2. PERSIDA

(– Crimen falsi! – diktálá a soltész a jegyzőnek.)

(– Ámde nem spontaneum – veté közbe a nagyherceg – és nem immediatum! Hiszen páter Agapitus utasítása nyomán került bele a reus, és akik elkövették, azok zsidók voltak; megérdemlik a máglyát. Reusnak pedig „condonatur”.)

(– Ha így fog menni, az a gonosztevő minden maleficiumból ki fogja disputálni magát. – No, ergo: nem is tudom, kinek hínak már? Kochanovszki Zdenko, folytasd!)

– Valóban e név alatt éltem legemlékezetesebb napjaimat. A herceg udvaránál úgy tartottak, mint régi jó cimborát. Egész nap vadászni jártunk a herceg nagy rengetegeiben bölényre meg medvére, s mikor megtértünk a hercegi palotába, akkor elkezdődött a dínomdánom; nekiültünk az ivásnak, a cseh zenészek szebbnél szebb nótákat fújtak a török sípokon, a hétféle bohóc mindenféle bolondságokkal mulattatá a vendégeket, akiket, mikor kidűltek a bratinaürítgetésben, a csatlósok elhordtak a fekhelyeikre, úgyhogy néha ketten maradtunk az asztalnál a herceggel, akik legjobban győztük. Közbe-közbe aztán történeteket meséltem a díszes társaságnak az én zarándokutamból, amit nagy bámulattal hallgatott minden ember.

Asszonyt még nem láttam a háznál. A hercegnő ez idő szerint éppen nagy búcsújáraton volt a berdicovi csodatevő kolostorhoz. Mint a cimborák beszélték, a hercegnek nyolcévi házassága mind ez ideig nem volt megáldva. Emiatt fogadalomból szánta el magát a hercegnő e szent búcsújáratra, mely több hetet vett igénybe, s ez időre magával vitte az egész asszonyi cselédséget.

Nem csekély aggodalommal vártam a hercegnő visszaérkeztét. A férjen kívül minden ember tudta és beszélte, hogy Kochanovszki Zdenko a fiatalasszonynak leánykori szeretője volt. Azért is bujdosott az világgá, mert a kedvesét a gazdag herceghez adták. Ezt, szokás szerint, csak a férje nem tudta. Különben nem fogadta volna oly nagy örömmel a régi cimborája visszatértét.

De az lesz a furcsa, ha majd az asszony megérkezik. Vajon az is el fog-e ismerni Kochanovszki Zdenkónak? Mi történik velem akkor, ha a szerelmes asszony szemei élesebbek, mint az egész világé, s kitalálják a különbséget az igazi és a hamis között? Ha ez azt találja mondani: „Menjetek vele! Én tudom, mi lakott annak a szemeiben, mert én néztem azokba mélyen, ezek nem az ő szemei!” De hát akkor mi történik velem, ha ő is elfogad a hajdani Zdenkónak, s azt kérdi tőlem – amit az ura kérdett –, „Tudod-e, mit fogadtunk egymásnak tegnapelőtt?” – S ha én azt is kitalálom?

A herceg nagyra volt a diadalával, amit karácsony éjszakán a hajdemákok fölött kivívott. Mind lekaszabolta őket; a vezér maga alig juthatott el nehányadmagával. Az ágyújokat is elvette. A pattantyús vezérüket a legmagasabb fára akasztatta föl. Dehogy protestáltam ellene, hogy én voltam ez! Én bámultam legjobban a hőstetteit, s hagytam magamnak a meséket sorba historizáltatni a rettenetes hajdemákokról, mint aki soha hírüket sem hallotta eddig.

Egy szép napon aztán visszaérkezett a búcsújáró karaván. Asszonyi hangok vidám zsivaja vetette föl az úri palotát, minden folyosó megtelt a most érkezett frajokkal. Úr és szolga sietett a magáét üdvözölni. Csak nekem nem volt kire várnom.

Kíváncsi voltam megtudni, milyen lehet az a szépasszony, aki miatt az én nevemnek a tulajdonosa kibújdosott a világból?

A herceg maga sietett eléje, hogy őt a hintóból leemelje.

Gyönyörű alak volt. Délceg, sugár termet, halavány arc, nagy sötét, epedő szemekkel, gömbölyű, piros ajkak és szénfekete haj.

Mikor a hercegi férj nedves bajuszos csókja rácuppant, fanyalogva húzta félre a száját. Az pedig majd megbomlott, úgy örült a visszaérkeztének.

Vendégsereg és léhűtő cselédnép sietett az üdvözletére. Aki előkelőbb volt, a kezét csókolta, aki alávalóbb, a ruhája szegélyét.

Én hátrahúzódtam, hogy ne találkozzam olyan rögtön vele, amíg meg nem szoktam az alakoskodást, de a herceg megemlékezett rólam.

– Nézd csak, nézd, ki van itt? – kiálta, karomnál fogva odarántva a hercegnő elé. – Ráismersz-e? Nézz csak a szemébe.

Ettől a tekintettől féltem.

Nincs az az ítélőbíró, aki így tudjon egy vádlott szemébe nézni, ahogy ez a nő keresztüljárt rajtam a tekintetével; ha e pillanatban rám kiált, s azt kérdi, ki vagyok, megvallom neki, hogy én vagyok „Barán”, a hajdemákvezér!

– No, ugye, hogy te sem ismersz rá? – szólt felkacagva a herceg. – Tudtam előre! Ez a mi rég elveszett cimboránk, Kochanovszki Zdenko!

Most aztán egy pillanatra én láttam be az asszonynak a lelkébe. A szemei nagyot villantak e névre; egy egész lánggal égő világ látszott meg bennök, amilyennek az Olimpuszt festik, tele mitológiai istenekkel, amilyennek a poklot festik, tele vonagló elkárhozottakkal. Csak egy pillanatig tartott ez a láng: a férj nem látta azt, csak én. Azután ismét hideg, egykedvű lett az arc; méltóságteljesen bólintott a szép királynői fő, a hercegasszony az ujjainak a hegyét odanyújtá elém az üdvözlő csókra, s azután a férje karjába kapaszkodott, s rögtöni nyájassággal kérdé tőle franciául: „Comment vous portez-vous, mon petit drôle?”

S többet felém sem nézett.

Én azonban otthon voltam már.

A hercegnő megérkeztével rögtön eltávozott az eddigi házirend. A lármás cimboraseregnek kiadták az utat. A reggelig tartó tivornyáknak vége szakadt. A derék pater Agapitus egész új életrendet praescribált a házastársaknak, amit szigorúan meg kellett tartaniok, ha azt akarták, hogy az áldásnak kellő foganatja legyen. Szigorúan meg kellett tartani a böjtöt, a sovány ételekből is keveset enni, s megválogatni azokat, amik legalkalmasabbak arra, hogy az emberi erőt felfokozzák, csigákat, békákat s mindenféle gyökeres növényeket, amiknek tenyészete a föld alatti sötétségben megy végbe. – Ezt a dorbézoló cimborák nem állták ki. – Utoljára egyedül maradtam a herceggel és a hercegnővel a mindennapi étkezésnél, s a kalandos meséimmel nélkülözhetetlenné lettem rájuk nézve. Estenkint pedig előhozatta velem a hercegnő a Mártírok oszlopa című kegyes könyvet, és abból olvastatott fel, míg a herceg el nem álmosodott, s aludni nem készült.

A hercegnő mindezidő alatt a legszigorúbb távolban tartá magát tőlem. Soha szemeit fel nem emelte az én szememig. Ha megszólított is, mindig úgy tett, mintha a csizmám orrához beszélne. Igen kegyesnek és ájtatosnak látszott. Ha leült az asztalhoz, s ha fölkelt mellőle, hosszan imádkozott. Nevemen nem szólított soha; azt mondta: „uram”; sőt, ami legfőbb foka a fitymálásnak: jelenlétemben enyelgett a férjével, megveregeté tenyerével annak a borostás kövér pofáit, s megrángatta a bajuszát, ha nem akart tréfás kedvében lenni.

Estenkint pedig a lefekvés előtt mindig saját szép fehér kezeivel készíté el a hercegnő a férje számára az éji italt, aminek a recipéjét a derék pater Agapitus adta át néki, hogy az áldásnak és fogadalomnak annál nagyobb hatása legyen. Abba az italba mindenféle drága fűszerek reszeltettek, amiket majd későbben, mikor magam is erre a mesterségre adtam a fejemet, el fogok számlálni, s amiknek csodahatásában kételkedni nem is szabad.

Ez italhoz forró veres bor vétetett, s annak elszürcsölése után rendesen azt szokta mondani a herceg: „No, kincsem, ez egészen megifjított!”, s azzal, mint egy virgonc ifjúcska, szokott felugrani a karszékéből, s aztán a hercegnő fehér kacsóját hóna alá vonva, együtt vele eltávozott a belső szobáiba, rám hagyva, hogyha kíváncsi vagyok rá, mi történt Szent Genovévával tovább, mikor Attila hunnusai Párizst ostromolni készültek, hát csak olvassam magamnak tovább.

Egy este megint ezzel a mulatsággal töltöttük az időt, a kandalló előtt ült a herceg és a neje, én távolabb egy olvasóasztal előtt a nagy könyvvel.

Szent Genovéva már másodszor is megszabadítá Párizst, ezúttal az éhhaláltól, melyre a herceg úgy megszomjazott, hogy sürgetve kérte az éji italát, amit a hercegnő el is készített számára.

Ezúttal azonban, amint a herceg kiszürcsölé a forrón párolgó italt, nem nyújtózkodott utána nagyot, szétmeresztve a két karját és lábát, s nem ugrott fel kérkedve, hogy milyen legénynek érzi magát, hanem leejté a két kezét a szék karja mellé, a lábaival pedig elkezdett rángatózni, mintha álmában takácsmesterségben gyakorolná magát, s aztán a fejét hátraszegve elkezdett horkolni.

A hercegnő nehány percig kimondhatatlan düh kifejezésével nézett reá, azután hirtelen megtaszítá a lábával az előttem álló olvasótámlányt, hogy az a nagy könyvvel együtt felbukott, akkorát csattanva, mint egy istennyila. – Az alvó férj még erre sem ébredt föl.

Azzal mielőtt bámulatomból magamhoz térhettem volna, odaveté magát a térdemre, s átkarolva a nyakamat, azt kérdezé tőlem: „Hát visszatértél? Hát szeretsz?” De egyszersmind meg is akadályozá azon percben, hogy felelhessek valamit.

(– Ezt én nem értem – jegyzé meg a soltész.)

(– Értem én – mondá rá a nagyherceg. – Ne szakítsa kend félbe a legjobb helyen! Folytassa vallomását a reus. Hogyan történt tovább?)

– Alig tudnám én azt elmondani. Olyan volt az, mint egy túlvilági álom. Mintha a poklot és a paradicsomot, az angyalokat és az ördögöket összekeverték volna, s engemet odadobtak volna közéjük, mintha egyszerre elkárhoztam és idvezültem volna: ami a világon gyönyörűséges és rettenetes, annak mind martalékául estem. És még most is, ha visszagondolok arra az órára, a hóhér kötelével a nyakamon, a szegény bűnösök lelkéért meggyújtott gyertyákkal a szemem előtt, s azt kérdeznék tőlem, mit cselekednél, ha másodszor is ez történnék veled, hogy egy jéghideg, szép úrhölgy, egyszerre mint a tigris, mint a fúria, tűzlánggá átalakulva, öledbe veti magát, szikrázó szemeivel odavillámlik a lelked közepébe, csókol, fojtogat, marcangol, istenének nevez, lábad alatt a felfordított imatámlány, a szent könyvvel, melletted a horkoló férj, álomrángatózó tetemével: mit tennél, azt felelném: azt, amit akkor.

A fejem szédelgett; tudtam jól, hogy minden csók, amit elfogadok és visszaadok, csalás, rablás, szentségtörés: hogy megcsalom benne azt a házat, mely vendégszeretettel befogadott, a gazdát, ki kenyeret ád, az ismeretlen férfit, kinek nevét viselem, az asszonyt, ki régi szeretőjének ismer el – és a szegény jó Madust. Megcsalom a férfit és az asszonyt, az Istent és az ördögöt egyszerre! – És mégis, ha azt kérdenék tőlem, mit tennél, ha újra előjönne, azt felelném, megint azt, amit akkor, s ha el kellene is érte vesznem: nem bánnám, elvesznék.

(– Megátalkodott gonosztevő – kiálta fel a soltész. – Adulterium cum stellionatu!)

(– Hagyja kegyelmed! – csitítá a nagyherceg. – Hiszen nem ő kezdte! Az asszony volt a vétkes.)

– Nagy vétek volt az, tudom én nagyon jól, amit elkövettem, s nyomta is nagyon a lelkemet. Alig vártam, hogy a gyóntató atya absolutióját megnyerhessem érte.

A szép Persida ugyanezt suttogá a fülembe egy órájában az önfeledésnek:

– Zdenko! Ha el tudtál menni érettem a Szentföldre, el tudnál-e menni értem még a pokolba is?

Én azt gondoltam, hogy ez csak frázis, s azt feleltem rá: hogyne tudnék?

– No, ha szemébe tudsz nézni a kárhozatnak az én szerelmemért – mondá a szép Persida –, akkor óvakodjál ezt a bűnödet, aminek fele az enyém, valaha meggyónni. Ezt el ne mondd még egy papnak se, egy szentnek se, még egy oltárkép előtt se, mert ha meggyónod akárkinek, abból nagy szerencsétlenség támad.

Én pedig úgy jártam-keltem ezzel a bűntudattal a lelkemben, mint a szarvas az oldalába lőtt nyíllal.

A vén hercegnek adott álomital nagyon jó volt.

És én nagyon jól tudtam Zdenkót játszani. Akinek a csontjai azóta valahol Palesztina homokpusztáin porladoznak, s lelkének a purgatóriumban még a holta után csinált adósságokért is kell égni.

Az öreg herceg azonban igen vallásos férfiú volt. Megkívánta az udvari környezetétől, hogy az minden ünnepnapon meggyónjon. Saját udvari kápolnájában tulajdon elöljárósága alatt kellett kinek-kinek megjelenni a gyóntatószék előtt, s bemondani, ki mit vétkezett. A gyóntatószékben ülő papnak csak kinyúló kezét lehetett látni, amint egy hosszú pálcával a vezeklőnek a fejét érinté, bűnbocsánat jeléül.

Előszőr a herceg gyónt meg, utána a szép Persida. Azután mindjárt következtem én, a házibarát: a major domus.

Mikor beültem a sötét székbe, előbb én gyóntattam meg a papot.

– Vajon, páter, nem fogsz te semmit kifecsegni abból, amit én neked elmondok?

– Hogy gondolsz ilyen bolondot, fiam? A gyónás titka sérthetlen szentség.

– De hátha te mégis meg találnád azt sérteni?

– Akkor engemet a máglyán égetnének meg.

– Nem volt rá eset, hogy a gyóntató elárulta volna a titkot, amit a fülébe súgtak?

– Sohasem volt arra eset. Még ha gyilkosságot vallottak is be előtte, s a pap megtudta, hogy az igazi gyilkos helyett egy ártatlan vádlottat akasztanak föl, nem volt szabad neki a gyilkos nevét kimondani, s megakadályozni a bírói emberölést. Ellenben számos eset volt rá, hogy a gyóntató atya készebb volt mártírhalált szenvedni, semhogy elárulja a hatalmasoknak azon titkokat, amiket azok kíváncsiak voltak megtudni tőle. Fényes példa rá a dicsőséges Szent Nepomuk története, akit bizonyára te is ismersz.

– De vajon te olyan szent vagy-e, mint Nepomucenus János volt?

– Éppen olyan szent esküvésem kötelez Istennek.

– Énnekem az nem elég. Esküdjél meg nekem is.

S a páternek előbb istenúgysével kellett fogadni, hogy semmit abból el nem árul, amit én most meg fogok neki gyónni.

Akkor aztán sorba vettem a mondanivalóimat. Szép szám volt. Elmondtam mindent a legutolsóig. Hanem a legutolsónál megálltam, a szép Persida titkánál.

Eszembe jutott, hogy mi tanácsot adott a szép asszony: „Meg ne gyónd azt még a papnak se!”

Ámde valamennyi bűntudat között a legnehezebben rejtegethető az, amit az ember egy szépasszony szemeivel követett el. Annak szarvai vannak, amikkel a bűnös oldalát döföli, annak körmei vannak, amikkel ki akarja ásni magát, annak száz nyelve van, amely mind beszélni akar. Ez a bűn dicsekedni kíván!

Mégis vissza tudtam azt tartóztatni: pedig marta az oldalbordáimat.

Végül azonban, mikor abbahagytam, s nem akart több eszembe jutni, maga a gyóntató atya kezdett el ösztökélni:

– No, fiam, hát nem hallgattál el valamit? Nem nyomja még valami bűn a lelkedet? No, csak ne átalld kimondani. Ilyen fiatal, délceg dalia, mint te vagy, lehetetlen, hogy amióta idevetődött, folyvást köménymagos levessel élt volna. Ti szoktátok a más szénáját húzni. Valamennyi szépasszony van a városban, mindannyinak van valami meggyónnivalója, valamennyi szép legény van, mind bűnös ebben a pontban. Csak te volnál magad a szent? Gondold meg, hogyha egyetlenegy bűnödet elhallgatod, ezért az egyért éppúgy a pokol tüzére jutsz, mintha 99-et vétkeztél volna hozzá.

Addig-addig ijesztgetett a pokollal, míg utoljára azt is meggyóntam előtte, ami a szép Persidának a titka volt, s amit sohasem kellett volna a számon kibocsátanom, hanem inkább megtartanom azt az ígéretemet, hogy kész vagyok érette abba a pokolba is lemenni, amit a gyóntató atya oly szépen lerajzolt előttem.

Hanem hát a szerelmi bűn titkának szárnyai vannak: nem lehet kalitkában tartani, kirepül.

Meggyóntam mindent.

Mikor aztán kijöttem a gyóntatószékből letérdeltem a rács elé, a gyóntató kinyúló keze a hosszú fekete pálcával olyat húzott a fejemre, hogy feldagadt a helye.

Ejnye, ez ugyan erősen absolvált! – gondolám magamban, s egy percre az az ötletem támadt, hogy hej, de bolond dolog volna, ha most abban a gyóntatószékben a páter helyett a herceg maga ült volna! Azonban a hercegi karszék felé tekintve, ott láttam megnyugtatásomra a serenissimét ülni és kegyesen szunyókálni; az ájtatos Persida hercegnő koronkint fel-felköltögeté, a lábát megnyomva a pad alatt.

Én tehát szépen megnyugodva tértem a helyemre.