2. AZ ÖRÖKSÉG

Az obsitos katonák gyalog utaznak. Ez így hamarább megy, mintha kocsin járnának, mert a kocsi nehezebb, mint a gyalog ember, s az embernek csak két lába van, ami a sárba ragad, a szekérnek ellenben négy kereke. Aztán kevesebbe is kerül. A megtakarított pénzemből még éppen az utolsó tallérom volt meg, mire Andernachot elértem. Tíz év óta nem voltam otthon. Olyan jólesett újra látnom a távolból a Királyudvar ismerős tornyait, a Templomhegy omladékait. Hányszor mászkáltam én annak a düledékei között gyermekkoromban, vércsefészkeket meg római pénzeket keresve. Bárcsak a nyakamat törtem volna ki egyszer!

Minden tárgy ismerős volt még előttem; a nagy malomkőgyárak, az emelőgépek a rakpartokon, a tutajok a folyamon; a hosszú sétánysorok; még a vén vámszedők is a koblenzi kapuban. Én rájuk ismertem; de ők nem énrám. Végigmehettem az egész városon, senki sem mondta: „Hozott Isten! Hisz ez a Hugó!” Úgy el volt az egész alakom változva, arcom elbarnulva, vonásaim elvadulva.

Pedig én még mindenre olyan jól emlékeztem. Nem kellett senkitől kérdezősködnöm, hogy azokon a szűk sikátorokon eligazodjam, amik a cserzővargák telepéig levezetnek a Rajna partjára. Valamennyi háznak tudtam a gazdája nevét.

Végre megpillantottam a szülői házat. Azt a kedves ismerős otthont. A nagy szederfa még most is kihajlik az utcára. Annak az ágain ülve tanultam én a „hic gallus cantans, in arbore sedens, pira poma comedens, kukuriku dicens” klasszikus formuláját deklinálni.

Ezúttal azonban a „hic gallus cantans” helyett egy drabant állt az ajtóban, a dreymastert a fejébe nyomva, s egy rekedt dob bőrét püfölve irgalmatlanul.

– Mit csinálnak itt? – kérdezém a drabanttól, akit még gyermekkoromból ismertem.

– Hát biz itt, katona uram, kótyavetyélnek.

– Mit kótyavetyélnek?

– Az öreg tímárgazdának a retyemutyáját. Benézhet, nem kerül semmibe.

– Hát miért árverezik az öreg holmijait?

– Azért, hogy pénzt csináljanak belőle.

– Kik?

– Hát az a sok jebuzeus, sadduceus és publicánus, akinek adósa volt. Eladják itt még az eresz alatt ma kikelt meztelen fiagalambot is: mégsem telik ki a sok adósság.

– De hisz az öreg igen jó gazda volt, s a felesége takarékos jámbor asszony, mikor én ismertem őket.

– Az volt bizony, katona uram, amíg az ivásnak nem adta magát.

– Hát miért adta magát az ivásnak?

– Azért, mert volt neki egy rossz gézengúz fia, aki valami tíz esztendő előtt elment a világba. Annak sok rossz hírét hozták haza. Rabló lett, zsivány lett; kiadta magát lengyel grófnak, gonosz életet élt, hamisított, börtönből megszökött, templomot rabolt ki. Minden esztendőben új meg új rossz hírét hozták a Hugónak. A szegény öreg már az utcára sem mert kimenni, hogy a szomszédjai a fia istentelenségéről ne beszéljenek neki; csak úgy hazahordatta a bort, s egymagában ivott, kivált miután a felesége is meghalt bújában.

– Hát meghalt – az asszony? – kérdeztem én, s majd belefulladtam, hogy vissza kellett szorítanom a torkomba ezt a szót: „az anyám! „

– Jól járt a jámbor lélek, hogy azt tehette, hogy nem érte meg ezt a szomorú napot. – No, de most egy kicsit dobolnom kell megint, katona uram, hogy több embert csődítsek a kótyavetyére.

Új házalók jöttek a dobszóra. Én azalatt odaálltam a nyitott ablakhoz, s benéztem az ismerős szobába, ami tele volt mindenféle kupecekkel, csiszárokkal, zsibárusokkal, akik az én szülőim holmijain versenyeztek. Éppen az anyámnak a templombejáró palástja volt a kalapács alatt, a szép ezüstkapcsos selyempalást, arra árvereztek: még egy „dreyer!” még egy „silberling!” még egy „petermännchen!” Szerettem volna közbekiáltani: „Ezer tallér! Senki többet érte! Az enyim!” De hát nem volt több egy tallérnál a zsebemben. Utoljára rajta maradt a kapcsos palást egy vén zsibáruson: az mindjárt föl is vette magára. Csupa komédia volt. Úgy nevette az egész társaság. Nekem meg majd a szívem repedt meg, mikor azt láttam.

Megint visszamentem a doboshoz.

– Hát rég meghalt már – az asszony? – kérdezém tőle.

– Elég régen, hogy azóta elfelejtsék; de nem olyan régen, hogy a sírjára rá ne lehetne találni. A Templomhegy melletti temetőben fekszik.

– Hát a férjével mi lett? – kérdezém szívszorongva.

– Hát bizony azt nem tudom. Mert az, ami lélek volt benne, az vagy az égbe vagy a pokolba vagy a purgatóriumba jutott, amit én nem tudhatok; ami pedig csont és bőr volt rajta, azt éppen most temetik; de hová, azt sem tudom.

– Most temetik? Hát nem harangoznak rá?

– Az „ilyen” halottra nem szoktak harangozni; mert az maga akasztotta föl magát. A biz a! Ide, erre a szederfára, ni, ahogy az utcára kinyúlik az ága.

– Hogy tehette azt?

– Hát csak úgy, hogy mikor már arra került a sor, hogy minden holmiját dobra üssék, még ez nem volt elég szegény lelkének, hanem még ugyanaz nap érkezett az andernachi polgármesterhez a hamburgi tanácsnak a megkeresőlevele, amelyben kérdést intéznek az öreg tímármesternek a csavargó fia iránt, aki megint Hamburgban adta ki magát Junker Hermann-nak, s ott a házigazdájának a fiát orozva meggyilkolta. Sok utánjárásra kitudódott, hogy Junker Hermann senki se más, mint az ő Hugó fia; tehát adja elő, mit tud róla! Hadd fogják meg; mert ha megcsíphetik, semmi baja sem lesz neki egyéb, mint csak éppen az, hogy kerékbe törik.

El lehet képzelni, hogy milyen jólesett az én porcikámnak ez a biztatás! Minél kevesebb kedvem volt ezután előállani vele, hogy én vagyok az a sokat emlegetett Hugó. A drabant, ahányat ütött a dobverővel a szamárbőrre, annyi „gézengúz, semmirekellő, akasztófacímer” titulust ragasztott az én nevemhez; én meg hűségesen segítettem neki, s úgy szidtuk egyesült erővel azt az átkozott fickót, aki a szegény jámbor tímárt gonosz életével erre a zöld „ágra” juttatta, ami az udvarról a fejünk fölé lehajlik. Az én hamburgi vértettem vezette öngyilkosságra szegény apámat.

Nem hallgathattam tovább ezt a szomorú dobszót, meg a még szomorúbb „ki ád többet érte?” kiabálását; elsompolyogtam a hajdani szülői ház elől, amire nézve én voltam az égő tűz, az árvíz, a földindulás, ami leégette, ledöntötte, elpusztította; kiosontam abba a másik városba, ahol a csendes emberek laknak, akik nem húzzák már ki egymás feje alól a párnát, s nem kótyavetyélik egymásnak a házát: ki ád többet érte? Akinek fakeresztje van, csakúgy beéri vele, mint akinek a fejére márványkő vet árnyékot. Én a fakeresztek között keresgéltem. A sok ismerős és ismeretlen között rátaláltam utoljára arra az egyre is, amelyikhez nekem volt jussom. Nem is nagy tudomány kellett hozzá, hogy rátaláljak.

Amelyik nem volt zöld hanttal kigyepezve, amelyiknek a keresztfájára nem volt akasztva gyászkoszorú, az alatt kellett annak az asszonynak nyugodni, aki után nem maradt más a földön, mint egy részeges férj, aki bújában napestig iszik, meg egy gézengúz fiú, akinek a neve minden városban ki volt szegezve a pellengérre.

Ott lefeküdtem a mellé a sír mellé; de sírni akkor sem mertem, nehogy a temetőőr vagy valami ácsorgó gyanúba vegyen, hogy hátha én vagyok a fia annak az asszonynak. Száz tallér volt a fejemre téve a hamburgi tanácstól. Úgy tettem, mintha csak lustálkodásból választottam volna azt a sírközét fekhelyül.

Mert nagyon sokan jártak-keltek akkor éppen a temetőben. Tereferélő vén banyák, viháncoló fickók és szurtos csőcseléknép. Úgy tetszett, mintha várnának valamire.

Tán nagy temetés lesz?

Nem is nagy tudomány kellett hozzá, hogy kitaláljam, mi lesz. A bámészkodó gyülevész nép nem a temető bejárata, hanem a garádja mellett csoportosult. Azt az embert, aki felakasztotta magát, nem fogják a többi tisztességes keresztyének sorába eltakarítani; annak a számára az árokban van megásva a gödör. Pap sem kíséri azt, hanem a gyepmester hozza ki a maga egylovas kordéján a négy szál deszkából összetákolt koporsóját, ami még csak meg sincs festve feketére, fehérre, se a neve sincs ráírva. A sánta ló nyakára akasztott kolomp neki a kísérő harangszó.

Szép énekszó helyett a gyülevész zagyva zsivajgása kíséri az elátkozott fekhelyre, s prédikáció helyett a gyepmester mond fölötte csúfondáros ostobaságokat.

Azután, mielőtt bekaparná a koporsót a földbe, előveszi a bicskáját, s vékony szilánkokat hasongat le róla. Az ácsorgó nép, különösen a vénasszonyok, egy-két petermännchent nem sajnáltak egy ilyen forgácsdarabkáért adni. Csak úgy törik magukat érte. S az a sok léhűtő nép nem is sejti azt, hogy egyenkint mindegyikük milyen közel van ahhoz, hogy egy ember, aki egy félig kitört fejfának támaszkodva nézi azt a dobajgást, egyszerre csak megbolondulva oda rohanjon az árokba közéjök, s azzal a fejfával betörje a fejét, ahányat elöl-utol talál: „Majd békét hagytok az apámnak!”

A gyepmester végre engem is meglátott.

– Nos hát, katona uram! Nem restellne egy petermännchent kiugratni a tarsolyából, egy darab forgácsért a magát fölakasztott embernek a koporsójából? Nagy erő van ám ebben! Az öngyilkos koporsójából egy forgács megvéd a mennykőcsapástól!

– Akkor adja kend nekem ide a szeget abból a koporsóból, mert az magához húzza a mennykövet. Nekem olyan kell – feleltem neki.

Az biz arra is kész volt.

– De már a koporsószeget nem adom ám alább egy tallérnál.

Annyi volt az egész vagyonom: odaadtam érte.

…Tehát ez a koporsószeg, aminek senki más nem volt a kovácsa, mint én magam, volt nekem az apai örökségem is, meg a szerzeményem is, egy személyben.

Amint módom volt benne, gyűrűt csináltattam ebből a szegből, s azt most is viselem a jobb kezem mutatóujján.

(– No, az bizonyára nagyobb büntetés volt teneked minden elkövetett bűneidért, mintha kerékbe törtek volna! – mondá a nagyherceg, elővéve a zsebkendőjét. A soltész észrevételei egészen elenyésztek abban a hatalmas orrfúvásban, ami serenissime elérzékenyülését kifejezte.)