|
1. A KALÓZ
Engem nem tiszteltek meg azzal az angolok, hogy a
krokodilusok tava fölé akasszanak fel kalickába. Ez a mulatság csak a bennszületett
igazi sahok és rahják számára volt fenntartva. Minden hosszas teketória nélkül
elszállítottak Bombayba, s ott hajóra tettek még ötven más magamforma
úriemberrel, kik mind Európából kerültek ide, a kelet-indiai náboboknál
szerencsét keresni; akiknek az volt a főbűnük, hogy franciák,
németek, hollandusok vagy spanyolok voltak. A kelet-indiai angol társaság jogot
formált magának mindezeket összefogdostatni, a megriasztott nábobok által (akik
maguk is mind megvesztegethető, gyáva gazemberek) kiadatni, s azután egy
csomóban valamennyit elküldeni Új-Kaledóniába.
De hát kérdem én kegyelmességtektől, hogy midőn
én abban a rozzant kutterben egy velem egyenrangú spanyol hidalgóval egy padhoz
láncolva izzadtam az evezőfeszítésben; Murder kapitány pedig azalatt
osztotta a födélzeten a parancsot, hogy Új-Kaledónia helyett a sokkal gonoszabb
Új-Zéland felé vitorlázzanak, s amíg a Kelet-Indiai Társaság a deportáltak
számára becsületes kétszersültet, füstölt húst és brandyt utalványozott, s
annak az árát Murder kapitány föl is vette, nekünk mégis nem adott egyebet
száraz halnál meg poshadt víznél, hát akkor melyikűnk volt a kalóz?
Ő-e, vagy én? Ki rabolta ki a másikat a tengeren? Ki élt vissza a
tengerésztörvénnyel? Én-e, vagy ő?
(– Átkozott a lelke! – kiálta fel a nagyherceg, nagyot
ütve botja végével a földre. – Murder kapitány volt a kalóz!)
No, csak azt akartam konstatálni; mert a jogtalan
erőszak ellenében minden törvény szerint jogosult az önvédelem. Amint mi
szegény deportáltak vettük észre, hogy hajónk folyvást dél felé közeledik, amit
a csillagok állásából kivehettünk, azonfölül a skorbut is kiütött közöttünk a
rossz élelmezés miatt, s ha panaszt emeltünk, korbácsot kaptunk a hátunkra,
elvégre összeesküdtünk, hogy egy éjjel megszabadítjuk magunkat a láncainktól, s
elfoglaljuk a hajót. Jogunk volt hozzá. Mi voltunk a felperesek, a
hajótulajdonos volt a jogbitorló.
Az én hidalgó társam nagy praktikus volt ebben a
dologban. Megtanított bennünket rá, hogyan lehet a békókat, mint a
kesztyűt vagy a csizmát lehúzni az embernek a kezéről, lábáról. Az
igen szép tudomány. De nem adom ingyen.
(– Pedig pénzért nem vesszük meg, nem akarjuk hasznát
venni! – tiltakozék a soltész.)
Mi tehát egy éjszaka, kiszabadítván magunkat a
láncainkból, fölrohantunk a födélzetre, az álomittas legénységet megkötöztük
anélkül, hogy vért ontottunk volna, s uraivá tettük magunkat az „Alcyon”-nak.
Mármost kérdem kegyelmességteket, lázadásnak nevezhető-e e cselekedet? Mi
nem voltunk a Kelet-Indiai Társaságnak rabszolgái, nem voltunk hadifoglyai, nem
voltunk gonosztevők. Nem volt neki semmi joga bennünket hajóhoz
láncoltatni és deportáltatni. De éppen elítélendő Murder kapitány
magaviselete, ki velünk, szabad urakkal, úgy bánt, mint néger rabszolgákkal,
egész héten hallal tartott bennünket, holott nem voltunk mindnyájan pápisták, s
pénteken azért is füstölt húst adott ennünk, holott csaknem mind pápisták
voltunk.
(– De megérdemelte, hogy felakasszátok érte a legmagasabb
árboc fájára! – förmedt fel méltó indignatióval a nagyherceg.)
No lám; és mi mégsem tettük azt! Az igaz, hogy csak azért
nem tettűk, mert nem foghattuk meg. A mi igazságos jogaink kivívásának
aktusa alatt a bűnterhelt kapitány, vétke súlyának érzetében, lemenekült a
hajó lőporos kamrájába, s azzal fenyegetőzött, hogyha őt meg
akarjuk fogdosni, a hajóval együtt a levegőbe röpít valamennyiünket. Mi
tehát alkudozni kezdtünk vele. Megmondtuk neki, hogy nem bántjuk, de el fogjuk
hagyni a hajóját mindannyian, akik deportálásra vagyunk szánva. Erre azt
mondta, hogy vigyen bennünket az ördög. Akkor azután huszonnégy órai
fegyverszünetet kötöttünk.
Legelső dolgunk volt…
(– Jóllakni… – előzé meg a soltész.)
Igenis, jóllakni, és még nagyobbat inni rá.
Megszolgáltuk. Azután a nagy dereglyét a vízre bocsátottuk, elláttuk árboccal,
vitorlákkal, áthordtuk rá amennyi kétszersültes láda meg italkáshordó belefért,
egy ágyút a hajóról felállítottunk a dereglye orrában, fegyvert, töltényt
összeszedtünk; azután a kutternek vitorláit, köteleit összevagdaltuk, az ágyúit
a tengerbe hánytuk, hogy üldözésűnkre ne indulhasson, a földabroszt,
kompaszt, távcsöveket elvittük magunkkal, s azzal, felhasználva a szép
holdvilágos éjszakát, minden búcsúvétel nélkül elhagytuk a hajót. Hogy talált
haza azután Murder kapitány a maga Alcyonjával, afelől biz én elfelejtettem
kérdezősködni.
Ötvenen voltunk a dereglyén, menekülő deportáltak,
ötféle európai nemzet. Minthogy egyedül én voltam, aki mind az ötnek a nyelvét
beszéltem, azért engem választottak meg hajópatrónusnak, aki abban különbözik a
hajóskapitánytól, hogy ez mindenkinek parancsol, míg amaz csak azt hajtja
végre, amit társai elhatároznak.
(– Értjük, mire való a subtilis distinctió – szólt a
soltész. – Hogyha valami subscus talál esni, legyen kire kenni a hibát.)
Igazán bámulom kegyelmességednek éles elméjét, hogy mindent
egyszerre kitalál. Nem volna pedig semmi szükségem e superflua cautelára,
miután a mi társaságunk semmi olyan dolgot el nem kővetett, amiért az
árbocrúd igazságtételére rászorult volna. Célunk az volt, hogy valahol a
Florida vagy a Filippina szigeteken kikötünk, s ott alakítunk egy szabad
köztársaságot.
Tervünknek azonban egy nem várt akadály lépett útjába.
Alig vesztettük el szemünk elől az Alcyont, amidőn oly szélcsend
fogott elő bennünket a tengeren, hogy a vitorláink csak úgy lankadtan
lógtak le a rudakról; csupán evezéssel tudtunk előrehatolni. A szélcsend
napokon át tartott, legkisebb szellő nem fodrozta a habokat, s nekünk
ezalatt az élelmiszereink tisztára elfogytak.
(– Hiszen most mondtad, hogy minden élelmiszert
elhoztatok az Alcyonról – mondá a soltész.)
A „minden” éppen fele a „sok”-nak, és éppen tizedrésze az
elégnek. Ha az élelmiszer volt a „sok”, de a hozzá való száj volt a „több”, s a
többet a kevesebből kivonni tiltja az algoritmus.
(– Ez való szent igaz – szólt a nagyherceg –, nyolcat a
hétből ki nem vehetek, kérek kölcsön…; no, hát kitől kértetek
kölcsön?)
Útunkba akadt egy tengeri rákász. Ilyenkor szélcsendben
lehet azokat a nagy rákokat fogni. Rákiáltottunk: ohé! – Méltóztatnak tudni
kegyelmességtek a természethistóriából a tengeri ráknak azt a tulajdonságát,
hogy az a világon minden állat, sőt emberek között a legfélénkebb
teremtés. Ha mennydörgést hall, vagy csak egy ágyúlövést, ijedtében rögtön
elrúgja a nagy ollói egyikét, hogy gyorsabban menekülhessen. Ezt tudva, a tengeri
rákászok azt a konvenciót kötötték ki a hadihajósokkal, hogy mikor őket
meglátják a tengeren, akkor ágyúval semmi jellövést ne tegyenek. Evégett a
vitorlájukra egy nagy veres rák van pingálva. A rákászok viszont a velük
találkozó hadihajóval tartoznak megosztani a fogott rákjukat.
– Ohé! – kiáltánk tehát a rákászokra, s kértük a
rákilletményünket, mivelhogy minden szárított halunk elfogyott már, s csak fél
adag kétszersültre voltunk szorítva.
– Ohé! – kiáltanak azok vissza. – Mi okon követeltek ti
tőlünk rákot, hiszen ti nem vagytok hadigálya!
– De éhesek vagyunk, és van ágyúnk, lőhetünk vele, s
akkor a ti rákotok mind eldobja az ollóját: ez dupla ok!
A rákászok átlátták, hogy kettős okunk van a
követeléshez, s tengerészeti „úzus” szerint megoszták velünk a rákzsákmányukat.
(– No, ez hát akkor nem is volt kalózság; hanem csak
tengerészeti úzus! – mondá enyhítőleg a nagyherceg.)
(– Jól van, jól: ez hát csak csemege volt; nem rablás,
hanem csak torkoskodás, gyerekvétség; de halljuk csak a többit, mit míveltetek
még tovább a tengeren, ötvenedmagatokkal meg egy ágyúval? Hadd terítem ki
előbb a mappát! Akarom kitudni az utatok irányát, mert majd ebből fog
kisülni, hogy becsületes utazók voltatok-e, avagy pediglen kalózok; mert nekem
van annyi eszem és tudományom, hogy azt ki tudom találni, hidd el!)
A vádlott hamisan hunyorított a félszemével, s folytatá a
vallomását.
– A Marquesas-szigetek táján találkoztunk egy spanyol
kereskedőhajóval, melynek kapitánya, alázatos rimánkodásunkra, kávéval, csokoládéval
és nádmézzel látott el bennünket; erre tovább vitorláztunk az Aleutok felé,
ahol egy orosz kereskedőhajó tulajdonosa megszánta nyomorult voltunkat, s
megajándékozott néhány tonna pálinkával és besózott tőkehallal; mire a
Yucatan-sziget magaslatára értünk, ez a készletűnk is elfogyott, s
kénytelenek voltunk egy útban talált olasz kereskedőhajó gazdájától
szágópálma-lisztet és néhány tonna sultaninát kölcsönözni.
(– Minek voltak nektek azok a „donna sultaninák?”)
„Sultanina” annyi, mint apró szőlő, tonnákra
rakva.
(– A gazemberek! Még nekik apró szőlő kellett!)
Hát – szorultságában még azt is megeszi az ember, ha
nincs más. Azután meg a Barbados-szigetek táján találkoztunk egy török
hajóssal, aki füstölt disznóhússal és szalonnával ajándékozott meg bennünket
„Isten fizesse meg!” fejében; a Kanári-szigetek előtt egy kínai hajós
szíveskedett a borait megosztani velünk, s a Zöld-előfoknál egy
madagaszkári görög úgy megrakta a hajónkat rahat rakummal, hogy majd elsüllyedt
alatta; továbbá a Tűzföld táján!
(– Megállj! Megállj! – kiáltá föl a soltész, mind a két
tenyerével a térképre csapva. – Hiszen ha én a te utadat figyelemmel akarnám
kísérni, az kellene, hogy egy szöcskének cérnát kössek a lábára, s úgy eresszem
el a mappán. Innen oda! Onnan ide! Hiszen lóháton sem érlek utol.)
Biz ez egy kicsit kacskaringós utazás volt; de hát nem
értettünk a hajózáshoz, rossz volt a mappánk, s compassunknak szeszélyei
voltak.
(– Szeszélyei voltak! Talán nőstény compass volt?)
De meg az igazat megvallva, biz én magam sem tudom, hogy
igazán azok voltak-e az illető vidékeknek a nevei, amiket felsoroltam,
mivelhogy azon a vidéken az a rossz szokás van, hogy a szigeteknek a nevei
nincsenek az utcaszegletekre felírva. Hanem annyit bizonyosan mondhatok, hogy
mindezekkel az urakkal összetalálkoztunk, amíg a tengeri vándorlásunk útján
keresztülkoldultuk magunkat.
(– Szép kis koldulás, mondhatom! Ötven felfegyverzett
fickó; egy ágyúval, gyors vitorlázó dereglyével, aminek ötven evezője
volt: minden hajót utol kellett érnetek.)
Mondhatom, hogy mindnyájan szívesen segítettek rajtunk, s
amiben látták, hogy szükséget szenvedünk, azt erőnek erejével tuszkolták
ránk.
(– Hát a brémai kereskedőre emlékezel-e?)
Hogyne emlékezném. A derék jó emberre. Aki a
Jóreménységfokánál találkozott velünk. Nemhiába hívják azt Jóreménység-fokának.
Mindnyájan el voltunk már rongyosodva; a viharok, a hosszas út, a hánykódások
foszlánnyá tépték ruháinkat. Ekkor ez a derék ember – áldott legyen emlékezete
– meglátott bennünket, megszánta meztelenségünket: levetette a saját kabátját
is, hogy bennünket fölruházzon. Az Isten áldja meg jártában-keltében!
(– Az pedig egészen másképp adja elő a dolgot.
Hazatérve, rögtőn panaszt tett a hanzai főtanácsnál, hogy egy
kalózhajó – éppen a ti járművetek – a tengeren kifosztogatja a hajósokat,
mindenkit megsarcol, akit útban talál: őt is egész legénységével együtt
pucérra levetkőztette, ami igaz is; mert még soha az, ember emlékezetére,
meg nem történt, hogy brémai hajóskereskedő a maga kabátját levetette, s
akárki fiának önkényt odaajándékozta volna. Bréma nincs messze: idehívhatjuk a
terhelő tanút, akit, úgy hiszem, Schultzénak hínak.)
Hanem akkor kérem az én tanúimat is megidéztetni, akik
mellettem bizonyítanak: a spanyol kereskedőt, don Rodriguez di Saldapennát
Badajozból –, az oroszt, Belóbratanoff Zvoinimir csinovnikot Kamcsatkából –, az
olaszt, Signore Sparafucile Odoardót Palermóból – a törököt, Ali Baba Ben
Didimi effendit Brussából – a kínait, Chien-Csen-Toiping-Van mandarint
Sanghajból; a görögöt, Karaiszkakisz Leonidász Héroszt Trikalából…
(– Elég!!! – ordíta föl a soltész, két tenyerével bedugva
a füleit. – Ne mondd tovább! Inkább elhiszem egy lábig, amit beszéltél! Tengeri
koldusok voltatok tehát? Tengeri „armer Reisender”-ek, és nem tengeri rablók?
Megengedi, kegyelmességed, hogy ezt kihúzzuk a bűnlajstromból? – Restál a
kannibalizmus vétke. Halljuk az emberevést!)
Előrebocsátom, kegyelmes uraim, hogy nem minden
időben és nem minden országban és még ott is, ahol, nem minden körülmények
között tekintetik az emberevés halálos bűncselekedetnek. A Fidzsi-szigetek
lakói ezt valódi hőstettnek tartják, s az elfogott ellenséget megenni
legalkalmasabb feladatuk. A mexikóiaknál az emberevés a vallásos kultuszhoz
tartozott: Magyarországon a nagy tatárfutás idején, mint Rogerius bizonyítja, a
minden élelmiszerektől megfosztott emberek kénytelenek voltak egymást
megenni. Ugyanezen viszonyok állnak a tengerészekre nézve is. – Egy roppant
nagy zivatar után, mely a Csendes-óceánon előfogott bennünket, minden
élelmiszeres tonnáinkat ki kellett hánynunk a dereglyéből, hogy el ne
merüljünk.
(– Ez már megint hazugság! – rivallt közbe a soltész. –
Magad mondtad, hogy „Csendes-óceán”, ha csendes, akkor nem lehet rajta zivatar,
most mindjárt a kínpadra vonatlak, s alkalmaztatom az „első” és „második
fokút”, ha meg nem vallod benevolenter, hogy a Csendes-óceánon nincsen
zivatar.)
Igazsága van kegyelmességednek. Az emlékezetem csalt. A
Csendes-óceánon csakugyan nincsen zivatar. Hanem vannak cápák. Azok
seregestől jöttek ellenűnk, s hogy megszabaduljunk tőlük,
kénytelenek voltunk az élelmiszereinket kidobálni nekik, nehogy magunkat
egyenek meg. Azt reméltük, hogy majd csak találkozunk ismét egy jószívű
hajóssal, aki újra megtölti az éléstárunkat. De bizony mi nem találkoztunk
többé semmiféle vitorlával. Két hétig nem élhettünk egyébbel, mint a
csizmáinknak a talpával. Végre az is elfogyott. Nem állhattuk az éhséget
tovább. Elhatároztuk, hogy „tengerészlakomát” fogunk adni egymásnak. Sorsot
húzunk, s akinek a neve kijön, azt megesszük. Az én nevem jött ki a kalapból.
El voltam szánva, hogy pro publico bono meg fogok halni. Hanem mikor már
vetkőzni kezdtem, előlépett az én kedves bajtársam, a spanyol
hidalgó, akivel hosszú ideig egy gályapadhoz voltam láncolva, s attól fogva
testvérül fogadtuk egymást. A nemes spanyol így szólt: „Nem te halsz meg,
dicső rahja! Neked feleséged van; nem is egy, hanem kettő. A te
életed becses. Itt vagyok én, a te testvéred, ki dicsőségemnek tartom, ha,
mint Curtius egykor a római megnyílt üregbe, a ti éhező torkaitokba
leugorva, a köztársaságot megszabadíthatom!” S e szókkal a nemes lélek saját
maga egy késkanyarítással leszelte a fejét, s odatette elénk. A többiek azután
elvégezték a munkát.
(– S te is ettél belőle? – kérdé a soltész.)
Nagyon éhes voltam.
(– Akkor hát bűnöd mégiscsak konstatálva van.
„Emberi lélekkel bíró testnek megevése máglyán való megégettetéssel
büntettetik.”)
(– Megálljunk! – szólt közbe a nagyherceg. – Micsoda
részét etted meg a spanyolnak?)
A lábát.
(– Az a kérdés, hogy van-e az embernek a lábában is
lelke.)
(– Hogyne volna? – förmedt fel a soltész. – Hányszor
mondják: „a lábába szállott az esze” – „a lába szárába szállott a bátorsága”. –
Ész, bátorság nem lehet lélek nélkül. – Nem mondják: „Tetőtől talpig
becsületes ember”? – Tehát a talpnak is van becsülete.)
(– Mindezek csak közmondások és példabeszédek – szólt a
nagyherceg. – Ha az embernek a lábában is volna lelke, akkor annak, akinek a
fél lábát levágják, egy negyedrész lélekkel kevesebbel kellene bírnia, mint
azelőtt bírt, s megeshetnék rajta, hogy háromnegyedrész lelke
mennyországba jut, egynegyed rész lelke pedig pokolra megy, vagy vice versa;
ami pedig abszurdum. Ez oly fontos kérdés, amelyben csak a teológiai fakultás
ítélhet. Amíg annak az ítélete meghozatik, addig a reus pöre fölfüggesztetik.)
Egy hétig élhette világát vígan a bűnös a
siralomházban; mert éppen annyi idő kellett a teológiai fakultásnak azon
kérdés megvitatásához, hogy vajon végig van-e az emberben a lélek? Meddig tart
az? És hol szűnik meg?
Az ítélet ekképp hangzott:
„Az emberi lélek tart az emberi testnek a térde
kalácsáig. Ezért szükséges templomban és imádkozás közben letérdepelni; mert
odáig van az emberben a lélek, ami azon alul van, az már lelketlen appendix.”
(– És így reusnak a kannibalizmusban való bűne is az
irrelevabilisek közé soroztatik! – mondá ki a nagyherceg.)
|