5. A KARÁCSONYÉJ

Ősszel kezdtük el az ostromot, s én olyan szépen vezettem azt, hogy a december is ott talált bennünket. Háromszor is megváltoztattam az ostromlöveg helyét, s olyan nagy távolból lőttem vele, hogy nem tehetett nagy kárt a falakban.

A Nyedzviedz ugyan mindig sarkallt, hogy menjünk közelebb a bástyákhoz; lám, azoknak az ágyúgolyói is csak úgy gurulva jönnek már idáig; s egyszer a maga paraszt eszével ki is találta a térségen a legjobb pontot, ahonnan a váracsot egész sikerrel lehetett volna lövetni, s kényszerített, hogy ott állítsam fel az ágyúmat. Szót kellett fogadnom; de én, mialatt a sáncokat éjszaka elkészítettem, lopva egy hordócska lőport helyezék el a földeskosarak alá. Reggel aztán azt mondtam Nyedzviedznek, hogy vigyázzunk magunkra, mert itt a várbeliek tűzaknát ásnak alánk: az éjjel jól hallottam, amint a föld alatt dolgoztak; a földre helyezett dob bőrén a ráhintett borsószemek csak úgy táncoltak.

Nem akarta elhinni. Azt mondta, hogy megeszi ő azt, aki a várból idáig vakandokmunkát mer csinálni, s csak azért is ottmaradt a következő éjjel is, a lövetés sikerét megfigyelni.

Én aztán azt tettem, hogy egy hosszú nádszálat dugtam bele az elrejtett lőporos hordóba, azon húztam keresztül a salétromos zsineget, mert óvatosnak kellett lennem: a Nyedzviedznek finom szaglása volt; lőtávolon kívül meg tudta érezni a kanóc szagát, ha valahol lesben elrejtett ellenség várt reá. Így nem érezhette azt meg.

A lőpor aztán a legjobbkor lobbant föl, mikor éppen a Nyedzviedz a mellvédnek támaszkodva, bámult a kilőtt golyó után. Úgy kellett őt a lábánál fogva kihúznom a sánckosarak alul. Azért kutya baja sem lett, hanem a kedve egészen elment olyan közelről lövetni a várat, ahonnan tűzaknával elérik az embert, s tanácsomra megint visszamentünk a távoli dombra.

Azzal biztattam a zúgolódó hajdemákokat, hogy mikor beállnak a téli fagyok, akkor a vízárkok is mind befagynak, s nekünk könnyű munkánk lesz a jégen keresztül ostrommal mászni meg a falakat. Azt azonban elhallgattam előlük, hogy a hőforrás sohasem engedi befagyni a sáncárkokban a vizet, s ha nekünk orrunk-fülünk lefagy is, de a sáncárok be nem fagy.

Eközben szépen eljött a karácsony. Rám nézve sokszorosan várva várt nap. Az örök-kalendáriumot ott hordtam az órám láncára akasztva. Bázeli munka volt mind a kettő.

Kegyetlen csikorgó hideggel köszöntött be a karácsony-szombat reggele; északi szél fújt, csak úgy hordta a havat, hogy tíz lépésnyire nem lehetett látni. Éppen ilyen időre számítottam.

Az ágyúzást félbe kellett hagyni, miután a vár éppen nem volt látható a hófergeteg miatt; a hajdemákok mind a sátoraikba húzódtak, s ott ittak és kockáztak. – De hát mire kockáztak, ha pénzt nem volt szabad maguknál tartani? Pofoncsapásra. A nyertes fizetett, a vesztes állta. Sohasem volt kedvem ehhez a játékhoz. De a hajdemákoknak bolond kedvük telt benne.

Én azalatt, míg minden sátorban folyt a tivornya, hangzott a részeg lárma, káromkodás, csendesen meghúzódtam a magam sátorában, s visszagondoltam elmúlt éveimre, mi minden történt velem ezen a szent napon. Elkezdve az első gyermekkori emléken, mikor az anyám karján ülve az első mézeskalácsbábot levettem a karácsonyfáról, s aztán sajnáltam megenni, mert aranyos volt. Azután eljutottam a viszpa-ogródi házikóig, s azon gondolkoztam, hogy amíg én itt a hótól félig betemetett sátorban hallgatom a hideg szél zúgását, távoli harangok bongását, közeledő paripák dobogását, vajon azalatt az én kis Madusomnak elkészül-e már a betlehemi jászolka?

A berdicovi kolostornak valamennyi harangja zúgott éjféli misére. Körülöttem valamennyi sátorban danoltak trágár dalokat. A vezér sátorában a pópa egy misének a paródiáját énekelte. Künn a szél szétzavarta az égen a felhőket, a holdvilág előtt százféle boszorkányalak repült végig, egész rajostul, mindenféle torz idomokat öltve: azok ilyenkor mind találkozót tartanak. A berdicovi várbástyákon lehetett látni a processziót, amint a tömérdek lámpások hosszú sora a templom felé elvonult. A szél azalatt, mint az éles homokot, úgy szitálta az apró, de sűrű havat idelent.

Egyszer aztán, amit olyan régen hallgattam, fülemmel a földre fekve, a lódobaj egész közelből kezdett hangzani. Most értek el a sziklaútra, melyről a szél elseperte a havat; amíg a síkon a mély hóban gázoltak, nem volt oly észrevehető a nesz: ezek Visznovieczky herceg dragonyosai!

A találkozó erre az éjszakára volt nekik kitűzve, amikor a hajdemákok a dorbézolástól elázva sátoraikban fognak heverni.

Magam nem vártam be őket. Sötétben minden tehén fekete. Ha valamelyik dragonyos egyet húz a tarkómra, jókor lesz már aztán mondogatnom, hogy én ez vagyok és nem amaz! Hirtelen kibújtam a sátoromból, nyakamba kaptam a köpenyegemet, s elkezdtem szaladni toronyirányában Berdicov felé. Amint az első futamodás után megálltam lélegzetet venni, s visszapillantottam az elhagyott táborhelyre, most már a földön láttam azt a boszorkányfutást, amit eddig az égen, csakhogy a széllel ellenkező irányban. Egy bomladozó ördögrajt gázoló Szent György-alakok villámkardjaitól paskolva; ádáz futás, üldözés, a fehér havon fekete tömegeknek előre-hátra hömpölygése. Az éjjeli támadás minden lövöldözés nélkül ment végbe. Mi történt a hajdemákokkal, nem tudom, mert én megint a lábam közé kaptam a földet, és futottam, míg csak el nem értem a vízpartig. Ott azután a kapu előtt addig kiabáltam, míg le nem eresztették értem a felvonóhidat.

Az éjféli misének éppen akkor volt vége. A szerzetesek hosszú nyelű lámpásaikkal a templomi körmenetet vezették, és énekelték a dicsérő zsolozsmát, amit azután a mögöttük járó polgárok, s a kolostorba szoruló mindenféle nyomorékok, sánták, bénák kórusa utánuk zengett.

Hej, hogy bomlott egyszerre az egész ájtatos processzió, amint eléjük álltam a mennyezetvivőknek ezzel a szóval: „Itt van a Visznovieczky herceg, s veri a hajdemákokat!” Hej, hogy félbeszakadt egyszerre a zsolozsma, hogy rivallta egyszerre minden torok: „ad arma!”; hej, hogy hagyták ott maguk a mennyezetvivő szenátorok a perjelt az utcán közepén, hogy puskáikért hazaszaladjanak, még a sánták is fél lábon ugráltak, s mankóikkal fenyegetőztek. Most már a hajdemákok felgyújtott sátorainak világánál a bástyákról is lehetett látni az ostromlók veszedelmét, kik a felmentő sereg elől hanyatt-homlok rohantak, amerre nyitva volt a világ. Most már a vitéz városi polgárság sem tartóztathatta vissza hősi indulatát; ki mi fegyvert kezébe kaphatott, rohant vele a hídon keresztül ki a csatamezőre; a barátok kereszttel a kezükben vezették elöl, s a koldusok, mankóval kezükben, biztatták hátul a kirohanó sereget, mely ezen éjjel nagy pusztítást követett el a hajdemákokban, mindazoknak, akiknek a draganyosok már levágták a fejeiket, még a lábaikat is levagdalva.

Hogy a Nyedzviedz maga megmenekült-e a nagy mészárlásból, azt ezúttal nem tudhattam meg, hanem hogy én magam megmenekültem mind ebből a veszedelemből, mind a hajdemákok körmei közül, azért ugyan hálát adtam az Úr Istennek.

És ezzel végződött az én rablói életpályám.

Itt szünetet tartott a vallomástevő vádlott, magának is szüksége levén a pihenésre, a bíráinak is.

(– Cogito – mondá a nagyherceg –, hogy reus a causa kimenetele által rehabilitálta magát: amennyit vétett, annyit helyrehozott. Isteni miraculum által salválódott; s nem illik ott, ahol a mennyei bíró absolutiót adott, a földi bíráknak condemnálni.)

(– Óh, hiszen ha kegyelmességed rábízza erre a calefactorra, hogy magyarázza ki a gonosztetteit, ez mind a huszonkettőt úgy felcicomázza, hogy a végén még beatificatióját fogjuk indítványozni! – mondá erre a soltész.)

(– Nihilominus, ez a főbenjáró bűne deleáltassék!)