2. A KÍNVALLATÁS

Az a mutató kéz, meg az a két vonal annyit jelent az aktákban (rövidségnek okáért), hogy a törvényszéknek elnöke intett a kínpad mesterének, hogy csavarjon egyet a köteleken.

Mely megtörténvén, a törvényszék jegyzője felírá a kimondott szavakat, egész a kínzott „irgalom, kegyelem” kiáltásáig.

A fejedelem egy külön asztalnál foglalt helyet, emelvényre állított s fekete trónmennyezettel fedett karszékben. A soltész elnökölt. Első kérdés vádlotthoz:

– Mi a neved?

– A nevem Podóliában: „Terguszko Jaroszlav”; Zbaraszban „Kohaninszky Zdenko”; Odensében „frater Hilarius”; Hamburgban „Junker Elias”; Münsterben „Stramm Vilmos”; Amsterdamban „Mynheer van der Bullen Tóbiás”; Singapore-ban „Maharadzsa Kong”; a tengeren „Captain Rouge”; Hoogstratenben „Malchus lovag”; Lille-ben „Chevalier de Mont Olymp”; a Pfalzban „Doktor Sarepta”; itt pedig „Hugo von Habernix”.

– Több nincs? – kérdezé az elnök elbámulva.

S ez olyan furcsa kérdés volt, hogy mindenki elnevette rá magát. Kezdte a vádlott a kínlajtorján, folytatta a nagyherceg, az ülnökök is mind kacagtak, még az asztalfőre kitett halálfő is nevetett. Csak az elnök maradt haragos.

– Többre nem emlékszem – végezé a vádlott.

Második kérdőpont:

– Minő vallású vagy?

Felelet:

– Születtem ágostai hitvallású eretneknek. Krakkóban áttértem a socinianusokhoz, Ukraniában az ortodox keleti egyház kebelébe léptem, azután lettem igazhivő római katolikus, később rozikrucianus, azután kvekker; voltam az indus brahman vallás kebelében, végre beálltam az istentagadó és ördögimádó manicheus felekezetbe, más néven káinisták közé.

– Szép gyűjtemény! – monda rá az elnök.

A jegyző felírta a vallomást.

Harmadik kérdés:

– Mi az állapotod, vádlott?

– Zászlótartó, – fogoly, – rabszolga, – harámbasa, – parazit, – hercegi főudvarmester, – kolduló zarándok, – verbunkos káplár, – sekrestyés barát, – nemes lovag, – csigakereskedő, – stockjobber, – alderman, – hajóskapitány, – vicekirály, – tengeri kalóz, – tanító, – kutyapecér, – boszorkánymester, – baklovag, – hóhér, – pikenier, – asszonyköpönyeg, – csodaorvos, – próféta és konstábler.

– Hohohó! – kiálta rá az elnök. – A jegyző nem bír utánad szaladni.

S megint nem állhatták meg a jelenlevők, hogy ennyi bolond hivatal felsorolására el ne nevessék magukat, maga a vádlott és a csontkoponya is nevetett. Különös jó kedvük volt mai nap.

Negyedik pontja a kínvallatásnak, a megelőző után:

– Miféle bűnök elkövetésében vallod magad részesnek?

Kínvallatott válasza:

– Voltam haramiabanda és mordályégető társaság tagja.

A soltész nagyobb hitelesség okáért diktálta a jegyzőnek a bűntény latin nomenclatióját.

– Primo aetrocinium!

– Elcsábítottam a jóltevőm feleségét bűnös szerelemre.

– Secundo adulterium!

– Kiraboltam a templomot, aminek az őrzése rám volt bízva.

– Tertio furtum. Sacrilegium!

– Álnév alatt kiadtam magam nemesembernek.

– Quarto larvatus.

– Hamis oklevelet készítettem magamnak.

– Quinto falsorium!

– Megöltem párbajban a jó barátomat.

– Sexto homicidium ex duello!

– Megcsaltam a kereskedőtársaimat.

– Septimo stellionatus.

– Elárultam a rám bízott államtitkokat.

– Octavo felonia!

– Kereskedtem a más vagyonával.

– Nono barattaria!

– Áttértem a bálványimádó hitre.

– Decimo idololatria!

– Második feleséget vettem, míg az első élt.

– Undecimo bigamia.

– Harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat is vettem.

– Duodecimo trigamia, polygamia!

– Királyt öltem.

– Decimo tertio regicidium!

– Tengeri kalóz voltam.

– Decimo quarto pirateria.

– Az első feleségemet megöltem.

– Decimo quinto uxoricidium!

– Boszorkánymesterséget űztem.

– Decimo sexto sorcelleria!

– Az ördöggel szövetkeztem.

– Decimo septimo pactum diabolicum implicitum.

– Hamispénz-verő voltam.

– Decimo octavo adulterator monetarum.

– Új vallást hirdettem.

– Decimo nono haeresis! Schisma!

– Mérges szerekkel kuruzsoltam.

– Vigesimo veneficus!

– Elárultam a rám bízott várat.

– Vigesimo primo crimen traditorum.

– Embert ettem.

– Vigesimo secundo antropophagia! Cannibalismus! – kiálta fel a soltész, a keze alatt levő pandectára ütve tenyerével. A veríték csorgott kövér homlokáról.

Itt a kínvallatott szünetet tartott.

– Nincs több? – kérdezé síránk hangon a soltész, mire a kínvallatott elkezdett hangos hahotával kacagni. De most már csak egymagában kacagott, senki sem követte. A porkoláb félreértette a soltész intését, s még egy hatalmasat csavart a kínzott karjait és lábait megnyújtó köteleken, hogy annak a kínordítása összevegyült a kacagásával, egyik a másik hangjába átcsapva, mint akit egyszerre fojtogatnak és csiklandanak. Pedig a soltész azt adta a jelben tudtául, hogy mára a vallatás elég lesz: a vádlottat vissza lehet vinni börtönébe.

Rendkívüli eset ez! Ennyi bűntett egy csomóban! Ezt az embert kegyetlenül ki kell examinálni.

Maga a nagyherceg is fölöttébb kíváncsi volt megtudni, hogy minő összefüggés lehet az előadott csodálatos fejezetek között, s meghagyta, hogy másnap, és amíg benne tart, addig el ne kezdjék a vallatást, míg ő meg nem érkezik a törvényterembe.

A vádlottnak pedig jó oka volt nevetni. Mert míg ő azt a huszonkétféle bűnesetet a törvénybíráknak elhistorizálja, akkorra beveszik a franciák Koblenzet, s őt szépen megszabadítják a börtönből és a kegyetlen kínhalálból. – Ezt nevette előre.

Most mi történjék ezzel az emberrel?

Hogy ki kell őt végezni, annyi bizonyos. De mi módon? Ez a nehéz kérdés.

Mert ha csak annyit vallott volna be, amennyi eredetileg kisült rá, hogy az ellenséggel összecimborált, s áruló volt, akkor világos volna a büntetése: „háttal fordítva főbe lövessék”. De ily komplikált vallomás után a bírákra nézve fölöttébb meg van nehezítve a válogatás.

Mint rablót kerékbetörés illeti; mint kettős, sőt hatos házasságban élőt ugyanannyi darabra szétkoncoltatás; mint királygyilkost kezeinél, lábainál fogva négy ló közé fogva kell szétszakítani. Úgy, de ez hogy történhessék, ha már előbb hatfelé szétvágatott? Azonkívül is, mint oklevélhamisítónak a jobb kezét elvágatni elengedhetetlen föltétel; mint ördögimádó, máglyán kínszenvedendő tűzhalálra szolgált, de ugyanakkor hogyan lehessen rajta végrehajtani az elevenen mozsárban való összetöretést, ami a feleséggyilkosra van kiszabva? S ha mindezek végre lesznek rajta hajtva, hogyan tétessék elég a törvény rendeletének, mely az emberevés bűneért az éhhalállal bűnhődés rettentő suppliciumát szabta meg világosan?

A fejedelem salamoni ítélete döntött.

– Állíttassék törvényszék elé a gonosztevő. – Mondja el körülményesen, hogyan követte el mindezen vétkeket sorban! S amelyik vétke aztán legnagyobbnak fog találtatni, annak a büntetése hajtassék rajta végre.

Ebbe a soltész is beleegyezett.

A bírák aztán abban állapodtak meg, hogy a másnap megkezdendő részletes vallatásnál ne a nyújtóztató gép alkalmaztassék, mert az nagyon elveszi a testi erejét a vallatottnak, amire pedig ilyen hosszú vallomásnál nagy szüksége leend, hanem a víztortúra, ami abból áll, hogy a hanyatt fekvő vádlottnak egy tülköt dugnak a szájába, s azon keresztül folyvást töltik bele a vizet, amíg csak nem vall.

– Nem úgy lesz – mondá a nagyherceg. – Ha az ember vizet iszik, attól elmegy a mesemondó kedve. (Tudom magamról.) Én morális tortúrát szabok rá. Mondassék ki rá azonnal a halálítélet. Kísértessék le a siralomházba. A siralomházban töltött órák a legnagyobb tortúra és penitencia egy gonosztevőnek. A nép, mely bámulatára összecsődül, kenyeret, bort, pecsenyét szokott hordani az elítéltnek – vigasztalásul. Így a tartása sem kerül semmibe. A gonosztevő, mikor jól evett, ivott, felhozatik a törvényszék elé, s ráparancsoltatik, hogy mondja el sorba bűneinek körülményes történetét. A jól ivott ember szeret beszélni. Másnap megint leküldetik a siralomházba, s így folytattatik vele mindaddig, amíg vétkeinek lajstromát az utolsó jottáig protocollumba nem diktálta.

A bírák helybenhagyták a nagyherceg véleményét, csak a soltész morgott nagyon, hogy hiszen eszerint ennek a huszonkétszeres gonosztevőnek sokkal jobb dolga lesz idebenn, mint valamennyi bírájának, aki az ostrom alatt ugyancsak megtanult éhezni és szomjúhozni.

A syndicus azonban megnyugtatá:

– Ne irigyeljük szegény ördögtől ezt a kis mulatságot a kaloda és az akasztófa között. Tudja, komám: „Ma nekem, holnap neked!”