Fejezet

  1 1 |             harminc évvel ezelőttiek. Az én mostani látásommal nézve
  2 1 |                 nem csak a halálban - és én nem felelhetek ma annak
  3 1 |              húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak. Néha egészen
  4 1 |                másképpen van egy kicsit; én nagyon is magamra maradtam.~
  5 1 |               úgy, mint a céltalanságot. Én, aki valaha úgy szerettem
  6 1 |                leanderfa. Ezek hajtásait én törtem, más, régi leanderek
  7 1 |             pedig, aki még itt maradt az én régi embereimből - akik
  8 1 |             habár a nyelvet megértem is. Én már nem fogok újféleképp
  9 1 |              fiatal éveikben álmodoznak; én mindig nagyon tevékeny voltam,
 10 1 |      egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez. Ilyenkor megállok,
 11 1 |                   ami volt, megvolt - de én semmit belőle újra nem kezdenék.~
 12 2 |              lila lámpák világítanak. Az én nevem Vulpaverga királyné
 13 2 |               most légy megint Sándor és én Magda!” - mondtam kelletlenül,
 14 2 |          szomszédunk fia; és tudom, hogy én biztattam fel őket, nézzük
 15 2 |                  volt tovább az ingával, én egyebekre nemigen emlékszem.
 16 2 |                  is Sophie tánt; egyszer én nagyon összepajtáskodtam
 17 2 |    helytelenítené az ilyen felfogást, de én hiszem, hogy az akkori idők
 18 3 |            megleszünk!... Most megint az én három leányomra gondolok.
 19 3 |                 akarják szúrni a szemét. Én szeretném kiereszteni.~Megdöbbentem
 20 3 |                  van - mondtam később -, én felkeltelek korán, és segítek
 21 3 |            anyának, mit csináltok ott.~- Én nem pipáztam; nekem nem
 22 3 |                  szívtok. Csak ne legyek én ott holnap, mindent megmondok!~-
 23 3 |                  Jaj, ne! Magduska! Hisz én beengedlek.~- Hohó, nem
 24 3 |                   De anyám - ez mégis az én...~- Jó, jó! A te dolgod
 25 3 |                te dolgod volt mostanáig; én nem is szóltam bele, Klári.
 26 3 |               míg minden utána nem ment.~Én jól láttam mama megvilágított
 27 3 |                gyerekre, magamra vettem. Én árva leány voltam, nekem
 28 3 |                Járt az emberek szája, de én itt voltam, beültem a vendégeid
 29 3 |                 őriztem a dekórumot.8 Az én házam ellen senki se mert
 30 3 |         fanyarsággal.~- Igen. A menyemre én fogok vigyázni!~- Hát igaz
 31 3 |                Hanem még valamit, Klári. Én titeket, ugye, férjhez adtalak
 32 3 |         költöttél; igaz, hogy eleget!... Én tizenötezret adok minden
 33 3 |          kérdezte anyám érzékenykedőn. - Én máshol is lakhatom, külön
 34 3 |              tudod, hogy lehetetlen. Itt én vigyáztam rád... mindenképp...
 35 3 |         Grószinak igaza van! - gondoltam én is, nyugodt, egyszerű meggyőződéssel.~
 36 4 |               nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb -,
 37 4 |                 végig. Ez volt, ennyi az én világom, és tán belsőmben
 38 4 |             viselkedése. Hamar eszméltem én rá az élet ilyen apró összefüggéseire,
 39 4 |                Magduci!”~A fajtámat - az én erős, magát felszínen tartó,
 40 4 |       famíliámnak minden vonását, erejét én büszkén éreztem frissnek,
 41 4 |          önmagamban még. Éppen csak hogy én öntudattal tudtam már, felszámoltam
 42 4 |           szépségét, és nem hangolt le. „Én megint másféle leszek!” -
 43 4 |                 Szépen a szerelmet!~Mert én ismertem azóta sokféle,
 44 5 |                fábrika most Kolozsváron. Én fogom beszerezni majd, amennyiért
 45 5 |             tulipánt! Hogy húzza majd az én öcsém a lakodalmán!” A vén
 46 5 |                  is homályosulhatnék! De én a szememben ennek a lendítő
 47 5 |                 leányt; úgy éreztem, itt én vagyok, egyedül én, és minden
 48 5 |                   itt én vagyok, egyedül én, és minden a kedvemért!
 49 5 |           nyugtató, asszonyos öntudatot. Én voltam, az voltam egykor!~
 50 5 |               mindig ő volt a vizavím20. Én akartam ezt - megéreztem,
 51 5 |               nézett élesen. - Emlékszem én még jól, fiacskám, apró
 52 5 |               sógor! Az a fiatalember az én házam hívott vendége volt,
 53 5 |            sikerült, azok kevesellték az én vagyonom.~Akkor először
 54 6 |              ügyesebbek-e nálam? Nem, az én udvarom körülbelül együtt
 55 6 |             messziségében megint csak az én lánygyerekeim sorsát látom
 56 6 |                ezt a világot is ismertem én még!~De minket, vendégeket
 57 6 |                  tudtam, hogy jórészt az én kedvemért. Kedves idő volt
 58 6 |                 nagy könnyűséget éreztem én is. Valami lágy szédület
 59 6 |               szótlanok voltunk az este. Én először éreztem életemben
 60 6 |                 volna?” - gondoltam. „De én nem leszek szerelmes úgysem.
 61 6 |              sokszor van ez: „Mi lesz az én egyetlen fiamból, ha a szemem
 62 6 |             egyértelműen mindenki -, bár én sohasem értettem világosan,
 63 7 |             csakugyan nem volt alkalmas. Én pedig szilaj és erőszakos
 64 7 |              kiejtésük idegenes volt, és én féltem, megérzik bennem
 65 7 |               csillogtak a lámpafényben. Én lopva felfigyeltem a számokra;
 66 7 |            mennyire nem eszes asszony az én anyám! Igen, minket jól
 67 7 |                  szomorú. Régen figyelem én már. Megmondjam, mi bántja
 68 7 |              szemét! Lássa, lássa, mégis én ismerem magát a legjobban
 69 7 |                Örülhet, ha!... Ó, mintha én valami sátánfajzat lettem
 70 7 |              mondtam gyorsan, dacosan -, én sehogy sem vagyok elég jóravaló
 71 7 |              ilyen Ágnes-formák például. Én csakugyan rossz vagyok,
 72 7 |                hogy a legigazibb barátja én voltam.~És karját nyújtotta,
 73 7 |           ereszti!” - mérgelődött anyám.~Én habos, sokcsipkés kék selyemruhában
 74 7 |              adni neki. Milyen jó vagyok én most, milyen igaz, komoly
 75 7 |                  mind igazuk van, tudtam én ezt. Sokkal is okosabb voltam,
 76 7 |                is zokogva: „Hiszen tudom én, tudom én! Hagyja el!” -
 77 7 |                   Hiszen tudom én, tudom én! Hagyja el!” - Csak hát
 78 7 |            mondta később csendesebben. - Én nem is mondom, hogy nekem
 79 7 |                  komolyan megcsókolta az én leányos, gőgös szájamat.~ ~
 80 8 |                 friss az egész ember. De én láttam őt az imént, ahogy
 81 8 |                kielégülten, mosolygósan; én pedig összeszedem utána
 82 8 |                  egymásnak. A cseléd meg én! Istenem - bolond az élet!
 83 8 |              oktatom a főzőmindenest, az én saját külön, egyetlen cselédemet.
 84 8 |          csukódott az utcaajtó utána, és én félreálltam az ablaktól,
 85 8 |              grószi háza előtt, ahová az én lánykori, virágos ablakom
 86 8 |                és rá se gondol tán, hogy én itt mennyit loholok, sürgetek,
 87 8 |                 asszonyok! De nem vagyok én rossz, amiért ilyenen háborgom?
 88 8 |           beszélnek! Ők már nem értik az én világom, a régi világ rendjét,
 89 8 |               mikor ő meglátogatott, már én is kimosdózva, szép kis
 90 8 |              Mosolygott a kicsi dáma, és én gondoltam, igaza is van
 91 8 |             fordult volna ki a szájamon. Én csak az udvarlókkal, szerelmes
 92 8 |                  rosszindulat. Vagy csak én hittem úgy? Mint aki kénytelenül,
 93 8 |                terített asztal előtt, és én jókedvvel adtam vissza.
 94 8 |                 az első félóra, tán mert én magam előre féltem a kétfajta
 95 8 |                  összeterelésétől. De az én kis francia anyám olyan
 96 8 |        provokálón, merészen.~- Köszönöm! Én csak egyféle húst szoktam
 97 8 |              amíg nem késő. Ettől féltem én mindig, látod, most már
 98 8 |           térjetek észre, amíg nem késő, én mondom neked!~Hallgattam
 99 8 |                  ezt... mi jónak láttuk. Én nem bírom eltűrni a prédikációkat.~
100 8 |            röviden búcsúzott a többitől. Én ideges sírással ástam a
101 8 |                percben vette észre, hogy én kendő nélkül mentem a hidegre.
102 9 |           történni. A sors hozta - és az én közbeeső időm, ez a kötelességes,
103 9 |                  az. Kell.~Egy idő múlva én kérdeztem sebtében megint.~-
104 9 |        hevítették a levegőt körültem, és én - magam se tudva tisztán -
105 9 |               sorsot; Ilka sóhajtott, és én a lámpafénybe néztem merőn.
106 9 |             engedte? - merészkedtem bele én is a játékba.~- Gyáva, bolond
107 9 |                feltűnik az embereknek.~- Én biztosan érzem magam, felőlem
108 9 |                 és ijedten.~- Biztos! De én, én nem bírom! Mit gondol,
109 9 |                ijedten.~- Biztos! De én, én nem bírom! Mit gondol, mi
110 9 |             bírom! Mit gondol, mi vagyok én?~Hallgatott egy ideig, gyorsan,
111 9 |                ami mindent megváltoztat. Én, két hónap múlva... nekem
112 9 |                  babám lesz akkor, és... én nem lehetek szabad most
113 9 |             úgyse hinnél nekem! Bánom is én!~Megfogta a két vállam,
114 9 |                  vére vagy apámnak, mint én!” Na, most meg kivette a
115 9 |              egészségedre, boszorkám!~És én elfogadtam mindent némán -
116 10|               apa”, tudta a leghamarabb.~Én pedig elkezdtem újra járni-kelni
117 10|            különös szerencsének, hogy az én „felszármazott” uram lekötelezheti
118 10|             igazi jóakaród?~- Nem függök én tőle!~Láttam, hogy eltűnődik
119 10|             Láttam, hogy eltűnődik ezen, én magam is meg voltam lepve.
120 10|           csakugyan komolyan veszi, amit én csak félig tudott céllal
121 10|                  csakugyan egészséges az én menyecském - mosolyodott
122 10|               politikához.~- A politikát én keveset bánom, Jenő - mondtam
123 10|             kapva -, hanem tudod-e, hogy én itt, Szinyéren valaki akarok
124 10|                   boszorkám, meglássuk!” Én pedig egészen felhangolódtam
125 10|                 nem így tette-e éppen az én grószim Spach Nánival, a
126 10|              látogatások visszaadásáról, én is tudtam ezt, de mindig
127 10|           alakuló egyesület dolgát, amit én pedzettem tavaly. Ha legalább
128 10|                  a keserves istenit! Hát én nem vagyok Szinyér menti?
129 10|                    Na, hát tudod mit? Az én parasztjaimnak nem kell
130 10|                 a volt közjegyző, aki az én két öcsémnek is tutora volt.
131 10|          megtudnám, hogy senki sem hisz, én akkor is hinnék. Mert igaz,
132 10|                 tudni valamihez. De nem, én nem tudok jól beszélni erről,
133 10|                tudok jól beszélni erről, én csak egyszerű katonája vagyok.~-
134 10|            uradalom. Igen, ez Jenőnek az én rokonaim révén sikerült,
135 11|             oszlopos, ősi házat, ahol az én apám szülői laktak, ahova
136 11|                apám szülői laktak, ahova én vissza tudok járni homályos
137 11|                  évest, két hét alatt az én nevelésemben pompás szobalány
138 11|             Mintha megkoptak volna; vagy én fejlődtem? Így, ügyes-bajosan,
139 11|               nemigen találva magukat az én csinos, tündökletes tiszta
140 11|           messzeségből felidézve ezeket, én igazságos akarok lenni magam
141 11|             biztosan tudom, hogy nemcsak én, hanem az uram is szerette
142 11|            útseprésre, no, megvettük, és én buzgón és játszó kedvvel
143 11|                  hallgatta agyon, amikor én beszélni, vitázni, igazkodni
144 11|                 is telik!” Meg hogy: „Az én házam se volt klastrom,
145 11|               hozhatunk együtt Svájcból, én is most írok emiatt: a kislányaimhoz
146 11|          lehetetlen volt visszalépni, és én titkos örömmel gondoltam:
147 11|                  háztartásunkban eleget, én legkivált, délutánra az
148 11|                 finom, hegyeske cipőjét.~Én bizony nemigen erőlködtem
149 11|             átlátszó pörök. Igen, hiszen én már majdnem tíz esztendeje
150 11|                szinte sok is ide! No, és én nem vagyok túl nagyigényű;
151 11|             higgye, hogy nagy kár értem! Én csak kísértem Perényit,
152 11|          művésznatúrájához. De hogy úgy, én külön, nem volt az komoly
153 11|               koromban persze azt hittem én is, de amikor kinn jártam,
154 11|             tetszik nekem. Az ilyet csak én láttam és csak akkor egyszer
155 12|         ellensúlyozni kellett. De hiszen én mégis többet vagyok itthon
156 12|              délelőttönként mindig -; az én felügyeletem alatt áll evése,
157 12|              hogy így, vendégesen élünk; én tehetek-e arról, csak én
158 12|                 én tehetek-e arról, csak én akartam? A fáradsága úgyis
159 12|                  volt nálam az irodában, én a díványon feküdtem, ő a
160 12|                    Istenem, uracskám, ha én azt elérhetném egyszer!
161 12|              Összevissza csókolt, ölelt, én lihegtem és kacagtam az
162 12|               Hidd el, sokat gondolkozom én ezen. Mióta látom, hogy
163 12|                  Hiszen még hazulról, az én öregeimtől is kerül egyszer
164 12|                 visszavonuljunk?~- Tudom én, fiam... dehogy, dehogy!
165 12|              csitt egyelőre! Ma még csak én tudom a gróftól. Hát akkor,
166 12|                  odáig.~- Hogy te?~- Hát én és Jolsvay és ti ketten
167 12|          véghezvigye a világban, amit az én becsvágyam kíván. Igen,
168 12|                  üveg bort hozatott fel, én hímzést vettem elő, szivarra
169 12|                 kis kék szobában ültünk, én öltögettem, és ő csendesen,
170 12|              papucsot, sapkát, mit... És én úgy megszoktam; úgy bántam
171 12|             amelyiknek bársonytakarójára én varrtam piros rózsákat;
172 12|                 engedte a gyerek mellől. Én pedig nem tűrtem a félmunkát.
173 12|                  kettősségben; mit tudok én! Délután sokszor a nőegyletbe
174 12| népszerűsködéshez csakugyan nem értettem én. Hogy tudott mindenkivel
175 12|         alkalomra. „Na, majd tehetem még én is egyszer!” - gondoltam
176 12|                engem, sokkal jobban mint én őt; és ezt így tudta a világ,
177 12|               család; és eszerint voltam én is elhelyezkedve az életben.
178 12|              Horváth Dénes, elnéz, ahogy én, az udvaron át, a kert szilvafái
179 12|                 estéin Horváth Dénes, és én bólintottam mosolyogva,
180 12|                évvel öregebb Jenőnél. És én... én azóta szintúgy más
181 12|                öregebb Jenőnél. És én... én azóta szintúgy más lettem;
182 12|                   Ezer szerencséje, hogy én mégiscsak én vagyok...~-
183 12|           szerencséje, hogy én mégiscsak én vagyok...~- Nincs ennél
184 12|                 a veszélytelen! Az a jó! Én csak úgy nézésre, szemmel
185 12|                    Hiszen bizonyos, hogy én sohasem engednék hajszálnyival
186 13|                gyönyörűn, művészettel az én ruháimat.~Már akkor az ősz
187 13|          mutattak be a megyebálon, mikor én férjhez mentem; akkor helyes
188 13|                  kormány: Jolsvay meg az én uram majd -, bárhogy is,
189 13|                  szétmállott a kezében. „Én nem csaltam, nem loptam
190 13|                  a termés. Ennyi volt az én lopásom életemben. Ugyi,
191 13|                   úgy fogadkozott: „Soha én téged, pajtás, soha!” -
192 13|               Hetek voltak még hátra, és én készülődésbe, ruhaügybe,
193 13|               ebéd; pár utazás idáig, az én ruháim (egyet mégis Gáchtól
194 13|                   Ölelj meg hát, nagyon! Én vigyázok, hogyne! Amíg szél
195 14|                kicsit, kesztyűs kezében, én mellette állok, és el sem
196 14|             cukrászbódé és pezsgőssátor. Én ebben foglalkoztam két rokon
197 14|           unokahúgom osztotta a pezsgőt; én kártyát vetettem, tenyérből
198 14|                    Mit tudja maga azt az én nagy békességemet! - mondta,
199 14|                   Könnyű ellenfél vagyok én már! A dolgok viszik az
200 14|           egyebütt nézdegél. Akkor ér az én cigánysátorom elé a király
201 14|            gyémántos homok mélyébe.~- És én?~- Nem is fog akarni felséged
202 14|                   mert máris tudja... és én is bizonnyal mondom, hogy
203 14|                  érlelte olyan készre az én fiatal, még nemrég gyermekies
204 14|         sistergett körültem percekig; és én mosolyogva élveztem, már
205 14|             felelősségből is az uramért. Én lovaltam bele - gondoltam -,
206 14|             hevesen csókolva kezet. - És én hálás vagyok már azért is,
207 14|                Horváth szótlanul ült, és én nem néztem felé. A kis Pityu
208 14|                felugráltak... Az ajtóban én összeestem... Nem tudok
209 15|                 felől a fedelet; és soha én többet, semmi erőlködéssel
210 15|           magyarázhatja meg leginkább az én további, azutáni sorsomat,
211 15|               jövendőre!”~A jövendőre... én!~Akkor, anyámnak ebből a
212 15|         legelőször élesen, didergetőn az én nagy magamrahagyatottságom.
213 15|            összetartó fundáció akkor, az én szerencsétlenségemben látszott
214 15|           összesúgásaiból támadt rám, és én megriadva mentekeztem önmagam
215 15|          mentekeztem önmagam előtt. Hogy én lettem volna az oka?...
216 15|                  idegrohama dönti el. Ha én akkor, az utolsó ebéden
217 15|           magamat is megdöbbentett, hogy én éppen Horváth Dénessel beszéltem
218 15|                nem igaz, lehetetlen? Hát én kergettem bele? Hát csakugyan
219 15|                  ilyen szörnyeteg vagyok én? Legjobb volna utánamenni
220 15|               gondol erről! Igaz-e, hogy én is... hogy én voltam részben
221 15|               Igaz-e, hogy én is... hogy én voltam részben az oka! Hogy
222 15|                 egyszerű szavaiban.~Ő az én egyetlen igaz, hűséges emberem! -
223 15|                 héttel ezelőtt. Úristen! Én voltam-e az, aki a kora
224 15|                  összehalmozott akkor az én próbálatlan, szegény fejem
225 15|                  arcára. „Majd megmondom én magát az én anyukámnak!” -
226 15|               Majd megmondom én magát az én anyukámnak!” - sírdogálta
227 15|             szomorú volt. „Sokat is adok én a maga anyukájára! Nem parancsol
228 15|            gondoltam el, hogy mostanában én is búcsúzom, tán jó időnyire
229 15|                   amíg - ahogy írta - az én életem valahogy el nem igazodik.
230 15|              telegdi kert terméséből. És én hidegedő érzéssel bizonyosodtam
231 15|                lábán is kénytelen járni. Én nem ítélek el egy független,
232 15|                  és a pohárszékhez ment. Én vérig sértve, szárazon és
233 15|                 szó volt ilyenről, és az én házam mindig nyitva volt
234 15|                  fontos és becses vagyok én.~Másnap meglátogatott Melanie,
235 15|               van hátra. Igen?... Magda, én most egészen rokonmód beszélek,
236 15|               beszélek, azt mondom, amit én magam tennék a te helyedben.
237 15|         árjegyzék után, találomra. De... én most nem tudom, Magdám,
238 15|          lombtalan fái közt haladtunk. - Én nem bírom el az életet!
239 15|           nélküli, olyan kegyetlen! Hogy én most kosztadóné vagy kalaposasszony
240 15|            megtanultam most elátkozni az én léha, céltalan eddigi életemet,
241 15|               gondolhassunk ki együtt az én dolgom felől. Utóiratban
242 15|               tölgyfa gerendák alatt, és én révedező szemmel láttam
243 16|                  meg tudtam válni. Igen, én hagytam ott; ne járhasson
244 16|             próbáltam szólni hozzá. Hogy én vagyok Magda, anyánktól
245 16|               szomorú csökönyösséggel. - Én azt akarom, hogy Vulpaverga
246 16|                 Vulpaverga legyél még és én Rombertáró király!~- Igen...
247 16|                 állnak undok testtel. De én nem engedem; akkor bántanak,
248 16|                engedsz az ördögnek. Majd én is könyörgök érted!~- Igen,
249 16|                  ajkzsírt meg a vazelint én is utánapróbáltam rögtön;
250 16|                  öregleány nővérével. De én elöl ültem, ékszeres, kesztyűs
251 16|              nagyvilágban, mint lenn, az én elhagyott városfészkemben
252 16|               volt az, amelyiknek nemrég én is eleje voltam. Istenem,
253 16|                   szabad mozdulattal, és én éreztem, hogy elszánást,
254 16|            végigvonaglással. Csakhogy... én karcsúbb vagyok nála, és
255 16|                 láttam, hogyan csinálnám én!~A függöny lement, és akkor
256 16|                   A lámpák kigyúltak, és én felhangolt arcommal, merészen,
257 16|             kötelező!... Bizony, itt ők, én, mink nem vagyunk „elegáns
258 16|              fekete ember!... Ó, már-már én is nagyra veszem! Ördögit!
259 16|                hetében voltunk már... És én idegen fenyőfa lángocskái
260 16|             csillapított az, hogy hiszen én tiltottam meg, hogy feljöjjön
261 16|               gondolkoztam vagy aggódtam én akkor a jövőm felől. Úgy
262 16|             valamelyik? Ha tőlem kérded, én szeretem a hazárdos próbákat!
263 16|            mindenféle tantárgyakat... És én már nem is vagyok... elég
264 16|                otthon voltam a dolgomban én világéletemben!... És egyszerre
265 16|               irigyelnek; ez, ez volt az én igazi levegőm. Félóra múlva
266 16|             oldalától el-elmaradozva. De én kelletlenül, hűvös és idegenkedő
267 16|                  zavarral. Hát mi vagyok én már? Ilyen gyorsan... ennyire!
268 16|                ügyesen!... Pfuj! De nem, én nem akartam semmit, nem
269 16|              semmit, nem igaz! Mit tudom én az ilyet? Otthon, ha megvádoltak
270 16|            oldala! De hát hogy is vagyok én ezen a világon, se kint,
271 16|               csomagoltam; mintha nem is én jöttem volna fel nagy, végső
272 17|                 íródott sorok; vagy csak én éreztem így! A csupa szavakból
273 17|                 is úgy, mint tegnap!” De én kiéreztem ezt: és magamon
274 17|                  és nem értesítettem őt. Én okot találtam valami ráfogott
275 17|                türelmes, kevéssel beérő. Én afféle ünnepnap lehetek
276 17|                 hangja, szava, nézése az én számomra? Más szájjal csókol-e
277 17|                  kielégülő fájdalommal. „Én akartam így, és lám, volt
278 17|           poharát.~Igen, postásné leszek én is valami ilyen nyomorult
279 17|                 vagyok így. Ó, akkor még én is beillettem volna akármilyen
280 17|                is állt a pitvar közepén, én itt benn az asztalnál; úgy
281 17|         ácsingózott az ablakom alatt, és én már három esztendeje éltem
282 17|              ilyeneket, Anna? Hát bántom én?... De hát, istenem, szeretni
283 17|                   Mit? Már benne vagyok, én nem is bánom. Mit vártam
284 17|                  Anna! Nem öregebb, mint én!... Úristen! Most már kezd
285 17|        évődéseket a vén kuglizóasztalra? Én, a szép özvegy rokon néni
286 18|                  ez a generáció, mint az én leánykorombeliek! Komolytalanok,
287 18|              szebb módi járta!~Vagy hogy én maradtam kívül már lassanként
288 18|                két hónapi hallgatás után én írtam először! Csak úgy,
289 18|             asszony se holt bele!...” De én nem bírtam szót fogadni
290 18|             minden elveszett a számomra. Én hívtam vissza!~Éppen másnapra
291 18|                hozott a véletlen eset az én számomra is egy levelet,
292 18|            fordított egyet váratlanul az én akkori, ide-oda vetődő bizonytalan
293 18|          csakugyan úgy éreztem már, hogy én vagyok az, akire szüksége
294 18|                  fordul ez. Hogy hiszen, én nem is tudom, hogy miért
295 18|               házasságra. „Ejh, bánom is én! - gondoltam bosszankodva
296 19|                kicsi gyerek koromban még én is játszottam a béresek
297 19|               telek a gencsi oldalon. Az én apám volt az első, aki elszakadt
298 19|                 már, ami az anyjáé volt. Én meg nemigen vásárlok, tudod,
299 19|            Hiszen ő volt vagy kétszer az én házamnál Szinyéren, látta,
300 19|              böngészte a családfákat. Ha én beszéltem, nemigen figyelt
301 19|                 csalhatja, kutyája lesz. Én csak főzök, főzök valamit,
302 19|                azt? Nincs dó’ga! Adhatok én neki dógot! Mire az a sok
303 19|                     Vajon ébren vagyok-e én most? Hátha csak álomkép
304 19|                szólni reggel? Borzasztó! Én nem tudtam, hogy az ilyen
305 19|                  a vagyon miatt!... Hogy én majd úgy megkedveltetem
306 19|       felülvizsgált, szóvá tett mindent, én pedig nem intézkedtem többé
307 19|            szodomai ítélet a város... az én városom felett.~Az út megtelt
308 19|          észrevett minket a közelben, és én ijedten karjába akaszkodva
309 19|              felőli oldala ép. Ott lakom én is. Elnézünk arra?~Lassan
310 19|                     És épülni kezdett az én elpusztult, régi városom
311 19|                  más ismerős által, hogy én a tűz előtti nap titkon,
312 19|         hálószemei. Megint rabja voltam; én szegény asszonyéletem!...
313 19|                 között megtörténhet; bár én ma már sejtem, hogy a határok
314 19|            emberebb és úribb volna... De én nem tehettem úgy! Az én
315 19|                  én nem tehettem úgy! Az én életem zsákutcába került.
316 19|          sikertelen volt. Lehet, hogy az én hibámból jószerint; úgy
317 19|             valahogy! Az különben sem az én dolgom!... Most csak védekezni,
318 19|                 a rossz hírem hárul), az én felháborodott sírásomra
319 20|                  hozzá a körülményeihez. Én már el nem tudom képzelni
320 20|                asszony voltam megint, az én akaratommal, ahogy ezt kiszándékoltam,
321 20|                rossz szóra hallgatni! Ha én azt akkor elmondtam vóna!~-
322 20|             ilyen ronda szájúak? Persze, én egy világért nem mertem
323 20|         nagyanyám hajdanában és anyám és én is azelőtt, megitattam vele,
324 20|                 adja el ezt? Úgyse tudom én az árát megadni! Drága színházi
325 20|          megátkozta vóna - így beszélik, én csak aszerint mondom - az
326 20|           ferblit, kalábriászt. Csakhogy én most... így! Ó, hogy őrzött,
327 20|            hajlandó. „Eddig is megvoltam én azzal, kedves!” - mondta
328 20|          olyasmit szorongatásomban, hogy én gyufát iszom, ha nem igazodik
329 20|                  hogy szó szót követ, és én akkor az állapotommal nagyon
330 20|                   magam is így éreztem. „Én belementem, ha csak ez kellett;
331 20|                 felfokozni. Tudtam volna én is ezt, de nagyon is szegény
332 20|                  konyhapénzt; úgyhogy az én pici vagyonkám most már
333 21|                 is érdessé váltam benne. Én nem voltam abból a fajtából,
334 21|      egészségesek, mint az élet! Lám, az én viruló, teli gazdagságú
335 21|               teli gazdagságú fajtám, az én elkésett termékenységem
336 21|              leromlani nekem? Tehettem-e én az életemről; vagy ha igen,
337 21|             mindig ilyenfélét gondol. És én valaha szellemesnek, érdekesnek,
338 21|                  ő nincs benne úgy, mint én! Az irodája külön van, onnét
339 21|                 volna soká szenvedni, ha én akkor... bírok okosabb lenni...
340 21|           holdbeli szőlőskerteket? Igen, én már ilyen gazember, haramia,
341 21|                egy jöttmentre.~- Amilyen én vagyok. De hallja, most
342 21|                vacsorámat. Na, tudja, ha én egy kortyot is lenyeltem
343 21|                  rongyom.~- Miért nincs? Én ittam el azt is? Hol vannak
344 21|            elfelejti? Hát miért dolgozom én itt véres verítékkel, ha
345 21|              tudná. A három gyerekit meg én akartam?~- Hát talán én?
346 21|                  én akartam?~- Hát talán én? Jaj, ne kísértse az Istent,
347 21|                 De nagy legény is lettem én már. Hiába na! Megifjított!~-
348 21|                becsülik.~- Hát hiába no! Én már ilyen megvetni való,
349 21|             egyelőre ezt a fedelet és az én léha és tökfilkó mivoltom,
350 21|                rokona jóvoltából. Ha már én ilyen vagyok...~Már előbb
351 21|                   mert nem is tudva, tán én is féltem, hogy marasztalni
352 21|        fojtogatott a keserű sírás! Ez az én életem! Ő talál kárpótlást,
353 21|                   Ő talál kárpótlást, de én itt fogok vergődni idegesen
354 21|                  mellett, ilyen apától! „Én akartam őket?” - ezt kérdezte
355 21|                  úgy viselkedett, mintha én magam volnék csak az oka,
356 21|           sikerül neki. Milyen ember!~És én mégis ezt szerettem. Vajon
357 21|           Asszonyok lesznek valaha, mint én. De nem akarom, hogy a sorsuk
358 21|                róla! Erre még jó lesz az én életem!~ ~
359 22|               áspiskígyó... az!”~Ez mind én voltam; mert így ment már
360 22|                 lelki túlfeszítettségtől én szinte félőrült voltam egy
361 22|          vacsorára, mindig cédulát írtam én is, és visszaküldtem a fiúval;
362 22|        keresztül-kasul a három szobán; s én estétől le se hunyt, száraz
363 22|         reszketett már fenn kuporogva az én ágyamon... Feltápászkodott
364 22|             köténykékért, harisnyáért... Én néha elvertem őket kicsi
365 22|                  keresett, és itt voltam én. Igen... hisz ő agglegénykorában
366 22|            rejtekeiből. Úgy érezte, hogy én tettem rosszá; eldurvítottam,
367 22|              emberek akkor már inkább az én pártomon voltak: szántak
368 22|                 főzök, seprek, takarítok én, az én kidolgozott kezemnek,
369 22|                 seprek, takarítok én, az én kidolgozott kezemnek, szétment,
370 22|                  órákat adattam neki. És én dolgoztam, most már egy
371 23|             nőnek; ki törődik eközben az én szürkülő hajammal, árkos
372 23|                   Olyan régen nem vártam én már az élettől semmi olyast,
373 23|                  senkinek se tűnt fel az én észrevétlen megöregedésem.~
374 23|                  és zavartan. Bizony, az én István fiam, akit a nagyszülői
375 23|               kit ő maga mindig gyűlölt. Én is úgy éreztem: életem rossz
376 23|             világnézetükkel... Hát igen, én végig merem gondolni most,
377 23|          akaratom rájuk ment mind; és az én büszkeségem, az én sikerem
378 23|                 és az én büszkeségem, az én sikerem voltak.~Akkor, hogy
379 23|            Zsuzsanna volt a felesége, az én valamikori szakácsném. Kvártélyosa
380 23|             leckéztetésszámba ment az. - Én kérem, alássan, elsején
381 23|         gondoltam szomorkás mosollyal -, én akarva se gazdálkodhatnám
382 23|                gondozott, kicsi kezét az én érdes tenyerembe tette.~-
383 23|               Nem szabad zokon vennie... én összecserélgetem a dolgokat,
384 23|               ugye? Mindig neki gyónjék; én már csak nála tudok!...
385 23|               hogy húst hozzon hitelben; én takarítóruhában, rongyos
386 23|         rázendíti a fiatalabbik Bankó az én régi-régi nótám:~Kékeres
387 23|                 Nosza, tetszik az ügy az én kis gonosz fehércselédeimnek;
388 23|                  lányok is közénk ültek, én is odatartottam a poharam
389 23|                    mondtam csendesen, és én is szorosabbra fogtam a
390 23|               imádságszókkal? Nem teszek én kárt benne, ne féljen! A
391 23|               eszembe „asszony, nő, nő”, én mindig, öntudatlanul is
392 23|              kabai asszony? Igyál! Ládd, én is iszom! Vedd el hát, Bankó,
393 23|               veszekedtem. Mi van velem, én vén bolond!~Sűrűn szürke
394 24|                 közül kiesett a csutora. Én, hogy mindennap láttam,
395 24|              elmélkedett a betegségeken.~Én pedig néztem ezt az emberi
396 24|                azóta csak nehezebb lett, én pedig holtrafáradt, elcsigázott.
397 24|                kijut egyszer belőle; hát én bizony a várost szerettem
398 24|             Ennyi az egész! És így érez, én látom, sok más is a családunkban,
399 24|               Hogy te rólad szól a nóta,~Én is érted, - most tudj róla,~
400 24|                tud már dolgozni. Mint az én Péteremet. Csakhogy akkor
401 24|           megszerették. Ó - gondoltam -, én már nem mennék sehova innét,
402 24|              való az már. Öregebb vagyok én az anyámnál!... De mit kezdek
403 24|               ábránd kezdte betölteni az én összezilált, megzaklatott
404 24|                  láttam: oly sokszor nem én magam éltem, igazítottam,
405 24|                 aminek az agg grófnő, az én jótevőm lett védőasszonya,
406 24|       dúltak-fúltak maguk közt ezért.~És én, a lesüllyedt, elszegényedett,
407 24|                friss ámulatba ejtette az én egyéb utakat járt, elfáradt
408 24|                fontos volt neki az, hogy én megtérjek és idvezüljek.
409 24|                  érdekel.~- Minek tenném én azt, édes Magdám? Én még
410 24|              tenném én azt, édes Magdám? Én még másféle voltára is emlékszek,
411 24|                 Hirtelen elhelyezték!... Én nem tudom, volt-e valami
412 24|               mögött? Lehet, igen... tán én magam is! Már régen-régen
413 24|       mosolyogtam néha szomorún -, és az én életem! Ki tudja, melyik
414 24|          függetlenebb!... Meglehet, hogy én nem is ismertem életemben
415 24|                   Igen, mióta elment, az én lelki életem is szokottabb,
416 24|                  mozdulata, szándéka. De én valami hirtelen, jeges vakrémülettel
417 24|                 hiszen nekem elég itt az én kevesem. Klári is végzett,
418 24|           tisztán hallik a harangszó, és én ölembe ejtett kézzel tudok