4. A FEHÉR GALAMB

A mély álomban is csakugyan azt a börtönt láttam magam körül, amelyben valóban be voltam zárva, és kezeimen, lábaimon, nyakamon a vasbilincseket éreztem. Hanem a mécs helyett, mely a penészes boltozatot megvilágítá addig, valami ismeretlen fény derengte azt át, mely fölülről látszott jőni, s amint fejemet nagy nehezen fölemelém, hogy föltekintsek, egy fényes nőalakot láttam magamhoz alászállni, akinek hófehér kantusa ragyogott, mint a hó, s kék palástja, mint a csillagos ég, fején levő koronája, mint a felkelő hold: de mindeneknél fényesebben világított arca. Az olyan fényes volt, hogy nem mertem belenézni. A karján pedig tartott egy kis csecsemő gyermeket, aki a piciny kezének a mutatóujját az ajkai előtt tartá.

Azt hittem, hogy a Miasszonyunk, a boldogságos Szűzanya szállt le hozzám.

Csak mikor megcsókolt, és a nevemen szólított, akkor ismertem rá az ő lágy édes hangjáról, hogy az én Madusom az.

Az én szegény, elhagyott, elfelejtett feleségem.

Úgy szégyenlettem őelőtte azokat a békókat, amik a falhoz szorítva tartottak. Ha azt fogja tőlem kérdeni: ki rakta rád azokat, hogy valljam meg neki: „egy szépasszonynak a szép szemei, amik tetőled elragadtak”.

De nem kérdezett semmit; folyvást mosolygott, és mindig csak ő beszélt azon az ismerős, szelíd, hűséges, szívből jövő hangon:

– Szegény jó Baránom. Milyen nyomorúságra jutottál! De ne légy szomorú, mert mi azért jöttünk le hozzád, hogy téged megszabadítsunk innen. Én most az Isten paradicsomában lakom, s elmondom, hogyan jutottam oda. Karácsony estéje után, mikor én is az én betlehemi jászolom vendégét vártam, s a te ajándékoztad Szűz Mária-kép előtt imádkoztam csendesen, ismerős lépések hangzottak a kunyhónk előtt. Hangjukból megtudtam, hogy azok nem a te lépéseid, hanem az apámé. Hirtelen felkaptam a Szűz Mária képét, hogy eldugjam azt valahová; mert tudtam, hogyha meglátja azt nálam, megharagszik érte. De mikor el akartam dobni, olyan fájdalom szállt a szívemre, hogy nem tehettem egyebet, mint mind a két kezemmel a szívemhez szorítottam a képet. Belépő apámra alig ismertem rá. Arca össze volt vagdalva, és fél szeme kiütve. „A te Baránod elárult minket!” – hörgé rekedten, s a véres szeme helyével még iszonyúbban nézett rám, mint a megmaradottal. Én menteni akartalak, hogy talán nem tetted azt. Ekkor rám ordított. „Te is bűntársa voltál! Mit szorongatsz a kebledhez?” – Nem hazudhattam. Mondtam, hogy Szűz Mária képe. „A berdicovi barátok ajándéka!” – ordítá az apám tombolva, s azzal megragadta a hajamat, térdre rántott, kivonta a handzsárját, én hallottam süvölteni a fegyvert a levegőben, s aztán mintha az ég szakadt volna a fejemre.

A fényes alaknak a nyakán körös-körül látszott egy vérpiros vonal, mint egy vékony nyakszalag, s annak a közepén egy függő piros csepp, mint egy klárisboglár.

– De a másik pillanatban már az égben voltam, ahol minden fájdalom átváltozik egyszerre gyönyörré. A mennyország titkait teneked elmondanom nem szabad. De nem egyedül jutottam oda. Nézd kis gyermekünket: ez már az égben született. Túlvilágra költözött anyjával egyszerre szállt az égbe. Ez a te kicsi angyalod. Ez kívánkozott le hozzád, hogy tégedet nagy veszedelmedből megszabadítson.

Azzal odahozta hozzám a kisgyermeket, s amint annak a parányi kis keze átfogta a rám vert bilincseket, azok egyszerre lepattantak kezeimről, lábaimról. Ámde a nyakamra kovácsolt vasörvet nem bírta keresztülmarkolni piciny kezeivel, azért nem törhette ketté. Hanem akkor megragadta két kézzel, s egy rántással kiszakítá a falból; amit huszonnégy ló nem bírt volna onnan kihúzni.

– Óh, édes kis fiacskám – mondék neki, megcsókolgatva pici kezecskéjét –, ha ez a te kezed olyan erős: ragadj meg engemet az üstökömnél fogva, s vígy fel engem is oda, ahol te lakol.

A kisgyermek erre ismét a szája elé tette a mutatóujját, jelezve, hogy neki beszélni nem szabad. Helyette megfelelt az anyja.

– Nem, édes Baránom, te oda, ahol mi lakunk, nem jöhetsz. Elébb még sok megpróbáltatást kell kiállanod ez árnyékvilágban, s futnod mindaddig, amíg egyszer valami olyan jótettet el nem követsz, amiért valaki őszintén, igazán, szívéből, azt nem mondja rád: „jutalmazzon Isten!” Egyetlen jótettért bejutsz a mennyországba; de száz búcsújárásért, ezer imádságért – be nem jutsz oda!

Bizonyítja nagy bűnös voltomat, hogy még most is élek; s mint hogy azt az egy jót, amiért megáldjon valaki, többé nem lehet módomban elkövetni, nem is fogom látni soha többé az én kis angyalkámat s az én jó Madusomat.

E szavak után inte a fényes alak, hogy kövessem őt. A kisgyermek, amint öt ujjával érinté a falat, a kövek kétfelé nyíltak előttem, amiken végighaladtunk. Madus alakja bevilágítá a sziklákat, a mélységeket, amikbe hosszú lépcsősorokon át hol le-, hol felszálltunk. Úgy tetszett, mintha a katakombákban járnék vagy magában a labyrinthban. Egyszer aztán a sziklafolyosók helyett sűrű erdő mélye fogadott bennünket: láttam a széles derekú mohos fákat, amik olyan sűrűek voltak, hogy egy embernél több nem haladhatott át közöttük; láttam, amint Madusom fehér köntöse végigsepert a földön, hogy fénylettek utána a megérintett árumvirágok és gombák. Hanem aztán lassankint elmaradtam tőle. Ő repülni látszott, én pedig ólomlábakon jártam. Egyre távolabb estem tőle. A fénylő tünemény elveszté emberi alakját. Utoljára már csak olyan volt, mint mikor egy sűrű erdőbe hosszú fasor nyílásán át besüt az alkony fénye. A friss hideg lég csapdosta arcomat, s én attól fölébredtem.

Ott voltam, ahol álmom végződött. Sűrű tölgyerdő közepén, aminek egyik széléből, a fák nyílásain át derengett hozzám az alkony fénye.

Ugyanaz a koldusmez volt rajtam, amiben Berdicovból Lembergig eljöttem: – ezúttal nem álruha; – mellettem a mankó, de üresen.

Kibotorkáltam az erdőszél felé, ahonnan a világosság jött. Egy emberi lakot nem láttam se közel, se távol. Több napi járó messzeségre lehettem a lengyel székvárostól, uraságom és nyomorúságom színhelyétől. – S ha végignéztem koldusrongyaimon, amikben a zárdábul eljöttem, könnyen azt hihettem volna, hogy az egész lembergi élményem nem volt egyéb, mint egy rossz álom: – ha a bizonyítékot el nem hoztam volna magammal. A nyakamon ottmaradt az a széles vastag vasörv, amit a kis angyalkámnak a keze nem bírt összetörni.

(– No, ez ugyan nevezetes egy história volt! – monda a nagyherceg. – Csodálatos megmenekülése egy gonosztevőnek mennyei segítséggel.)

(– Én azonban olyanténképpen vélekedem – szólt a soltész –, hogy az nem akképpen történt, ahogy a fatens előadá; hanem bizonyosan az a hajdemák pap, aki őt börtönében meglátogatta, szabadítá őt meg bilincseiből, a hercegasszony által megvesztegetve, s miután a vastag nyakörvet nem bírta lefűrészelni a nyakáról, csak a falba foglaló karikát ráspolyozta le, s azután a hercegnő machinációi mellett szállították őkelmét valami vadon erdőbe, előkerestetve a Malchus zsidónál hátrahagyott koldusgúnyáit.)

(– No, én pedig azt állítom, hogy úgy kell lenni, ahogy reus elbeszélte, s másképp nem is lehet. Hiszen tudjuk számos tapasztalatból, hogy a híres zsiványok nem született kisgyermekek kezei által lakatokat és bilincseket tudnak összetörni s magukat láthatatlanokká tenni. Aki a criminális praxisban versátus, hasonló esetekre nagy számmal fog visszaemlékezni.)

– S én is maradok állításom mellett – folytatá a vádlott. – Mert attól a pillanattól fogva folyvást egy fehér galamb ült a bal vállamon, s bármerre jártam-keltem, ott suttogott és turbékolt a fülembe, ha feléje néztem, hogy meglássam, akkor átrepült a jobb vállamra; de leginkább a bal vállamon szeretett lenni.

(– S most is ott van még a válladon a fehér galamb? – kérdezé a nagyherceg.)

– Már nincs ott – felelt a vádlott fölsóhajtva. – Hogy mikor vesztettem el, azt majd később el fogom mondani.

(– S minthogy tehát a megmenekedés mennyei csodatételek hozzájárultával történt – mondá a nagyherceg –, annálfogva nem illenék, hogy a jus humanum a gratia divinát megcáfolja: ezen bűne reusnak deleáltassék!)