3. A KOLTUK-DENGENEGI

Én már egészen meg voltam nyugodva a magam csendes boldogságában: egész világom a Viszpa-Ogród sziklakeretében volt, s egész sorsom abban az édes mosolygásban, mely hazatértemben az én jó Madusom arcáról tündöklött elém.

A kovácsműhelyben csak délelőtt dolgoztunk: a délután mindenkinek arra volt hagyva, hogy a maga háztáját gondozza.

Éppen egy bölcsőnek való kast fontam szép piros fűzfaágakból, a folyosóm tornácán ülve, amint egyszer csak egy sötét árnyék elfogta előlem a nap sugarait, ami már a magas sziklák között leáldozni készült. (Itt a Viszpa-Ogródban nyáron is nyolc órakor kelt föl a nap, s öt órakor már esteledett.)

Amint feltekinték, Nyedzviedz alakját láttam magam előtt. Ez volt az, ami árnyékát rám vetette.

Megdöbbentem.

– Te is ide szorultál már, a Viszpa-Ogródba? – kérdém tőle. – Az ellenség vert ki, vagy társaid száműztek?

– Nem, Barán – felel a vezér. – Nem azért jöttem ide, hogy köztetek maradjak; hanem hogy téged is magammal vigyelek. Nem érünk nálad nélkül egy ütet taplót. Az ágyúval senki sem tud bánni. Pedig most nagy dologhoz készülünk. Egy gazdag karaván jön a mohilovi búcsúra Törökországból; gazdag török, rác és zsidó kereskedők. Sok katona kíséri őket. Ezt kézre kell kerítenünk. S onnan mindjárt fordulunk Berdicovnak. Ebbe a kolostorba van összehalmozva a gazdag barátok minden kincse. Olyan erősség az, mint egy vár. Széles falai vannak lőrésekkel, s a barátok nagy számú őrséget tartanak benne. Ágyú nélkül azt meg nem ostromolhatjuk. Velünk kell jönnöd. Én megteszlek zászlótartónak a seregnél, és alvezér fogsz lenni utánam.

Erre a szóra a Madus is kijött a konyhából, s nemhogy örült volna az apja látásának; hanem még inkább rátámadt:

– Minek jön kend ide, az én jámbor, szelíd Baránomat elcsalogatni innen? Ő meg van elégedve a maga kis gunyhójával és kicsi feleségével. Nincs neki szűksége a kendtek rablott kincseire. Minket eltemettek kendtek; mi meg vagyunk halva. Hagyjanak nekünk békét a másvilágon.

A Nyedzviedz erre azt mondá nekem:

– Hallod-e, Barán! Ki parancsol egy asszonynak a háznál? Vagy az ura, vagy az apja. Ha te, az ura, nem tudsz parancsolni neki, hát majd akkor én, az apja, megmutatom, hogy hogyan kell egy asszonyt kifizetni, aki akkor beszél, mikor nem kérdezik.

Én aztán, ismerve a vezér heves természetét, nyájas ölelgetéssel rávettem a Madust, hogy térjen be velem a házba, ott aztán egészen lebeszéltem a lábáról azzal a kecsegtetéssel, hogy csak hadd menjek én most el az apjával, majd ha egyszer annyi pénzt szereztem össze, hogy abból tisztességesen meg lehet élni, s aztán vezéri állásra jutottam a hajdemákoknál: akkor visszatérek őhozzá, s hatalmamnál fogva kiszabadítom őt ebből a magányosság sírkertjéből, s elviszem őt magammal valami nagyvárosba, ahol selyemruhájával fogja söpörni a földet, s nagyságos asszonynak fogják hívni.

Ez a biztatás a szívére hatott. Nagy sírások és ölelgetések között, nagy nehezen eleresztett a Nyedzviedzzel; de még mikor a sziklaösvényről visszatekintettem a völgybe, akkor is ott láttam a kis fehér házunk ajtajában piroslani fejkendőjét. A kedvenc galambja egész a barlang szájáig elkísért, s ott leszállt a vállamra, s a fülembe turbékolt; úgy kellett erővel elhajtanom.

A régi cimborák nagy üdvriadallal fogadtak, s föltámadásom ünnepét nagy ivással ülték meg. Én is, amint a bort újra megízleltem, amiben régóta nem volt már részem, úgy elfeledtem az egész Viszpa-Ogródot, mint egy álmot. Tudva van, hogy egy borivó ember, ha sokáig visszatartóztatta magát az italtól, s aztán megint hozzájut a kancsóhoz, kegyetlenebb ivó lesz, mint aki folyvást gyakorlatában maradt.

S a hajdemákok nem is ittak más bort, mint tokajit. Ki tudták válogatni a főurak és papok pincéiből az aszúszőlős átalagokat. Másnap a preszjakai barlangból felkerekedtünk a mohilovi búcsúra.

Tizenkét napi járásnyi távolban esik az a barlangvárhoz.

Azon a vidéken nem is tudtak tán róla, hogy vannak hajdemákok a világon, vagy legfeljebb a dajkák meséltek felőlök. Ki gondolt volna arra, hogy egy más országból kerekedjék elő egy ilyen hatalmas rablócsapat.

Mindig éjszaka utaztunk, olyan vadonhelyeket válogatva, amiken rendes utazó soha nem jár; nappal rejtőzve maradtunk sűrű erdőkben, mély lakatlan völgyekben; kémeink, tudakozóink, mindenféle álruhákban mérföldnyire jártak előttünk.

Nem tértűnk be semmi faluba élelmezés végett, ami szárított húst hoztunk magunkkal, azzal éltünk az egész úton, meg erdei gombával.

Végre megtudtuk, hogy a törökországi karavánnak mikor kell megérkezni Mohilov alá.

Egy mocsári erdő két oldalán elrejtőzénk, s két napig vártunk ott, életjelt nem adva magunkról.

Ekkor már utolsó élelmiszerünk is elfogyott, s minekünk a rejtekeinkben nem volt mit ennünk más, mint nyers békahús és madártojás.

Ott vonultak el előttünk a vásárosok, akik mind a mohilovi búcsúra siettek, megrakott öszvéreikkel, társzekereikkel; vitték a sok borsoskát, perecet, füstölt kolbászt, túrót ládákkal, vendelyekkel, a drága borokat, méhsört tömlőkben, hordókban. Mi majd elepedtünk értük, s csak a kezűnket kellett volna kinyújtani utánuk. De a vezér tilalmat vetett ránk: „Nem zabálni jöttetek most ide!”

Már fogytán volt a türelmünk, amint egyszer nagy dob-, trombitaszó jelenté, hogy most jönnek már, akikre oly szívszakadva várunk. Öszvéren, lóháton, tevepúpon ülve, kétkerekű, ökörvontatta födött szekéren valami másfélezer ember. Közöttük feles számú katonák, páncélingben, ostromtutyival, alabárddal és muskétával. – Elegybelegy társaság volt.

Mi nagyon is sokan voltunk ellenükben; valami háromszázan.

Amint egy jelszóra egyszerre kitörtünk a mocsár bozótja közül, az egész karaván összezavarodott; a katonák elkezdtek lövöldözni, nem nézve, hogy kit találnak; mi pedig akárhová lőttünk, az a tömegben nagy pusztítást tett; lett nagy zűrzavar, aki futhatott, elfutott, prédára hagyva szekerét, öszvéreit; a hajdemákok ördög módra dúltak a megrémült vásáros nép között, hogy én egészen elkábultam a borzasztó öldökléstől, amihez hasonlót még sohasem láttam, s egészen elzsibbadtan ültem le egy zsombikra. A fejem zúgott.

Egyszerre egy vén török kalmárt látok felém bicegni, a hóna alatt egy mankóval. Sánta is volt, vén is volt, meg is volt sebesülve. Egyenesen felém tartott; s mikor odaért hozzám, mankóján végigereszkedve a földre, azt mondá nekem:

– Nosza, fiam, húzd ki hamar a jatagánodat, s vágd le a nyakamat, kérlek.

Én csak elbámultam ezen a furcsa kívánságon, s azt mondtam neki:

– Nem teszem ugyan én ezt a bolondot.

– De csak vágd le, kérlek, a nyakamat frissen; aztán neked ajándékozom az én „koltuk-dengenegi”-met.

„Koltuk-dengenegi” annyit tesz törökül, hogy „koldus tengetőbot”.

Én azt feleltem erre az öregnek:

– Már én bizony nem öllek meg téged, „baba”; mert én se nem haragszom rád, se gyilkos nem vagyok. Magam is úgy kerültem a hajdemákok közé, mint Pilátus a krédóba.

– Tudom, fiam – mondá az öreg. – Látom az ábrázatodról, hogy te jobb ember vagy a többinél, éppen azért fordulok tehozzád, s egyúttal, mikor arra kérlek, hogy tégy velem irgalmas emberi cselekedetet, tégedet is boldoggá akarlak tenni. – Ne félj semmit az én nyakamat gyorsan levágni: nem lesz az gyilkosság tetőled. Mert meggyilkolni csak azt lehet – ki élő ember; azt mondja az Alkorán: ami egyedüli igaz könyv a földön. Én pedig nem vagyok élő ember többé; mert énnekem valamelyik lesben álló orgyilkos a puskájával a hasamba lőtt. Az ilyen seb pedig halálos és mindig gyógyíthatatlan. Nekem el kell pusztulnom vele. Ellenben a fájdalom és vérvesztés miatt elfutni nem bírok, s ha a rablók kezébe jutok, azok mindenféle válogatott kínzásokat fognak velem elkövetni. Azért kérlek, hogy szabadíts meg egyszerre a szenvedéseimtől, s vágd le a nyakamat ezzel a szép jatagánnal. Nézzed, milyen szép jatagán. Ezt is neked adom örökbe.

Nekem azonban még ekkor sem volt kedvem az ő kopasz fejét levágni, s leráztam a nyakamról a kérelmével.

– Eredj, baba, ha meguntad az életedet, vágd le magad a nyakadat azzal a szép jatagánnal, vagy kösd fel magadat, elég sok szép fa kínálkozik itt számodra az erdőben.

Erre az öreg török áhítatos képpel így felelt:

– Jaj, édes fiam, azt én nem tehetem. Tudod, hogy az Alkorán szerint (amely pedig egyedül igaz könyv a földön) hétféle pokol van; egyik mélyebb és gonoszabb, mint a másik. A legfelső a mienk, igazhívő muzulmánoké, a második mindjárt a tiétek, Krisztus híveié; a hetedik, a gyehenna pedig az istentagadóké; de a negyedik, a „Morhut” azoké, akik öngyilkosul maguk vetnek véget az életüknek. Nekem tehát három pokollal mélyebben kellene le szállnom, ha a te tanácsodat akarnám elfogadni. És abban a három pokolban háromszázharminchárom esztendeig kellene bujdokolnom, amíg csak a magam poklába eljutnék; amíg, hogyha egy hitetlen kezétől esem el, amilyen te vagy, az Alkorán szerint, mely bizonyára nem hazudik: egyenesen a paradicsomba jutok föl.

Nagy volt a csábítás. Egy jámbor törököt a pokolból egyenesen a paradicsomba szállítani föl – egyenesen a saját kívánatára. De én mégis ellenálltam. Eszembe jutott, hogy a saját szentírásunk, amely pedig szintén egyedül igaz könyv a földön, azt mondja, hogy aki fegyverrel öl, fegyver által fog elveszni, s megint csak eltoltam magamtól az öreget, aki mindenáron rám akarta kötni a fejét, mint a házaló festett kelméjét.

– De lásd, neked adom a koltuk-dengenegimet is – könyörgött az öreg előttem.

– Aztán hová leszek én a te mankóddal?

– Nézzed, fiam – szólt az öreg. – Ha ezt a hónaljtámaszt lesrófolod róla, hát meglátod, hogy ez a koltuk-dengenegi meg van töltve arannyal.

Azzal lesrófolta az öreg a mankó vánkosát, s egy csomó aranyat töltött ki belőle a markába. Nagyon sok pénz lehetett ott. A szemem is káprázott tőle.

– Ezt mind neked adom.

Én mégis ellenálltam a csábításnak.

– Nem ér az nekem semmit, baba; a hajdemákoknál az a törvény, hogy senkinek se szabad magánál pénzt tartani. Amit rabolnak, a Preszjaka-barlangba érve, mind átadják a vezérnek, s az mind a közös kincstárba vándorol. Jaj volna annak, akinél egy árva lengyel garast megtalálnának. A hajdemák nem magának rabol; hanem a társaságnak. Mert a hajdemák semmiért sem fizet. Azért énnekem a te aranyaid semmit se használnának, csak veszedelmemre volnának.

– Dehogynem – szólt az öreg. – Látod, fiam, te jobb ember vagy, mint a többi, fiatal vagy még; nem neked való élet ez. Ha az én sok pénzemet öröklöd, azzal elmehetsz Oláhországba, Havasalföldre, ahol senki sem ismer rád. Vehetsz magadnak falut, kastélyt, jobbágyokat, megházasodhatol talán van is már fiatal szeretőd: élhetsz vele nyugodalmasan, boldogan; nem kell az erdőket, barlangokat bújnod.

Ez a szó szeget ütött a fejembe. Eszembe jutott az én kedves, jó Madusom. Ha én azt a Viszpa-Ogródból magammal elvihetném; ha én őt tisztességes, boldog életű úriasszonnyá tehetném! S miért ne történhetnék az meg? Most már zászlótartó vagyok a hajdemákok között. Nemsokára alvezér leszek. Egyszer, mikor a Nyedzviedz valami rablókalandra a társaság zömével messze eltávozik, én az otthon maradtakat leitatom: egy kis jó theriákot keverek a méhserűk közé, s mikor valamennyit elnyomja az álom, én Madusommal együtt megszököm tölük. Ez olyan kecsegtető gondolat volt, hogy önkénytelenül nyújtottam ki a kezemet az öreg török handzsárja után.

– De hová dugjam én el ezt a te sok pénzedet?

– Hagyd csak a koltuk-dengenegiben. Mikor visszakerülnek a hajdemákok, panaszkodjál előttük, hogy a lábad összezsugorodott a hideg mocsárban állástól. Sok emberen megesik az, aki a vízben meghűti inait, hogy azok összerándulnak, s örök időkre kacska marad. Akkor bizonyosan el is fognak hagyni maguktól, mert sánta cimborát nem örömest hordanak magukkal a rablók. Te pedig a kincseket folyvást a te hónad alatt hordozhatod.

S aztán még megtanított rá az öreg, hogy hogyan kössem össze a bal lábamat, hogyan tegyem a sarkamat a koltuk-dengenegi kiálló csapjára, s hogy járjak azontúl fél lábon.

A Madusomra gondoltam, akiért el tudtam volna fél lábon menni egész Jeruzsálemig.

– No, mármost, hát fogd a jatagánom a markodba – szólt az öreg, s aztán még ő tanított, hogy hogyan bánjak vele. – Ne úgy csapj le vele, mint a mészáros a taglóval, hanem úgy húzd végig csapás közben, mint a hegedűvonót. Majd én odatérdelek eléd. Aztán csak ide vágj, nézd, ahol az első gerinccsont kiáll a nyakszirtből. Aztán merően odanézz a szemeddel, ahová vágsz, s a jatagánt egyenesen fogd, hogy a markolata megfeküdje a tenyeredet, akkor szépen az élével fog találni, nem bicsaklik félre.

Addig beszélt, addig biztatott, míg egyszer az ördög megtaszította a kezemet (aki mindig ott leskelődik a halandó ember háta mögött) , s én csak azt vettem észre egyszer, hogy egy fej nélküli ember esik a lábamhoz, a két térdemet átölelve, míg egy ember nélküli fej messze gurul alá a lejtőn ide-oda csapva magát a fák törzseihez.

(– Homicidium; emberölés – diktálá a soltész a jegyzőnek.

– Igen, de enyhítő körülmények között – veté közbe a nagyfejedelem –, a megöltnek saját kívánatára, az Alkorán helyeslése szerint, s a hátul leskelődő sátán incselkedése mellett.)

– Mégis emberölés volt az – folytatá Hugó. – S én nagyhamar megbántam, hogy ezt tettem; mert keservesen meglakoltam érte. A véres tett végrehajtása után fogtam a mankót a hónom alá, s megpróbáltam sántikálni. Úgy baktattam a cimboráim után.

Azok roppant prédát ejtettek. Aki el nem futott a karavánból, azt levágták, s lerakva az elfogott öszvérekről a zsákmány javát, azt a saját vállaikra vették; mert azon az úton, amelyen ők járni szoktak, teherhordó állattal nem lehet botorkálni.

Mikor én a mankóval sántítva eléjük kerültem, nagy hahotával fogadtak.

– Hát téged mi az ördög lelt? – kérdé tőlem a Nyedzviedz.

– Jaj, hagyd el, oda vagyok! – nyöszörögtem én keservesen. – Koldussá lettem, amint egy sánta törököt, aki a mankós lábával nem tudott előlem elfutni, megöltem, az haldokolva azzal átkozott meg, hogy „No, hát vedd hasznát a koltuk-dengeneginek, s légy olyan sánta, mint én!” S abban a percben úgy összezsugorodott a bal lábam, hogy nem tudom többé kinyújtani.

– Bizonyosan megbánta a lábad a hideg vízben álldogálást – mondta Nyedzviedz. – Megesik az ilyen kényes kutyán, mint te vagy. De ne félj semmit. Van közöttünk, aki az ilyen baj meggyógyításához ért. Hej! Przepiórka! Jer ide!

Megszeppentem. Ha vizsgálat alá veszik a lábamat, kisül, hogy semmi baja sincs. Igyekeztem az inaimat minél jobban megfeszíteni, hogy görbe maradjon a lábam, amíg Przepiórka tapogatja, kenegeti, húzogatja, hogy csak úgy ropog bele minden csontom.

Egyszer aztán azt mondá Przepiórka, hogy:

– Bizony, össze van ez a láb zsugorodva egészen.

Erre én elfelejtkezem magamról, s ijedtemben ki akarom nyújtani a lábamat… s akkor aztán még nagyobbat ijedek. A lábam, amit sántának hazudtam, valósággal össze volt zsugorodva, nem tudtam többé kinyújtani.

Megvert az Isten. Rajtam maradt a veszedelem, amit magamra hazudtam.

Csakugyan sánta maradtam igazán, s nem tudtam lépni a koltuk-dengenegi nélkül.

Hej, hogy átkoztam magamban azt a vén törököt, aki a koltuk-dengenegit örökül rám hagyta!