2. A MÚH-BORJÚ

Meg vagyok felőle győződve, kegyelmes uraim, hogy mindnyájatok előtt ismeretes dolog az, hogy mi legyen az a „múh-borjú”? Én magam tartózkodom előlegesen a véleményemet felőle kimondani, mivelhogy ezáltal az események kifejlődésének rendjét zavarnám meg.

Úgy hiszem, hogy Koblenzben minden ember tudja a múh-borjú történetét, mivelhogy nagyon sok szenvedés van felőle följegyezve e város krónikáiban, valamint az is, hogy megjelenése jó bortermő esztendőt szokott jósolni.

A múh-borjú rendesen olyan városokban szokott előfordulni, ahol a zsidók túlságosan megszaporodtak és elhatalmasodtak. Minthogy köztudomású dolog, hogy a borjú a legszelídebb és ártatlanabb jószág a világon, akinek eszében sincs valakit megtámadni, és annál kevésbé egy egész város népe fölött szertelenül kegyetlenkedni. Azért én nem is hiszem az egész múh-borjú felőli mendemondát. Hiszik talán kegyelmességtek?

(A bírák egy része erre bizonyozni kezdett, hogy az bizony valóság, más része tagadta a létezhetését, végre a soltész mérgesen közberivallt, a bűnöst megdorgálva: „Te pedig nem azért vagy itt, hogy minket vallass, hanem vallj magad. Ha nem hiszed a múh-borjút, hát beszélj másról.”)

– Hát amint Hamburgba megérkeztünk, a hajósgazdám úgy intézte a dolgát, hogy csak alkonyat után vergődjünk be a kikötőbe. Én mindjárt a hátamra vettem a bőriszákomat, a mynheer Ruissen vezetése mellett elindultam a Sankt-Pauli előváros tekervényes utcáin keresztül-kasul keresni azt a „hamburgi hegyet”, ahol az ő jámbor keresztyén ügybarátja lakik – aki engemet az én lelkem terhétől megszabadít.

Egy sereg állatmutogató bódé, fabáb-táncoltató teátrum, szemfényvesztő és kötéltáncoló établissement körme közül megszabadulva, ahova mindenképpen be akartak minket hívni, s a jövő-menő részeg matrózokat lerázva a nyakunkról, szerencsésen elérkeztünk a keresett úrnak a házához.

A nevét még most is megtartottam a fejemben, ámbár ritka egy név. Kevés hasonló fordul elő Németországban. Mayernak hívták.

Lutheránus ember volt. Aminthogy Hamburgban a lakosság tizenegy-tizenketted része lutheránus, s egyedül azoknak van polgárjoguk.

Mynheer Ruissen félrehívta Mayer urat, s értesítette róla, hogy mi járatban vagyok. Mayer úr erre ott marasztott vacsorára.

(– Remélem, hogy nem fogod az időt azzal tölteni, hogy elsorolod előttünk, hogy mit ettetek? – türelmetlenkedek a soltész.)

– No, azzal ugyan nem sok időt lopnék el, mert nem adott egyebet, mint kenyeret meg sajtot, hozzá tiszta vizet. A kenyeret, sajtot úgy el tudta dicsérni, hogy az milyen drága kincs, a vizet meg, hogy az az Illés-kútból való, s csodatevő erővel bír, miközben a bőriszákból kiszedett tárgyakat szemlélgeté sorba, s a nyelvével csettentgetett az elszörnyedéstől, amint egyenkint rájuk ismert: „C! c! Keresztelő-medence! Hogy nyújthattad ki ez után a kezedet? Tömjéntartó! S nem gondoltál a pokol tüzére, mikor ezt megmarkoltad! C! c! Áldozatkelyhek! Micsoda teher lesz ez a lelkeden! C! c! Még a szentségtartó is! Jaj, de mély a pokol! Óh! Óh! Szerencsétlen fiatalember. Még a Szűz Mária koronáját is elhoztad! Jaj neked, boldogtalan! „

Nem tűrhettem tovább.

– Ugyan hagyja kend abba, Mayer gazda, hiszen magam is lutheránus vagyok. Engem nem ijeszt ezzel meg. Hanem beszéljen róla kereken, hogy mit ád ezekért a dolgokért, ha itt hagyom, aztán adjon valami okosabb dolgot enni meg inni; mert ez nem jár belém!

– Az már más – mondta Mayer gazda, s ekképp megjavítva felőlem táplált véleményét, bement a kamarájába, és hozott ki besózott halat meg jóféle savanyú almabort; aztán elkezdte felbecsülni az asztalra kirakott kincseket; közbe hetet-havat összehadart, hogy mennyi köszönettel tartozom mynheer Ruissennek, az ő régi kedves barátjának, hogy éppen az ő házához vezetett, mert vetődhettem volna pápisták kezébe, akik e kincsekért agyonvertek volna, vagy odakeveredhettem volna a zsidók közé, akik most Spanyolországból az autodafék elől seregestül vándorolnak Hamburgba, itt minden tisztességes keresetmódot elrontanak; a gyanús úton szerzett jószágot potom áron veszik meg; még abban is megcsalják az eladót hamis pénzzel, körülnyírt arannyal; hogy milyen jó az a tőkehal! s hogy milyen istentelenek azok a zsidók! hogy az elhozott kincsekért ad hatszáz tallért, s aztán megihatom az egész korsó almabort.

– Hallja kend, Mayer gazda – mondék neki. – Ez a tőkehal olyan sós, hogy az embernek okvetlen inni kell rá, ez az almabor pedig olyan savanyú, hogy inkább nem eszem tőkehalat, minthogy kénytelen legyek rá almabort inni. Hanem összepakolom a cókmókomat; aztán elmegyek vele a zsidófertályba, s majd találok én ottan olyan jámbor samaritánust, aki a szegény hajótöröttnek nem akarja hatszáz tallérral kitörülni a szemét ennyi kincsekért, amik testvérek között is legalább húszannyit megérnek.

A gazda elszörnyedve csapta össze a kezeit.

– Huh! Édes fiacskám! Hogy mennél te ilyen este későn a „hamburgi hegyre” a zsidófertályt keresni? Hát nem tudod, hogy ilyenkor jár az utcán a múh-borjú?

Én vállat vontam rá.

– Nem tudod, hogy mi az a múh-borjú? Jaj, fiam, az egy rettenetes fenevad. Amióta ezek a zsidók itt vannak Hamburgban. Mert hát tudod: a borjú magában félénk állat: a zsidó is az. Hanem ezek a mindenféle varázslatokban jártas spanyol zsidók kitalálták azt, hogyha a fiatal borjúnak tej helyett embervért adnak inni, hát az akkor, mire megnő, olyan kegyetlen fenevad lesz, mint az oroszlán. Egy ilyen múh-borjút bocsátottak el most a hamburgi hegyen; ami éjszaka az utcákon kóborol, s a járókelőket agyonrémíti. Nappal elrejti magát, s egy egérlyukba belefér. Éjjel pedig előjön, és ordít, mint egy behemót. Megkergeti az éjjeliőröket, s a kapukról letépi a kopogtatókat. Olyan foga van, hogy kettéharapja a dárdanyelet. Akit a nyelvével pofon nyal, olyan lesz a pofája tőle, mintha a posztónyírók drótkeféjével simították volna végig. Az neked ordít, mint egy oroszlán, csörömpöl, mint egy társzekér, prüszköl, mint tizenkét ló, kopog, mint egy kallósmalom, és kukorékol, mint egy veszett kakas. Különösen szereti üldözni a jámbor férjeket és családapákat, akik lesbe állnak a feleségeik és leányaik kalandjai fölött őrködni. Ez a pokolbeli szörnyeteg azokat úgy elpáholja, hogy megemlékeznek róla. Ellenben azt is megteszi, hogy a szerelmespárokat legédesebb andalgásaik közepett rögtöni bömbölésével szétriasztja.

– Hát aztán mi az a „múh-borjú”?

– Jaj, fiacskám, azt senki sem tudja megmondani. Mert aki véletlenül találkozik vele az utcán, annak olyan tüzet fúj a szeme közé rögtön, hogy két hétig sem lát utána; aki pedig elég oroszlánszívvel bír, mikor meghallja a múh-borjú ordítását az utcán, hogy kidugja a fejét az ablakon, annak a feje egyszerre akkorára megnő, mint egy hordó, hogy azt még a nagy Jezsuita-templom kerékablakán sem tudná többet visszahúzni; és amellett mégsem tudhatja meg, hogy milyen hát a múh-borjú ábrázatja, mert az egyszerre olyan magasra megnő előtte, hogy a háztetőn túlér a feje. Rettenetes szörnyeteg ez!

Én ezalatt szépen visszaraktam a kincseimet a bőrzsákba.

– Hát csakugyan létezik a múh-borjú? – kérdezém a gazdától.

Az esküdött rá, hogy létezik.

– Van kedve kendnek fogadni velem? – kérdezém tőle.

– Mire?

– Arra, hogy én meg tudok enni egy egész borjút. Most különösen ki vagyok koplalva. Hozzák ide nekem azt a múh-borjút, hát én azt megeszem!

Azzal kihúztam az övem mellől azt a nagy trancsírkésforma római kardot, ami a lictori öltözetemhez tartozott, s hozzáfentem az acélomhoz. Ide vele azzal a borjúval.

S a bőriszákomat a vállamra vetve, készültem odább menni.

– Hát igazán nem félsz tőle? – mondá Mayer gazda, látva, hogy komolyam indulok. – Most már látom, hogy kemény fickó vagy. Hát maradj itt, megalkuszunk szépen, aztán vacsoráljunk együtt.

– Köszönőm. De engem ne traktálj füstölt hallal; mert elmúlt már a nagyböjt. Aztán pap se vagyok én, de ha pap volnék is, bort innám.

– Lesz minden, fiacskám – mondá Mayer gazda; s azzal kiment a konyhába rendeletet adni. Mikor visszajött, egészen új ruha volt rajta, s a számomra is egy gavalléros kisujtásozott úrfiöltözéket hozott, kérve, hogy fogadjam azt el tőle ajándékba. Ami az öltözéket kiegészítő tarsolyban van, az lesz a hozott kincseknek a vételára: meg leszek vele elégedve.

Belenyúltam a tarsolyba, s találtam benne ötven dublont, aztán meg egy hosszú papirost.

– Hát ez micsoda?

– Ez egy váltó, mely kétezer János-tallérról szól, fizetendő három hónap múlva.

Annyit én is tudtam, hogy mi az a váltó, s egészen meg voltam elégedve az alkuval. Csak a fizetési határidőt sokalltam egy kissé.

– Ez hamburgi szokás – válaszol Mayer gazda. – A pénznek érni kell.

Hát azt sem bánom, az ötven dublon addig bőven eltart.

Mayer gazda aztán olyan pompás vacsorát adott, aminőt az előzmények után álmodni is merészség lett volna. Voltak ott pástétomok, vadak, csemegék és válogatott jó borok. Én azonban éltem valami gyanúperrel, s nem ittam nagyon sokat.

A vacsorához megjelent a házigazda fia is és három eladó leánya.

A fiáról azt mondták, hogy az egyetemen diák: nagyon vén diák lehetett; a leányokról pedig, hogy testvérek: azonban egyik sem hasonlított a másikhoz.

Igen jókedvű leányok voltak, tudtak hárfázni és gitár mellett énekelni. A szőke hajú különösen igen szép volt, s nagy méla szemeit sokszor rajtam felejté, s ha megszólítám, nyájasan mosolygott.

Magam sem voltam idegen a szerelemtől, különben is özvegy ember lévén, hanem az asszonyokkal való dolgaimból már annyi tapasztalást merítettem, hogy jónak láttam óvatosnak lenni. – Előbb kipróbáltam a karakterét.

Engemet úgy mutatott be Mayer gazda, mint Junker Hermannt, a kis szőkét pedig mint Jungfer Ágnest.

Ágnes leányasszony szentimentális hölgy volt; vacsora alatt egymás mellett ültünk, s én okosabb dologról nem tudtam vele beszélni, amint arról, hogyha énnekem is megengedi a mindenható, hogy saját háztartást kezdjek, hát én is ilyen ezüstkanalakat fogok szerezni az asztalra, mint amilyenekkel most itt a csokoládékocsonyát esszük, és azoknak a nyelére fogom vágatni a címeremet (persze a cserzővarga-címert) meg a kettős monogramot. Erről aztán áttértem arra, hogy milyen szép monogram kerülne ki az Ágnes és a Hermann előbetűiből. Ő azt nem akarta lehetségesnek találni. Én azt mondtam neki, hogy az nagyon könnyű. Az A betűt a H betű két szára közé lehet állítani, s azzal az egyesítés tökéletes.

– Hiszen akkor kettős W lesz belőle – monda ő nagyot sóhajtva, s én elértettem e célzást, mivelhogy „Weh” németül fájdalmat is jelent. S a „kettős fájdalom” mi volna más, mint a szerelem?

Nekem megtetszett ez a leány. Hiszen nem voltam valami ágrólszakadt, jöttment csavargó többé.

(– Mióta? – szólalt bele a soltész.)

– Hát amióta kétezer János-tallérról szóló szerzemény volt a tarsolyomban.

(– Szép kis szerzemény.)

Meg akartam mutatni, hogy igazán nemesember vagyok.

Az öreg Mayer ujján volt egy szép gyémántos gyűrű. Azt mondtam az öregnek, hogy az nekem nagyon megtetszett, szeretném megvenni.

– Jaj, Junker Hermann – mondá a gazda. – Ez nagyon drága gyűrű. A kárbunkulus maga megér benne ötven tallért. Azonkívül családi ereklye. Ettől meg nem válok semmi áron. Még hetven tallérért sem adom.

– Akkor id’adja kegyelmed nyolcvanért.

– No! Ezt ugyan senkinek meg nem tenném, de önnek a kedveért, Junker Hermann, Isten neki, legyen az ára nyolcvanöt.

– Áll az alku. Írja föl ön a kontóra. Fizetem az önnél levő kétezer tallérból.

A kétezer tallér szóra a szép Ágnes még egyszer kiszedett a tányéromra a csokoládékocsonyából.

– Hanem erről egy kis írást kell ám adni – mondá Mayer gazda –, mert halandók vagyunk.

– Írja meg kegyelmed, ahogy kell: én csak a nevem szoktam aláfirkantani az ilyesminek – mondám neki hetykén. – Tulajdonképpen azért mondám ezt, hogy az öreg egy kis időre hagyja el a szobát. A mynheer aludt már a nagy karosszékben. Rupertus, a vén diák pedig olyan hancuzást követett el a másik két leánnyal, mintha vagy ő nem volna azoknak bátyjuk, vagy azok nem volnának neki húgai. Én tehát megfigyeletlenül suttoghattam azalatt a szőke Ágnessel.

– Nagyon sajnálom – mondá ő –, hogy atyám eladta azt a gyűrűt, az családi talizmán volt: anyám jegyajándéka.

– Hátha én úgy vettem meg azt a gyűrűt, hogy mégis a családban maradjon? – súgám én a fülébe.

– Ezt nem értem, hogyan lehet? – sipogá ő, szemeit lesütve.

– Én megmagyaráznám azt önnek, ha egyedül beszélhetnék a leányasszonnyal.

– Az igen könnyű lesz – mondá ő –, majd mikor mindenki lefekszik a háznál, akkor összejöhetünk az erkélyszobában, s kegyelmed elmondhatja, amit velem közölni akar. Igazán kíváncsi vagyok a talány megfejtésére.

Ezalatt az öreg elkészült az írással, s visszatért vele.

A kötelezvény száz tallérról szólt; mivelhogy a nyolcvanöt forintnak három hónapra kamatja is jár, s én csak akkor kapom meg a pénzemet. Én egy szót sem szóltam az uzsora ellen; gavallér módra aláírtam a nevemet, s azzal a gyémántgyűrű az én ujjamra vándorolt, s minthogy az én csontjaim nem voltak olyan szárazak, mint Mayer gazdáé, éppen csak a bal kisujjam első ízére tudtam azt felhúzni.

E közben Rupertus valami csintalan dolgot mondhatott a két húgának, amiért azok elkezdték őt agyba-főbe pofozni, s azt mondták, hogy takarodjék innen, nem adnak neki több bort.

– No, ha ti nem adtok, majd ád a korcsmáros! – szólt Rupertus nevetve, s engem is invitált, hogy menjek vele „kneipolni”; azt állítva, hogy nincs nagyobb gyönyörűség, mintha az ember sok jó bort ivott finom társaságban, azután elmenni a korcsmába, s inni még több bort, de rosszat, a rücskösök társaságában. – Én azonban, az előrebocsátott indokoknál fogva, jámborságommal mentettem ki magamat, s azt mondám, hogy fáradt vagyok a tengeri úttól, s óhajtok az úrban elpihenni.

Rupertust aztán elvitte az ördög; lehetett hallani, amint az utcán rákezdi a jódlírozást, s a házak kapuit sorba döngeti a fustélyával.

Mi is mindannyian jó éjt kívántunk egymásnak, s ki-ki elvonult a maga hálószobájába.

Én alig vártam, hogy a háznál minden elcsendesüljön, azonnal lábhegyen lopózva felmentem a megjegyzett padlásszobába, mely a házhiú közepén szokott lenni, s annak az ablakából rúg ki egy erkély az utcára.

Szép holdvilág sütött be az ablakon, a kis bizalmas kamara egészen megvilágosodott tőle. Nem sokáig kelle várnom; kevés idő múlva halk csoszogás közeledett az ajtóhoz, halkan nyikorgott a lépcső, s belépett a szobába, mint egy tündéralak, tiszta hófehér ruhában, az én várva várt Ágnesem.

(– Szemtelen perszóna! – szólt közbe a soltész.)

(– Ki tudja; hátha tudatlan ártatlanságból cselekedte? – menté őt a nagyherceg.)

Én odasiettem eléje, és megfogtam a kezét.

(– Csak remélem, hogy nem fogsz itt nekünk olyasmit elmesélni, ami orcáinkat elpirulásra indítsa? – förmedt fel a soltész.)

– Hiszen, kérem, jól tudom, hogy kisasszonyok előtt beszélek – nyilatkozék a vádlott –, tessék megnyugodva lenni. A szép Ágnes a legnyugodtabb és ártatlanabb tekintettel kérdezé tőlem, hogy magyarázzam meg hát, hogyan történhetik az meg, hogy én a gyűrűt megveszem, s mégis a családban marad?

– Úgy történik meg, kedvesem – mondám neki –, hogy én azt a gyűrűt a te ujjadra húzom föl, jegygyűrűnek.

Ezt azután megértette, s engedte, hogy a száztalléros gyűrűt, amit még ki sem fizettem, felhúzzam az ő aranyos ujjára.

E tény után semmi sem következett természetesebben, mint hogy egy csókot kérjek tőle.

(– Ahol van, ni! Nem megmondtam? – türelmetlenkedék a soltész. – Már a csóknál vannak. Ezt a mi jelenlétünkben nem lehet eltűrni!)

(– Hiszen egy csók még nem a világ – csitítá őt a nagyherceg.)

(– Dejszen, tudom én azt! Az első csók után jön a második csók, azután a harmadik, végtére az utolsó.)

– Ugyan kérem, ne tessék rajta disputálni – vágott közbe a bűnös –, hiszen úgysem lett belőle semmi. Én kértem, ő megtagadta. Akkor én el akartam venni, mire ő úgy tett, mintha nem tehetne róla, már a kezemben maradt a fejkötője, s a feje a keblemre rejtőzött, amidőn egyszerre közbejött valami.

(– Tudom már; a fehér galamb pofon csapta azt is a szárnyával.)

– Dehogyis a fehér galamb! Hanem egyszerre olyan ordítás támadt az ablak alatt, mintha kilenc éhes elefánt nyitotta volna fel a torkát; soha én olyan bömbölést még nem hallottam: volt abban ártányüvöltés, lóröhögés, trombitarecsegés, szekércsörömpölés vegyest. A szép Ágnes felsikoltott: – Jézus Mária! a múh-borjú! – s azzal kiszakítva magát karjaim közül, elszaladt a száztalléros gyűrűmmel együtt; én pedig az ijedtségtől dühösen ugrottam az ablakhoz, s kidugtam rajta a fejemet, nem törődve azzal a fenyegetéssel, hogy akkorára dagad a fejem, mint egy hordó. Az ugyan nem történt a fejemmel; hanem abban a pillanatban úgy teleszórta valami a szememet paprikával, hogy se eget, se földet nem láttam többet, s akkor aztán én kezdtem el ordítani, hogy ahhoz képest a múh-borjú bőgése még kisgyermek-sírás volt. De a háziak közül a világért sem jött senki a segítségemre. Mind a dunnája alá bújt az, a múh-borjútól féltében: nekem magamnak kellett tapogatózva hazatalálnom a szobába, s megkeresnem a mosdótálat és a vizet, hogy az átkozott paprikát kimossam a szememből; ami úgy égetett, mint a pokolbeli tűz.

Még azután tökéletességnek okáért a Rupertus diák is hazakerült, az is úgy ordított, mint én. Azt meg az utcán kapta meg a múh-borjú, s úgy összetépázta, hogy ahány szál haja, annyifelé állt, a képét összekarmolta siralmasan, amint a nyelvével végignyalt rajta, s az egész öltözetét úgy összetépte, mintha sasokkal hadakozott volna.

Rupertus diáknak ugyanabban a szobában volt vetve az ágya, amelyben az enyim; s azon az éjszakán egyikünk sem aludt semmit. A diáknak irtóztató katzenjammere volt, s folyvást a múh-borjúról fantaziázott, nekem meg egész reggelig mosogatnom kellett a szemeimet, hogy meg ne vakuljak.

Átkozott múh-borjú! Ha már ordítani akart, nem tudta addig rákezdeni, amíg a száztalléros gyűrűmet rá nem húztam a szőke Ágnes ujjára?

Én pedig aztán a szőke Ágnest többé négyszemközé nem kaphattam soha.

Másnap reggel az öreg Mayer tudtomra adá, hogy a vendégszeretet kötelessége egy napon túl nem terjed. Nemes gavallér létemre keressek magamnak rangomhoz illő szállást. Látogatásaimat azonban szívesen veszi ezentúl is, s ha mulatni akarom magamat a kedélyes Hamburgban, csak bízzam magamat Rupertus diákra, ő az ilyenekben legjáratosabb.

A szép Ágnessel ezentúl mindig csak az apja jelenlétében lehetett beszélnem, s ha szívem érzelmeit akartam neki tolmácsolni, azt csak levél útján tehettem; mindennap küldtem neki egy szerelmes epistolát, amiket Rupertus diák hordott haza a húgának, ha ugyan átadta neki azokat, és el nem sikkasztotta, vagy még annál is gonoszabb dolgot nem cselekedett a leveleimmel.

E napságtól fogva nem volt szünete a dínomdánomnak. Rupertus éppen arra való fiú volt, hogy rövid időn Hamburg valamennyi veszett hírű mulatóhelyével és rossz társaságával megismertessen, ahol hozzám hasonló nemesúrfiak járták a bolondját. Ott megismerkedtem egy spanyol hidalgóval, egy skót klánnal, egy brazíliai telepítvényessel meg egy oláh bojárral, akiknél mindjárt az első találkozásnál kitanultam, hogy a nemesleveleik éppen azon a fán termettek, amelyen az enyém. Hanem egytől egyig mindannyian híres ivók, kockázók, verekedők, menyecskézők és botránycsinálók voltak. Hogy a pénzükhöz, amit elvertek, nem tisztességes úton jutottak, aziránt is bizonyos voltam. De még azt is könnyű volt kitalálnom, hogy ez a víg kompánia engemet egyenesen úgy tekint, mint számára idehozott kész martalékot. – No, ugyan szépen megjárták velem! Ha inni kellett, én ittam le őket, nem ők engem: a templáriusoknál megtanultam a titkot, hogyan lehet sokat inni, anélkül hogy az embernek a fejébe menjen a bor. De ezt a titkot nem fecsegem ki egyelőre, fenntartván magamnak elítéltetésem esetére, amidőn teljes reményem van hozzá, hogy egy ilyen, az egész keresztyén világot boldogító titoknak nyilvánosságra hozataláért a legfelsőbb kegyelem meg fog számomra adatni.

(– No, csak azt várd!)

Tehát leinni nem bírtak; pedig tiszta volt a szándékuk. Részeg állapotomban elvehették volna tőlem Mayer gazda kétezer talléros váltóját, amit mindig tarsolyomban hordtam. Tudtam én azt, hogy az egész korhelykedési turnus csak azért van kifundálva, hogy Rupertus cimborái segélyével valahogy azt a váltót elcsíphessék tőlem, s Mayer gazda megszabaduljon a kétezer Joachim-tallér fizetésétől.

De még a dublonjaimhoz sem férhettek hozzá olyan könnyen, mint ők hitték; mert ha kockát hoztak elő, én az első vetésnél észrevettem, hogy az hogyan van meghamisítva, hogy van bele kényeső téve, ami a kockát egy oldalra húzza, s én tudtam azt jobban, mint ők, hogyan kell azt vetni, hogy mindig a hatos kerüljön fölül. Ők vesztették el a pénzüket, nem én. – Ha pedig aztán ebből verekedés lett, akkor tapasztalták csak, hogy nem holmi újonccal van dolguk. A hajdemákoknál annyi banditafogást tanultam el mind a birkózásnál, mind a botverekedésnél, mind a kardvívásnál, hogy a leghíresebb legénykedők kudarcot vallottak ellenemben; arra pedig fő gondom volt, hogy életveszélyesen meg ne sebesítsek valakit, amiért tömlöcbe dugjanak. Utoljára annyira megrökönyödtek tőlem, hogy nem mertek velem többé kikötni.

Ami pedig a menyecskéket illeti, e tekintetben a legóvatosabb voltam. A fehér galambom mindenüvé elkísért; de én arról nem szóltam senkinek; hanem ahelyett azt mondtam a cimboráknak, akik egyik barlangból a másikba hurcoltak magukkal, anélkül, hogy valami szelíd nimfát a nyakamra köthettek volna, hogy menyasszonyom van, akinek hűséget esküdtem, s azt annyival inkább meg kell tartanom, mert, íme, a menyasszonynak a testvére Rupertus, aki minden dolgomat látja, s ha valami hűtlenséget követek el, azt az én imádott Ágnesemnek bizonyosan be fogja fújni. Hasztalan esküdött Rupertus, hogy őt egy egész tele sáncárok ördög vigye el (ez volt a divatos káromkodás a hamburgi jó társaságban), ha valamit szól a húgának; de én rendíthetetlen voltam a hűségemben, jól tudva azt, hogy az ilyen csalfa leányokkal legkönnyebben elveszthetem a féltett kincsemet. Azt pedig én haza akartam vinni szegény szülőimnek. Azzal a kétezer Joachim-tallérral egészen úrrá teszem őket. Rendbe hozzák a gazdaságukat; vesznek maguknak szép gyümölcsöskertet; az öregem prémes bekest, a mámi selyempalástot vehet magának, így parádézhatnak a templomba menetelkor abból a pénzből, amit a fiok keresett.

(– Ellopván a templomi ékszereket! – veté közbe a soltész.)

„Finis sanctificat media” – felelt meg rá a bűnös.

Amire a nagyherceg kegyetlen nagy hahotára fakadt.

A soltész pedig olyan vörös lett, mint a kanpulyka.

(– Azt biz a jámbor jezsuiták nem azért találták ki, hogy lopd el az aranykelyheiket, s végy az árán apádnak-anyádnak új ruhát. Folytasd!)

Így éltem én szép istenfélő módon végig a három hónapot, ami a váltóm lejártáig eltelt, a nappalokat csendesen átszunnyadva, éjszaka pedig a kötéltáncosbódékat és a pincéket látogatva, az éjjeli őrjáratokat szétkergetve, a professzorok ablakait kulimásszal befestegetve, a szépasszonyoknak szerelmes dalokat énekelve, a zsidókat megdöngetve, s az egész „hamburgi hegyet” jucundus rettegésben tartva, egész Palmarum vasárnapig.

Nagyon jól emlékszem rá, hogy ezen a napon volt, mert újdonat új zekét és pulidert vettem ezen a napon. Azonkívül azt is tudom, hogy a zsidóknak az ezt megelőző szombatra esett a páskaünnepük, mivelhogy én és a cimboráim a zsinagógájukba, mikor legjobban énekeltek, tizenkét szilaj macskát hajítottunk be az ablakon keresztül, amiknek a farkaikra száraz hólyagok voltak kötve, s a kegyes mulatság után karonfogózva az egész utcát elfogtuk, s így mentünk kegyetlenül danolva a „Három alma” korcsmáig, ahol is fogadásból egy vándor kuruzsolónak minden medicináját sorba megittuk. Lehet, hogy az is confundálta egy kissé a fejemet; ámbátor azt hiszem, hogy azok nagyon ártatlan szerek voltak. Mindamellett az én Rupertus cimborám csak nagy hamar eldűlt székestül, s megadta magát. Minket pedig a csapláros kizavart a korcsmából, amint az éjfélt ütötte: tilalmas levén neki virágvasárnapján a csapszéket tovább nyitva tartani.

A Rupertust kénytelenek voltunk otthagyni a csaplárosnál, mert az mozdulni sem tudott; mi többiek pedig, amint az utcára kijutottunk, azon kezdtünk el tanakodni, hogy mi egészséges tréfát lehetne még elkövetni a hátralevő éjjel, minthogy hazamenni még korán volt.

– Hej, cimborák – mondá a skót klán –, én tudnék valami jót. Rupertus nincs jelen, alszik. Gyerünk el az öreg Mayer gazda háza elé, s adassunk Hermann-nal ablaktalálkozót a menyasszonyának.

– Bolondok vagytok – mondám én nevetve –, hogy adhatnék én a szép Ágnesnek ablaklátogatást, mikor az ő hálószobája az erkélyre nyílik, az meg két ölnyi magasan van, éppen az eresz alatt. Hisz nem vagyok én a múh-borjú, hogy a nyakam a padlásig felérjen.

– Hát mi mire valók vagyunk? – mondá a hidalgó. – Csinálunk piramidot. Három cimbora odaplántálja magát az ablak alá, kettő annak a vállára áll fel, s te, Hermann, megint annak a kettőnek a vállára, onnan csak eléred az erkély karfáját; bekocogtatsz a menyasszonyodhoz, ő kinyitja az ablakot; mifelőlünk aztán akár csókolodhatol is vele; csak nagyon hangosan ne tedd.

Engem meglehetősen bolonddá tett a sok theriák, amit a salmagundi szekrényéből megittam, hogy ráálljak a bolond indítványra, s azzal megindultunk, szép utcariasztó nótákat énekelve, az öreg Mayer háza felé.

Odaérve gondunk volt rá, hogy az utcán keresztül vont kőteleken függő lámpásokat összetörjük, hogy annál kedvezőbb sötétség legyen a merész kalandunkhoz.

Az akrobatai terv igen szépen sikerült is; én nagyhamar odafenn voltam az emberpiramid harmadik emeletén, ahonnan igen könnyen elérhettem azt az erkélyt, melyre a szép Ágnes hálószobájának ablaka nyílt.

Csak éppen be kellett kocogtatnom az ablakon, hogy bájos kedvesemet kicsaljam a gyöngéd, érzelgő találkozóra.

Ekkor, mintha a föld alul támadna elő, megbődült az az előttem már ismeretes szörnyeteg hang; a minden bőszült fenevadak ordításából keveredett pokolbeli szimfónia; a cimborák odalenn elkiáltják magukat ijedten: – jaj, a múh-borjú! – s azzal kiugrálnak alólam, s fut mind az öt, egymást eltaposva, hanyatt homlok, amerre nyitva van az út; engem meg otthagynak a két kezemnél fogva az erkélybe fogózva evickélni a levegőben, mint egy horogra akadt békát.

Segítségért kiáltani nem mertem; mert ha az öreg Mayer meglát, lelő, mint betörő tolvajt; fel sem kapaszkodhattam az erkélyre, mert annak a táblái mind be voltak zárva, csak lógtam ott, keresve a lábaim hegyével valami párkányt a falon, amin lemászhassak ez átkozott helyzetből.

A pokolbeli szörnyeteg pedig egyre közelebb ordítva cammogott felém, már hallottam rettentő szuszogását ott alattam. Elnyúltam vesztegen, mint egy akasztott ember, azt remélve, hogy talán nem vesz észre.

Dehogynem vett: hisz éppen énértem jött oda. Amint fél szemmel lepislantottam hozzá, láttam, hogy nyúlik fel a rettenetes kétszarvú feje a magasba felém, s egyszer csak az éles nyelve elkezdi a cipőimet nyalogatni. Ekkor felhúztam a térdeimet is, meg a karjaimmal az egész testemet, hogy ne érjen el; de biz annak a nyaka oda is utánam nyúlt, s tovább nyalogatta a cipőimet. Iszonyatos nyelve mind feljebb kezdett kereskedni, már a harisnyáimat kefélgette, s én úgy éreztem, mintha takácsmácsonyával cirógatnák a lábikráimat.

Azt hittem, az ördög visz el mindjárt; rugdalóztam, de nem használt semmit. Hegyes szarvai felnyársalással fenyegettek, ha veszteg nem maradok. Iszonyú eltátott szája fertelmesen bömbölt alattam, s röhögte kínlódásomat.

Egyszer aztán a horogsertés nyelve elkapta az övemről lecsüggő tarsolyomat, amiben a kétezer Joachim-talléros váltóm volt, s azt egy rántással leszakítva, belódította a rettentő szájába.

– De már ennek fele sem barátság! – mondám elkeseredésemben. – A váltómat az őrdögnek sem adom oda – s azzal nem törődve többet sem a múh-borjúval, sem a lábtörés veszedelmével, leugrottam az erkélyről; szerencsésen a kerek köpönyegem, mint egy ernyő, felfogta a levegőt; nem ütöttem meg nagyon a talpamat.

Most tehát szemközt álltam a mesebeli szörnyeteggel. Nem volt képzelet: igazi szörnyeteg volt; négy vastag lába volt, mint az elefántnak, s másfél öl hosszú nyaka, azon meg egy idomtalan nagy borjú feje, kurta szarvakkal, kilógó nyelvvel: ha megrázkódott, olyan csörömpölést vitt véghez, mint ezer tót szekér.

– De nem bánom én, ha őrdög vagy is; de a tarsolyomat vissza kell adnod! – kiálték rá, kirántva a kardomat, s elállva az útját. Erre a szörnyeteg hirtelen összehúzta a magasba felnyúlt nyakát, hanem azután meg vízirányosan lökte ki felém, úgyhogy engemet két ölnyire öklelt fel egy taszításra.

Holmi gyöngeszívű ember erre már csakugyan kereket oldott volna. De engemet dühbe hozott az, hogy a múh-borjú elnyelte a kétezer talléros váltómat. Már most hát miért hoztam én el a templáriusok kincseit? Íme, a kincsek maradnak Mayernek, a kétezer tallér a múh-borjúnak, nekem pedig marad a bűneim terhe! De így nem osztozunk! Hanem vagy engem is vigy a pokolra, ha a pénzemet elviszed, vagy kivágom a bőrödből a váltómat.

Amint a földről felugrottam, a pokolbeli szörnyeteg ismét összehúzta a nyakát, úgyhogy csak olyan közönséges nyaka volt, mint egy rendes tuloknak, s azzal szétvetve a lábait, szörnyű ordítással invitált az újabb támadásra.

Én eszemben tartván a minapi paprikát, azzal az elővigyázattal éltem, hogy a köpönyegemet az arcom elé tartám, amikor felé közelíték, s ezzel elhárítottam magamról az orrából kilövellő paprikatűzlángot, s mikor aztán a pokoli kísértet megint kirúgta a hosszú nyakát, hogy felökleljen, hirtelen hasra vetettem magamat előtte, úgyhogy a nagy feje fölöttem suhant el, semmit sem találva, én pedig megint csülökre kapva, mielőtt a múh-borjú újra behúzhatta volna a nyakát, úgy taszítottam a szügyébe a kardomat, hogy csak a markolat keresztje tartotta fenn.

Erre aztán kétségbeesett ordítás tört elő, de nem a múh-borjú fejéből, hanem annak a hasából: egy valóságos emberi hang.

– Jaj nekem! Meg vagyok ölve!

S azzal az egész múh-borjú összeroskadt, s annak az idomtalan bőrhüvelyéből egy emberi alak kecmergett elő, akiben én, amint a nyavalyást talpára állani segítém, az én cimborámat, Rupertust ismerém fel.

A vér elöl-hátul szökött ki belőle; a kardom keresztül-kasul járt rajta.

– Hát te voltál a múh-borjú?

– Vesztél volna meg! – káromkodott a sebesült, mialatt saját apja házának ajtajához odatámasztottam. – Miért nem öltelek meg inkább én téged? Most már mehet maga az öreg múh-borjúnak; a zsidófertályból az éjjeli vásárlókat elijeszteni. Én megdöglöm! Hej, Ágnes! Te ringyó! Jöjj ki az erkélyre! Kiáltsd az őröket! Verd félre a harangot!

Az erkélyen láttam, hogy egy nő megjelent, Ágnes volt. Amint Rupertus szavát felismerte, elkezdett sikoltozni, gyilkost, tűzet kiabált, a megsebesült Rupertus pedig belekapaszkodott a lábamba, hogy visszatartson. Még haldokolva is bosszúálláson jártatta az eszét. Én aztán minden erőmet összeszedve, eltaszítottam őt magamtól, hogy estében nagyot csattant a feje a ház küszöbén, s aztán nem mozdult meg többet. Dehogy jutott eszembe a múh-borjú hüvelyét kikutatni az elnyelt váltóm végett! Hanem annyit megtettem, hogy az utcáról felmarkoltam egy csomó sarat, s amint a leány az erkélyről aláhajolva ordított az éjszakába, úgy vágtam azzal tele szemét-száját, hogy elment a kedve a kiabálástól. Azzal aztán a lábam közé kapva a földet, amilyen hosszúkat tudtam ugrani, úgy vágtattam el a rémtett színhelyéről. Képzeletemben mindenütt üldöző csoportok rohantak utánam, kiáltozva: „fogjátok meg, ott fut a gyilkos”. Így vágtattam ismeretlen utcákon, sikátorokon végig, hidakon keresztül, beleütődve a lámpásfákba, átugrálva a lebocsátott korlátokat. Meglehet, hogy valósággal kergettek is; de én nem néztem hátra egy pillanatig sem, hanem futottam, amíg csak a városnak valahol végét nem értem; ott egy lebujban világosságot láttam, benn dudaszó és tánctoporzékolás. Fölszakítottam az ajtót, bebuktam a lépcsőgádoron, egy nagy termetes fickónak az ölébe estem, aki a münsteri hadak egyenruháját viselte. Az nyakon ölelt, s kacagva mondá:

– Soha jobb helyre nem jöhettél, fiam! Kergettek nagyon? Ne félj semmit! Itt nem bántanak. Ülj le, és igyál!

Azzal poharat nyomott a kezembe, s karját az enyim alá fonva, smollist ivott velem, s azalatt az én barétemet a maga fejére, a maga medvebőr süvegét meg az én fejemre nyomta.

– Így ni, fiam! Most már a mienk vagy! A mi borunkból ittál: ezzel lekötötted magadat a mi kegyelmes kapitányunk katonájának!

Akik közé vetődtem, titkos toborzók voltak, kik egy szabadcsapat számára gyűjtöttek mindenféle kétségbeesett fickókat újoncoknak. Jó képet kellett vágnom a rossz mulatsághoz. Reggel még nemesgavallér voltam, Hermann-nak híttak, kétezer talléros váltó volt a tarsolyomban, közel lejárattal: – most pedig – magam sem tudom, hogy ki vagyok. Nagy okom volt rá, hogy más nevet mondjak, s ezúttal éppen az igazi családi nevemet diktáltam be az őrmesternek, fatális előrelátásból.

– De mármost hát én is tudjam, hogy hát azt a kapitányt hogy hívják, akinek a zászlójához szegődtem?

– Mayernak hívják azt, fiam.

– De százféle Mayer van a világon: csak nem Berg-Mayer talán?

– Éppen eltaláltad, fiam, Berg-Mayer a neve. Az apja ott lakik a hamburgi hegyen, híres orgazda, az öccse, Rupertus, az meg kerítő; ő maga martalócvezér.

Más ember megijedt volna azon a fölfedezésen; de én még gratuláltam magamnak hozzá. Ha üldözni fognak, akárhol a világon fognak keresni, csak nem a meggyilkolt testvérénél; s ha az a martalóckapitány valaha megtudja, hogy én szabadítottam meg az öccsétől, aki az örökséget megfelezni készült vele, hát bizonyosan ő lesz a legutolsó ember, aki nekem ezért szemrehányásokat fog tenni.

Íme, ez volt az én „homicidiumomnak” igaz története, kegyelmes uraim. Nem tettem hozzá semmit, úgy mondtam el, ahogy megtörtént.

(– Qui bene distingvit, bene docet – monda a nagyherceg. – Emberölésnek nevezik azt, mikor valaki összetalálkozik egy emberrel: tudja jól, hogy az „ember”, és mégis megöli. De mikor valaki összetalálkozik egy fenevaddal, azt hiszi róla, hogy az múh-borjú; megöli mint borjút, s aztán kisül, hogy az ember volt; akkor azt nem lehet nevezni emberölésnek. Aki nem sajnálta emberi lelkét oktalan barom bőrébe rejtőztetni, maga feleljen róla az egek urának, ha mint oktalan állat párája zavartatott az ki a saját bőréből. Ez tehát reusnak condonáltassék.)

(– Nem kívánja, serenissime – szólt a soltész –, hogy ellenkezőleg a tett elkövetőjének, amiért Hamburg városát a múh-borjú rettegéseitől megszabadította, valami extra remunerátió deputáltassék?)

(Serenissime azonban, nem értvén el az iróniát, azt válaszolá, hogy a vádlott az ezután következő bűneiért majd úgyis halálra levén ítélendő, a remunerátiónak usufructuatióját úgysem participálhatván, bízassék ennek teljesítése a mennyei irgalomra.)

(– Hiszen ki fogja ez magát mind a huszonkét bűnéből olyan tisztára mosni, mint az Úrasztalán való kenyeres abrosz! – dörmögé a soltész méltó bosszankodással.) – A további vallatás elhalasztatott a következő napra.