NYOLCADIK RÉSZ
Bengáliában

1. SZUMRO BEGUM

– Megbocsát nekem a kegyelmes törvényszék – kezdé másnap a vallatott bűnös –, ha némi körülményeket előrebocsátok. Ezek az általam elkövetett legsúlyosabb vétkek felvilágosítására szolgálnak, amik között vannak a bálványimádás, soknejűség és királyölés.

(– Tudom, hogy mindmegannyi virtussá fognak azok átváltozni! – sóhajta fel keservesen a soltész.)

– Igenis – hagyá helybe a vádlott.

Tehát, hogy az elején kezdjem: a Gangesz partján, Benáresz mellett van egy óriási torony. Annak az ablakából nyúlik ki egy emberderék vastagságú bámbuszgerenda, arra van felakasztva hosszú láncon egy nagy vaskalitka. Abban a vaskalitkában ül egy ember, akinek a toronyból hosszú bámbuszrúdon nyújtanak be enni- és innivalót. A kalitka egy nagy tó fölött libeg, melyet a Gangesz szakadéka képez; ez a tó tele van krokodilusokkal. Estenden csak úgy tátogatják a százfogú torkaikat, fölfelé ácsingózva. Ha az a kalitkában ülő ember valahogy ki tudna törni a vasrudakon, s megkísértené a leugrást abba a tóba, bizonyosan felfalnák a kajmánok.

S ki ez az ember ott abban a kalitkában?

Senki sem más, mint ő császári királyi fensége, sah Allum, a nagymogul koronaörököse.

S miért ül ő ott abban a kalitkában?

Azért, mert vendégszerető karokkal fogadta Mir Kosszimot, a bengáliai nábob őfenségét, mikor őt az angolok a patnai ütközet után országából elűzték. Az angolok azután sah Allumot is elfogták a buxari ütközet után, akkor Mir Kosszim továbbfutott az audhi nábobhoz. Ennek a fővezére volt Sommer.

Az angolok azt követelték az audhi nábobtól, hogy adja ki nekik Mir Kosszimot és Sommert, hogy még két másik kalitkát függeszthessenek fel a krokodilustó fölé, s azokba elhelyezhessék őket sah Allum mellé, hogy ne unja magát őfensége olyan nagyon.

Az audhi kán futni hagyta Sommert, s nem adta ki a kalitka számára. Sommer a dzsatokhoz menekült a Jumnak folyón túl. Ott új hadsereget szervezett. Az angolok onnan is elűzték. Akkor futott a radzsputa fejedelemhez, Joudporba. Annál is hadsereget alkotott európai rend szerint, s meghódította számára a chitorei és az abnili rahjákat; – az angolok innen is elűzték. Nem hadsereggel, hanem ráijesztettek a nábobra. Sommernek futni kellett.

Innen aztán Nujuf kánhoz futott Delhibe, India fővárosába, akinek egész neve „Mirza Nujuf kán, Zülfikár, al Dowla”, a nagymogul fővezére és mindent tevő minisztere; Sommer itt is szíves fogadtatásra talált.

(– No, ez éppen hozzád illő csavargó lehetett – jegyzé meg a soltész.)

Nagy megtiszteltetés rám nézve!

A legelső napon már alkalma volt Sommernek meghálálhatni Nujuf kánnak a baráti fogadtatást. Éjjel a lázadó maratták rajtaütöttek a fővezéri palotán, s meg akarták Nujuf kánt ölni. Sommer a hű kíséretével gyorsan segélyére rohant, s leverte a lázadókat. Azok pedig mennykő fickók, a császári sereg válogatott csapatjai, akik az előbbeni nagyvezérrel megtették azt, hogy mikor nem fizette ki a zsoldjukat, megfogták, kikötötték az égető napra hajadon fővel, s addig tartották ott, míg nem fizetett.

(– Ezt jó lesz nem publikálni, nehogy az európai katonák is megtudják! – dörmögé – nem a soltész, hanem a nagyfejedelem.)

A megszabadított császár hálából Sommerre bízta hadseregei szervezését. Ez rövid időn oly hatalmas haderőt gyűjtött össze a bennszülöttekből s európai bevándorlókból, hogy egy év alatt meghódítá vele a szomszéd dasásokat, elfoglalta a fővárosukat, Agrát, nábobjukat, Nevil Szinget beszorította Deig várába, s e hozzájárulhatlannak hitt sziklafészket ostrommal bevette.

A delhi császár e diadalmas hadjárat jutalmául egy elfoglalt tartomány, Szerdhána királyává nevezte ki Sommert. Így lett a trieri fűszerkereskedő fiából király. Valóságos uralkodó király.

Ne méltóztassanak unni ez elbeszélést, kegyelmes uraim. Szükséges volt ezt előrebocsátanom, hogy kimagyarázhatóvá tegyem a sors bámulatos fordulatait, amik csak egy idegen égalj alatt történhetnek meg. Ez fogja megérthetővé tenni azokat a nagy bűnvádakat – miknek puszta neve engemet a földre lesújt, de ha a lábam alatt levő földet leírhatom, mindenki azt fogja mondani: kelj fel, és menj békével odább! Az a föld termi ezeket a bűnöket, mint a csörgőkígyót, az upászfát: nem szíved.

Szerdhána királyának birtoka tízszerte nagyobb, mint a trieri fejedelemség, s jövedelme négyszerte több, mint a nagyhercegé. Gyönyörű, áldott ország: gabonában, gyapotban, dohányban gazdag. Sommer hatalmas várat építtetett fővárosa mellé, s haderejével féken tartá a szomszédokat. Keresztültört a mevási erdőkön, miken eddig idegen hódító soha át nem hatolt, amik előtt vissza kellett fordulni Nagy Sándornak diadalútjából, melyek Dzsingisz kán hordáit megszégyeníték, s melynek lakosai csak a szomszédokra kivetett harácsot beszedni törtek elő ismeretlen rengetegeikből. Sommer betört a hódíthatlan kietlenbe, s a császár jobbágyaivá tette a zsarolókat, valamennyi fejedelmeikkel együtt. Innen íziben a kegyetlen ballukok ellen fordult, akik fiatal leányok vérével áldoznak bálványisteneiknek, s hetek alatt kiűzte őket sziklavölgyeikből; utoljára a lázadó joinaguri rahja, Pertaub Szing ellen fordult, s mikor erővel nem bírta őt legyőzni, szép szóval, rábeszéléssel kényszeríté a meghódolásra.

A császár újabb jutalomról gondoskodott hadvezére számára, ami hozzá legméltóbb volt. Delhi legelőkelőbb fejedelmi családjában volt egy leány, bámulatos szépség, a neve Zeib-Alniffa (hindu nyelven: „nemének dísze”), azt kérte meg számára feleségül. Sommer azt mondta a császárnak, hogy csak olyan föltétel alatt veszi nőül a csodaszép Zeib-Alniffát, ha ez áttér a keresztyén hitre.

A császár megütközve kérdezé tőle, hogy nem tudna-e szeretni egy brahman nőt?

– Éppen azért, mert nagyon tudom őt szeretni – felelt a vezér –, akarom, hogy legyen katolikussá. Én már hajlott korú vagyok, van egy korhely fiam, akit elkergettem magamtól; ha meghalok, özvegyem a brahman szokás szerint, velem együtt megégeti magát; de ha katolikus hitre tér át, akkor nem a máglyámra lép föl, hanem a trónomra, s lesz országomban „begum”, özvegy királyné, s nem kerül a derék ország korhely, kicsapongó fiam kezére.

– Igazad van! – mondá neki a császár, s megengedé, hogy az ifjú, szép fejedelemnő Sommer kedveért a keresztyén misszionáriusok előtt a Krisztus hitére térjen át: olyan nagy kegy, aminőt még európai ember ki nem vívott Kelet-Indiában.

S a szép ifjú hölgy a bálványozásig szerette férjét: vele járt minden hadjáratában, ápolta, híven őrködött felette, megóvta a leggonoszabb ellenségtől, az árulástól, mely a hindu faj fejedelmét, mint a liánvenyige az őserdőt, körülfonja. A szerencsés hadvezérnek tömérdek volt az irigye, vetélytársa: az angol társaság is régi ellensége volt. Gyakran csodaszerű volt megmenekülése a halálveszélyből, amit Zeib-Alniffa figyelmes szeme látott meg rendesen. Egyszer mégis sikerült őt megmérgezniök: a hős király hű neje karjai közt lehelte ki a lelkét.

Ekkor érkeztem meg éppen Szerdhánába, ahová Sommer meghívott tüzérsége vezényletére. A megholt király után özvegye foglalta el a trónt „Szumro begum” cím alatt. A fiát kizárta a király az öröklésből. Erkölcstelen, rossz fickó volt. A királynő trónralépte után, mikor már az özvegy által rám volt bízva a várbeli tüzérség főparancsnoksága, egy pillanatra láttam őt. Elébb meg akart vesztegetni, hogy szolgáltassam ki neki a királynét, s mikor az nem sikerült, akkor fenyegetődzött, hogy mit tesz majd, ha király fog lenni.

– No, ha te király fogsz lenni – mondám neki –, akkor én királygyilkos leszek!

Végzetes jóslat volt ez. Hosszú ideig nem láttam azután a fickót.

A Szumro begum erős kézzel ragadta meg a kormánygyeplőt, férje rendes hadseregét megszaporította, ágyúi számát negyvenre fölvitte, s a hadgyakorlatoknál maga vezényelt személyesen, tüzes paripáján vagy csataelefántján ülve; nemsokára megtanulták a szomszédok fegyveres kezét tisztelni, a császár pedig az eszéhez bízni; oly nagy lett a befolyása, hogy az ő tanácsa döntött az udvar elhatározásainál.

S az ilyen keleti tanácskozások nagyon furcsa természetűek. Mikor Gholan Kadir, a császár kegyence, észreveszi, hogy befolyása csökken a Szumro begumé miatt, akkor beront a fővárosba a vezénylete alatti rohillasereggel, s elkezdi a császári palotát ágyúztatni. Az ágyúszóra aztán hirtelen összeszedi Szumro begum a maga csapatait, összefog a császári herceg Jewán Bukkal, visszaágyúztatja Gholan Kadirt, s kiszabadítja a saját palotájában megostromolt császárt, akkor aztán szépen eszükre térnek a harcoló felek, s kiegyeznek. Ez még a lengyel diétánál is praktikusabb módja az alkotmányos tanácskozásnak.

A belső zendüléstől megszabadult császár azután időt nyert a külellenségek felé fordulhatni. A zűrzavar alatt elfoglalta Kuli kán Ghokul Gúr várát: azt vissza kellett foglalni.

Hadserege volt hozzá elég nagyszámú, csak vezérei lettek volna. De hiányzott a „Szumrő. – Csak a „Szumro begum” volt itt – és még az is többet ért valamennyi vezérénél. – Három hétig ostromoltuk már Ghokul Gúr várát, s a parancsnok alkudozni kezdett a feladás végett. – A császári sereg ezalatt nekiadta magát a dőzsölésnek; egy éjjel aztán, mikor gondatlanul álomnak hajtá mindenki mámoros fejét, a közelben táborozó Kuli kán rajtaütött mongol lovasságával a császári táboron, s az álmából fölriadó sereget tetszése szerint kezdte mészárolni. A felgyújtott sátrak fényénél a rémületes öldöklés képét a várőrség is megláthatá; arra az is kirontott a kapukon; előhozta az ágyúit, s hátulról támadva meg a császáriakat, vészt, rémületet szórt a hadtömegeik közé. A császár sátorát széttépték a golyók, s a palankinhordozói közül kettőt megöltek; gyalog kellett futnia, s nem is tudta, hová? Két tűz közé volt szorítva. És bizonyára veszve lett volna a gonosz éjjeli csatában sah Allum minden hadastól együtt, ha ott nincs Szumro begum, a maga kis csapatával, amit európai tisztek tartottak jó fegyelem alatt.

A vész hírére a hős királynő maga rögtőn palankinjába ült, s a hirtelen kéznél levő testőrcsapattal – alig volt száz ember – meg a vezényletem alatti ágyúüteggel a legveszélyesebb helyére rohant az ütközetnek.

Mikor elértük a kirohanó várőrséget, a délceg amazon csak azt a szót mondá nekem:

– Cselekedj, ahogy én cselekszem!

Azzal, kiszállva palankinjából, lóra kapott, s a kis testőrcsapatja élén rárohant a várőrségre. – Én tudtam a magam dolgát. Ágyúimat úgy helyezém el, hogy azoknak a kartácsai mindenütt az előrerohanó királyné útját seperjék tisztára, míg másfelől jól irányzott tekéim az ellenfél ágyúit törték össze. Az nehány perc múlva hanyatt-homlok rohant vissza a vár felé; de Szumro begum egyszerre ért oda vele a felvonóhídhoz, s a kinnszorult vezért elfogta, s a várba behatolt, és azt is elfoglalta; hozzám vissza csak tizedmagával tért a királynő: testőrei többi részét a várban hagyta őrségül.

– Most menjünk a császárt megmenteni! – kiáltá, s azalatt egész rendbe állított dandárjának élére állva, vágtatott az egész harcvonalban dúló ütközet színhelyére. E zárt tömeg és ütegeinek pusztító tüze megtörte Kuli kán hadát, a császári derékhad összeszedte magát, feltüzelve egy hős asszony példája által, visszafordult, s tönkreverte az ellenséget. A felkelő nap teljes diadalunkat világítá meg. El volt foglalva a vár, s le volt verve az ellen.

Sah Allum az egész hadsereg előtt ölelte keblére a Szumro begumot, s e dísznevet adá neki: „legkedvesebb leányom.”

Azt sem tartózkodott kimondani valamennyi vezére előtt, hogy ennek a derék asszonynak köszönheti egészen mind maga, mind a vele együtt harcolt hat császári herceg és az egész hadsereg megszabadulását.

Erre aztán a Szumro begum, asszonyi szemérmes elpirulással, így felelt:

– Nem az enyém az egész dicséret: nagyobbik része azt a vezéremet illeti, aki ágyúim tüzét intézte. Őt jutalmazd meg.

S e szókkal engem mutatott be a császárnak.

Sah Allum azt felelte rá:

– Légy te magad az ő jutalma.

S saját császári kezével vezette oda hozzám a csodálatra méltó szép arát; tulajdon gyűrűjével jegyezve el őt a számomra, s egyúttal kinevezett a Szerdhána tartomány együtturalkodójának a Szumro begummal „Maharadzsa Kong” név alatt.

Így lett énbelőlem nem „alhadnagy”, hanem alkirály.

(– S ez mind az utolsó szóig megtörtént igaz dolog? – szólt közbe a soltész.)

– Ahogy megolvasható a delhi udvari krónikákban, és még több is ennél.

(– Halasszuk a többit holnapra! – szólt a nagyherceg. – Ma érjűk be azzal, hogy egy andernachi cserzővargának a fia felkerült a delhi császárság szeharomporei országa Szerdhána tartományának királyi trónjára. Ennél többet egy napra nem lehet tőle követelni.)