4. A BERDICOVI ZÁRDA

Ne búsulj semmit! – monda Nyedzviedz, mikor azt látta, hogy keservesen vakartam a fejemet, azon való bánatomban, hogy a lábamat nem bírom leereszteni. – Most vesszük még csak igazi hasznodat, hogy megsántultál. Ilyen ember kellett nekünk régen.

Azzal parancsot adott egy széles vállú fickónak, hogy vegyen föl a nyakába, s aztán úgy lovagoltam emberháton, ha az egyik elfáradt, változtatva a paripát egész az ocakovi erdőkig. A gonosz hajdemákok azzal álltak rajtam bosszút a kényszerű megnyergelésért, hogy folyvást dalolták, előttem-utánam azt a gúnydalt, hogy: „Fáj a kutyának a lába. Megütötte a szalmába.”

Az ocakovi erdőben pihenőt tartottunk, ott azután azt mondta nekem a Nyedzviedz:

– No, Barán, te tovább nem jössz velünk, hanem elkecskebokázol a bicebóca lábaddal Berdicovba. Ott kikémleled a dörgést. Aztán visszasántikálsz hozzánk a Preszjaka-várba, s hírül hozod, amit kitanultál. Akkor aztán attól függ, hogy milyen erővel induljunk neki. Mert én el akarom foglalni Berdicovot.

A mohilovi merénylet csodálatos sikere elkapatta a rablóvezért. Mivelhogy itt háromszázad magával kétezer embert szétvert, akik közül legalább ezernek volt puskája, most már nem kevesebbre gondolt, mint hogy egy bekerített várat bevegyen ostrommal.

Arra pedig, hogy valaki Berdicovba bejusson, semmi sem volt olyan jó alkalmatosság, mint egy sánta láb.

Messze földről, még külső országról is ez volt valamennyi sántának, kacskának, zsugorodott tagúnak és inaszakadtnak a találkozóhelye.

A berdicovi úton egyik csapat a másikat érte, aki mind a csodatevő helyre igyekezett. Aki rongyos volt, mankójával mérte végig az utat, a tehetősebbek öszvérre kötözve vitették magukat. A falusi parasztot talyigába fektetve tolta a felesége; a grófok aranyos zsellyeszékben vitették magukat, s a polgárok kétkerekű ökrös szekeren utaztak mind Berdicov felé.

Berdicov a fehér barátoké volt, egy kellemes völgy teknőjében kiemelkedő halomra építve. Maga a kolostor erős bástyákkal volt körülvéve, amiket még körös-körül vízárok is védett, sánckarózattal. A domb tövében volt egy hévízforrás, mely az árkokat ellátta, s távolabb már hétkerekű malmot hajtott. E vízárkon át csak szűk felvonó hídon lehetett a bekerített kolostorba bejutni. A tömérdek búcsújáró nép a kolostor falán kívül épült városkában talált elhelyezést, s egyszerre száz embernél többet nem eresztettek be, akármilyen nagy ünnep volt, mert több nem is fért be a templomba; hanem ha nagy volt a sokaság, egész nap tartották a misét, az egyik száz ember bejött az egyik kapun, a másik száz kiment a másikon. Az udvaron, a bástyákon pedig állig, sarkig fegyverezett őrség volt felállítva mindig éjjel-nappal, s gond volt rá, hogy a látogatók semmiféle fegyvert be ne hozzanak magukkal.

Mert a berdicovi kolostorban mesés kincsek voltak felhalmozva. Nem csodálom, hogy úgy fájt azokra Nyedzviedznek a foga.

Egy oltár vert ezüstből csinálva, amit Sztaniszló fejedelem ajándékozott a kolostornak; egy áldozóasztal, aminek tömör arany táblájára volt felvésve az ajándékozó Leszczinsky grófnak a csodás története; fogadalmi képek, csupa drágakövekből rakott mozaikmunkával, aranykelyhek és -medencék, karbunkulusoktól szikrázó szentségtartók, régi koronák, amiknek viselői kétszer akkora fejűek lehettek, mint mi vagyunk; keresztek, miken a zafíroktól és igazgyöngyöktől nem látszott az arany; drága ereklyetartók, ezüstszekrények, miken aranyból vert szobrok vannak; – aztán csodálatos mesterművű órák, amik mind jártak, ütöttek és harangoztak, s e szemvakító pompa és gazdagság, e kincshalmaz és művészi remek közepett – azok a mankók, amiket az itt csoda módon meggyógyult nyavalyások itthagytak.

Mikor legelőszőr e kincstárházba beléptem, a sok drágaság között ezeket a mankókat láttam meg legelébb.

Hej, de örömest itt hagynám én is azt az átokverte koltuk-dengenegit, ami a hónom alá szegődött, a benne levő aranyokkal együtt.

Aztán megzendült az ének a kórusban.

Én nem tudom azt kimondani, hogy mit éreztem az ének alatt. Nem láttam én e templomnak sem ezüstjét, sem aranyát; nem számláltam, mennyi mázsára mehet az, mert én csak azt a szentképet néztem ott az oltáron, ami le nem vette rólam a szemeit, mindenütt rám nézett, mintha a lelkembe nézne, s ott olvasná, hogy én e szent helyre gonosz, istentelen szándékkal jöttem, s szemrehányásokat tenne érte; az az ének egészen kiforgatott az idáig hozott gondolataimból, úgyhogy senki a nyomorékok és szenvedők gyülekezetében őszintébb vezekléssel nem verte a mellét öklével, s nem csúszott térden a márványpadlat fölött, mint én.

Midőn a szertartásnak vége lett, egyenkint mindenkit odabocsátottak a perjel elé, hogy átvegye az áldást.

A perjel hosszú ősz szakállú agg volt, ahogy az öreg Istent festik. Minden vonásában az a véghetetlen jóság kifejezése.

Előre tudtunkra volt adva, hogy a fehér barátok a beköszöntő látogatóktól nem fogadnak el semmi ajándékot. Csak a búcsúvételnél teljesíti azt, akinek tetszik. A perjel kiosztja az áldást az eléje járulók között; anélkül, hogy kérdené, ki az igazhivő, ki az eretnek; – lehet zsidó, lehet mohamedán, mindenkit egyformán megáld. S lehet valaki tele halálbűnökkel és vétkek elkövetésének rémes szándokaival: meg nem gyóntatja elébb. Megáldja, úgy bocsátja el, s csak azután, ha a megtérő vétkes visszatér másodszor is, megenyhülve, akkor fogadja el tőle a gyónást és az ajándékot.

Én egészen megtörve kerültem ki a templomból. Elfeledtem, hogy miért vagyok ide küldve. Nem jutott eszembe kikémlelni a sáncok erejét, a felállított mozsarak lőképességét, az őrség létszámát, csak bicegtem a többi búcsújárókkal tova, annak a zsolozsmának a dallamát dúdolva magamban, amit a többiek hangoztattak; míg a hévízforráshoz elértünk. – Itt engem is levetkőztettek, s beleültettek egyikébe azoknak a bakoknak, amiken a sánták, zsugorodottak úszkálnak a víz fölött. Urat és szegényt nem lehet itt megkülönböztetni.

Mikor kijöttem a vízből – már nem voltam sánta többé. Az összezsugorodott lábam olyan ép volt, mint a másik.

– Miraculum! Miraculum! – kiáltozá az egész gyülekezet, s én magam elkezdtem sírni, mint egy gyermek.

Hát mégis van Isten! Dacára annak, hogy én annyiszor mondtam, hogy nincs?

Hát nem bánthatom meg őt annyira, hogy mikor hozzá fordulok, meg ne bocsásson?

Fogtam a mankómat, most már nem a hónom alá, hanem a vállamra vetve, úgy tértem vissza a perjelhez.

Rám ismert, és szelíden mosolygott.

Odatérdeltem elé, s azt mondtam neki, hogy gyónni akarok.

És aztán meggyóntam neki mindent.

Hogy a hajdemákvezér megbízásából jöttem ide, kolostora erősségét kikémlelni. Hogy a rablók meg akarják támadni Berdicovot, s van ostromágyújok is, amivel a falakon rést lőjenek. Van négyszáz elszánt cimborájuk, aki képes halálveszéllyel megmászni a falakat.

Az ősz perjel meghallgatta gyónásomat, és feloldott.

Aztán azt mondá:

– Eredj vissza azokhoz, akik küldtek. És aztán vigy nekik tudósítást arról, amit tapasztaltál. Hadd jöjjenek. Te maradj ott velük, és amit rád bíznak, hogy az ostromágyúval lövesd a kolostort, azt teljesítsd.

– Én tegyem azt, atyám? – szólék elbámulva.

– Igen. A pattantyústól függ, hogy milyen sikere legyen az ágyúzásnak. Lőhet jól, lőhet rosszul. Inkább te légy ott, mint más.

– Rajta leszek, hogy rosszul lőjek.

– Tőled függ, hogy a felmentésünkre jövő seregnek elég időhaladéka legyen megérkezni. Te az ostromot elhúzhatod hosszasan.

– Úgy fogok cselekedni.

Annak a bizonyságára, hogy a szavamat híven be fogom váltani, otthagytam a töröktől kapott mankómat is a perjelnél. A hála is ösztönzött rá. Cserébe egy kigyógyult sánta lábért még az olyan mankó sem drága, ami arannyal van bélelve. Azt is megmondtam a perjelnek.

– Jól van, fiam – szólt a kegyes öreg. – Ha bennünket megszabadítani serénykedel, s a veszedelem elfordul rólunk, én visszaadom a nálunk hagyott aranyaidat, s még azon felül is adok neked valamit, ami többet ér sok siklus aranynál; utat a megtérésre. Be foglak ajánlani az ország hatalmasaihoz, hogy derék ember módjára élhess tovább, s nevednek becsületet szerezz. Ezt a Szűz Mária-képet pedig vidd haza a feleségednek.

Egészen megtérve, töredelmes szívvel kerültem vissza a Preszjaka-barlanghoz.

Ott azonban rögtön újra kellett kezdenem a hazugságot, mert ezáltal a hajdemákok tőrbecsalása volt a célom. Cimboráim ujjongva fogadtak, amint meglátták, hogy ép lábbal jövök; én aztán azt hazudtam nekik, hogy valami boszorkány gyógyított meg ördöngös ráolvasással a tagzsugorodásból. Azt elhitték. Ha elmondtam volna igazán, hogy a berdicovi perjel áldása fogott rajtam, mindjárt gyanúba vettek volna.

Akkor aztán haditanácsot ültünk, s én elmondtam a vezérek előtt, amit a számukra hoztam.

Annyit már kifundáltam a magam eszével, hogy a jó hazugsághoz megkívántatik, hogy legyen benne valami igaz; mert anélkül az embert hamar rajtakapják.

Leírtam a kolostor kincseit, hozzátéve még azokat is, amiket nem láttam, a kádakkal álló arany- és ezüstpénzt. Erre fájt leginkább a hajdemákok foga. A Nyedzviedznek magas vágyai voltak. Az volt a terve, hogyha egyszer nagyon sok pénzt összegyűjtött, zsoldjába fogadja valamennyi szétszórt rablóbandáját a Kárpátoknak, s azokkal egyszerre közös terv szerint megrohanja a halicsi városokat, a főurak kastélyait lerombolja, s aztán kikiáltja magát nagyfejedelemnek. Számított rá, hogyha az urakat és papokat kell kirabolni, a nép melléje áll.

Egész éjszakán át elbeszélgetett velem e rémséges terveiről, amiknek sehol sem volt vége. Meg nem akart addig állni, amíg valamennyi istentelennek pápájává meg nem teszi magát.

A kolostor erődítményeit aztán úgy írtam le a rablók előtt, hogy azok hosszú ostromot várnak, s igen erősen vannak védelmezve. Pedig a mi csatakígyónkkal az első nap rést lehetett volna rajtuk lőni, s az ő rozsdás tarackjaik nem sok kárt tehettek az ostromlókban. A perjelt magát úgy írtam le, mint aki nagy hadvezéri talentum. A vízárkok leírásával, amik a víz alá rejtett hegyes karókkal vannak teletűzködve, egészen elvettem a kedvét a rabló hadnak, hogy rohammal támadja meg a sáncokat. A „spanyol lovasokról” és tűzaknákról is tudtam nekik csodadolgokat beszélni, úgyhogy egészen megnyugodtak az én szakértően formált tervemben. Én a mi sugárágyúnkkal a bástya egy részét úgy fogom lerombolni, hogy annak az omladványa a vízárkot betemesse, akkor azután ott a résen könnyen keresztülhatolunk.

A Nyedzviedz kedvét annyira megnyertem, hogy teljhatalmat adott az ostrom vezetésére.

Én különös kegyül csak annyit kértem tőle, hogy engedjen egy napra visszamennem a Viszpa-Ogródba, hadd látom meg az én kedves Madusomat, aki azóta azt hiheti, hogy tán meg is haltam.

Nem örömest állt rá Nyedzviedz.

– Ismerem az asszonyfélét. Nem jó a harcosnak asszonnyal szóba állni, mikor harcba akar menni. Az még rosszabb, mintha imádkoznék. Az asszony mindjárt sír, s abban a vízben a gyönge szív hamar megolvad.

De én addig erősködtem a kívánságom mellett, hogy kénytelen volt engedni.

Még egyszer megnyitották előttem a Viszpa-Ogród sziklafolyosóját.

Szép őszi délután volt, mikor e meredek sziklalépcsőzeten a csendes kis sziklaszigetbe leballagtam.

Már messziről hallottam, kis házunkhoz közeledve, az én kedves Madusom ismerős danáját.

Megérezte a jó lélek, hogy közeledem, és kifutott elém.

Mintha most is látnám, milyen szép volt, milyen öröme volt.

Azt hitte, hogy már most ottmaradok végképp.

Nem rontottam el az örömét. A búcsúzás pillanatára halasztottam azt a szót, ami majd könnyekre fakasztja, hogy újra eltávozom messze, veszélyes útra.

Azt az egy éjszakát boldogságban akartam eltölteni.

Engedtem neki, hogy előbb ő mondja el a maga dolgait. Hadd dicsekedjék el vele, mennyi aszalt gyümölcsöt, mennyi füstölt pisztrángot rakott el télire, hány döböz túróval látta el a házat. Milyen szép vásznat szőtt a maga termesztette lenből. Aztán nagy pirulva, nagy dicsekedve megmutogatta a maga készítette kincseit. Egy kis parányi gyöngyös főkötőcskét, egy legapróbb embernek való zubbonykát, hogy azoknak a láttára majd a szívem ugrott ki a helyéből.

Azt suttogta hozzá, hogy mikor a karácsony ünnep eljő, akkor az ő betlehemi jászolkája is kész lesz.

Óh, mint szerettem volna itt maradni nála: – örökre a Viszpa-Ogródban maradni.

De hát nem lehetett. Nagyobb terveim voltak vele. Ki akartam őt innen szabadítani; elvinni magammal, s úrasszonyt csinálni belőle.

Mikor aztán ő kifogyott a dicsekedésből, akkor rám került a sor, hogy mondjam el én is, ami azóta történt velem.

No, azzal nem volt ok valami nagyon dicsekedni. S úgy tapasztaltam, hogy az a Madus, aki a Viszpa-Ogródban a galambokat eteti, nem ugyanaz, aki a Nyedzviedzzel minden rablókalandra együtt járt; mert a karaván kirablása történetének elmesélése alatt valósággal kilelte a hideg, úgy elborzadt tőle. Hát még mikor a sánta lábam történetét elmondtam neki! De újra felmelegedett aztán, mikor meggyógyulásom csodáját elbeszéltem, s attól aztán ő is meggyógyult végképp, mikor a Boldogságos Szűz képét átadtam neki, amit a perjel küldött.

Pedig ez a kép lett a halála.

De hát az lett az üdvössége is.

Csak reggelre kelve mondtam meg a jó léleknek, hogy itthon létem ideje letelt, s megint odább kell mennem.

Hogy marasztott csókjaival! Hogy borult a nyakamba, s aztán meg a térdeimhez! Nem akart elereszteni. Tán előre megérezte, hogy e testben nem fogjuk egymást többé látni? Hasztalan biztattam, vigasztaltam, hasztalan esküdtem neki, hogy visszajövök érte, hogy csak ezért megyek el most is, mert az ő sorsáról akarok gondoskodni: nem vette be a jó szót; de elkísért az egész sziklalépcsőn fel, s talán velem jött volna vissza a barlangba, ha ott szembe nem jött volna ránk az apja.

A Nyedzviedz aztán visszariasztá. Azzal ijesztette, hogy a hajdemákok közé nem jó vetődni ilyen menyecskének: mert a rablók babonája az, hogy akinek egy nem született kisgyermek kis ujja van a zsebében, azt nem sebzi meg se golyó, se kard.

Még egyszer meg akart csókolni, de a Nyedzviedz közénk állt, s azt mondta: „elég volt!” Aztán betaszított maga elé a sziklafolyosó szájába.

Én, amíg csak a világító nyílás látható volt, vissza-visszanéztem, s mindig ott láttam állni az én Madusomat a kerek nyílás közepén.

Olyannak látszott előttem, mintha egy szent állna a fényes glória közepett.

A folyosó egyre sötétebb lett, s az a glóriás kép annál fényesebbnek látszott. Egyszer aztán elhajlott a sikátor, s az én vízióm eltűnt. Mi még aznap felkerekedtünk négyszáz hajdemákkal meg a sugárágyúnkkal, s nappal végigvonulva a preszjakai völgyön, az éj oltalma alatt, szép holdvilágnál kijutottunk az országútra, ahol nem féltünk semmi ellenállástól többé.