lánylelkeket!

- Egy költõnek?

- A, az semmi kérem... és, és attól csak nehezebb, mert a költészet illúziókat táplál. De ami a fiatal leányok bodros homloka mögött rejtõzik...

- Az lerontja?

- Nem minden esetben, ezt nem mondtam. Csak - összezavarja. Hisz mindent megtesznek szándékosan, kérem, hogy így legyen. Mennyi szeszély, kérem, micsoda szeszélyek! Nézzen csak önmagába!

- Elõször is én nem is vagyok olyan túlságosan „fiatal” leány, huszonkét éves múltam, tehát ki vagyok vénülve a szeszélyekbõl. Másodszor - beszéljünk általánosságban és a példákat ne vegyük a jelenlevõkrõl! - (húzta-vonta Erzsi a hiábavaló társalgást, mert mégiscsak eltökélt szándékai voltak vele). - Van elég közös ismerõsünk, a társnõim, velük jobban is lehet bebizonyítani az ilyen „tételeket”, mert azok csakugyan mind fiatalabbak három-négy évvel nálam. Szeretném tudni, kit tart köztünk a tanár úr szeszélyesnek?

- Ó, a példákért nem kell messzire menni - húzódozott a fiatal pap gyanakodva. - Nagyon sok vétkes önfejûség van ám ezekben a teremtésekben; noha tagadhatatlanul sok báj és jóravaló hajlandóság. Például az önök osztályában...

- A kis Pável Mari, ugye? - rukkolt elõ Erzsi merészen. - Tudom, hogy a nõvérek õt tartják különösen dacos, önfejû, vad természetnek, szenvedélyesnek, hiúnak, könnyelmûnek (pedig kiskorától õk nevelték), és ez már úgy el van terjedve róla, Tisza-Duna le nem mossa! Pedig lássa, tanár úr, itt is téved a pszichikai pedagógia. Ez a kislány anya nélkül nõtt fel; a morózus, öreges, özvegy papája egy zord, magános helyen él, egy csúnya kis állomáson - nem ismert se testvért, se rokont, egyenesen idehozták az apácákhoz.

- Aha! Ilyesmit, lássa, gondoltam! - kapott bele a férfi, (Minden gyanúját eloszlatta az Erzsi komolykodó tónusa; nem, ez nem sejt hát mégsem az õ kis bizalmaskodásairól Marikával.) - Hogy õszinte legyek, mindig sejtettem, hogy ennek a növendékünknek a lelki fejlõdését nem vezették helyes irányban. Nem egyénien, ugye - nem vették figyelembe az õ különös, egészen sajátszerû vonásait.

- Elvadították, igen! Nagyon is mélyen és komolyan tud érezni pedig ez a gyerek; csak most már valami nagy lelkiszemérembõl nem mutatja, mindenféle nyegle, gyerekes tempókba rejti. Én ismerem õt, nagyon érdekes egyéniség!

- Valóban! Lássa, az én emberismeretem is ilyesmit mondott nekem. Mert én szeretek komolyan és egyénileg foglalkozni a rám bízott növendékek lelkével. Megengedi, hogy töltsek a poharába?

- „Ó, ó, te kis csacsi!” - mondta magában Erzsi, és majd-majdnem ki is szaladt a száján, mikor a fiatal férfi egyre pirosodó arcába nézett. Az már harmadszor ivott az erõs hegyaljaiból, és a hangja eszerint lett mind melegebb, meghatottan rezgõbb, nedves csengésû. Azt is észrevette Erzsi, hogy mióta e „komoly” és érzelmes csacsiságokat adogatja be neki, már sokkal kevesebbszer bámul bele az õ ruhája szív alakú kivágásába. „A férfiak mégiscsak jó fiúk - gondolta el -, még a legkamaszabbikban is több tisztesség, hit és jóhiszemûség van, mint egy kékruhás, tizenhét éves zárdanövendékben!” - Koccintott, és ivott õ is egy kortyot.

- Igen - folytatta aztán meggyõzõdéssel -, a mi Marikánknak komoly, szelíd, baráti bánásmódra volna szüksége, szeretetteljes bánásmódra! Attól fölengedne az õ fiatal lelkében sok szép, nemes, gazdag tulajdonság. Milyen pompás kedélye van például.

- Ugye? Oly ártatlan, gyermeteg!

- És milyen komoly amellett! Én különösen becsülöm benne a titoktartását. Végtelenül diszkrét természet, és soha el nem mesél olyasmit, ami valamilyen okból - érezhetõen - kissé kényes! Lányok közt - kivált egy zárdában - fontos az ilyesmi.

- Már hogyne - hogyne! Sõt minden jótevõ pedagógiai befolyásnak is ez az elõfeltétele. Koccint velem, kisasszony? Valóban, köszönöm ezeket a hasznos értesítéseket. Kötelességemnek fogom tartani, hogy pedagógiailag felhasználjam. Mert a ped-pedag...

Az asztalfõn pisszegtek, és a pincérek abbahagyták a tányérváltást, tósztok következtek, ah - beszédek, rekedtes és szaggatott kiáltozások: Egyesülés, összetartás, meghitt kör, a munka fáradalmai, az enyhe fészek, a nyugalmas rév, a barátság örömei, szeretve tisztelt elnökünk. - Éljenzés, pohárcsengés, ivás; s a másik már torkot köszörült. Forró köszönet, igazi mûvelõdés, nemzeti erkölcs, modern szabadosság, vallásos érzület, nemes hevülés - újra koccintás, harsogó „éljen” - és nyomban meginduló edényzörgés, beszéd, kacagás.

Erzsi megfigyelte a szomszédját - komolyan, meghatott és elmélyedõ arccal nézett maga elé; a kezdõdõ, korai mámorosság állapotában. Túl gyorsan poharazta volt a szokatlan erejû bort. „Na, ennek most már elég is lesz” - gondolta. Csakhamar, a pecsenye után már kezdett fesztelenülni a hangulat; a gavallérok eltologatták székeiket, középkorú nénik látogatóba indultak egymáshoz. Erzsi már régebben megérezte, hogy ez a társaság, ez a modor egy félfokkal alatta áll annak, melyhez õ otthon a városában tartozik; véletlen az ilyesmi. A reverendás elõkelõség külsõ, kenetes máza alatt többnyire egy-egy kisiparosi otthon szerény és vaskos allûrjei mutatkoztak. „Semmi - gondolta -, annál heccesebb!” És engedelmet kért õ is Fóth nénitõl, hogy átülhessen a fiatal Holzernéhez; ma este ismerkedett meg vele is.

Ez a csinos brassói szász menyecske véletlenül csakugyan finom és egészen kedves jószág volt. Az urával s néhány nõtlen világi tanárral ültek egy csoportban. Erzsinek feltûnõen örült, eleinte egészen le is foglalta magának. A tészta után már ott tartottak, ahová a leány mielõbb el akart jutni: közös barátnõjük, a Gross Helénke ügyénél.

- Már tudod, drága, én igen jó katolikus vagyok, mint a legtöbb, aki nagy korában lesz azzá (pláne szerelembõl; az uramért, az állására nézve tettem, de aztán megszerettem ezt a vallást szívbõl) - és az apácaság is tetszik nekem; ha Józsimat nem ismertem volna meg, hát direkt a természetemhez passzolna; a boldogult Fõasszony meg valósággal ideálom volt, bérmaanyám, emberi eszményképem, az a szelíd, okos, jó... Hanem, tudod, ahogy ezzel a kis Helénnel spekulálnak most az apácák, az igazán nincs kedvemre, az csúnya! Már beszéltünk Józsimmal is. Biztosítlak, hogy ha teljesen szegény volna, nem biztatnák, forszíroznák annyira, hogy a lelki üdvössége kedvéért csak legyen apáca. De úgyis hiába mesterkednek, tudom; mert neki nincsen ám semmi, de semmi kedve, semmi hivatása - ahogy odabenn hívják. Hát lehet az ilyet erõltetni? Valósággal bûn, azt mondja Józsim is; és a Fõasszony is megmondta Helénnek: „Csak akkor, ha õszintén hivatást érzel, gyermekem!” Na, teljen csak le a gyászidõ - mert most még beszélni se engednek a kislánnyal azok a vénségek! Pedig szegény nénije a halálos ágyán is kért (hogy egyszer meglátogattam) - csak legyünk jók az õ kis húgához!

- Mondd, nem gondolod-e te azt - sietett Erzsi a lényegre térni -, hogy a mi Helénkénk esetleg kedve ellenére is, bár én is tudom, hogy semmi hivatást nem érez, mégis benn talál maradni apácának?

- Ó, annyira erõltetnék? - Nem, sohasem lenne ott boldog, megmondta nekem sokszor és õszintén. Elvégre már húszéves nagylány, és eddig a világban élt. Csak nem hagyja magát vén apácáktól elbolondítani!

- Nem mindig csak öreg apácákat kell ám vádolni, ha egy húszéves kis német lánynak sétálni megy az esze.

- Mit beszélsz? Mire célzol - csak nincs valakije? Férfi, fiatalember? Utóbbi idõben én is furcsállottam a kislányt, bár velem nem volt ebben bizalmas, de jó szemem van ilyesmihez. Még bajor földrõl hozott volna valakit a szívében?

- Nem feltétlenül bizonyos éppenséggel.

- Ne tréfálj! Hát itt, mióta is van? Valami paptanárjába zavarodott bele odabenn?

- Feltétlenül bizonyos, hogy éppenséggel nem!

- Hallod, most már igazán ne viccelj! Ki nem járt sehová, csak mihozzánk havonként egyszer. És nekem azt jó volna tudni, mert én ismerek egy derék, jóravaló, komoly fiút, akibõl épp a minap sikerült nagy diplomáciával kiszednem, hogy a kis Helént... ej, nekem azt meg muszáj tudni, mert ez a kis bajor, ez a némán izzó kis cserépkályhanõ nem járt máshová - és nem is láthatott a szemével se más férfit, csak ezt a derék, komoly házasulandót és még - az uramat.

- No, és az uradba egyáltalán nem lett szerelmes, erre akár esküt tehetek!

- Ah - akkor jól van! Akkor minden rendben! Akkor akár mindjárt holnap megmondhatod neki, drága, nehogy bõgéssel rontsa azt a szép, barna szemét; bár a leányok szeretnek sírdogálni, ezt magamról tudom. Az ügy, azt hiszem, teljesen rendben! Töfflerke komoly és megbízható, mint valamennyi szász - egészen rendes a múltja is; ismerem; a Józsim legjobb barátja. Csak nagyon kell hogy szeresse az, akit elvesz, mert kicsit féltékeny természetû, és nagyon szigorú szerelmi meg tisztesség dolgában; évekkel ezelõtt ezért ment szét egy partija. Most lett rendes tanár, a fizetése persze nem óriási, de Helénke kitûnõ parti ám! És ami a legszebb az egészben, ezt a Töffler nem is tudja még, nem is sejti.

- Hát add tudtára hamarosan. Miért ne - tudod, az ilyesmi sosem „gátló akadály” a házasságban.

- De nem ám! Bár ez a fiú afféle túl becsületes. De azt hiszem, most már rendben van minden; csak egy kicsit terelni, igazgatni kell még a dolgot - a jó mederbe, tudod -, ezek a szerelmesek olyan bárgyúak. De erre itt vagyok én - no meg te! Jaj, úgy örülök, igazán, egészen lelkesedem. Ugye, csinoska is az a leány a nagy, meleg aranyosbarna szemével; persze a bõre nem ilyen csudaszép, mint neked, kicsit pattanásos, de ez el szokott múlni a házasság után. Jaj de jó. Ha sejtené Töfflerke, mirõl beszélünk!

- Hát itt van? Melyik az, ugyan mutasd?

- Az ott srégen szembe az urammal meg a direktorral. Mindig komolykodik. Jó fej, ugye?

Erzsi is vidám jókedvre derülten nézte meg magának a szõke szakállas, fiatal férfiarcot, okos, kék szemét és csinos, piros száját. „Mint egy Marlitt-regényhõs!” - gondolta sok jóindulattal. Egy darabig most csendesen, elgondolkozva pihent magának, elnézegette a közönséget, mely a tortánál már bizalmas csoportokba húzódott.

- Mondd csak - kérdezte késõbb Holzernét -, ismered te Kapossyt, a mi neveléstan-tanárunkat? Á, jóba vagytok? Szeretném, ha idecsalnád egy kicsit!

- Aha! Érdekes, sötét arcú pap, mi? - felelt nevetve az asszonyka; és a desszertnél nyílt egyszerûséggel odakérette valami ürügyön.

A komoly pap nem érezte magát nagyon kényelmesen Erzsi oldalánál; kivált, mikor a fiatalasszony diszkréten a másik szomszédjával merült beszédbe. Nemigen tudta, mit kérdjen és mit mondjon, ez a nyugodt, okos leány kifogástalan felnõttes modorával és rejtett, csúfondáros fölényével mindig zavarta egy kicsit - legszívesebben udvariasan - negligálta az osztályban is. Most szórakozottan babrált a leány kis bársonyretikülje zsinórjával.

- Kézimunka? - kérdezte.

- Igen, afféle tót hímzés, a mi vidékünkön csinálják. - Megrázta egy kicsit - oly szándékos ügyetlenül, hogy minden tartalma széthullt az asztalon.

- Egész kis csendélet! - mormogta Kapossy az õ aszkétás fanyar mosolyával. - Mennyi sok minden! Tû, varróselyem, noteszkönyv, plajbász, pántlika. Hát ez az összehajtogatott cédula mi titkot rejt?

- A... azt ne, az tilos! - kiáltott a leány, s utánakapott olyan gyerekes rémülettel, mintha nem is egy „kivénült”, huszonkét éves nõ, hanem kis polgáristalány volna.

- Micsoda? Nem szabad? Nekem, a tanárjának?

Morcos, kisfiús szája félszeg, kedves mosolyra húzódott, sötét szomorú szeme csúfondárosan és kérdve nézett a leányra; míg tenyerét kinyújtva, erõsen leszorította az abroszhoz a gyûrött kis cédulát, õ nem ivott sokat a vacsoránál, de valamit mégis.

- Nem, azt nem szabad, nem lehet! - folytatta Erzsi panaszosan és kérlelve. - Ó, hogy is hagyhattam benne! Adja ide, kérem szépen, tanár úr!

- És ha nem adom! - mondta most keményebben és dacos szeme fellobbant. - Okának kell lenni, hogy így megijedt; szinte reszket. Végre is jogom van mint tanárjának... Mi ez, kisasszony? Valami személyes dolog? Talán... valami rám vonatkozó?

- Ó, nem - azaz hogy... Tanár úr, én nem nagyon tudok füllenteni, de azt a papírt nem adhatom oda. Valami gyerekség van rajta valószínûleg, és nem én írtam, véletlenül van a táskámban. De én nem kompromittálhatom egy társnõmet, nem csinálhatok másnak bajt - végre itt nemcsak tréfáról van szó, egyszerû kíváncsiságról, ön mint tanár akarja, és épp ezért nem lehet. Nem, inkább skandalumot csinálok mindjárt, inkább engem érjen akármi kellemetlenség.

- Szóval becsületkérdés, kollegialitás! Hm, hát lányok közt is van ilyesmi, csakugyan? - Hát jó, egyelõre próbáljuk diplomáciai úton. Ha megígérem, hogy az írás miatt senkinek sem lesz kellemetlensége; hogy... mondjuk, nem mint tanár, pedagógiai érdeklõdésbõl, hanem mint ember, csak ártatlan kíváncsiságból fogom elolvasni. Akkor...

- Jaj, Istenem! Az a legfõbb, most bevallom, hogy én nem is tudom tulajdonképpen, mi van ráírva. Az osztályban, az órán - hisz tudja tanár úr - szoktak ilyennel gyerekeskedni még a nagylányok is; cédulát dobálnak; unatkoznak. Ezt Pavel Marika küldte ma Szidóniának, és én tréfából, rosszalkodásból elfogtam - aztán nálam felejtõdött.

- Úgy - mondta a tanár, és a Marika nevénél mintha kissé elpirult volna. - Hisz akkor annál nyugodtabban nálam hagyhatja, ha a szöveget nem ösmeri. Tehát ünnepélyesen megígérem, hogy mint magánember fogom otthon elolvasni - mint gyakorlati pszichológus, jó? És hogy ennek semmi hivatalos következménye nem lesz. Meg van elégedve, kisasszony?

Már zsebébe is gyûrte a kékkockás számtanirka lapot; furcsa, kicsit ragadozó mozdulattal. Erzsi elcsendesült; úgy nézett ki, mint aki levert és aggodalmas, pedig csak fáradt volt kicsit, és már teljesen készen, tehát nagyon unta magát itt. „Hát mulatni éppen nem mulattam; de ez jobb is így - gondolta drága becsületességgel -, hiszen én már nem vagyok szabad. És egy kis hecc volt azért, jó vacsorát adtak, és sok pocsék, ízléstelen ruhát láttam.”

Õ tudniillik nagyon is jól tudta, mi van azon a buta cédulán. Ez volt:

Te Szidu! Mit szólsz ehhez a vén kamasz Erzsihez, ez máma kimegy szoáréra, és anyányi bájaival agyonhódítja a mi papocskáinkat. A fene bele. Csak legalább az én Fóthkámmal hagyna fel; nem mintha féltékeny volnék ugyan - hisz csak azóta mer vele kokettálni, mióta én haragszom vele, és nem szólok hozzá. De már igazán ki is békülök legközelebb; õ a legszebb férfi, és a természetünk egészen összeillõ. Ezzel a mafla Kapossyval úgyis csak bosszúból kacérkodtam, de már halálosan unom. Majd fogok én neki örökké szenteskedni, mórikálni magam, adni a megértõt, a tudományos hajlamút! Már torkig elég volt, hagyom ennek a mulya Popescunak, épp neki való; hadd ábrándozzon rajta a holdvilágnál (mind a vízig szárazon!), és bõgjön titokban, épp neki való; egy olyan hülyének, aki még a szépségét sem tudja felhasználni, és nem mer az ideáljára még jól ránézni se!

Választ kérek, szerbusz.

Ez volt rajta. Erzsi nem is hitte magáról, hogy ilyen jó színésznõ, hogy ily könnyen fog sikerülni itt egy vacsora alatt „szárazba tenni az egész világot”.

Örült, mikor Fóth néni hazamenést intett - a papok nem ihattak éjfélen túl a másnapi mise miatt. Másnap még a reggeli órákban bement a zárdába, ezzel elhárította a Kunigund-vihar fõ mérgét. Útközben mégis felszaladt a város fõpostájára feladni néhány levelet; volt közte a sajátja is, poste restante Budapestre szóló; volt egy ilyen címû is: Eördögh Pál ügyvédjelölt úrnak, Debrecen.

A garderobba, míg átöltözött, Gizu szaladt be hozzá.

- Jaj, te - lihegett -, nagy újságok vannak ám azóta, tegnap óta. Elõször is Gross Helénke felment az este Berchtoldához a noviciátba, és ma már fel is vette a jelöltgallért; persze agyonbõgte magát ezen közben, de Berchtolda nem haragszik érte. Másodszor, hogy tegnap, február huszadikán lejárt a gyászidõ Würdigéért, és Emerikát, a drágicát ma már fekete kötõ nélkül láttam. És azt mondják, a püspök úr már kitûzte az új Würdige-választás idejét, április elején lesz valamikor; mert itt addig készülni kell annyi fiókházi vendég elfogadására, akik szavazni jönnek és mind ideszállnak... Jaj, futok, már ordít az Öreg!

„Az a buta Helén! Az a töksi Helén! Az a mafla Helén!” - ismételgette Erzsi, míg újra magára szedte a kék intézeti gúnyát.