HETEDIK RÉSZ
A boldog nyugalom

Egy fillér nélkül álltam a világban. És mégsem éreztem magamat szegénynek. Az volt a gondolatom, hogy én egy ma született ember vagyok: senki és semmi. De mégis annyival jobb az útfélre kitett csecsemőnél, hogy nekem már nem kell járni és beszélni tanulnom, s senkinek nem kell azzal vesződni, hogy még dajkáljon és ringasson.

Németország földjén nem akartam többé megmaradni. Itt csak két választásom volt: – ha a becsületes emberek társaságában maradok, akkor mihelyt rám ismernek, kénytelen leszek nekik megengedni, hogy lenyakazzanak; ha pedig a háborús világba bódulok újra bele, a martalócok közé, akkor meg magamnak leszek kénytelen megengedni, hogy én nyakazzak le másokat, s egyikhez sem volt kedvem.

Annyi hányódás után valami csendes, békességes otthon után vágyódtam. Tervem nagyhamar készen volt. Az andernachi népnek egyik legnevezetesebb kereskedése a tutajszállítás Hollandba. Innen viszik le a Rajnán a tömérdek sok tengeri hajónak és gátcölöpnek való szálfákat. Egy ilyen tutajra szegődtem evezőlegénynek. Ezeknek illendő fizetésük van, minden napra harminc fillér, kenyér, sajt, száraz hal meg egy kancsó sör – a javából. Én a sörömet sohasem ittam meg, hanem eladtam három fillérért egy társamnak, aki kétszer is szomjas volt napjában. Én nem ittam mást, csak vizet.

Mikor a többi evezőlegények, ha nagy szél fújt, s kiverte a tutajukat a partra, káromkodtak, mint a jégeső, én megintettem őket kegyesen, hogy ezzel hagyjanak föl, mert ez nem Istennek tetsző szólásmód keresztyén ember szájában; ha pedig nagy unatkozásukban összeültek karikába kockázni, én félrehúzódtam közülök, s a csalogatónak azt feleltem, hogy a IX. parancsolat azt mondja: „Ne kívánd a te felebarátodnak semmi marháját.”

A többiek csúfolódása figyelmessé tette rám a hajósgazdát.

– Ejnye, te fickó! – szólíta meg –, hát te se nem iszol, se nem kockázol, se nem káromkodol? Hisz akkor te átkozottul kegyes ember vagy. Akkor én tégedet legalábbis háromszoros áron adlak el, mint a többi gézengúzt Nijmegenben.

– Elád kend bennünket Nijmegenben? – kérdezém nagyot bámulva.

– Hát mi az őrdögöt csinálnék veletek? Víznek lefelé csak elvisz a tutaj, akárhányan vagytok, de vissza hogy hoználak? A hátamra csak nem vehetem ezt a sok pernahajdert, hogy úgy cepeljem haza. Ne félj semmit! A parton már ott várnak a makerek. Az egyik megveszi tőlem a tutajokat, a másik az evezőslegényeket: ki milyen, darabszámra. Amit az emberekért kapok, azt megfelezzük!

– Hát aztán mit csinálnak a megvett emberekkel?

– Ne gondold, hogy kalbásztölteléknek aprítják föl! Hanem hát a hollandus ember szeret hajós is lenni, hanem csak kapitány meg kormányos; katona is szeret lenni, hanem csak kapitány meg várparancsnok. A matrózságot meg a közkatonaságot nem bánja, ha elvégzi más. Arra jó az ostoba idegen. Azt megfogadja jó pénzért. Ilyen a hollandus. Hát csak mondd meg, hogy melyikhez van kedved: matróznak állni vagy szárazföldi patkánynak?

– Megmondom az igazat, patrónus uram – felelék neki. – Mivelhogy fogadásom tartja soha nem hazudni többet, hanem mindig csak egyenesen megmondani az igazat. Nekem már elég volt a katonáskodásból. Nagyon sok vért ontottam, s az nyomja a lelkemet. Nem szeretnék többé katona lenni, inkább megyek a tengerre, s hányatom magamat a habokkal.

– No, te igazi ostoba fickó vagy! Hisz akkor mégy bele épp a háború javába. A hollandus a tengeren viseli az igazi háborút; a szárazföldön csak azért tartja a katonát, hogy ha egy várából kiéheztetik, hát legyen, aki kapituláljon. Sohase mennek azok ütközetbe. Pontosság, józanság, jámbor élet a hollandus katonának a virtusa; engem az ördög vigyen el, ha ott egy esztendő alatt legalábbis káplárságig nem viszed. Mi voltál eddig?

– Konstábler voltam a tüzéreknél.

– No, hát ezt ott is megkapod.

– De vajon mit csinálnak a hollandusoknál a tüzér-konstáblerek, ha nem kell nekik ellenséget ágyúzni?

– Van azoknak elég dolguk. Vasárnaponkint ők csinálják a város végén a gyönyörű tűzijátékokat, s hétköznap az ahhoz való rakétákat készítik.

…Így jutottam én be tüzér-konstáblernek Nijmegen városába. Hatvan tallér volt a díj, amit a bőrömért adtak, s ennek fele megmaradt nekem.

Egészen kedvem szerint való nép közé jutottam. Nem volt itt éjszakai lárma, tivornyázás; nem szaladgáltak szeleburdi junkerek, diákok a polgárok feleségei után; nem volt verekedés a polgárok és a katonák között; sőt ellenkezőleg vasárnap mind a fegyveres, mind a fegyvertelen nép együtt ment a templomba, ki hová tartozott, s este együtt iddogáltak a sörházban.

Még az is meg volt engedve a katonáknak, hogy üres idejükben napi bérért dolgozni eljárjanak: amire elég nagy alkalmuk volt, az egész Nijmegen város összes területe egyetlenegy virágos kertet képezvén, mely a mai korban legnevezetesebb kereskedelmi cikket, a tulipánhagymákat állítja elő.

Mint tudjuk, jelenleg nemcsak Európa, de a török szultán országai is minden más növénynek az elpusztulása által nem szenvednének olyan nagy veszteséget, mintha egy évben a hollandi tulipánhagymák kimaradnának a vásárból. Nem mondom azzal, mintha a szegfüvek is életszükséget nem képeznének, de mégis a tulipán az irányadó. Egy tulipán: egy mérő búza. De az is különböző becsértékekkel bír a szirmok színvegyületéhez képest. Vannak a tulipánok között hercegek, fejedelmek, amiket csak királyok és szultánok képesek megfizetni.

Egy ilyen tulipánokban gazdag özvegyasszonyhoz jutottam én be kertészlegénynek. Ráértem a tüzér-konstáblerségen felül.

Az ifjasszony minden reggel korán kijött a kertjébe, megtekinteni a tulipánokat, mikor még nem voltak kinyílva, és délután, mikor már kitárt kelyheikkel pompáztak.

Hanem én az ő arcát sohasem láttam kinyílva. Olyan főkötőt viselt, amiből csak az orra hegye látszott ki, s én csak a termetéről sejthettem, hogy fiatal. Ha néha hozzám szólt, azt is oly sipegve ejté ki, mintha sajnálná tőlem, hogy meghallom a hangját.

Iszonyú gazdagnak kellett neki lenni, a tulipánjai számáról és rendkívüli sokaságáról ítélve.

De nemcsak ezekben feküdt rendkívüli nagy tőkéje, hanem amit még azonkívül csigahéjakban birtokolt, az mesés kincseket képviselhetett.

Egész Hollandban a csigahéj volt a kereskedelmi árfolyam irányadója, s innen elterjedt az Franciaországba és Angliába. A főurak vetekedtek egymás kezéről elárverezni a spondilus regiusokat, a villámozott tekercseket, a szivárványos tengeri füleket; a királynéfőkötőket és babiloni tornyokat, a fáraóturbánokat, amikért nem sajnáltak száz-kétszáz tallért kiadogatni; sőt egy-egy „scalaria preciosa” birtokáért száz zecchinóig is fölárvereztek. A csigahéj drágább volt az igazgyöngynél.

S az én özvegyasszonyom megboldogult férje különösen ez utóbbiakra fordította minden üzelmét. Scalariái, amikkel egy fiókja tele volt, megértek annyit, mint egy háromárbocos, tele gabonával. Ez volt az ő legféltettebb kincse, amiért nem egy angol lord ostromolta, mesés összeget kínálva a birtokáért. Sőt, mint mondják, egy műbarát mylord már annyira is vetemedett, hogy a kezét ajánlotta a szép özvegynek, hogy a féltett és irigylett kincshez hozzájusson; de amíg az özvegy rátartóskodva habozott, hogy belecsapjon a tenyerébe, egyszer csak beütött az egész csigakereskedésbe a krach. Hogyan ütött be?

Hát amint bölcsen méltóztatnak tudni, minden csiga jobbról bal felé fordulva építi a házát; a scalaria is hasonlóképp. Hát egyszer egy Szumátrából hazatért hajós hoz egy egész csoport olyan scalaria preciosát magával, amiknek a héja balról jobb felé tekeredik.

Ez a „novitas” egyszerre megbuktatott minden eddigi csigát. Bankárok és mylordok, kik addig az egymás hátára másztak a scalaria preciosa árverezésekor, most mind kitörő dühvel rohantak a scalaria retrotorsa után, azt felverték darabonkint két-háromezer tallérra, míg az eddigi százaranyos scalaria preciosáról csak úgy beszéltek, hogy megér még tíz-tizenöt tallért. – Ezt a nagy csapást az én özvegyem nem viselhette el egyedül!

Mikor megtudtam háziasszonyomnak nagy bánatát, bátorságot vettem magamnak, hogy őt megszólítsam.

– Hiszen ha csak az nyomja kegyelmednek a szívét, édes jó asszonyom, hogy a jobbra tekeredő csigák megbuktatják az addig kedvelt balra tekeredőket, én ezen igen könnyen tudok segíteni, s rövid időn készítek kegyelmednek jobb oldali hajlamú csigabigát, hogy az egész vásárt elláthatja vele.

– Jaj, de csak semmi boszorkányság ne legyen benne – szabódék a kegyes asszonyság –, mert én soha semmi ördögi mesterséghez nem folyamodtam, a megbűvölés, megbabonázás, ráolvasás ördögi praktikáitól magamat mindenkor távol tartottam, s amilyen igazán reménylem, hogy szegény megboldogult édes urammal ott fönn a szenteknek egyességében valamikor találkozni fogok, nem szeretném a lelkemet semmiféle bálványimádásba esés által a gonosznak elkötelezni.

– Nincsen abban semmiféle gonoszság, kegyelmes asszonyom – biztatám én a jó lelket –, mert amit én mondok, az tiszta tudomány, ahogy aztat egy vastag könyvben megírta tudós Wagnerius professzor, ki maga is prédikátor és igen kegyes ember, a plánták és hidegvérű állatok szimpátiáiról és antipátiáiról; s mindez Istentől rendeltetett. Tudniillik, hogy a paszuly indája mindig balról jobbra tekeredik a karóra, a komló indája ellenben állhatatosan jobbról balra, és azt soha egyik is el nem téveszti. Ha azonban a komlót és a paszulyt egymás mellé ültetik: mivelhogy ez a két növény egymás iránt antipátiával viseltetik, akkor a paszuly tekeredik balra, s a komló jobbra. Quod fuit probatum. Erről jött rá a tudós professzor arra a további experimentumra, hogyha a csigák, melyek az acephalákhoz tartoznak, s a házaikat jobbról balra tekerve építik, véletlenül a tengerfenék virágágyain egymás mellé kerülnek a nautilus pompiliusszal, mely a cephalopodák fajtája, s a házat balról jobbra csavarva formálja, akkor ezek, az egymás iránti antipátiánál fogva, megfordítják a működésüket, s a csiga jobbról balra, a nautilus pedig balról jobbra kanyarítja a héját, mivelhogy a csigáknak egész életük csupa szimpátiákon és antipátiákon alapul. Ebből világos, hogy azok a conchyliologok, akik a scalaria retrotorsával egész társadalmi revolúciót idéztek elő, s Németalföldnek jólétét, fölvirágozását alapjaiban megrendíték, véletlenül találtak olyan csigákra, melyek ily antipátikus találkozás által rendes építkezési rendszerüket ellenkezőre fordíták, s kegyelmednek is, drága asszonyom, annyi búbánatot okoztak. – Ezeket mi most, ha kegyelmed az én ajánlatomba beleegyeznék, kegyetlenül letromfolhatnók, s kegyelmed rövid időn roppant nagy gazdagságot szerezhetne magának, hogy azt minden asszony, még a kormányzóné is megirigyelné.

– S hogy történhetnék ez meg? – kérdezé a jó lélek, fél arcát kitüntetve abból a főkötőből, mely eddig csaknem egészen fogva tartá.

– Akképpen, hogy kegyelmed a szokott szállítmányosai által hozatna ide magának, jól eltéve tengervízbe, eleven scalariákat és nautilusokat, amiket legkönnyebben lehet elevenen elfogni a párzás ideje alatt.

E szóra az én háziasszonyom az egész fátyolát az arca elé húzta, s szemérmesen megfeddett.

– Tartsa, kegyelmed, a nyelvét kapicányon, s gondolja meg, hogy szemérmetes özvegy előtt elmélkedik.

– Igazság. Tehát „a törvényes egybekelés” idején. Ideérve, az eleven csigák számára egy nagy vízmedencét fogunk elkészíteni, melybe tengervizet eresztünk, tengerfenék homokú talajba tengeri növényeket ültetünk, s abba a csigákat és nautilusokat elhelyezzük, és tápláljuk tengeri csillagokkal, holothurokkal, s más afféle puha állatokkal. Azok nemsokára le fogják rakni tojásaikat. A scalaria tojásai egymáshoz vannak kötözve selyemszál alakú fonallal, mint egy gyöngyfüzér, a nautitus tojásai ellenben hatosával vannak egymáshoz ragasztva, mint a csillag. Mármost, ha egykor ezeknek birtokában leszünk, egy ilyen gyöngyfüzérnyi scalariát a két véginél összekötünk karikára, a közepibe a karikának oda tesszük a nautilus-tojáscsillagot, s meglássa kegyelmed, hogy mind valamennyi, mikor a tojásból kibújik, megfordítva kezdi el a héját építeni.

Az én asszonyom kapott ezen az ajánlaton, mindjárt megtette a megrendelést, s azontúl sokkal nyájasabb volt hozzám, mikor lejött a kertbe, s egy negyedórával tovább időzött ott, mint egyébkor.

Én azalatt végeztem a magam hivatalos kötelességét; délelőtt kifényesítettem a rám bízott ágyúkat, megvizitáltam a legénység kabátját, nincs-e rajta egy gomb az állam címerével lefelé fordítottan felvarrva, elmentem raportra a kapitányhoz, megmondtam neki, hogy minden rendben van; vasárnaponkint rendeztem a tűzijátékot a népkertben, s hétköznap délutánonkint kertészkedtem az özvegyasszonynál. Ami pénzt szereztem, azt megtakarítottam, kancsóhoz, pipához még kínálva se nyúltam, s mindenkinek megadtam a titulusát, akivel beszéltem. Ekképp mindenütt megkedveltettem magamat. Valóságos istenfélő kegyes ember lett belőlem.

(– Hej, nagy tolvajság fog még ebből kisülni! – sóhajtá a soltész.)

Hiszen megvallom az igazat, nem azért viseltem magamat így, mintha az nekem valami nagyon jólesett volna, hanem hogy ezáltal érdemeket szerezzek magamnak arra, hogy minél előbb hadnagyi rangra vergődhessem.

Midőn tehát megérkezének az eleven puhányok, elkészítém számukra a kert hátuljában a tervezett medencét, melyet magas téglafallal vettünk körül, s ott az elhelyezett csigák szerencsésen lerakták tojásaikat, melyekkel azután megkezdém a célba vett mesterkedést. Méltóztatnak azt tudni, kegyelmes uraim, hogy a csigák tojásainak az a tulajdonsága van, mely a madarak és kígyók tojásaitól őket megkülönbözteti, hogy a fejlődő állattal együtt maga a tojás is nő. A csigatojás, mely eleinte akkora volt, mint egy lencseszem, utoljafelé akkora lesz, mint egy mogyoró, és akkor a héja oly vékony, mint a hártya, s azon keresztül a már élő állatot lehet jól látni, amint sebesen forog, mint a pörgettyű, lehet látni, amint a szíve ver.

(– No, most meg már malacologiai praelectiót tart itt nekünk a gézengúz, hogy azzal is töltse az időt.)

– Már ezt pedig meg kell hallgatniok kegyelmeteknek; mert éppen itt vádoltak azzal, hogy ördöngös boszorkánysággal foglalkozom; tehát azt be kell bizonyítanom, hogy mindaz a siker, amit kívántam, nem a föld alatti hatalmakkal való egyetértésnek, hanem csupán a föld feletti természeti titok jól értésének következménye volt.

Már a fejlődő csigákon lehetett észrevenni a tojáshéjban, hogy azok mind balrul jobbra végzik a körforgásukat. Evégett, hogy a két antipatikus fajzás egymás közelében maradjon, gyakran meg kellett igazgatni a fekvésüket, mert a tojások libegnek.

(– Megállj csak! – szólt közbe a soltész. – Úgy tudom, hogy a csigáknak nincsenek szemeik: hogyan láthatják hát meg azok az antipatikus ellenfélt?)

Éppen a titkos antipátia által. Ha nincs szemük, ellenben vannak oly titokszerű orgánumaik, aminők nekünk melegvérű állatoknak nem adattak. – A kipattanó csigák mind egytől egyig balrul jobbra készítették a házaikat.

Íme, ezáltal meg volt oldva a mesés meggazdagodásnak a titka. Az én háziasszonyom e titokszerű természeti működés alatt, amíg az általam ápolt csigák műveiket befejezték, mindennap egy negyedórával többet töltött a kertbeli medence körül, s maga is segített nekem a csigákat helyreigazgatni, s e munkában eleinte csak a keze fejéről tűrte fel a ruhája ujját, de utoljára már egész könyökig felgyűrte azt, egy szép sima kart engedve szemeimnek meglátni, mely kegy nem osztatik egy erényes asszony által másnak, mint csupán a törvényes férjnek.

S minthogy ez múlhatatlan volt, s minthogy a titokba senki mást beavatni nem lehetett, a legtermészetesebb következménye volt a körülményeknek, hogy az ifjú özvegy avégett, hogy a karját könyökig feltűrve mutathassa meg nekem, erkölcsi kényszerűség által lett ösztönözve arra, hogy elébb a kezét nekem adja, s engemet törvényes férjül elfogadjon; tehát nem megbűvölés, nem ördögi praktika, nem gonosz csábítás által lett elérve az, hogy a város leggazdagabb és legszebb fiatal özvegyasszonya egyszer csak engem vezetett az oltárhoz.

(– Napnál fényesebb valóság! A szemérmetes hollandi özvegy rabolta el a kanonír-konstáblert!)

Azonban dúsan meg lett jutalmazva érte. Mert az általam ily módon előállított scalaria retrotorsák mesés gazdagságot hoztak a házához. Nem győztük hová fordítani a töméntelen pénzt. De a jutalom nagyobb része okvetlenül az a hitvesi hűség volt, amellyel én a feleségem iránt viseltettem. Magam sem hittem volna, hogy olyan jó férj válhasson belőlem. Amikor a kaszárnyában nem volt dolgom, mindig otthon ültem, s minden reggel magam főztem meg a teát feleségem számára.

Mindenképpen meg lett volna velem elégedve az asszonyom, az új férjével. Csak egy dologban nem álltam ki a megboldogulttal az összehasonlítást. Az kapitány volt, én pedig csak konstábler.

Persze csak olyan kapitány volt szegény, aki soha ütközetet nem látott, s mikor a polgárőrséget úrnapi processiók alkalmával vezényelte, s a mise végén sortüzet adatott, a két tenyerével betakarta a füleit, hogy ne hallja; hanem azért mégiscsak kapitányné „asszonynak” hítták az ő feleségét, az enyimet pedig csak konstáblerné „asszonynak”. Ezt a degradációt asszonyszív nem képes elviselni.

Megpróbáltam én, mikor már nagyon sok pénzünk volt, hogy vásárolok magamnak legalább hadnagyi rangot. De elutasítottak vele, ötvenhatan voltak előttem bejegyezve, akiket nem volt szabad megelőznöm.

Emiatt aztán a feleségem nem járt ki a házból sehova, nehogy az ismerősök a konstáblerné ifjasszony címmel bosszantsák, s ha levelet írt valahova, amivel kénytelen volt, mert még a mészárostól is levél útján rendelte meg a borjúcombot, így jegyezte a nevemet alá: Van der Bullen Tóbiás kapitány özvegyének a férje; amiből utoljára az lett, hogy rövidségnek okáért Van der Bullen Tóbiásnak híttak. Így jutottam a tizenkettedik álnevemhez, egészen ártatlanul.

Ez mondhatom, hogy nagyon unalmas élet volt. Hiába volt a tömérdek sok pénz a ládánkban, ha nem volt mire kiadnunk. Az ivásról lemondtam, pipázni otthon, a tisztaság végett, nem volt szabad. Pedig otthon kellett ülnöm. Nem is tudom, hová mentem volna. A kereskedők gyűldéjében mind olyan dolgokról beszéltek, amiket én ki nem állhattam: a férfiak mind olyan okosok itt, hogy nem lehet velük semmi tréfát kezdeni, s az asszonyok oly erényesek, hogy még a kakasaiknak sem engednek egy tyúknál többel ismeretséget kezdeni.

Ezalatt megtörtént az a szerencse, hogy a feleségem abba az állapotba jutott, amelyben az asszonyoknak rendkívüli kívánságaik vannak. Hiszen tetszik tudni, hogy ez rendes dolog. Az egyik asszony azt kívánja meg, hogy egy tál vargacsirizt szeretne megenni; a másik mindjárt meghal, ha egy nagy varangyos békának a rángatózó lábát le nem haraphatja; van olyan, amelyiknek a kedvéért éjszakának idején kell kiugrani a férjének az ágyból, s fölverni valamennyi szatócsboltot, hogy adjanak a felesége számára egy kis jó fáin kulimászt. Tetszik tudni, hogy az ilyen kívánságokat nem lehet, sőt veszedelmes megtagadni. Az én feleségem valamennyinél egzotikusabb dolgot kívánt meg. Egy darab pergament. Hát hisz az van elég. Igen, de arra a pergamenre annak kellett írva lenni, hogy az ő férje kapitány.

Hol vegyek ilyet?

Mikor legjobban tépelődtem rajta: elém hoz a véletlen egy régi ismerősömet. Mynheer Ruissent.

Rögtőn rám ismert, nem lehetett magamat előtte eltagadnom. Különben is volt már közöttünk némi cimboraság, ami kötelezett a bizalmasságra.

Elmondta előttem, hogy ugyan keresnek ám Németországban, egyfelől a templáriusok templomi kincseinek meghatalmazás nélküli újra cineztetése végett, másfelől pedig a hamburgi múh-borjú csodálatos metempsychosisának előidézése miatt.

(– Gyönyörű parafrázisai a lopásnak és gyilkosságnak! – dörmögé a soltész.)

Szerencsém, hogy itt Hollandban csak a feleségem megholt férjének a nevén gúnyolnak, mert ha megtudnák azt, hogy ki fia vagyok, bizony, kiadnának.

Én meg azután magam részéről előadtam neki a nagy bajomat, hogy kapitány szeretnék lenni, de nem tudom, hogyan kell azt itt kiböjtölni, anélkül pedig a feleségem agyonbosszant.

– Hja, fiam – mondta mynheer Ruissen –, „nem éred azt hajasan: kopaszan is bajosan”, hogy te itt a szárazföldön valaha kapitány légy. Itt nem csinálnak háborút: azt a hollandus jobb szereti nézni. Hanem ha kapitányi rangra akarsz vergődni, gyere el velem a tengerre, én most útban vagyok Kelet-India felé; éppen puskákat, ágyúkat szállítok a bengáliai nábob, Nujuf kán számára: annak a hadseregében szolgál mint hadvezér a te hazádfia, Reinhard Walter. Az is kalandorból, minő te vagy, lett nagy úrrá. A nevét megváltoztatta Sommerre, az indusok úgy híják, hogy „Szumrő, a franciák meg „Sombre”. Annak nagy szüksége van jó katonákra, különösen tüzérekre. Ha eljössz velem, egy esztendő alatt fejedelem is lehet belőled, nemcsak kapitány.

Mynheer Ruissen olyan csodadolgokat tudott nekem mesélni Sommer bámulatos sikeréről Bengáliában, hogy egészen felhevítette az agyamat.

Hozzájárult a rettenetes unalom, ami ebben az egyhangú semmit nem tevésben majd megölt már. Felcsaptam a mynheernek.

A feleségem nem tudott hová lenni örömében, mikor bevezettem hozzá mynheer Ruissent, s elmondattam vele, hogy van egy ország, ahol terem egy fa, annak a neve banán, annak van ezer ága, minden ágán lóg száz füge, s minden fügében egy kapitányi pátens: csak le kell szakítani. Még ő küldött.

– Eredj, fiam! Eredj mindjárt! Le ne késsél a hajóról!

Ő maga pakolt el a számomra minden útravalót, a jó lélek! Hiába kértem, hogy ne emelgesse a bőröndöt; csupa igyekezet volt: még szappant is pakolt el a számomra, meg fogkefét. S mikor elbocsátott, még csak meg sem siratott. A hollandi nők hozzá vannak már ahhoz szokva, hogy a férfiak évhosszat odajárnak távol tengereken túli országokban, s arra való a kölcsönős erényességben való bizalom, hogy egymást ne féltsék.

Megvallom, a sok egyéb közt, nekem is tetszett az a gondolat, hogy nem kell idehaza lennem bizonyos idő alatt, amíg a kezdődő ember a legkiállhatatlanabb valamennyi állatok csirkéi és csikói között. Bizonyos, hogy az én hivatalom volna a bölcsőringatás. Akkor mégis ringasson engem inkább a hajó.

Két nap múlva hajóra ültem mynheer Ruissennel, s egy időre búcsút vettem Európától. Kedvező szél dagasztá vitorlánkat. Feleségem zsebkendőjével integetett utánam a partról.

(– Követtél el útközben valami tengeri istentelenséget? – állítá meg a kifeszített vitorlákkal tovarepülő hajót a soltész.)

– Semmi feljegyzésre méltót.

(– Akkor ugord át az egész Atlanti-tengert a Csendes-óceánnal egyetemben; ne töltsd az időt repülőhalak és éneklő szirének meséivel, hanem köss ki egyenesen Bengáliában, s folytasd ott, ahol valami gonoszat tettél.)

– Megérkeztem már!