3. MAJMÚNA ÉS DANESH

Az én szép Zeib-Alniffám csodálatra méltó nő volt. Mikor a mennyegzőnk napján, mely valódi ázsiai pompával lett megülve, végre egyedül maradtunk, hogy a szerelmesek estebédjét elköltsük édes, bizalmas suttogás közt, ő nem volt rávehető, hogy mellém üljön az asztalhoz, hanem velem átellenben foglalt helyet az asztal túlsó végén. Azt mondta, hogy ezt az illendőséget meg kell tartanunk mindaddig, míg az első feleségem engedélye meg nem érkezik, hogy a második nőnek is szabad elmondani az asztalnál a Bazawa áldását. Amíg pedig ez áldást az új nő el nem mondhatja, addig egy pohárból nem szabad innunk, sem egymásnak a kezét meg nem szabad szorítanunk, sem az új nőnek a férje szemébe belenézni nem szabad; fekhelyünkön pedig, amíg a tilalom napjai tartanak, folyvást egy kivont kard fog feküdni kettőnk között, ami annak a jelvénye, hogy férj és nő egymáshoz nem közelíthetnek.

(– No, hiszen képzelem, gaz kópé, hogy sokat is respektáltad te azt a kivont kardot! – szóla közbe a nagyherceg.)

Magam is abban a hitben éltem, hogyha egyébkor bűnös életemben a szívemnek szegzett kivont kard sem tartott vissza, hogy a más asszonyát is kötelességei elfeledésére bírjam, ezúttal egy gazdátlan kard csak nem fog elriasztani, hogy a saját feleségem lehunyt szemeiről megtudjam, milyen a mosolygásuk? – Hanem az én Zeib-Alniffámnak több esze volt, mint nekem.

Oly nyájas, oly szelíd volt irántam, mint egy rabnő. Mindenféle csodálatos gyümölcsökből saját kezeivel készített számomra különféle italokat. Bort inni a Siva vallás nem enged: ámde e tropikus zónának száz meg százféle gyümölcse van, amiből oly zamatos italok készülnek, hogy az ember elfeledi mellettük a bort, s a sörtől visszaundorodik, ha egyszer ez éteri, a nektárhoz hasonló italokat megízlelte. A pálmák kifúrt kérge, az agavék levágott hajtása kantaszámra önti az édes, fűszerillatú nedvet, s azoknak mámorító hatása fokozódik az álomgyönyörig; nem olyan az, mint a részegség, hanem hasonlít az egzaltációhoz.

És eközben az én szép menyasszonyom tündérregéket mesélt nekem, minők ott a pálmaerdők árnyában születnek. Elmondta nekem a szép Kamr Esszamán herceg és a bájos Bedur királyleány történetét, kiket két tündér, Majmúna és Danesh, mikor aludtak, szárnyaikra vett, távol országokon keresztül magával röpített, mint vőlegényt és menyasszonyt összehozott, s mikor azok a boldog örömek közepett ismét elaludtak, újra felragadott, s a herceget s hercegasszonyt hazavitte az apjához, egyiket Indiába, másikat Perzsiába. Nagyon szép történet volt az, hanem én elálmosodtam rajta. Bizonyos vagyok felőle, hogy az a fűszerillatú nektár, amit Zeib-Alniffa készített a számomra, idézte elő ezt az álmosságot nálam, csak arra emlékezem még, hogy amint a kereveten végigdűltem, Zeib-Alniffa is odajött hozzám, a kivont kardot odafekteté kettőnk közé, s aztán ő is letette a fejét mellém.

De én abban a percben, amelyben a szememet lehunytam, már nem voltam a földön. Hallottam a szél zúgását a fejem fölött, s mikor a felhőkön keresztültörtem, azok mennydörgést hallattak utánam, mint mikor a villám kettéhasítja őket.

A millió csillag ragyogásánál megismertem a Danesh tündért, aki a hátán vitt; óriási férfialak volt, akkora denevérszárnyakkal, hogy azok a két láthatárt csapkodták, a haja, szakálla nem volt szőr, hanem bambusz- és pálmalevél. Oly gyors volt repülésünk, hogy a fejünk fölött levő hold, mely az első negyedet mutatta elindulásunkkor, azalatt megtelt, el is fogyott az utolsó negyed karajáig. Egy meteor sok ideig versenyt futott velünk, s mikor utolért, a Danesh tündér hozzárúgott a sarkával, s a tűzgolyó szikrázva pattant szét alattunk. A földre letekintve, sebesen láttam alattunk eltűnni Kínát, amit városainak porcelántornyairól s hosszú vízcsatornáiról ismertem meg; Tibetet a nagy örök jég fedte Himalája heggyel; a nagy mongol sivatagot; míg végre megérkeztünk az Ararát hegyéhez, amit megismertem a körüle lobogó lángokról, amik a tűzimádó parzok oltárai: itt vannak a bakui öröktűz forrásai, s a Danesh tündér szintén a tűzimádó pogányok egyik nagy szelleme.

Az Ararát hegye tetején van egy felséges nagy palota, aminek leírásához emberi szavak nem elégségesek, s aminek minden fala tele van írva olyan emberek neveivel, akik bizonyságot tesznek róla, hogy ők boldogok voltak, s magasztalják azért az Istent. Az aranynál fényesebb betűkkel írt nevek úgy ragyognak mindenütt, hogy világosabbá teszik az éjszakát a nappalnál. Danesh tündér itt letett engemet, a tenyerére emelve, egy drágakövekkel s selyemmel bevont szobában, s elkezdett oly hangon kacagni, mintha a mennydörgés nevetne. E kacagásra olyan sírás felelt a levegőből, mintha a meleg déli szél sírna.

– Elkéstél egy percnek a százezredik részével! – kiálta fel Danesh.

– Megelőztél háromszáz aeonnal! – kiálta alá a másik hang, s abban a pillanatban repülve szállt alá a Majmúna tündér az egekből. Ez is óriás volt; de leány. Hajfürtje csupa tengeri koráll, szárnyai mint a fényes gyöngyház. Ez meg egy nőt hozott a vállain, s azt letette mellém. Azzal a két tündér egyszerre füstté változott, az egyik kék, a másik sárga füstté, s az a füst két kristálypalackba lassankint behúzódott, amik egy drága ételekkel és italokkal megrakott asztalon álltak.

A nő, aki a kereveten ült mellettem, a saját feleségem volt, akit Niemengenben elhagytam: csakhogy minden sokkal szebb és bájosabb rajta, mint aminőnek eddig ismertem; szemeinek tüze, ajkainak pirossága, arcának mosolygása sokkal bájolóbb, mint minőnek valaha láttam; szava csengőbb, hízelgése édesebb, egész lénye valami földöntúli. Elhalmoztuk egymást csókjainkkal; az volt a legelső kérdésünk és feleletűnk egymáshoz, s míg a boldogság mámorával saját lelkem egészen megtölt, nőm arcán jólesett látnom, hogy ez a boldogságérzet az ő szívét is ellepte. Ezer bohóságot kővettünk el egymással: gyermekek voltunk, kacagtunk, aztán nekiültünk a pompás lakomának, megosztottunk egymással minden falatot: ittunk egy pohárból és ültünk egy széken, s az előttünk levő palackokat sorra kóstolgattuk, s úgy tetszett, hogy minden újabb ital édesebb, mámorítóbb volt, és minden ital után édesebb, mámorítóbb volt a csók. Emberi nyelv ki nem bírja fejezni azt a gyönyört, amin megosztoztunk. Csak két palack volt még az asztalon, egy kék és egy sárga. – Ízleljük meg még ezt is! – mondá a feleségem. – Ízleljük meg! – felelém én, s felnyitottuk a palackokat. Hanem azokból ital helyett sárga és kék füst lövellt gyorsan elő, mely megtölté az egész termet: a füsttömegek alakot öltöttek, az egyikből lett Danesh tündér, a másikból Majmúna. Mi megtudtuk, hogy édes boldogságunknak vége, s ismét el kell válnunk. Azzal a neveinket mi is felírtuk a falra azok közé, akik itt boldogok voltak, ragyogó betűkkel.

Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen énnekem nevezetes mondanivalóm van a feleségemhez.

– Tudod, hogy én király lettem? Rajtad kívül másik feleséget vettem. Megengeded-e, hogy azt is megöleljem, megcsókoljam, úgy, mint téged?

Az asszony azt mondta: megengedem.

S hogy bizonyságom legyen az iránt, hogy ez órában együtt voltunk, beszéltünk egymással, s ő nekem engedelmet adott, úgy megszorítá a kezemet, hogy az ujjamon levő jegygyűrű, az ő jegygyűrűje kettépattant.

Én pedig azután, hogy neki is legyen szintén afelőli bizonyossága, miszerint egy boldog éjt együtt töltöttünk az Ararát hegyi palotában, nekiadtam azt a „lingám”-ot az arany karpereccel együtt, melyet karomon viseltem a Siva vallás jelvényeül, s azon fölül egy szárnyát annak az ágymennyezetnek, melynek árnyéka boldogságunk tündérörömeit rejté, leszakíték, s azt is nekiadtam. A függöny sötétveres selyemből volt, és rajta aranyszövetű sárkányok.

Azzal a két tündér mind a kettőnket ismét vállaira kapott, s ismét dörgött utánunk a felhő, süvöltött az áthasított lég, sziporkáztak a csillagok, a Himalája jégcsúcsán már rózsaszínt ragyogott a hajnalsugár, a tündérnek sietni kellett; a tengert hallottam mormogni alattunk; Danesh kétségbeesett sietséggel repült előre; amint egy sugár a keleti hegyek közül kilövellt, az őt mint a lángnyíl lövellte át; kiejtett a kezéből, s én leestem a földre.

Szerencsémre nem nagyot estem; csak a kerevetről a padlatra.

(– De már mi szükség volt teneked még azt is elmondanod előttünk, hogy mit álmodtál? – zsöltölődék a soltész mogorván.)

– De már, kegyelmes uraim, ha ezt az én álmomat a niemengeni törvényszék protokollumba vehette, s arra ítéletet alapíthatott, csak jegyezzék fel kegyelmetek is, mert nagyon súlyos következései lesznek még ennek az álomlátásnak in praxi.

Oly elevenen állt előttem ez a tündéries álom, hogy én azt reggel Zeib-Alniffának úgy mondtam el, mint való történetet. Hogy első feleségemmel igazán találkoztam az éjjel, bizonyította a búcsúvétel alkalmával, a kézszorítás alatt kettépattant gyűrű az ujjamon.

– Ez csodálatos eset – mondá Zeib-Alniffa –, érdemes, hogy első feleségeddel tudasd azt. Írd le az egész történetet, hogy azt neki elküldjük. Egyik vezéremre fogom rábízni, hogy elvigye Hollandba az izenetedet.

Én kaptam az ajánlaton, s egy hosszú szelet kínai pálmapapírra, mely olyan szívós, mint a bőr, felírtam az egész álomlátást, a királyné odahívatott hét írástudó boncot, azok a maguk névaláírásaikkal hitelesíték, hogy ez valójában akképpen történt, s hogy Majmúna és Danesh valóban oly régóta ismeretes két cég, mely a direkt összeköttetést India és a világ egyéb részei között tündéri postaközlekedései által fenntartja, s mint az írott krónikák bizonyítják, köztudomásra létezik az a palota Ararát hegyén, melyben az egymástól elválasztott boldog szerelmesek találkoznak, s annálfogva kétségbevonhatatlan tény, hogy én és az első feleségem egymással egy boldog, vallomásokban gazdag éjszakát töltöttünk vala el.

– Ezt a levelet, és az általad küldött lingámot, egy vég olyan selyemszövettel, melyre arany sárkányok vannak szőve, elküldjük az első nődnek. Követem indul azonnal a hajóra – mondá Zeib-Alniffa. Én azt hittem, hogy már most ezzel hát egészen el van hárítva közülünk annak a kellemetlen kivont kardnak az akadálya.

De csalatkoztam, mert az estebédnél ismét nem mondta el Zeib-Alniffa az asztal fölött Bazawa áldását.

– Hát mire vársz még? Nem kértem-e már első feleségemtől, hogy adja beleegyezését új nősülésemhez? Nem találkoztam-e vele? Nem adtam-e oda neki a lingámot?

Zeib-Alniffa mosolyogva válaszolt:

– Valóban, mindazt megtetted. Hanem ő nem adott neked még semmit. Amíg az ő helybenhagyó levele kezemben nem lesz, addig én nem mondhatom el a Bazawa áldását az asztal fölött.

– Hát énnekem addig mindig a paradicsom kerítésén kívül kell a virágillattal táplálkoznom, amíg a követünk a tengeri utat kétszer megcselekszi?

– Csak egyszer. Ő visz magával nehány hímgalambot, azokból a zöldtollúakból, amiket vőlegénygalambnak hínak. Amint első feleséged megírja a helybenhagyó levelet, azt egy ilyen galambnak a szárnya alá köti, és az a galamb két nap alatt Hollandból iderepül. Tehát csak az odavaló utat számítsd.

De nekem az is hosszú idő volt. Azon kezdtem gondolkozni, hogy majd nem sokat kérdezem én, hogy mit mond a Siva, a Brahma, a Visnu meg a többi sokkezű, soklábú istenség.

(– Hát Jehova? Te gazember! – kiáltá közbe a soltész, méltó felgerjedéssel.)

– Sehol sem tiltja a több feleség-tartást! Jákob patriárkának volt kettő, Szent Dávidnak négy, bölcs Salamonnak ezernégyszáz! – Hanem hát kár lesz a drága időt vesztegetni azzal, hogy itt most dogmatikus vitákba elegyedjünk. Az én utam sietős! – Úgysem lett semmi az én elbúsult szándékomból; mert én száztíz napot és éjszakát töltöttem együtt a bűbájos szép Zeib-Alniffával: együtt étkeztünk, egy mennyezet alatt aludtunk; de sohasem jutottam annyira, hogy csak a kezét megszoríthattam, vagy az ajkait megcsókolhattam volna.

(– No, azt szeretném megérteni, hogyan történhetett? – mondá a nagyherceg.)

– Kívánja, kegyelmességed, hogy mind a száztíz napnak és éjnek a változatos történetét előadjam?

(– De hisz azt el ne kezdd! – kiálta közbe a soltész. – Csak úgy summázva add elő.)

Föltettem magamban, hogy abból az álomitalból többet nem hörpentek föl, amelyik a múlt éjjel a Danesh tündér hátára ültetett, s azt meg is mondtam Zeib-Alniffának.

– Jól van, tehát készítek neked olyan italt, ami egész éjjel ébren fog tartani.

Ezt már óhajtottam.

Mert Kelet-Indiában a mindenféle philtrakészítés igen magas tökélyre van emelve. Van olyan szer, amitől a legcsendesebb kedélyű ember feldühödik, és harci kedvet kap, ezt „bang”-nak hívják; a békeszerető elefántokat a „khanverd” cukorba főtt liktáriumával oly verekedő kedvre tudják hangolni, hogy azok egymással párharcot vívnak a sah vendégei mulattatására, a „kherat” italtól költővé lesz az ember, a legegyügyűbb fickó meséket mond, s azokat versekbe szedi folyvást, a „mhovak” virágtól, ami mannaképp hull a fáról, amíg azt eszi a nép, olyan engedelmes kedélyű lesz, hogy csak akkor lehet rajta megvenni a „nazzerani” adót; a dacutok olyan mérget tudnak a forrásokba tölteni, hogy az utasok elalusznak tőle. Ezúttal énvelem Zeib-Alniffa a „panzopari”-t kóstoltatá meg; ami nem ital, hanem valami rágószer, s az a tulajdonsága van, hogy még a részeg embert is úgy kijózanítja, hogy csupa bölcsesség fészke lesz a koponyája.

Akkor aztán elkezdett velem csupa okos dolgokról beszélni.

– Látod – monda –, még azzal, hogy én téged férjül választottalak, nincs bevégezve az, hogy te valósággal az légy, ami én vagyok: uralkodó. A nép még most csak „ráná”-nak nevez; még nem ismeri el, hogy te „rahja” vagy. Ez pedig nagy baj; – mert van még egy „ráisz” is, a megholt férjem fia, s amíg belőled rahja nem lesz, ez mindig elsőséget tart a trónhoz.

– Ez bizony tökéletesen igaz; de hát mit kellene csinálnunk?

Az én szép Zeib-Alniffám aztán elmondta előttem az egész tervezetét, mely szerint az uralkodásunk alá adatott tartományt valóságos hűbéri meghódolásra lehet rábírnunk. Ez eltartott reggelig, s én oly józan és higgadt voltam ez idő alatt, hogy még azt is megláttam, hogy az én hasonlíthatlan szépségű Zeib-Alniffámnak a bal orcája közepén egy lencseszemölcs van, amit eddig sohasem vettem észre – aztán meg, hogy iszonyú sokat tud beszélni. Alig vártam, hogy megvirradjon. Nincs kijózanítóbb philtra világon, mint mikor az embernek a felesége folyvást jó tanácsokat osztogat.

Az indusoknál pedig ez bevett szokás. Igazi indus „szing”, ahogy ott a nemes embert hívják, semmit nem kezd, mielőtt a feleségétől tanácsot nem kér, sőt a magas rangú „csakúr”-ok, amik olyanok, mint nálunk a bárók, a hozzájuk intézett kérdésre sem adnak addig feleletet, amíg a feleségeiktől meg nem tudakolták, hogy mit feleljenek. „Vajon minő idő lesz délután, Gholem Szing?” „Majd szólok erről a feleségemmel.” Délután aztán feleletet ad rá: „Pompás, derült idő lesz, Utsár Szing!”, s meglehet, hogy már akkor szakad a zegernyezápor.

Másnap hozzáfogtunk a tartományunk bekörutazásához, ami megkívántatott az én ránából rahjává emeltetésemhez.

Egész dandárt képezett a menet, mely fejedelmi körjáratunkat kísérte lóháton, tevén, elefánton. Mi ketten, a begum és én, elefánton utaztunk. Mégpedig egymástól elkülönítve; mert azt az indus etikett meg nem tűri, hogy férfi és nő egy „szováriban” üljenek egymás mellett, ez a neve az elefánt hátára kapcsolt mennyezetes hintónak. Az előcsapattal ment a begum, az utócsapattal pedig én magam, s az én elefántom hátára volt csatolva egy jó bronz sugárágyú, ami nagyon célszerű úti szerszám volt azon kéjkiránduláshoz, ahol százféle rablónépen keresztül kellett kierőszakolnunk a szíves fogadtatást. Én az egész idő alatt csak úgy találkozhattam a feleségemmel, hogy az egyikünk az egyik elefánton ült, a másikunk a másikon.

Részt vettünk az indus népség mindenféle ünnepében. A „kígyók tiszteletén”, a „kókuszok imádásán” mindvégig kitartottunk; a Moharram búcsújánál magunk is belegázoltunk térdig a Gangesz szent vizébe; a Holica ünnepén hagytuk magunkat az őrült gusszainek és fakírok által veres porral telehintetni; a Ganéza ünnepén személyesen osztottuk ki a „nuzzart”, és fogadtuk el a „Khillát”-ot, ami mindkettő ajándékot jelent: az elsőt a fejedelmek adják az alattvalóknak, a másodikat a jobbágyok az uralkodóknak, s amiknek kicserélése nélkül nincsen elismerve az uralkodói viszony.

Sorra látogattuk a nép hagyományos szent helyeit: a bálványszobrokkal megrakott chaitiákat, pagodákat, gambiákat és baolikat, amik részint templomok, részint temetkezési helyek; a Jainászok állatkórházait, ahol az indusok beteg kutyákat, macskákat, ökröket, nemkülönben hollókat, szarkákat és pulykákat ápolnak, a naussnik városait, amikben nem lakik más, mint nőszemély: a bajadérek, a férfi csak vendég, s a bajadéreknek szabadságukban áll a királyok tanácstereméig behatolni, s amíg azok a minisztertanácsot tartják, azalatt énekelni és táncolni.

(– Ez Istenuccse jó szokás! – mordult közbe a nagyherceg. – Aztán igazán szépek-e azok a bajadérek, héj?)

– Valóban elbájolók, kegyelmes úr; öltözetük csupa selyem és kasmír, arannyal és igazgyöngyökkel hímezve, mezítláb járnak, de lábaik ujjai drágaköves gyűrűkkel terhelve. Ruhájuk dereka épp olyan hiányos, mint a mi hölgyeinké, csak azzal a különbséggel, hogy amíg delnőink ruhadereka a vállakat és kebleket hagyja fedetlen, ami igen természetes, az indu bajadérek ugyanazt felhúzzák a vállaikra és kebleikre egészen, s mi azontúl következik csípőig, azt hagyják csupaszon, ami nem kevésbé természetes.

(– No, elég volt már ezekből az allotriákból! – förmedt rá a soltész haragosan. – Most meg már a pogányok divatjáról kezd el disserálni!)

Magunk is tartottunk nagyszerű látványokat a nép mulattatására, elefántok harcát elefántokkal és emberekkel, mik közül az elsőt „muszti”-nak, a másodikat „szatmári”-nak hívják; indus oroszlánok viadalát vadkanokkal és szarvorrúak tülekedését egymás között. Viszont a mi tiszteletünkre a barátságos nábobok rendeztek lámpás ünnepeket és sakkjátékokat, amiken eleven alakok képezték a sakkfigurákat.

Bejártuk tartományunk legrejtélyesebb vidékeit, ahol a thugok laknak, akiknek vallásuk parancsolja, hogy az utasokat megfojtsák; a bhilek vidékét, akik nem ismernek más isteneket, mint a nyavalyákat; a majmok telepeit, ahol nem lakik más nép, mint a négykezűek, a majmok királyát „Lengur”-nak hívják és a lakóit majomembereknek, akik beszélnek, de ruhát nem viselnek.

Fejedelmi körutazásunk minden napja új meg új bámulnivalót hozott. Ha elhagytuk a „hét bölcs városát”, következett a „királyok temetkezési városa”, egy város, melyben nincsen más, csak templomok, és minden templom alatt egy király nyugszik, és senki más nem lakik a városban. Azután jött a búcsújárás a buddha fájához (mert ámbár mi a Siva valláshoz tartoztunk, de alattvalóink többségének megnyerése végett a Buddhának is kellett áldoznunk). – Innen elmentünk a „bölcsesség kútjaihoz”, melyeknek templomait azon bajadérek őrzik, akik menyasszonyfővel lettek özvegyekké, s akiknek csak a templomban szabad bajadéri mesterségűket gyakorolni mint istentiszteletet.

(– Csinos templomok, mondhatom! – mordult közbe a soltész.)

(– De a liturgiájuk nem lehet unalmas – jegyzé meg a nagyherceg.)

Mindezen napok alatt nem láttam én az én felséges feleségemet másképpen, mint a trónusán ülve vagy elefántháton vagy palankinban hordatva, amikor én is rendesen másik trónon, elefánton vagy palankinban kucorogtam; még csak diskurálni is alig volt alkalmunk egymással.

A száztizedik napon végre visszakerültünk a fővárosunkhoz. E nap reggelén az indulás előtt Zeib-Alniffa levelet küldött hozzám, melyben azzal örvendeztetett meg, hogy szent fogadalmunknak, melyet nálunk „Szent József házasságának” neveznének, a mai nappal vége jár. Postagalambunk azóta visszaérkezett a várt engedéllyel. Amidőn városunk kapujához fogunk érni, az ország előkelői, a „ráók” és „szing”-ek és a bölcsek, a boncok és a szentek, a „gusszainok” egész pompával fognak elénk kivonulni, s engemet ünnepélyesen fognak mint „rahjá”-t üdvözölni, amire e körúttal rászolgáltam. Akkor azután következik egy nagy fejedelmi lakoma; amit bevégez az „Utterpán”-ajándékozás: ami abból áll, hogy minden vendég kap egy selyemzsebkendőt, amit maga a király öntöz meg rózsavízzel, ő pedig a maga utterpánjait a királynétól kapja meg, akitől azután a boldog férj a „zenanah”-ában kérheti a rózsavíz-locsolást. A zenanah pedig az a hely, ahová csak a férjnek és a feleségnek szabad belépni: ez a boldog családi szentély.

Megvallom bűnömet, uraim; dicsőségem érzete s boldogságom előérzete annyira eltölté a lelkemet, hogy nem jutott eszembe sem a Siva istenhez felfohászkodni, aki mindezeket adta, sem a Jehovához, aki elveheti.

De egyéb bűnöm még ez ideig nem volt. Az a fakír, aki egy cserepet hord a fején, mindaddig, amíg az abba ültetett narancsfa kivirágzik, s gyümölcse megérik, s éjszakára egy fához kötteti magát, hogy állva aludjék, nem szenved annyit, mint én, aki az asszonyok legszebbikét hordtam a tenyeremen száztíz napig anélkül, hogy annyit mondtam volna neki: „édes!”

Itt volt hát az utolsó nap! A város előttünk állt; aranyozott tetejű palotái a meleg ködön keresztülragyogtak elénk. Már láttam a piac közepén fölmagaslani a „baoli”-t, mely alatt fekszik a „háromlábú tehén” gránitból faragva, melyről azt vallja minden igazhivő, hogy éjfélkor fölkel, és elmegy legelni; már láttam a pompás faragványú kapukon kitódulni a sokaságot, mely ragyogó fegyverzetében, lóháton és tevepúpon ülve közeledett elénk, a lovasokkal vegyest tódultak a bajadérek és fakírok: itt minden díszmenetben együtt jár az igazgyöngyös, csojtárját rázó paripa, meg a meztelen tagjait mutogató koldus, a brahminok meg a táncosnők; arany, drágakő, szépség, virágok, aztán rongy, piszok, nyitott sebek összekeverítve.

Zeib-Alniffa, mint rendesen, az úti kíséret élén haladt a maga elefántján, én pedig a kíséret végén, úgyhogy egy jó ágyúlövésnyi távol választott el bennünket egymástól. Mikor a szemközt jövő lovascsapat odaért a begum elefántjához, hallottam valami nagy néprivallást, de nem tudtam az értelmét kivenni, csak azt láttam, hogy erre Zeib-Alniffa a szovariban felállt, s heves taglejtésekkel kezdett el szónokolni.

Ezalatt azonban egy fakír odafurakodott hozzám. A legrútabb példány, amilyent valaha láttam. Ennek úgy látszott, hogy fogadása tartotta, hogy tíz esztendig el nem vágatja se a haját, se a körmét.

– Mit akarsz? – kérdezém tőle.

– Azt, hogy végy föl magadhoz – felelé a fakír –, oda akarok melléd ülni a szovariba.

A fakírnak, az indus szentnek a kívánságát pedig teljesíteni kell, akármit kér; kivált ennyi nép szeme láttára. Lehajoltam hozzá, belemarkoltam az üstökébe, hogy megkönnyítsem neki a fölmászást, s aztán odaültettem őt mellém a szovariba.

– Jól jártál, hogy teljesítetted a kívánságomat – monda a fakír –, mert most az életedet mentem meg. Tudd meg, hogy amíg távol jártatok, a városban lázadás ütött ki. Az összeesküvők letették a begumot a trónról, s helyette kikiáltották rahjának az első férje, Szumro sah fiát, Deli Szingh Raiszt. Az elfoglalta a várost, megvesztegette a hadsereget, hogy mind melléje álljon; akik a te híveid voltak meg a begum tanácsosai, azokat mind kivégezteté: terád is az a sors vár, ha kézre kaphat.

Nem akartam az őrültnek hinni. Hanem aztán hinnem kellett a saját szemeimnek. A következő pillanatokban azt láttam, hogy az én kedves Zeib-Alniffámat durva férfikezek megragadják, s lerántják az elefántról, azután kezeire, lábaira láncokat verve, gyalog hajtják őt a város kapuja felé, a szemtelen naussnik hadától csúfondárosan körültáncolva, míg az üresen maradt szovariba egy férfialak kapaszkodik fel, az uralkodói gyöngyös süveggel, gyémántos kócsaggal a fején; a gyalázatos kicsapongó rossz fiú, derék apja után királyfi, de eredetére csak olyan német „bursch”, mint magam; s aki mégis letaszít a trónról engem, s láncra vereti az én nőmet, a begumot: egy hősnőt, a császár megszabadítóját, országa újjáteremtőjét, csak azért, mert a gazember kész volt a Buddha vallására áttérni, míg a begum a Siva vallást fogadta el. S ez elég volt, hogy azt a barom népet magához térítse.

(– Valóban, ilyen dolog Európában nem történt még soha! – jegyzé meg a nagyherceg.)

– Elkeseredésem nem ismert semmi határt. Így elveszteni egy pillanat alatt országot és feleséget; megfosztatni hatalmamtól és szerelmemtől, látni, hogy rabolja el egy gyáva fickó kincseimet, mik közt Zeib-Alniffa volt a gyémántcsillag, több volt, mint amennyit keresztyéni türelem és sivai hülyeség vállvetve elviselhet; odaugrottam a sugárágyúmhoz, mely a szovarihoz volt csatolva, s nekiirányoztam azt a másik elefántnak.

Az új rahja ott szónokolt a körüllevő fényes és piszkos sokasághoz, két keze szörnyen hadonászott, parancsokat osztva: jól célba vettem őfelségét. Az ágyú eldördült, s a következő percben már nem volt se korona, se fej a deklamáló alak vállai között, csak a két keze hadonászott még, parancsokat osztogatva.

Ekkor aztán megfordítottam az elefántot, s elvágtattam, amilyen gyorsan az csak vinni tudott. Sokáig üldözött egész lovascsapat, hanem én az elefántommal a dzsungel bozótjai közé vágtam, s míg a sűrű berken keresztültört, a lovasok elmaradtak mögöttem, az éj végre elvont a szemeik elől. Az életemet megmentettem, de csak a meztelen életet. Nem volt semmim, és nem voltam semmi.

(– De igenis voltál valami – szólt bele a soltész –, két nő férje és egy király gyilkosa.)

(– Minorem nego; majorem non concedo! – veté ellen a herceg. – Miután a második házassága csak „Szent József-házasság” volt, annálfogva annak az esete nem involválhat bigámiát; – ami pedig a királygyilkosságot illeti, qui bene distingvit, bene docet; királygyilkosság az, amit egy alattvaló követ el egy koronás fő ellen; de mikor egyik király öli meg a másikat, az nem „regicidium”; hanem „ordalia”, fegyveres istenítélet, s ezt törvény és usus és pactum conventumok szankcionálják és ratifikálják. – Submergantur!)

(– Tudtam! – csattant fel a soltész –, hogyha beszélni hagyjuk a gazembert, három ilyen capitale delictumból, minő az idololatria, bigamia és regicidium, olyan tisztára mossa magát, mint Szűz Susánna.)

– De hát mi hasznom volt mindebből a dicsőségből? Én csak azért jöttem ide, hogy kapitányi rangot szerezzek magamnak; nem akartam én királlyá lenni. Mert sokkal jobb dolog nyugalmazott kapitánynak lenni, mint exkirálynak. A rahja hívei nagy díjat tettek a fejemre. Elfutottam a bandzsári faj közé. Ennek nincs állandó hazája, hanem egyre kóborol a Gangesztől az Indusig, s a tengertől a Dhawalaghiri hegyig. Tökéletes hasonmása a mi cigányainknak. Ezek közül akartam magamnak hadcsapatot alakítani, hogy majd azzal visszahódítom az országomat, s kiszabadítom a fogoly királynémat.

Nem volt a vállalatomon Isten áldása. A bandzsárik fejedelme, mikor már indulóban voltam a hadaival, jobbnak találta énvelem magammal vásárt ütni, s minthogy az angolok is vérdíjt tűztek ki a fejemre, eladott nekik készpénzen, s az én nyomorult fejem odajutott vesztére, ahol a legnagyobb veszedelem várt rá: az angol Kelet-Indiai Társaság kezébe. – Ott azután megtanítják az embert imádkozni, ha sehol sem.