2. A BÁLVÁNYIMÁDÁS

Másnap folytatá a a vádlott:

– Szép lett volna ez így nagyon. Kaptam egy országot húsz lakrúpia jövedelemmel, hozzá egy csodaszép fiatal királyi feleséget, olyan szemekkel, amikhez hasonlítható drágakő nincsen; hanem egy nagy baj volt: hát a másik feleséggel mi lesz?

Mindenképpen utamban volt a vallás, s ezt a Szumro begum előtt be kellett vallanom.

(– Én bizony nem látom át, hogy miért kellett bevallanod? – szólt közbe a soltész. – Hazudtál te már azelőtt is eleget, nagyokat is. Ez is elfért volna a többi között.)

Ne méltóztassanak kegyelmességtek, elfelejteni, hogy az apám szomorú temetésénél fogadást tettem, hogy ezentúl istenes életet élek, és soha az igazságtól eltérő szó ajkamat el nem hagyja, s az a koporsószegből kovácsolt gyűrű folyvást ott szorította a hüvelykujjamat, s figyelmeztetett fogadásomra.

Én tehát kötelességemnek tartottam a Szumro begum előtt fölfedezni, hogy nekem már van egy törvényes feleségem Hollandiában, akivel nemcsak a fölbonthatlan szakramentum kőt össze, hanem még az a remény is, hogy visszatértemkor keblén fogom találni kisgyermekemet, akit tehát, még ha elhagyhatnék is, el nem hagyok.

A szép királynő nemhogy megneheztelt volna ez őszinte vallomásomért, sőt inkább nagyon felmagasztalt érte.

– Aki ilyen hűséges a távollevőhöz, az bizonyosan hűséges fog lenni a közellevőhöz is. Az akadály nagy, de nem elháríthatlan. Csak a vallás van közöttünk: az pedig megváltoztatható. Ha katolikusok maradunk, akkor második nőt nem vehetsz, amíg az első él; mert ez a kétnejűség vétke volna; ha pedig a brahman hitre térünk át, akkor nekem mint asszonynak trónon ülni, mint özvegynek újra férjhez menni tiltják a szent könyvek. Hanem van a két vallás között egy harmadik, a „Siva”-hit, országunkban bevett felekezet, a dzsangámok hitvallása. A dzsangámok csak egy istent hisznek: a „Sivát”, annak a képét hordják a karjukra akasztva, a Lingám-bálványt. Ezek nem ismernek el rangkülönbséget ember és ember között, mint a brahman hitűek, az asszonyt nem tartják lelketlen állatnak, hanem, miképp a keresztyén vallás hívei, minden embert egyenlőnek vallanak. A dzsangám hit szerint lehet egy férjnek több feleséget is venni, még idegen nemzetbelit is, és szabad velük egy asztalnál étkeznie, ha a próféta Bazawa asztaláldását elmondták az étkek fölött. Ha erre a vallásra térünk át mind a ketten, akkor elvehetsz feleségül engem, s megtarthatod a régit: tisztelet és szeretet megosztva is egész marad.

Meggondoltam a dolgot. Egy egész ország sorsa függött elhatározásomtól. Az egyik oldalon egy nép, mely uralkodásomtól várja fölvirágozását, másfél millió tallér évi jövedelem, egy dicső hölgy, ifjúságtól ragyogó arccal, deli termettel, szerelemtől lángoló szívvel, ki minden áldozatra kész érettem, s a paradicsom minden gyönyörét kínálja ajkaival: – a másik oldalon pedig a római pápa, a Szent Péter kulcsaival… ugyan, kegyelmes uraim, ha önökre lett volna bízva a választás, melyik után nyúltak volna?

(– Elmenj, perversus nebuló! – kiálta rá a nagyherceg. – Még minket is bele akarsz vonni a condolentiába! Persze hogy mi is úgy tettűnk volna, mint te. Soltész uram is hamarább megcsókolta volna a szép menyecske száját, mint a pápa papucsát, kivált ott az Isten háta mögött, Szeharompore ország Szerdhána tartományában. Bálványimádó lettél. Nem tehettél másképpen. Lelked rajta. Számolj érte a másvilágon. – Ez a bűnlajstromból törültessék ki neki!)

Még a soltész sem tudott ennek ellentmondani. Eleinte ugyan csak szedegette komoly ráncokba az arcát; de végre ő is hagyta nevetésre futni az ajkait, a többi bíró urak példájára, s a gazembernek kénytelen volt elengedni a bálványimádás főbenjáró nagy vétségéről szóló vádat.

– Kegyelmes uraim, tudjátok meg, hogy kettős házassági bűnöm fölött igazságosan ítélhettek, minő más élet, más világ van ott, ahova a sors engem elvezetett.

Maga az ég sem az, ami minálunk. A hollandi nap még holdvilágnak sem járná meg rajta. A lángözönlő ég fölforralja a vért és az agyvelőt, s a páráktól teljes lég phaenomenonokat mutogat, mik a lázálmak fantazmagóriáit elevenítik föl, hármas napok, tűzkeresztek jelennek meg az égen, s délibábok, amik fölfordított városok képeit mutogatják; néha támad olyan borulat, melytől minden tárgynak elvész a színe. Erdők, házak és emberarcok egyforma okkersárga színt vesznek föl, mintha meghalt volna a világ, s majd mikor megered a zápor, az olyan, mintha tűzeső hullana alá az égből, szikrák, zsarátnok, olvadt láng özöne; máskor meg a felhőszakadás véreső képében jelen meg, bíborfénnyel árasztva el az egész vidéket. Aztán forró napokon, mikor a pórok az úton végigfutnak (mert úri rend sohasem fut, nyáron nappal nem is jár a szabadban), akkor a lábaik által fölvert por úgy tűnik elő a napsugárba, mintha lángok között járnának, mint a pokol elkárhozottai.

És aztán ez a föld maga, mely a mi hollandi üvegházaink növényeit mint őserdőt tenyészti elő, ahol a mi cserépben ápolt dísznövényünk irtatlan bozót, búvhelye a tigrisnek, s a napsugárban bujálkodó növényzet ámbraillatától ittas maga a levegő. A százféle gyümölcs, mely az év minden szakában érik, megmagyarázza: hogyan élhet meg egy népfaj, mely számosabb egész Európa lakosságánál, csupa növényétellel, húseledel nélkül, melyet vallása megtilt. A borassuspálma maga mézet, olajat, bort, cukrot szolgáltat neki, más pálma lisztet, vajat, tejet ad ingyen, sőt van egy fája, melyen kész kenyér terem; emberfő nagyságú cipók; nyersen édes gyümölcs, s megsütve kenyér.

(– De már ez sok! – rivallt közbe a soltész. – Amit eddig összevissza hazudtál, csak hittem, ahogy hittem; de hogy kész cipók függjenek a fákon, amiket csak le kell szakítani, s elküldeni a pékhez, ez nagyon erős!)

– Én nem bánom – szólt a vádlott –, ha nem méltóztatnak kegyelmességtek, szavaimnak hitelt adni, küldjenek ki kegyelmesen egy deputációt Kelet-Indiába, vizsgálja meg, alaposak-e állításaim. S ha egyetlen adatom hamisnak találandják, vessék el valamennyit aszerint.

(– No, köszönjük a jó tanácsot! Hogy most küldjünk ki egy vizsgáló bizottságot a világ végére, s míg ez a földet körülhajókázza, addig függesszük fel a te kerékbetöretésedet! De már akkor inkább elhisszük akár még azt is, hogy eleven állatok vannak gyümölcs gyanánt felakasztva a fákra, s lógnak rajta, mint nálunk a vackor.)

– Aminthogy úgy is van. Vannak itten nagy mókusok, azazhogy kis kutyák, amelyeknek szárnyaik vannak, és repülnek, s melyek éjszakára a hátulsó lábaiknál fogva felakasztják magukat a fákra, s úgy lógnak rajtuk, mint nálunk a fára felfutott tök gyümölcse.

(– Mondtam, ugye? – szólt kolerikus kacagással a soltész. – Repülő kutyák, amik lábuknál felakasztva alusznak! Csak mondjad tovább, gaz kópé! Hisz azért ül itt együtt az érdemes törvényszék, hogy neked mindent elhiggyen. Már csak magam is szeretném megérni, hogyan mentenek ki téged a fán termő kenyerek és a repülő kutyák a bigámia és királygyilkolás bűnei alól.)

– Azonnal rá fogok térni. – Az egész körülfogó világ ellenállhatatlan befolyással van itt az ember kedélyére, s maga az őslakó, vallásával, szokásaival, megrögzött fogalmaival egy új élet elfogadására kényszeríti a közötte letelepülő idegent. Ez a nép, melynek egy része mezítelen jár, a másik a legnagyobb pompa drága terhe alatt görnyedve, keveréke az eszményi szépnek és rútnak; majd hős, majd gyáva; szabad, mint a madár, és lenyűgözött, mint egy szerzetes; paradicsomi semmiségében irigylésre méltó, s óriási alkotásaiban bámulatra keltő; melynek városai pompára, nagyszerűségre meghaladják az európai metropolisokat, templomai egész hegyek; egyetlen sziklából művészi kézzel, tízezer oszlopos, bálványtábor-szerű épületszörnyeteggé kifaragva, s kunyhói nyomorultabbak a mi hódjaink lakásainál: ez a nép – ezer istenével, akinek mind szolgál, áldozik, s akik közül egy sem segít rajta, ez a nép, mely oly szelíd, hogy egy állatot meg nem öl; engedi magát széttépetni a tigristől, elgázoltatni a szarvorrútól, maratni a kígyótól, s csípetni a mérges rovartól, védelem nélkül, hanem a szomszéd fajt kiirtani nem tartja véteknek; hol a nagy úr a nem osztályához tartozónak érintésétől megfertőzöttnek hiszi magát, s joga van hozzá, hogy annak azt a tagját, mely ruhájához ért, levágja, s hol a szegény pária azt természetesnek találja; hol az asszonynak a megholt férjjel együtt elevenen meg kell magát égetni a máglyán, s hol az újra férjhez ment özvegyet úgy tekintik, mint becstelen személyt; hol a beteg embert kiteszik a folyópartra, s kimondják rá, hogy megholt, s ha véletlenül felgyógyul, nem szabad visszatérnie az élők közé, hanem keresnie kell a magához hasonlók gyarmatát, kik egész társadalmat képeznek már: a holtak nemzetét; a babona és költészet ez ősnépe között minden fogalom elenyészik, melyet mi, európai lakók, magunkkal odaviszünk: más lesz az erény, más lesz a bűn, s más a beszámítás.

(– Ez a hosszú beszéd arra való volt, ugye, hogy ott a kétnejűség is meg van engedve?)

– Igenis, meg van engedve, hanem egy föltételhez van kötve. Az első feleségnek bele kell egyezni, hogy a férj második nőt vehessen. S amíg az belenyugvását nem nyilvánítja, a második nőt a férjnek megölelni, megcsókolni nem szabad.